Nagy Csilla: Transzkulturalizmus és identitás Ivana Dobrakovová prózájában

(tanulmány)

Ivana Dobrakovová minden bizonnyal az egyik legjelentősebb fiatal szlovák író. Első novelláskötetével 2009-ben jelentkezett (Dobrakovová, 2010), ezt követte egy regény 2010-ben (Dobrakovová, 2010), majd a Toxo című novelláskötet (Dobrakovová, 2013), és 2018-ban egy újabb elbeszélésgyűjtemény (Dobrakovová, 2018). Művei a magyar mellett cseh, lengyel és bolgár fordításban is olvashatóak, de a szerző szlovák irodalomban elfoglalt pozícióját jelzi az is, hogy az utolsó kötete az egyik legrangosabb szlovák irodalmi díj, az Anasoft Litera 2019-es hármas listájában is szerepelt (Dobrakovová egyébként ezt megelőzően három alkalommal már bekerült a TOP 10-be).

A Halál a családban novellái Vályi Horváth Erika, a Toxo szövegei pedig György Norbert fordításában olvashatók magyarul (Dobrakovová, 2015; Dobrakovová, 2017). Ahogy a szerző minden műve, úgy ez a két gyűjtemény is önéletrajzi ihletésű írásokat tartalmaz, amelyek a női és a kulturális önazonossághoz kötődő, sok esetben transzkulturális identitás jellegére, és a határhelyzetekből adódó idegenség struktúrájára kérdeznek rá. Elsősorban nem tereket és városokat, hanem konvenciókat, habitusokat és miliőket vázolnak, amelyekben nemcsak a kelet–nyugat oppozíció egyes vetületei, hanem a kelet-közép-európaiakra jellemző köztesség, helykeresés attitűdje is megmutatkozik. Dobrakovová hősei többnyire nők, akik számára az őket körülvevő tárgyi-kulturális közeg (a családi ház, a város, a nyaralás helyszíne, vagy éppen a lakóhelyül választott idegen ország) nem tud otthonná, otthonossá válni. A novellák alapszituációja eltér egymástól, minden történet más városban játszódik, és a főszereplőknek más-más életkorban, más-más funkcióban kell a rátermettségüket bizonyítaniuk. Ami közös bennük, hogy jellemzően a rendszerváltás (és valójában az uniós csatlakozások) utáni kelet-közép-európai kontextusokba illeszkednek, ahol a női szerep megválasztásának szabadsága már adott, azonban szükségszerűen korlátozott is. Monika Karbowska fogalmazza meg ezzel az időszakkal kapcsolatban: „[…] a keleti országok asszonyai többségben voltak a főiskolákon és egyetemeken. Kiváló iskolai képzésük olyan neveléssel párosult, amely arra szocializálta őket, hogy a család vagy a társadalom érdekeinek vessék alá magukat. […] Sokan ma is úgy gondolják, hogy a »szabadság« azt jelenti, hogy átvehetik a kapitalista verseny patriarchális férfias értékeit, hogy uralkodhatnak másokon, hogy forgathatják a delokalizált termelés és fogyasztás gépezetét, miközben figyelmen kívül hagyják a gyengéket és kirekesztetteket. Ami pedig a családi életüket illeti; többnyire náluk szegényebb nőkkel végeztetik el a hagyományos női feladatokat. […] A szexualitással kapcsolatban úgy ítélik meg, hogy az igazi szabadság az, ha megvásárolhatják a védekezést.” (Karbowska, 2015, 51.)

A minden szövegben más nevet viselő, de a beszédmódjuk és a világlátásuk alapján összekapcsolódó, így akár egymás alteregóiként is értelmezhető nők alapvetően kétféle szituációban jelennek meg. Az egyik esetben beleragadnak egy élethelyzetbe, amelynek feloldását valamely kulturális vagy perszonális trauma/ válság jelenti. Más esetben pedig a válsághelyzet (helyváltoztatás, az egyéni fiziológiai vagy társadalmi körülmények változása okán) eleve adott, amelyet a novella eltávolító gesztusokkal, a mágikus realizmus, vagy éppen a horror műfaji elemeivel fed fel. Voltaképp a túlélés a tét: arról van szó, van-e mód az idegen (vagy akként érzékelt) közegben mesterségesen kialakítani olyan életstratégiákat, amelyek pótolják azokat a rutinokat, amelyek az eredeti közegben – a természetes szocializációs és kulturálódási folyamat révén – erőfeszítés nélkül rendelkezésre álltak.

A Kígyógombolyag (Dobrakovová, 2015, 38–39.) főhőse, Marcela nemzetközi ifjúsági táborba utazik Franciaországba, ahol – a tanult konvenciók, tiltások és mintázatok domináns jellege miatt – nem tud és nem is akar alkalmazkodni a tábor ritmusához. Marcela azáltal lesz mégis a keretek átrendezésének és a tabusértésnek a részese, hogy kvázi hangot, nyelvet ad mások szexualitásának: mivel a táborlakók többsége nem ért franciául, Marcela tolmácsként funkcionál például Ludjmila, az orosz modell és Pierre, a francia fiú bontakozó románca során, így megfigyelőként és közvetítőként, vojőrként voltaképp maga is részese az intimitásnak. A tábor így válik beavatási „szertartások” sorozatává az elbeszélő szempontjából, amelyek betetőzése a novella zárlata: „A tűzijáték bizonytalan, villogó megvilágításában valószínűtlen formák tűntek elő, először azt hitted, hogy összegabalyodott, vergődő kígyók, mozgó, hosszú, síkos farkak, hatalmas anakonda-gombolyag az, amit nézel, akik felfalják egymást az eksztatikus görcsben. Ám lassan felismerted, ez itt egy fej, ott meg egy kéz, amott egy láb, hiszen ezek mozgásban lévő izzadt, meztelen testek, hihetetlen alakzatokba fonódva, minden síkos, nedves. […] kivált a tömegből, kiszabadította magát, észrevetted, Cedric ez, meztelen teste lassan hozzád csúszott. […] Marcela, nagyon rosszul vagyok, és fulladozva hányni kezdett. Lehányta a lábad, miközben egy kézzel benned kapaszkodott.” (Dobrakovová, 2015, 59.)

Az idegen ország, az idegen nyelvi, vidéki közeg érzéki tapasztalatában az erotika, az undor és a szakralitás együttesen jelentkezik: ez párhuzamba állítható Bataille meglátásaival, és nála mindez szintén a társadalmi és kulturális tiltás feloldásával, azaz a saját közegből való időszakos kiszakadás eseményével jár együtt: „A rituális orgiákon, amelyek gyakran kevésbé duhaj ünnepekhez kapcsolódtak, csak rövid időre oldották fel a szexuális ösztönök szabad kiélésének tilalmát. Néha a szabadosság csak egyetlen társaság tagjaira korlátozódott, mint például a Dionüszosz-ünnepeken, de erotikus jelentésén túl határozott vallási értelme is lehetett. Nincsenek pontos ismereteink, de elképzelhető, hogy az őrült szenvedélyen felülkerekedett a közönségesség, a durvaság. Mégis, hiábavaló volna tagadni, hogy az elragadtatottság olyan fokra juthatott, ahol az orgiával általában együtt járó részegség erotikus önkívülettel és vallási önkívülettel keveredett.” (Bataille, 2019, 149.)

Dobrakovová figuráiban a gyereklány, a kamaszlány, a társ, az anya, a külföldi nő, a kelet-európai nő, a szláv nő, az elvetélt nő stb. szereplehetősége sűrűsödik, a cselekményekből pedig elfojtások, traumák és neurózisok variációi bomlanak ki. Ebben a világban kiemelt jelentőséggel bír a megfigyelés, a felcserélés és a tükör-effektus: a főszereplők többnyire más nőket figyelnek meg. Míg a férfiak, akik az életükbe lépnek, sem az önazonosság megerősítésében, sem szétzilálásában nem játszanak különösebb szerepet, addig a feminin minőségekkel való találkozás nem hagyja érintetlenül a szubjektum integritását, annak intim vagy interperszonális vetületeit. Az orosz diáklány, a szomszéd nő, a takarítónő, a várandós kofa, a kutyás nő, vagy éppen a meleg férfi, Andrea karaktere egyaránt azt a célt szolgálja, hogy a főszereplő önmagával, a személyiségének rejtett vagy elfojtott, opcionális lehetőségeivel szembesüljön. Például a Rosa című novellában a takarítónő, Rosa saját és mások testéhez való fesztelen viszonya az emigráns Blanka szexuális frusztrációjával opponálódik, bujaságként értelmeződik, és a vágy elfojtásának oka (egy harmadik személy jelenléte a pár életében, otthonában, intim közegében) lesz a vágy tárgya maga: „Egy idő után Blanka már akkor is látta Rosát a lakásban, amikor Rosa éppen nem volt ott, látta őt a kisuvikszolt parkettában, a csillogó konyhaszekrényben, látta őt a tiszta és puha törülközőben, Rosa jelenléte minden tárgyban benne volt, amelyhez hozzáért […] Rosa fokozatosan Luigi és Blanka paplanja alá is befurakodott, következetesen bevetve a matracon, az ágy végében, Blanka pontosan úgy látta Rosát, mint abban az álomban, közte és Luigi között feküdt, sőt Luigi testét már teljesen elhomályosította, letolta az ágyról a földre, tompa puffanás, Blanka mellett már csak Rosa fekszik a masszív vádlijával […].” (Dobrakovová, 2017, 28.)

Egy másik írásban Franca elveszti a magzatát, és egy rá külsőleg hasonlító idegen nőt kezd mindenhol látni és – önmaga kivetüléseként – gyűlölni: „[…] kedvem lett volna köpni egyet, kiokádni azt a kávét, de abban a negyedben mindenki ismert, így nem viselkedhettem úgy, mint egy közönséges disznó. […] Ha láttam, mindig egy gombóc keletkezett a torkomban, kiszáradt a szám, egész testemben remegni kezdtem, ezt talán mégse, már megint ő! kerültem, ahogy tudtam, futottam előle, amint megjelent a közelemben, rá sem akartam nézni, elfordítottam a tekintetem attól a borzalomtól, bár az arca folyton előttem volt, az a borzalmas merevség, az a görcs, azt gondoltam, hogy ilyen embereknek nem lenne szabad élniük, az ilyeneket el kéne takarítani valahová, hogy ne rontsák a levegőt, nekünk, normális embereknek, akik nem tehetnek arról, hogy ők hogyan néznek ki, miféle monstrumokká váltak, hogy ennyire nyomorultul érzik magukat ezen a világon […]”. (Dobrakovová, 2017, 62., 64.)

A démonizált nők mindig az őket megfigyelőben „laknak”: rendkívül izgalmas az, ahogy a szereplők ellentétpárokba és helyettesítő viszonyokba rendelődnek (elvetélt nők–várandós nők; szinglik–párkapcsolatban élők; itteniek–ottaniak; keletiek–nyugatiak; északiak–déliek; mentálisan egészségesek–betegek stb.). Dobrakovová finoman dolgozza egybe a paranoia, a depresszió és a neurózus elemeit: a női kifejezésmód asszociatív gondolatfolyamokra épülő, mellérendelések láncolatából álló hosszúmondatok formájában jelenik meg csaknem minden esetben. Egyes szám harmadik személyű elbeszélőtől értesülünk Blanka történeteiről (a Rosa és a Toxo című novella főhőse azonos nevet visel [Dobrakovová, 2017, 5–31.; 100–139.]), valamint a Carlottával kapcsolatos dolgokról (Bambini e genitori [Dobrakovová, 2017, 88–99.]). Én-elbeszélő Zuzka (Narcis [Dobrakovová, 2017, 32–48.]), Natálka (Hazatérés Genovából [Dobrakovová, 2017, 49–60.]) és Franca is (Visszatérés Torinóból Dobrakovová, 2017, 61–70.]); a Gyümölcsökről és zöldségekről pedig az önmegszólítás alakzata révén beszéli el Virginia történetét (Dobrakovová, 2017, 71–87.). Érdekes, hogy amikor az elbeszélés nem egyes szám első személyű, akkor is úgy érzékeljük, belső monológok kivetüléséről van szó, hiszen mindent, ami történik, és ehhez kapcsolódóan a helyszíneket, az élethelyzeteket, a karaktereket is a főszereplő nézőpontjából ismerjük meg; a történésekben az a fontos, ami a főszereplők jellemén lenyomatot hagy, illetve ami a sorsukat kimozdítja valamilyen irányba.

Dobrakovová szövegeinek egy része az emigráció tematikáját dolgozza fel: az elbeszélő elhagyja a szülőföldjét, és külföldön, idegen nyelvi közegben próbál érvényesülni. A két dimenzió közötti kapcsolódási pontok érzékeltetése az ilyen típusú novellák alapvető alkotóeleme, azonban az otthont és a külföldet összekötő, földrajzi, érzelmi, kulturális, történelmi, társadalmi szálakból kirajzolódó háló nem a biztonságot és a stabilitást, hanem éppenséggel az én-keresés állandó szükségletét jelenti az elbeszélő számára. Sajátos ritmust adnak az elbeszéléseknek, és a különálló szövegek közötti motivikus kapcsolódási pontok megteremtésében játszanak szerepet a nyelvhasználatra, valamint a hétköznapi rutinok leírására, rögzítésére vonatkozó szöveghelyek. A nyelv a (nemzeti) identitás egyik alapvető alkotóeleme, emellett a másokkal való érintkezés, a mások megismerésének, és ezzel együtt az önmagunkról kialakított képnek is az elsődleges eszköze – a kötet elbeszéléseiben azonban sajátos módon korlátozott funkcióval bír. A dialógusok háttérbe szorulnak az elbeszélői és monologikus hangok mellett, rövidek és praktikusak, rutinszerűek. Ennek hátterében részben a főszereplők belső világának dominanciája áll, másrészt azonban a figurák sokszor nehezen boldogulnak az ország nyelvének az elsajátításával – a nyelv éppúgy frusztrációkat és a másság tapasztalatának változatos helyzeteit eredményezi, ahogy az idegen kultúrával és attitűddel való találkozás is: „Végeztél valami iskolát, Ester? nyelveket tanultál? milyen nyelveket? csak kettőt? az egy kicsit kevés, nem gondolod? két nyelvvel nem váltod meg a világot, két nyelvet én  is beszélek, azt a hivatalosat, meg a tájszólást, és látod, takarítónő vagyok […].” (Dobrakovová, 2017, 14.) „Úgy döntöttem, hogy amint a diploma a zsebemben lesz, hozzáköltözöm, bár tudom, hogy egy szlovák diploma egy olasz kikötővárosban úgy kábé mennyit ér […].” (Dobrakovová, 2017, 52.) Ritkábban azonban a kelet-közép-európaiság, ezen belül a szláv identitás kifejeződése lehet a nyelvhasználat, például a Toxo című novella éttermi jelenetében: „Távozáskor a pincér obligát kérdése, aki nyilván végig azon törhette a fejét, hogy miről szólt a beszélgetés, maguk honnan vannak, ragazze? / Én Csehországból. / Én Szlovákiából. / És milyen nyelven beszélgetnek? / Én csehül. / Én szlovákul. / Aha…” (Dobrakovová, 2017, 104.)

Az egyének belső világa rutinszerű cselekvések mentén épül fel. A takarítás, a tisztálkodás, a piaci bevásárlás, a kávézás, vagy éppen a forgolódás az ágyban, a szomszéd ház megfigyelésének ismétlődő leírása olyan létmódot feltételez, amelyben az önazonosság számára a vegetatív ritmuson túl, a monomániásan ismételt tevékenységeken túl már nincs kapaszkodó. A tautologikus motívumok egyrészt a kötet archetipikus olvasatának lehetőségét erősítik (a víz, a vér, a halál, a bűn, a gyümölcs motívumrendszere végigvonul a szövegeken). Másrészt a kényszeresség az a burok, amely segítségével a szereplők kitakarják önmaguk elől a valóságot, és voltaképp kitakarják saját személyiségük egyes elemeit is. Egyes szövegekben ezáltal csak a személyiség integritása kerül veszélybe, a lineáris olvasás során azonban a cselekmények egyre komorabbak, a döntéshelyzetek egyre kevésbé átláthatóak, a sodródás eredménye pedig a tragédia. A Bambini e genitori anya-figurája feláldozza a másik anyaközpontos gyereket saját lánya maximális nyugalmáért (kiküldi a forgalmas útra [Dobrakovová, 2017, 99.]). A Gyümölcsökről és zöldségekről jólszituált főszereplője a napi gyümölcsvásárlás ritmusában nem veszi észre a piaci kofa terhességét, és azt sem, hogy az elvetél; ezzel párhuzamosan a Toxo című novellában a várandós anya, miközben a toxoplazmózis elleni védekezésre fordítja minden energiáját, nem észleli, hogy fertőtlenítőszerrel mérgezi a magzatot, és ezért veszíti el (Dobrakovová, 2017, 139.).

Összességében a novellák arról tanúskodnak, hogy az életben minden megkérdőjelezhető: a múlt, a jelen, a jövő, a nemiség, az otthon, az idegenség, a konvenció, a magány, a bűn, a tévedés fogalma az élet előrehaladásával folyamatosan változik. Dobrakovová többszörösen összetett, hosszúmondatokból építkező, a szleng és a generációs nyelvek regisztereit termékenyen alkalmazó prózájának érdekessége abban rejlik, hogy a dolgok fonákját – olykor fekete humorral – képes megmutatni.

Felhasznált irodalom

• Bataille, Georges 2019. Az erotika. Ford. Dusnoki Katalin. Budapest, Kossuth.
• Dobrakovová, Ivana 2009. Prvá smrť v rodine, Bratislava, Marenčin PT.
• Dobrakovová, Ivana 2010. Bellevue. Bratislava, Marenčin PT.
• Dobrakovová, Ivana 2013. Toxo. Bratislava, Marenčin PT.
• Dobrakovová, Ivana 2015. Halál a családban. Ford. Vályi Horváth Erika, Pozsony, AB-Art.
• Dobrakovová, Ivana 2017. Toxo. Ford. György Norbert. Budapest, Noran libro.
• Dobrakovová, Ivana 2018. Matky a kamionisti. Bratislava, Marenčin PT.
• Karbowska, Monika 2015. Nők a válságban. A túlélés eszközei Nyugaton és Keleten
  = Morva Judit – Posváncz Etelka: Feminista új hullám. A baloldali feminizmus ma. Budapest, Közép-Európai Fejlesztési Egyesület, 48–66.