Százdi Sztakó Zsolt – Utol­só íté­let (2)

(Az el­be­szé­lés el­ső ré­szét  már­ci­u­si szá­munk­ban kö­zöl­tük)
/megváltás/
Õszent­sé­ge, vá­lasz­tott ne­vén im­már a har­ma­dik egy­ház­fő, Krisz­tus föl­di hely­tar­tó­ja, aki­nek a ke­resz­tény vi­lág­ban és a hit dol­gá­ban dön­tő sza­va van, le­szá­mít­va az eret­nek or­to­do­xi­át, amel­­lyel a ka­to­li­ciz­mus­nak szin­tén fel kell ven­nie a küz­del­met, sa­ját, bel­ső eret­nek-moz­gal­ma­in kí­vül, egy­szó­val őszent­sé­ge most úgy szen­ve­dett, mint az ink­vi­zí­ció bör­tö­né­ben az örök kár­ho­zat­ra ítélt eret­ne­kek.

Mert­hogy örök kár­ho­zat­ra van­nak ítél­ve, ab­ban két­sé­ge se volt, ha­csak a bör­tön­ben meg nem val­lot­ták té­vely­gé­se­i­ket, és el nem nyer­ték az Anya­szent­egy­ház fel­ol­do­zá­sát, amely a krisz­tu­si ir­ga­lom ne­vé­ben még az eret­ne­kek­nek is ki­járt. Bár vol­tak te­o­ló­gu­sok, akik ezt is ta­gad­ták, mond­ván, az eret­ne­kek ma­guk he­lyez­ték ma­gu­kat az Egy­há­zon kí­vül, egy szint­re a po­gá­nyok­kal, te­hát nem is ad­ha­tó meg ne­kik a fel­ol­do­zás, mert ez­zel az Egy­ház ma­ga kö­vet el bűnt. Má­sok vi­szont azt mond­ták, hogy Krisz­tus még Jú­dás­nak is meg­bo­csá­tott.

Õ nem fog­lalt eb­ben a kér­dés­ben ál­lás­pon­tot, mert fe­les­le­ges szó­csép­lés­nek te­kin­tett min­den te­o­ló­gi­ai vi­tát, és ti­tok­ban mé­lyen meg­ve­tett min­den te­o­ló­gust, akik csak azon vi­tat­koz­nak, hogy azt a bi­zo­nyos ves­­szőt ho­va te­gyék Is­ten tör­vé­nyé­ben, és köz­ben ma­gá­ról Is­ten tör­vé­nyé­ről meg­fe­led­kez­nek.

Õ egész éle­té­ben a tet­tek em­be­re volt, aki szik­la­szi­lárd hit­tel ül­döz­te az eret­nek­sé­get, ezt a mé­telyt. Hány­szor for­dult elő ve­le, hogy olyan sze­ren­csét­le­ne­ket hur­col­tak elé­je, akik­nek lát­ha­tó­an fo­gal­muk sem volt an­nak az eret­nek­ség­nek a mi­ben­lé­té­ről, ami­ben vét­ke­sek, de hát, mert va­la­ki be­ma­gya­ráz­ta ne­kik, hogy az az egyet­len üd­vö­zí­tő ta­ní­tás,  amit ők kö­vet­nek, és még a már­tí­rom­ság égi koszororúját is meg­csil­lan­tot­ták előt­tük, hát nem cso­da, hogy a Szent Ink­vi­zí­ci­ó­ban csu­pán a sá­tán esz­kö­zét lát­ták, és min­den együtt­mű­kö­dést meg­ta­gad­tak ve­le, sőt, leg­szí­ve­seb­ben ma­guk lép­tek vol­na fel a mág­lyá­ra.
Fi­a­ta­labb ko­rá­ban min­den al­ka­lom­mal ököl­be szo­rult a ke­ze, va­la­hány­szor egy ilyen sze­ren­csét­len alatt fel­lob­bant a mág­lya, mert tud­ta, hogy va­la­ki más­nak kel­le­ne ott, a cö­löp­höz ki­köt­ve áll­nia. An­nak, aki meg­té­vesz­tet­te eze­ket a sze­ren­csét­len ör­dö­gö­ket, és a sá­tán ke­zé­re jut­tat­ta a lel­kü­ket. Nos, az ilye­nek­kel szem­ben nem volt ben­ne sem ir­ga­lom, sem kö­nyö­rü­let, csak azok­ra az el­kár­ho­zott lel­kek­re gon­dolt, akik mi­at­tuk vesz­tek el az üd­vös­ség szá­má­ra.
És hogy mi­ért volt ez az el­szánt küz­de­lem min­den­faj­ta eret­nek­ség­gel szem­ben? Ki tud­ja, ta­lán az ott­ho­ni bi­got­tan val­lá­sos lég­kör, hogy bár­csak ez az egy éle­tünk van, de azért a lel­künk üd­vös­sé­ge min­den­nél fon­to­sabb.
Az if­jú Pietro a do­mi­ni­ká­nus rend­be is azért kér­te a fel­vé­tel­ét, mert ez a rend volt az, amely fel­is­mer­te azt a ve­szélyt, amit az eret­nek­ség Krisz­tus Egy­ház­ára néz­ve je­lent, és fel­vet­te ve­le a küz­del­met. A mi if­jú szer­ze­te­sünk te­hát en­nek a had­se­reg­nek lett az egyik ka­to­ná­ja, aki vak­buz­gón tel­je­sí­tet­te fe­let­te­se­i­nek még a leg-ésszerűtlenebbül hang­zó uta­sí­tá­sa­it is, amit azok fe­let­tébb mél­tá­nyol­tak, így az­tán szé­pen ha­ladt elő­re a sza­már­lét­rán.
A fi­a­tal ink­vi­zí­tor­nak ha­mar le­gen­dás hí­re kelt, hogy az eret­ne­ke­ket akár még a mág­lya tö­vé­ben is ké­pes vét­ke­ik be­lá­tá­sá­ra bír­ni. Így lett a ró­mai curia fő­ink­vi­zí­to­ra, és mint ilyen, most már nem­csak az egy­sze­rű em­be­rek eret­nek­gya­nús ügye­i­vel fog­lal­ko­zott, ha­nem a ha­ta­lom leg­fel­sőbb kö­re­i­ben lé­vő­ké­vel is. El­bor­zadt, ami­kor kény­te­len-kel­let­len szem­be­sült ve­le, hogy ez a fé­reg már ide is be­rág­ta ma­gát, és még ott is je­len van, ahol a krisz­tu­si ta­ní­tá­so­kat a ma­guk tisz­ta­sá­gá­ban kel­le­ne őriz­ni.
Õszent­sé­ge ar­ca új­fent el­tor­zult a fáj­da­lom­tól, ahogy egy újabb ro­ham tört rá, és csak kis hí­ja volt, hogy ne ki­ált­son fel, ehe­lyett azon­ban egy újabb Úr­an­gya­lát mon­dott el, ami az­tán érez­he­tő­en eny­hí­tet­te a szen­ve­dé­sét. Ez az át­ko­zott kór, ami em­be­ri ron­csot csi­nált be­lő­le, akit egy­kor az Egy­ház paj­zsá­nak hív­tak, és még az el­len­sé­gei is ret­teg­ve tisz­tel­tek. Pont most te­rí­tet­te le a be­teg­ség, ami­kor an­­nyi ten­ni­va­ló­ja vol­na, és vég­re a ha­tal­mat is meg­kap­ta hoz­zá, hogy amit kell, meg­te­gye. Az or­vo­sok, per­sze sem­mit se tud­nak a be­teg­sé­gé­ről, csak ta­lál­gat­nak, és jobb hí­ján eret vág­nak raj­ta, ami an­­nyi­ra le­gyen­gí­ti, hogy utá­na na­po­kig kép­te­len fel­kel­ni az ágyá­ból. Épp ezért már azt sem en­ge­di, hogy az or­vo­sok eret vág­ja­nak raj­ta, mert nem en­ged­he­ti meg ma­gá­nak azt a lu­xust, hogy na­pok­ra irá­nyí­tás nél­kül hagy­ja az Egy­há­zat.
Tud­ja ő, na­gyon is jól tud­ja, hogy ti­tok­ban már az utód­ját ke­re­sik, mert ar­ra szá­mí­ta­nak, hogy már nem húz­za so­ká­ig. Azt gon­dol­ják, hogy nem ve­szi ész­re azo­kat a san­da pil­lan­tá­so­kat, ami­ket ak­kor vál­ta­nak egy­más kö­zött, ami­kor azt hi­szik, hogy nem lát­ja őket.
Nincs eb­ben sem­mi új­don­ság, hisz már meg­vá­lasz­tá­sa per­cé­ben tud­ta, hogy az ő pá­pa­sá­ga csak ide­ig­le­nes meg­ol­dás, amíg a ha­tal­mi harc el­dől a bí­bo­ro­sok közt. Sen­ki se gon­dol­hat­ta ko­mo­lyan, hogy majd pont egy el­sze­gé­nye­dett ne­me­si csa­lád sar­ját fog­ják pá­pá­vá vá­lasz­ta­ni, ami­kor Itá­lia leg­elő­ke­lőbb csa­lád­jai ver­sen­ge­nek Szent Pé­ter trón­já­ért. Az ő meg­vá­lasz­tá­sa csak komp­ro­mis­­szum volt a konk­lá­vén, ami a be­teg­sé­gé­nek szólt, hogy fél lábbal már ak­kor is a sír­ban volt.
Csak­hogy ne­ki el­tö­kélt szán­dé­ka, hogy ke­resz­tül­húz­za a szá­mí­tá­sa­i­kat, és nem egy aka­rat nél­kü­li báb lesz a pá­pai tró­non, ha­nem szi­lár­dan fog ha­lad­ni a cél­jai fe­lé, és el­tö­kél­ten meg­va­ló­sít­ja azo­kat. Ezért te­hát azt se en­ged­het­te meg ma­gá­nak, hogy na­po­kig gyen­gél­ked­jen, és el­vesz­te­ges­se az amúgyis ro­ha­mo­san fo­gyó ide­jét.
Ezért az­tán ér­vá­gás he­lyett meg­pa­ran­csol­ta, hogy hoz­zák ide, a ked­venc he­lyé­re öb­lös ka­ros­szék­ét, ahon­nan pár órá­val előbb maestro Luciferno néz­te a té­ren zaj­ló ese­mé­nye­ket.
Most ki­halt volt min­den, lé­lek se moz­dult, és Õszent­sé­ge lel­ki sze­mei előtt most a tér­nek egy egé­szen más ké­pe me­rült fel. Azok­nak a pom­pá­za­tos ter­vek­nek a meg­va­ló­su­lá­sát lát­ta, ami­ket maestro Luciferno ké­szí­tett az Egy­ház és pá­pa­sá­gá­nak az örök di­cső­sé­gé­re. Igen, sze­mé­lyes am­bí­ci­ó­já­nak is te­kin­tet­te, hogy Luciferno ter­ve meg­va­ló­sul­jon, hi­szen ő is csak egy gyar­ló em­ber volt, aki nem akart nyom­ta­la­nul el­múl­ni, és pá­pa­sá­gá­nak így akart örök em­lé­ket ál­lí­ta­ni.                                                              

Va­la­hogy si­ke­rült el­szu­nyó­kál­nia, de per­ce­ken be­lül fel is ri­adt. Nem tud­ta vol­na meg­mon­da­ni, hogy mi volt az az álom, ami mi­att fel­ri­adt, de hogy álom volt, azt biz­tos­ra vet­te.
Alig nyi­tot­ta ki a sze­mét, új­ra be kel­lett huny­nia, mert azt hit­te, hogy a kép­ze­le­te űz ve­le csúf tré­fát. Igen, az ab­lak­ban egy kép je­lent meg, ami szi­kár volt, és a mé­lyen ülő szür­ke sze­mek vád­lón őt néz­ték. Olyan iszo­nya­tos volt ez a te­kin­tet, hogy ön­kén­te­le­nül ke­resz­tet ve­tett ma­gá­ra.
Ez­zel egy időben pe­dig, mint­ha ha­rang­zú­gást hal­lott vol­na. Ugyan­ek­kor a te­ret hir­te­len nap­pa­li fény árasz­totta el, és egy me­ne­tet lá­tott raj­ta ke­resz­tül­vo­nul­ni, ami erő­sen ha­son­lí­tott egy hús­vé­ti kör­me­net­hez. Csak­hogy a me­ne­tet ez­út­tal nem egy pap ve­zet­te, ha­nem az a fér­fi, akit Jesus Nazarethnek ne­vez­tek. A ke­zé­ben ott volt a pász­tor­bot, és mi­kor a me­net az ab­la­ka alá ért, Jesus Nazareth egy pil­la­nat­ra meg­állt, és fel­te­kin­tett az ab­lak­ra, ahol ő ült, el­len­sé­ge­sen néz­te a tö­me­get, és mint­ha né­mán hív­ta vol­na, hogy csat­la­koz­zon a me­net­hez. Eb­ben a pil­la­nat­ban éles fáj­da­lom ha­sí­tott be­lé, mert rá­éb­redt sa­ját gyen­ge­sé­gé­re, hogy ő már ak­kor sem tud­na a me­net­hez csat­la­koz­ni, ha akar­na, mert ő már csak ar­ra ké­pes, hogy va­sár­na­pon­ként a tér­re ös­­sze­gyűlt tö­meg­nek a lak­osz­tá­lya ab­la­ká­ból in­te­ges­sen.
A té­ren eb­ben a pil­la­nat­ban ki­tört az égi­há­bo­rú, amely ha­tal­mas szél­lel vet­te kez­de­tét, hogy csak úgy böm­bölt, mint­ha ezer bö­lény­csor­da vág­tat­na fúj­tat­va. Az­tán vil­lá­mok kezd­tek csap­kod­ni, mint­ha az Is­ten meg­ha­ra­gu­dott vol­na va­la­mi­ért a vi­lág­ra, és tűz­zel akar­ná el­emész­te­ni. És csak­ugyan, az egyik vil­lám pont a mág­lyá­ba csa­pott be­le, ami a hol­na­pi eret­nek­ége­tés­hez volt elő­ké­szít­ve. A szá­raz fa nyom­ban láng­ra ka­pott, és ro­pog­va égett, szik­rá­kat do­bál­va min­den­fe­lé, hogy fé­lő volt, fel­gyújt­ja a kör­nye­ző épü­le­te­ket. Mind­ez azon­ban nem tar­tott so­ká­ig, mert akár­ha dé­zsá­ból ön­te­nék, el­eredt az eső, és el­ol­tot­ta a tü­zet. A mág­lya azon­ban meg­ron­gá­ló­dott, hogy a hol­na­pi eret­nek­ége­tést el kell ha­lasz­ta­ni.
Õszent­sé­ge azon­ban mind­ezt már nem lát­hat­ta, mi­vel ájul­tan he­vert öb­lös ka­ros­szék­ében.                                              
Az éb­ren­lét el­ső pil­la­na­ta­i­ban nem tud­ta el­dön­te­ni, hogy a sa­ját ágyá­ban éb­redt-e fel, vagy pe­dig ide­gen ágy­ban, ami mos­ta­ná­ban ép­pen­ség­gel sű­rűn meg­tör­tént, ha a mun­ká­ja el­szó­lí­tot­ta Ró­má­ból, vagy pe­dig egy kü­lö­nö­sen jól si­ke­rült pász­tor­óra után, mi­kor haj­nal­ban már sem­mi ked­ve nem volt meg­ten­ni az ott­ho­ná­ig ve­ze­tő utat, és hát a szép­as­­szony sem szí­ve­sen en­ged­te el, re­mél­ve, hogy az éj­sza­kai szen­ve­dé­lyes öle­lé­sek­ből még reg­gel­re is tar­to­gat a szá­muk­ra. Maestro Luciferno pe­dig ép­pen­ség­gel nem volt az a faj­ta, aki ilyen szem­pont­ból csa­ló­dást okoz szí­ve ak­tu­á­lis höl­gyé­nek, és épp ezért ter­jedt el ró­la a hír a szép­as­­szony­ok kö­ré­ben, hogy Ró­má­ban nincs ná­la jobb sze­re­tő.
Szó­val, most se tud­ta el­dön­te­ni, hogy egy újabb ka­land­ba ke­ve­re­dett-e, vagy pe­dig ott­ho­ni ágyá­ban éb­redt, ami­nek jól is­mer­te min­den egyes göd­rét. Mi­e­lőtt azon­ban még utá­na­jár­ha­tott vol­na en­nek a kér­dés­nek, hal­lot­ta ma­ga mel­lett a szu­szo­gást, és ez egycsapásra vis­­sza­idéz­te mind­azt, ami elő­ző es­te tör­tént. Mar­iná­ról az­tán eszé­be ju­tott a nagy­ap­ja, az öreg kol­dus, aki­nek ha­lál­fe­je volt, er­ről az­tán az egész kom­po­zí­ció, ami­nek az öreg lett vol­na a köz­pon­ti fi­gu­rá­ja. Épp a hé­ten fu­tott be hoz­zá egy meg­ren­de­lés az egyik bí­bo­ros sír­em­lé­ké­re, és ar­ra gon­dolt, hogy ez a té­ma er­re a cél­ra ép­pen meg­fe­lel. A vi­lág ha­tal­mas­sá­ga­it em­lé­kez­tet­ni a más­vi­lág nyo­mo­rú­sá­ga­i­ra, ami egye­nes kö­vet­kez­mé­nye an­nak, ha va­la­ki a vi­lág tal­mi fé­nye­i­nek esik ál­do­za­tul.
Egész éj­sza­ka át­ölel­ve tar­tot­ta a lányt, aki be­fész­kel­te ma­gát a kar­ja­i­ba, és most óva­to­san sza­ba­dí­tot­ta ki a kar­ját, hogy fel­kel­jen.
A haj­nal el­ső su­ga­rai rend­sze­rint a mű­te­rem­ben ta­lál­ták, mert a nap­nak ezt az idő­sza­kát ta­lál­ta a leg­ins­pi­rá­lóbb­nak a mű­vé­szi mun­ka szá­má­ra. Most is még épp csak be­ku­kucs­kál­tak a nap el­ső su­ga­rai az ab­la­kon, ami­kor fel­öl­tö­zött és el­in­dult a fo­ga­dó­ba, hogy meg­reg­ge­liz­zen. Mi­kor ki­lé­pett a si­ká­tor­ba, még lát­ha­tó­ak vol­tak az éj­sza­kai vi­har nyo­mai, mert bo­ká­ig höm­pöly­gött a víz.
Mi­kor be­lé­pett az ivó­ba, nyo­mát se lát­ta a teg­nap es­ti tö­meg­nek, a du­haj­ko­dó ven­dé­gek­nek, a kur­ti­zá­nok­nak, akik kun­csaft­ra vádasztak, és a min­de­nütt je­len­lé­vő zseb­tol­vaj­ok­ra, akik szem­pil­lan­tás alatt meg­sza­ba­dí­tot­tak a pén­zed­től, ha nem vol­tál ész­nél. Most mind­ös­­sze ket­ten vol­tak az ivó­ban, akik a fo­ga­dó­ban száll­tak meg, és pont olyan koránkelők vol­tak, mint ő.
Ab­ban sem volt sem­mi kü­lö­nös, hogy mind­ket­tő­ről mes­­szi­ről le­rítt, hogy za­rán­do­kok, hi­szen a kör­nyé­ken meg­szál­lók több­sé­ge za­rán­dok volt. Az egyik za­rán­dok­ról le­rítt, hogy jó­mó­dú, és az egész utat idá­ig bé­relt ko­csin tet­te meg, ta­lán az utol­só pár mér­föld ki­vé­te­lé­vel, és ő lesz, aki majd ha­tal­mas ado­má­nyok­kal igyek­szik meg­sza­ba­dul­ni bű­ne­i­től, és le­rö­vi­dí­te­ni a pur­ga­tó­ri­um­ban el­töl­ten­dő időt.
A má­sik asz­tal­nál vi­szont az el­ső za­rán­dok­nak pont az el­len­té­te ült, aki­nek egy­ügyű arc­ki­fe­je­zé­sé­ről és fél­szeg vi­sel­ke­dé­sé­ről az el­ső pil­la­nat­ban meg­ál­la­pít­ha­tó volt, hogy nem a vi­lá­gi élet­hez van szok­va. Egy ci­pó volt előt­te az asz­ta­lon, ami­ből időn­ként le­tört egy da­ra­bot, és a szá­já­ba tett, majd áll­kap­csá­nak gyors moz­gá­sá­val meg­rág­ta a fa­la­tot, amit egy korty bor­ral öb­lí­tett le. Ezen te­vé­keny­sé­ge köz­ben pe­dig lát­ha­tó­an nem vett tu­do­mást a kö­rü­löt­te lé­vő vi­lág­ról.
Maestro Luciferno oda­ült az asz­ta­lá­hoz, és kí­ván­csi­an vár­ta, hogy a má­sik mi­kor vesz ró­la tu­do­mást. Mi­kor azon­ban tel­tek a per­cek, és a má­sik sem­mi je­lét nem ad­ta an­nak, hogy ész­re­vet­te, hogy va­la­ki más is ül az asz­ta­lá­nál, meg­kö­szö­rül­te a tor­kát, hogy fel­hív­ja ma­gá­ra a fi­gyel­met. A má­sik azon­ban er­re se re­a­gált.
Lá­tom, ba­rá­tom, hogy te se vagy va­la­mi tár­sa­sá­gi lény – mond­ta vé­gül.
En­nek ugyan hi­á­ba be­szél, ez sü­ketné­ma – állt meg az asz­tal­nál a fo­ga­dós, aki ki­tün­te­tő fi­gye­lem­mel bánt elő­ke­lő ven­dé­gé­vel, és hát fe­cseg­ni is sze­re­tett. Óva­to­san kö­rül­kém­lelt, mi­e­lőtt foly­tat­ta, és még a hang­ját is le­hal­kí­tot­ta. – Azt mond­ják, hogy az ink­vi­zí­ció vá­gat­ta ki a nyel­vét, hogy ne tud­jon be­szél­ni ar­ról az eret­nek­ről, akit ma akar­tak meg­éget­ni, de az éj­sza­ka vil­lám csa­pott a mág­lyá­ba, és le­égett. Én mon­dom ma­gá­nak, hogy ez égi jel.

Szó­val, ba­rá­tom, né­ma vagy, gon­dol­ta Maestro Luciferno, ki­vág­ták a nyel­ve­det, hogy ne tudj be­szél­ni mind­ar­ról, amit meg­ta­pasz­tal­tál, sőt, még ez se volt ne­kik elég, meg is sü­ke­tí­tet­tek, hogy még a kér­dé­se­ket se halld meg, mert an­­nyi­ra ve­szé­lyes­nek ta­lál­ták, amit mond­hat­nál. Én azon­ban most még­is meg­kí­sér­lem, hogy szót vált­sak ve­led.
Maestro Luciferno ed­dig ju­tott a gon­do­lat­me­net­ben, ami­kor egy pa­pír­la­pot vett elő, ami­re mind­ös­­sze egy ne­vet írt fel
Jesus Nazareth
és a la­pot a má­sik elé tol­ta. A ha­tás le­ír­ha­tat­lan volt, az áll­ka­pocs egy fa­lat kö­ze­pén állt meg, majd fél­re­nyelt, és el­kez­dett ful­do­kol­ni, úgy­hogy a fe­je pil­la­na­to­kon be­lül be­li­lult. Maestro Luciferno nem tu­dott mást ten­ni, két­ség­beesés­ében jó­ko­rát só­zott a má­sik há­tá­ra, és ez, úgy lát­szik se­gí­tett, mert a szer­ze­tes le­ve­gő­höz ju­tott, ám úgy né­zett rá, olyan ré­mült ábrzattal, mint­ha leg­alább­is egy meg­ele­ve­ne­dett ördögfi len­ne, és ke­resz­tet ve­tett. Mind­eköz­ben pe­dig olyan han­go­kat adott ki, mint aki he­ve­sen til­ta­ko­zik va­la­mi el­len.
Olyan hir­te­len tűnt el az ivó­ból, hogy Maestro Luciferno kép­te­len lett vol­na meg­mon­da­ni, mer­re tá­vo­zott. Kö­rül­né­zett, hát­ha az imén­ti je­le­net sen­ki ér­dek­lő­dé­sét nem kel­tet­te fel, de csak an­­nyit lá­tott, hogy Mar­ina épp ak­kor lé­pett be az ivó­ba, há­ta mö­gött az öreg­ap­já­val.

Maestro Luciferno mű­he­lye mind­ös­­sze jó tíz­perc­nyi sé­tá­ra volt, ami pont elég idő ar­ra, hogy a fej kiszellőzön, meg­sza­ba­dul­jon a mi­hasz­na gon­do­la­tok­tól, és a mű­vész csak az előt­te ál­ló fel­adat­ra kon­cent­rál­jon. En­­nyi idő elég volt ar­ra, hogy ki­zár­jon min­den za­va­ró, kül­ső kö­rül­ményt, és csak­is ar­ra kon­cent­rál­jon, hogy a gon­do­la­tot ho­gyan önt­se for­má­ba.
Mert a mű­vé­szet al­fá­ja és ómegája ép­pen ez, hogy for­má­ba önt­se a gon­do­la­tot, meg­tölt­se élet­tel az élet­te­len anya­got. Az a mű­vé­szet, amely­nek a mé­lyén nem bú­vik meg gon­do­lat, csak tal­mi csil­lo­gás, tet­sze­tős já­ték for­má­val és anyag­gal, ami azon­ban to­vább­ra is csak holt már­vány ma­rad. Mert a mű­vész olyan, mint a Te­rem­tő, aki lel­ket le­helt a sár­ból for­má­zott alak­ba, és az élet­re kelt.
Mar­ina mé­te­rek­re le­sza­kad­va kö­vet­te Maestro Lucifernót, az öreg­ap­ját ve­zet­te, aki olyan las­san, ro­gya­do­zó tér­dek­kel ván­szor­gott, mint aki egy hos­­szú élet min­den sú­lyát hur­col­ja ma­gá­val. Időn­ként meg kel­lett áll­nia, hogy be­vár­ja őket, pe­dig a leg­szí­ve­seb­ben már a mű­hely­ben lett vol­na, hogy az öre­get for­máz­za.
A más­kor tízper­ces sé­ta most kö­rül­be­lül egy órá­ig tar­tott. A mű­hely­ben már ja­vá­ban dol­goz­tak a se­gé­dek, és az el­ső te­en­dő­je az volt, hogy el­len­őriz­ze az ő mun­ká­ju­kat, és inst­ruk­ci­ó­kat ad­jon ne­kik a to­váb­bi te­en­dő­ket il­le­tő­en. Ez­után pe­dig a ta­nít­vá­nya­it el­len­őriz­te, akik gya­kor­lás­képp ré­gi ko­rok mes­te­re­i­nek a mun­ká­i­ról ké­szí­tet­tek raj­zo­kat.
Az öreg csak ez­után ke­rült sor­ra. Mi­u­tán fe­lül­tet­te az öre­get egy pó­di­um­ra, aho­va kép­te­len volt egye­dül fel­ka­pasz­kod­ni, és így két mar­kos se­géd­nek kel­lett őt fel­ten­ni az emel­vény­re, Maestro Luciferno ez­után egy szén­raj­zot ké­szí­tett ró­la, amin még azt a seb­he­lyet is fel­tün­tet­te, amit még egé­szen fi­a­ta­lon, egy csa­tá­ban szer­zett.
Mi­köz­ben ő raj­zolt, a köz­ben Mar­ina a nagy­ap­já­ról me­sélt, aki hétéves ko­ra óta egye­dül ne­vel­te őt, de ti­zen­öt éves ko­ra óta már ő gon­dos­ko­dott ró­la. Az ap­ját nem is­mer­te, mi­vel ő egy zsol­dos volt, aki ak­kor erő­sza­kol­ta meg az any­ját, mi­kor a zsol­dos­se­reg át­vo­nult a fa­lu­ju­kon. Az any­ja ek­kor vált esze­lős­sé, és min­den­áron a ben­ne fej­lő­dő mag­zat éle­té­re tört. Olyan nagy volt ben­ne a gyű­lö­let, hogy még ma­gá­ban is haj­lan­dó lett vol­na kárt ten­ni, csak­hogy a mag­za­tot ki­vág­ja a tes­té­ből, azon­ban a szü­lei ré­sen vol­tak, és rend­re meg­aka­dá­lyoz­ták, hogy őrült­sé­get csi­nál­jon. Õk vol­tak ott ak­kor is, ami­kor a szü­lés­nél a köl­dök­zsi­nór­ral pró­bál­ta meg­foj­ta­ni az új­szü­löt­tet, azt azon­ban már ők se tud­ták meg­aka­dá­lyoz­ni, hogy a szü­lés után el ne tűn­jön. Jó egy hét­re rá ta­lál­ták őt meg az er­dő­ben, egy ág­ra volt fel­akaszt­va.
A nagy­ap­ja sző­lő­mű­ve­lés­sel fog­lal­ko­zott, és mi­kor a fa­lu ura új­ra há­bo­rú­ba ke­ve­re­dett egy má­sik ha­tal­mas nagy­úr­ral, a zsol­do­sok tönk­re­tet­ték a sző­lő­ül­tet­vényt, és a te­te­jé­be még a há­zat is le­rom­bol­ták, ami­ben lak­tak.
Így let­tek föl­dön­fu­tók, és jöt­tek Ró­má­ba, mert a nagy­ap­ja meg­tud­ta, hogy itt la­kik az a nagy­úr, aki­nek a ka­to­nái min­de­nét meg­sem­mi­sí­tet­ték, és va­la­mi őrült re­mény­ke­dés­sel azt gon­dol­ta, hogy a nagy­úr majd kár­pó­tol­ni fog­ja. Per­sze, még a nagy­úr aj­ta­já­ig se ju­tott el, a szol­gák rö­hög­ve dob­ták ki, ami­kor meg­tud­ták, hogy mit akar. Az­óta a Szent Pé­ter-temp­lom lép­cső­jén van a törzs­he­lye, na­pon­ta ott szo­kott kol­dul­ni.
Maestro Luciferno hall­gat­ta Mar­ina sza­vait, és köz­ben fel­de­reng­tek ben­ne ezek a sza­vak: „A menny­or­szá­got ne ke­resd az ég­ben, se a pok­lot a föld alatt, ha­nem mind­ket­tő a te szí­ved­ben van.”
Igen, a mű­vé­nek ez lesz a kvint­es­­szen­ci­á­ja, hogy em­ber em­ber­nek a far­ka­sa, mi­ként az a Bib­li­á­ban ír­va van, és egyik em­ber te­szi a má­sik szá­má­ra po­kol­lá ezt a föl­di lé­tet, pe­dig pa­ra­di­csom­má is vál­toz­tat­hat­ná, hisz Is­ten még így ér­dem­te­le­nül is, an­­nyi szép­ség­gel hal­moz el min­ket, csak­hogy az em­ber nem a jó­ra van te­remt­ve…
Maestro Luciferno ed­dig ju­tott el a gon­do­latme­net­ben, ami­kor kint meg­szó­lalt a csen­gő.                                             
Rö­vi­de­sen egy kül­dönc lé­pett be a mű­te­rem­be, és a pá­pa sze­mé­lyes pe­csét­jé­vel le­zárt le­ve­let nyúj­tott át Maestro Lucifernónak, aki fel­tör­te a pe­csé­tet, és ol­vas­ni kezd­te a le­ve­let. Ahogy ha­ladt elő­re az ol­va­sás­ban, úgy lett mind sá­pad­tabb, míg vé­ge­ze­tül ha­mu­szür­ke arc­cal né­zett fel a le­vél­ből.
Mind­azo­nál­tal, nem szólt sem­mit, ha­nem csak el­tűnt a lak­rész­ében, hogy rendbehozza ma­gát, és öl­tö­zé­két ud­var­ké­pes­sé te­gye.
Mi­kor új­fent elő­ke­rült, már si­ke­rült túl­jut­nia az el­ső sok­kon, bár­mi is volt az, amit a le­vél­ben ol­va­sott, és vo­ná­sai új­ra egy tö­ké­le­tes ud­va­ron­cot mu­tat­tak. Mar­i-nát uta­sí­tot­ta, hogy vár­ják meg őt, bár ma so­ká­ig lesz tá­vol, sőt az is meg­le­het, hogy éj­sza­ká­ra vis­­sza sem tér.
Ez­után a kül­dönc­cel együtt hagy­ta el a há­zat, és ugyan­csak sza­po­ráz­ta a lép­te­it, hogy mi­nél előbb meg­győ­ződ­hes­sen a hír va­ló­di­sá­gá­ról, ami a le­vél­ben van. Ha min­den igaz, az azt je­len­ti, hogy ös­­szes me­rész ter­vei ma dől­tek rom­ba, hi­szen tud­ta, hogy a pá­pa kör­nye­ze­té­ben há­nyan fúr­ják őt, há­nyan tart­ják fö­lös­le­ges pénz­ki­do­bás­nak az épít­ke­zést, de leg­fő­kép­pen hány be­fo­lyá­sos bí­bo­ros­nak van meg a sa­ját vé­den­ce, aki­re rá­bíz­ná en­nek az épít­ke­zés­nek a le­bo­nyo­lí­tá­sát.
A si­ká­tor­ból a tér­re ki­ér­ve mind­azo­nál­tal meg­tor­pant, hogy meg­cso­dál­ja az éj­sza­kai vi­har okoz­ta ká­ro­kat. A teg­nap el­ké­szí­tett mág­lya ott állt üsz­kö­sen, fé­lig ös­­sze­dől­ve, hely­re­hoz­ha­tat­la­nul ká­ro­sod­va. Maestro Lucifernóban csak most tu­da­to­so­dott az, amit reg­gel óta már szám­ta­lan­szor hal­lott, hogy ma bi­zony el­ma­rad az eret­nek­ége­tés.
A mág­lya kö­rül em­be­rek áll­tak, és iz­ga­tot­tan tár­gyal­ták az ese­mé­nye­ket, Maestro Lucifernóhoz pe­dig időn­ként szó­fosz­lá­nyo­kat so­dort el a szél „…Isteni csoda… ártatlan… Isteni jel… Isten em­be­re…”.
A tö­meg­től tisz­tes tá­vol­ság­ra ka­to­nák áll­tak, ah­hoz még épp elég mes­­sze, hogy az em­be­rek fe­nye­get­ve érez­zék ma­gu­kat, de ah­hoz már elég kö­zel, hogy visz­­sza­tart­sa a for­rófe­jű­e­ket, akik lá­zí­ta­ni akar­ná­nak. Úgy lát­szik, va­la­ki még ide­jé­ben fel­mér­te a tö­meg han­gu­la­tát, és elő­re gon­dos­ko­dott ró­la, hogy sem­mi­fé­le fel­for­du­lás ne le­gyen, gon­dol­ta Maestro Luciferno, mi­köz­ben to­vább­ment.                                                       

A Szent­atya sze­mé­lyes ké­ré­sé­re hí­vat­tam ide a be­teg­ágyá­hoz – kezd­te őszent­sé­ge   sze­mé­lyes or­vo­sa, aki im­már év­ti­ze­dek óta ke­zel­te őt, és sze­mé­lyes ba­rát­já­nak is mond­hat­ta ma­gát –, il­let­ve, most már a ha­lá­los ágyá­hoz – tet­te hoz­zá el­csuk­ló han­gon, és el­ért­ve a má­sik kér­dő pil­lan­tá­sát, meg­ráz­ta a fe­jét.
Az­tán el­mond­ta, hogy teg­nap nem hagy­ta, hogy eret vág­jon raj­ta, ehe­lyett éj­sza­ká­ra a dol­go­zó­szo­bá­já­ba vá­gyott, a ked­venc, tér­re né­ző ab­la­ká­hoz tet­ték a ka­ros­szék­ét. Reg­gel itt ta­lál­tak rá ájul­tan. Gu­ta­ütés, ami­ből már nem épül fel, túl­sá­go­san gyen­ge a szer­ve­ze­te.
Õt pe­dig azért hí­vat­ta ide, mert őszent­sé­ge egyik utol­só be­szél­ge­té­sük­kor meg­em­lí­tet­te, hogy sze­ret­né, ha a ha­lá­los ágyá­nál Maestro Luciferno is ott len­ne. Maestro Luciferno kö­szö­ne­tet mon­dott az or­vos­nak a szol­gá­la­tá­ért, majd be­lé­pett őszent­sé­ge há­ló­szo­bá­já­ba, ahol azon­ban már an­­nyi kí­ván­csis­ko­dó gyűlt ös­­sze, hogy kény­te­len volt a kö­nyö­ké­vel utat tör­ni ma­gá­nak, ha elő­re akart jut­ni.
Õszent­sé­ge meg­ren­dí­tő lát­vány volt a ha­tal­mas ágy­ban, ami­ben szin­te el­ve­szett, úgy­hogy az volt az em­ber ér­zé­se, hogy nem is egy fel­nőtt fek­szik ott, ha­nem egy cse­cse­mő. Az ar­ca is ös­­sze­ment, ak­ko­ra volt, mint egy új­szü­löt­té, és ugyan­olyan rán­cos is. Fél ol­da­lá­ra le­bé­nult, azon az ol­da­lon nem moz­gat­ta a vég­tag­ja­it, és a szá­ja szé­lén vé­kony csík­ban folyt a nyá­la.
Két be­teg­ápo­ló apá­ca sür­gö­lő­dött az ágya kö­rül, az egyik gyön­gyö­ző hom­lo­kát tö­röl­get­te, a má­sik pe­dig időn­ként meg­itat­ta. Az or­vos né­ha oda­lé­pett az ágyá­hoz, le­ha­jolt hoz­zá, és va­la­mit sug­do­sott a fü­lé­be, ami rend­sze­rint az­zal vég­ző­dött, hogy a be­teg ép ke­zé­vel tü­rel­met­le­nül el­haj­tot­ta ma­gá­tól.
Maestro Lucifernónak, ahogy vé­gig­te­kin­tett a je­len­lé­vő­kön, az volt a kí­sér­te­ti­es ér­zé­se, hogy nem is em­be­re­ket lát ma­ga kö­rül, ha­nem dög­evő­ket, hi­é­ná­kat, akik alig vár­ják, hogy ál­do­za­tuk ki­múl­jon, és ők rá­vet­hes­sék ma­gu­kat a zsák­má­nyuk­ra. Igen, va­la­hol hal­lot­ta, hogy a dög­ke­se­lyűk is így vár­ják meg a be­teg ál­lat ki­mú­lá­sát, a kö­zel­ben egy fá­ra te­le­ped­ve. Sem­mi ér­ze­lem, se együtt­ér­zés, hi­szen tud­ják, hogy a te­rem­tés­ben ők ezt a fel­ada­tot kap­ták.
Ugyan­ilyen ér­ze­lem­men­tes ki­fe­je­zést lá­tott most eze­ken az ar­co­kon, ame­lyek kö­zül egyik se vi­szo­noz­ta a pil­lan­tá­sát, ha­nem gyor­san el­kap­ták a te­kin­te­tü­ket, vagy le­sü­töt­ték. Ki tud­ja, va­la­hol a pa­lo­ta egy el­du­gott szo­bá­já­ban már az új pá­pa sze­mé­lyé­re al­ku­doz­nak.
Ami­kor őszent­sé­ge meg­lát­ta maestro Lucifernót, in­tett ne­ki, hogy men­jen kö­ze­lebb, majd pil­lan­tá­sá­val a táb­lát kér­te, ami­re a kí­ván­sá­ga­it szok­ta ír­ni.
Ke­zé­ben a szén­da­rab­bal pró­bál­ta a be­tű­ket meg­for­mál­ni, ám ez se­hogy sem si­ke­rült, vé­gül dü­hö­sen el­dob­ta a szén­da­ra­bot. Meg­ra­gad­ta maestro Luciferno kar­ját, és le­húz­ta ma­gá­hoz, úgy­hogy a fü­le egé­szen a szá­já­nál volt.
Bár­hogy is fü­lelt azon­ban, elő­ször csak he­ves zi­há­lást hal­lott, mint mi­kor va­la­ki min­den ere­jét ös­­sze­gyűj­ti egy fel­adat el­vég­zé­sé­hez. Vé­gül, a zi­há­lás­ból han­go­kat is ki le­he­tett ven­ni, me­lyek egy szó­vá áll­tak ös­­sze. Egy halk, de azért jól ki­ve­he­tő szó­vá:
Té­ved­tünk

A fér­fi­ról azt be­szél­ték, hogy  va­la­mi­kor hí­res mű­vész volt, a pá­pai ud­var­ban dol­go­zott, bí­bo­ro­sok vol­tak a meg­ren­de­lői, most még­is egy bar­lang­ban élt ki­ta­szít­va a tár­sa­da­lom­ból. Em­be­rek kö­zé csak ak­kor ment, hogy­ha na­gyon mu­száj volt, egyéb­ként az er­dő­ben élt, vad­ál­lat­ok közt, és a ru­há­ja alatt ál­lan­dó­an ve­zek­lő­övet vi­selt, a kül­se­je pe­dig tel­je­sen el­va­dult, mint azé, aki bú­csút mon­dott a ci­vi­li­zá­ci­ó­nak.
Ha meg­je­lent a fa­lu­ban, pré­di­kál­ni kez­dett, de az em­be­rek nem fi­gyel­tek rá, túl­sá­go­san le­kö­töt­te őket a na­pi túl­élé­sért foly­ta­tott küz­de­lem.
Az­tán az egyik na­pon, hó­na­pok múl­tán, egyik nap­ról a má­sik­ra, ahogy jött, úgy el is tűnt.