Anton Marec – A Hétforrásnál
Sóhajtott egy nagyot, majd lábával lesodorta a felső lépcsőfokról a havat, és leült a steppelt viharkabátjára. A néhány órás gyaloglás fáradalmától és a melengető naptól elbágyadva elszenderült.
Nem ébresztette fel sem a hó csikorgása, sem a közeledők nehéz lihegése, akik az alacsony fenyvesből bukkantak elő. Elöl ment a nő, szorosan mögötte a sánta férfi.
Elért a Hétforráshoz. Előtte vakítóan fehér érintetlen hóréteggel borított tisztás, melynek szélén fából épült házikó húzódott meg. Kis ideig tüzetesen vizsgálgatta, mintha összevetette volna a bensőjében kialakult elképzeléssel. Aztán keresztben átvágott a tisztáson és megállt a lépcsők előtt. Az ajtón erős retesz, az ablaktáblák zárva. Rádöbbent, hogy hiába jött. A makacsság, ahogy a férfi viaskodott magával meg a vastag hótakaróval, tiszteletre méltó volt. A nő szemmel láthatóan fiatalabb. A testtartása és egész lénye szerint biztosan városban nőtt fel.
Átvágtak a tisztáson a friss nyomot követve, és megálltak a házikó előtt.
– Hát ez meg mit keres itt? – kérdezte a férfi, hangjában némi ellenszenvvel.
– Hagyd! – mondta a nő csendesen, mintha nem akarná felébreszteni az alvót.
– De hát miért? – értetlenkedett a társa. – A fene egye meg, miért egy idegen…
– Halkabban – nyugtatgatta a nő. – Felébred, s az rosszabb lesz. Bemegyünk hátulról!
– De hát miért? – ismételte fejcsóválva a férfi. – Miért kell bujkálnom? Elvégre otthon vagyok!
Az ismeretlen kinyitotta a szemét. Kis ideig zavartan nézett körbe, aztán hirtelen felugrott és leszaladt a lépcsőn, s közben egyre ismételte: Bocsánat… bocsánat…
A sánta férfi mit sem törődve vele felment, és nekilátott, hogy elsöpörje a havat az ajtó elől. A nő követte, de az ismeretlen meredt tekintete megállította őt. Megismerte a férfit, ő is a nőt.
– Üdvözöllek, Peter!
– Szervusz, Dana – nyújtotta kezét a férfi. A nő gondolkodás nélkül elfogadta, és keményen megszorította.
– Nem jönnél beljebb? Főzök teát.
– Szívesen – bólintott a férfi. Lehajolt, hogy segítsen a batyuval, de a nő megelőzte.
Beléptek a kis előszobába. Peter a vakító fény után tanácstalanul állt a félhomályban. A nő becsapta maga mögött az ajtót, de nyomban kinyílt egy kis ablak, amelyen hajdan, amikor a házikó még a nyilvánosságot szolgálta, a turistákat szolgálták ki üdítővel.
– Tilos a belépés? – próbált Peter egy kis tréfás hangnemet vinni a beszélgetésbe.
– Tovább csak a háziaknak szabad.
– Tehát számodra csak egyszerű vendég vagyok – állapította meg csalódottan.
A nő nem válaszolt. A tűzhelyből kikotorta a hamut, egy darab összegyűrt papírt dugott bele, rá vékonyra hasogatott gyújtóst és két-három vastagabb hasábot tett. Sercintett a gyufával, s a tűzhelyben lobogni kezdett a tűz.
– Az idén problémánk van a vízzel – kezdte a nő minden összefüggés nélkül. Befagyott a forrásunk, már két hete havat olvasztunk. Nagyon kellemetlen!
Peter ebből nem tudta kivenni, hogy ez most rejtett célzás, vagy csak azért mondta, hogy ne álljon a szó. Sosem értette őt, s tulajdonképpen nem is próbálta megérteni.
Megváltozott, látszik rajta, gondolta. Öregedett. De még mindig jól tartja magát!
– A faluban voltunk bevásárolni – folytatta a nő közvetlenül. – Havonta egyszer engedélyezik. Akkor nem kell küldenünk időjárás-jelentést.
– Nincs könnyű dolgod – állapította meg a férfi a látottak alapján.
– Valamit valamiért. Meg lehet szokni. Meg aztán van ennek előnye is. Tudod, hány éve azt sem tudom, mi fán terem a nátha?
A sötét konyha mögül zaj hallatszott. Aztán kinyílt az ajtó, s megjelent a helyiség közepén a görnyedt, sánta férfi. Kis ideig szótlanul állt, sötét tekintettel nézte a beszélgetőket, majd átment az ebédlőn ki a verandára, és sorban kinyitogatta az ablaktáblákat. A helyiséget elöntötte a fény, a dolgok egyszeriben világosak és konkrétak lettek.
– Az Akadémiáról küldtek? – kérdezte a nő, miközben ismét a tűzhely fölé hajolt, ahonnan kellemes meleg kezdett terjedni.
– Nem – rázta a fejét.
A konyhában meg az ebédlőben is egyre több lett a fény, s Peter előtt úgy rajzolódott ki a nő, mintha fátyol mögül bújna elő. – Nem hivatalból jöttem. De nem is véletlenül.
Szünetet tartott, és várt, amíg a konyha ablaka mögül el nem tűnt a sánta férfi.
– Miattad jöttem, Dana!
A nő, aki eddig a tűzhely körül rakosgatott, meglepődve nézett rá. Kis ideig eltartott, míg szólni tudott:
– Nem értem!
– Gyere vissza hozzám, minden úgy lesz, ahogy régen! Gyere! Palkóval együtt. Azt akarom, hogy végre mindig együtt legyünk.
– Én tényleg nem értelek – ismételte a nő.
– Volt idő, amikor értettél. S én értettelek téged.
– Úgy tűnik nekem ez az egész, mint egy rég olvasott szentimentális regény. Fiatal, naiv laboránsnő és a sikeres kutató, a tudományok kandidátusa még a harmincas évei előtt. A végén heppiend. Az élet azonban nem ismeri a boldog véget.
– S ha mégis van kivétel…?
– Semmi sem ismétlődik.
– Nem marad belőle semmi?
– Itt-ott. A sebhely biztosan.
Peter szemének villogása és heves mozdulatai, amellyel a mondanivalóját előadta, elárulták, hogy már hosszabb ideje minden energiáját éppen erre a pillanatra összpontosította, és most teljes erővel tört ki belőle.
– De én már két éve mindent csak ezért teszek – harsogta. – Megjavítottam és berendeztem a házat. Már holnap beléphetsz egykori helyedre, sőt bizonyára akadna jobb beosztás is. Van pénzem! Elég pénzem mindarra, amiről álmodoztunk.
– Ez minden?
– Tán többet ajánlott valaki?
– Õ – intett a fejével a veranda felé. – Nem ígért. Adott. És semmit sem kért.
– S mi ez neked? Ez az élet a magányban? Küszködés és a nyomorék látványa? S mi lesz, ha állapota rosszabbodik, ha megöregszik, és magatehetetlen férfi lesz belőle?
– Ugyanez megtörténhet veled is.
– Csakhogy én biztosítottam magam ez ellen!
– Nevetséges vagy. Pénzért tán megvehető minden?
– Minden tán mégsem. Hanem jobb élet biztosítható vele, mint itt a tied.
– Ez az én életem!
– S a fiam élete!
– Eddig nem is láttad!
– De gondoskodtam róla… S most úgy döntöttem, mindent megadok neki!
– A lelkiismeret mosdatása?
– Kérlek, hagyd ezt az okoskodást. Felajánlottam valamit, s most várom a választ.
– Kizárt dolog – jelentette ki Dana határozottan.
A verandára nézett, ahol az ő sánta társa hatalmas lendülettel hányta el a frissen hullott havat.
– Ezzel is számoltam – mondta Peter sokkal mérsékeltebb hangon. – A hegyekben ez valószínűleg mindennapi dolog. Az élet itt nehéz, kettőnek könnyebb elkínlódni, mint a magányosnak. De hát ez az egyetlen, ami miatt együtt vagytok? Semmi érzelem, semmi esküvés…?
– Ezt te nem érted – mondta a nő, és az ablakhoz a pultra tette a nagy pohár forró teát. A tekintete ismét a semmibe révedt, s gondolatai néhány évvel visszafelé kalandoztak. A sánta társa helyett egy derék, jóvágású erdészruhás fiatalembert látott a verandán. Azon a napon – az volt az első tele az Akadémia Meteorológiai Kutatóállomásán – késő délután indult a faluból a menedékházhoz. Az egy hónapra elegendő holmit cipelte magával, meg aztán a hároméves Palkót is jórészt a karján kellett vinnie. Ne menjen, tanácsolta akkor a völgy őre. Többméteres hótorlaszok vannak, nem jut át rajtuk. Éjszakázzon itt az erdészlakban, s majd együtt megyünk, ha javulnak a körülmények. Úgyis meg kell néznem a fenti etetőket. De ő ment. Elvből. Minden férfi iránti gyűlöletből és tévedhetetlen tanácsaik ellenére. Három óra alatt túljutott az út felén. Hófúvások utána, hófúvások előtte. Meg sötétség. Szél és fagy. Nem bírta tovább. Behúzódott a fiatal fenyők alá, magához szorította Palkót, és várt. Hogy kire és mire, nem tudta, csak sejtette, hogy ez a hosszú esztendőkön át tartó kálváriájának a vége, a nagy felejtés, amiből többé nincs felébredés. A fiatal erdőkerülő, aki megjelent ott, csupán része volt az álomnak, amiből csak másnap tért magához.
Attól kezdve az erdőkerülő egyre többet volt az állomáson, ügyes keze mindig talált javítgatni valót. Fát kellett bekészíteni, sok-sok fát, mert az itteni hegyekben a telek hosszúk és kemények. A házikó fölötti vágatban a szél kicsavart néhány vörösfenyőt, csak le kellett gallyazni, levontatni a menedélházhoz, feldarabolni és összehasogatni. A völgy őrének égett a munka a keze alatt. Az egyik nap a vágatban felhangzott a fűrész, másnap egy pár fiatal lóval jelent meg, s az épület mellett szemlátomást nőtt a farakás. Már csak három szálfa maradt a vágatban. Hatalmasak, kitettek csaknem egy köböt, de a fiatal erdész egybekötötte, hogy egyszerre lehúzatja. Lehet, hogy a lovak voltak már fáradtak, lehet, hogy nem figyelt eléggé. Minden egy szempillantás idő alatt történt. A zuhanó fák robaja, az elsodort lovak kétségbeesett nyerítése, a férfi ugrása, hogy megpróbálja elkapni a kötőféküket, majd a mély csend. A völgy megtelt a kimúló állatok nyöszörgésével, ami hasonló az emberi halálhörgéshez. Már nem is emlékezik rá, hogy tudta kiszabadítani a hatalmas szálfák alól, a férfi is csak arra a pillanatra emlékezik, amikor először kinyitotta a szemét, s a homályban megpillantotta a nőt a fekhelyénél.
– Azt mondod, ki van zárva! – zökkentette vissza Danát a jelenbe Peter sürgető hangja. – Ugyan mondd már meg, mi köt téged ide, ebbe a száműzetésbe? Mindig ilyen életre vágytál, távol az emberektől? Mindenáron azt akarod elhitetni velem, hogy ez a szerelem?
– Nem tudom. Jožkóval erről sosem beszéltünk. Ha itt élnél, megértenéd, hogy ez fölösleges,
Ifjúságára emlékezett. A tágas, összkomfortos házra, amelyben felnőtt, ahol mindig kölcsönös tisztelet és türelem uralkodott. Maga elé képzelte a nagy kertet, mögötte a szőlőt, ahol gyerekként játszani szokott, a városi korzót májusi alkonyatban, a diákszerelmet. Tervek, vágyak, remények, amelyek bizonyára beteljesülnek… Játszott zongorán, csak úgy, a maga örömére. Tudna-e még? Akaratlanul is a megvastagodott ujjaira esett a pillantása, a repedezett bőrre, töredezett körmeire… Most minden viszszatérhet, gondolta.
– Menj el! – mondta megtört hangon, és kezével eltakarta az arcát. – Menj, és soha többé ne jöjj ide!
Peter nyugodtan álldogált. Hidegvérrel figyelte, hogy vonaglik Dana arca, bugy-gyan ki a könnye. Ilyen hatást várt, hát nem tétovázott. Kinyitotta az ajtót, bement a konyhába, hozzálépett, és könnyedén felemelte a kisírt arcot. Átható tekintettel nézett a szemébe.
– Lent a faluban vár az autó – mondta magabiztos hangon. – Két óra alatt ott lehetünk. Mindent itt hagyhatsz. Elég, ha Palkót hozod. Még ma otthon lehetnénk. Értesz? Otthon! Abban a házban, amelyben hajdan együtt akartunk élni, ahová tartozol!
Ismerte azt a házat. Szintén szőlőskert közepén állt, magasan a folyó fölött. Megtalálna benne mindent, amihez szokva volt, és amit természetesnek tartott. Nem kellene havat olvasztania, hogy néhány liter vízhez jusson a mosdáshoz. Minden emeleten kicsempézett fürdőszoba, a kádban forró víz, finom fürdőlepedők… Elképzelte, miként szállna ki az autóból, és férje oldalán megjelenne a Nemzeti Színházban. Látta magát az Akadémia elnökségének estélyén, köztiszteletben álló és udvarias emberek között. Magától értetődően fogadták maguk közé, hisz egyikük felesége volt, ráadásul ő is jelent valamit a szakmában…
– S mit szól ehhez a többi… – meghökkent, míg végül megtalálta a megfelelő szót – az a többi nő?
– Jól tudod, hogy minden egy kicsit másképpen volt.
Az asszony nem reagált a férfi megjegyzésére, és folytatta:
– Egyikük sem akart a házad asszonya lenni?
– Mindegyikük csak jött és ment. Egyiküknek sem volt joga a maradásra.
– Aha, értem! Engem tartalékoltál, mint ahogy tavasszal eltesszük a télikabátot! Aztán ha jönnek a hideg napok, hát eljöttél, hogy elővegyél.
– Dana néhány évvel ezelőtt megfogadtunk egymásnak valamit. Van róla hivatalos papiros, amely még mindig érvényben van. Miért nem akarsz megérteni? Miért nem akarod más szemszögből nézni a dolgokat? Fiatal voltam és sikeres. A nők csodáltak és akartak. Csábítottak. Akkor meg voltam győződve, hogy az élet csupa változás…
Dana ismét az ablakra nézett, ahová a társa árnyéka vetődött. Kis idő múltán nyugodtan mondta:
– Nem segíthetek rajtad. Hisz látod. Magadnak kell elszámolni a lelkiismereteddel.
A konyhában csönd lett. Csupán az égő hasábok pattogása törte meg.
– Menj el, Peter! Kérlek, Peter, menj el!
A férfi szó nélkül lépett az ebédlőbe. Ott megállt és erősen gondolkodott. Aztán határozott fejcsóválással kinyitotta az ajtót, kilépett a verandára. Lassan elindult, minden idegszálával a hangra ügyelt, amit várt. A házikóból azonban semmi nesz sem jött. Kimért léptekkel nekivágott a tisztásnak.
Dana az ablaknál állt. Már nem sírt. A könnyek lassan felszáradtak az arcáról. Petert követte tekintetével, míg el nem tűnt az első fák között. Elég lett volna kiáltani utána. Elég lett volna szó nélkül csatlakozni hozzá. Tétován felemelte a kezét, de csak az ablak üvegébe ütközött.
Vércse Miklós fordítása