N. Tóth Anikó: Engedem. Tanárnő kérem (próza)

Arnold Eszter felvétele

Engem szeretnek. Engedem, hiszen a tantárgyhoz a tanáron keresztül vezet az út. A tantárgy megszeretéséhez a tanár szeretetén át. Szeretnek, hogy gyengéd szeretettel közeledhessenek a gyenge ragozású főnevekhez, szenvedélyesen a szenvedő igékhez, vonzódjanak a vonzatokhoz, rajongjanak a kérdő névmásokért, bejöjjenek nekik a hasonlító szerkezetek, lelkesedjenek a nagyon nagy számokért, imádják az összetett múltat, bolonduljanak az elöljárószókért. Engem szeretnek. Szeretve vagyok. Megérkezve és távozva, a folyosón haladva, a tanáriban dolgozatfüzeteket rakosgatva, kávét kortyolgatva, a katedrán ülve, a tábla előtt állva, dicséretet osztva, menzai levest kanalazgatva, a vizsgabizottságban könnyedén megválaszolható kérdéseket fogalmazgatva, év végi jegyeket a megérdemeltnél kicsit (sokkal) jobbra lezárva. Árad felém a szeretet. Hagyom. Erre lettem kitalálva. Szeretetteljes, oldott légkör vár, ahogy belépek egy-egy osztályba. Senkinek nem szorul össze a gyomra, nem remeg a lába, nem zakatol a szíve, nem lüktet a halántéka. Senki nincs a helyén. Csevegnek, nevetgélnek, kis csoportban vagy magányosan szelfiznek. Legalább nem unatkoznak, míg az adminisztrációs feladataimnak eleget teszek. Amikor harmadszor köszöntöm őket, de természetesen nem emelem fel a hangom, néhányan észrevesznek, sőt tudatosítják, hogy kezdetét vette az óra, ezért udvariasan a helyükre fáradnak. A többiek is belefáradnak lassan a kissé meghosszabbított szünetbe. Fokozatosan elfoglalja ki-ki a saját padját. Türelmesen megvárom, míg elfészkelődnek, befejezik a mondatot. Legendás órakezdő mosolyomért oda vannak. Meghitt hangulatot kelt, figyelemre motivál, bár nem térünk rögtön a tananyagra. Megérdeklődöm, hogyan érzik magukat, milyen napjuk van, s ők, miután panaszkodnak vagy örömüket fejezik ki, esetleg közölnek néhány közömbös tényt, tisztelettudóan visszakérdeznek. Nekem mindig jó napom van, válaszolom rendre, ugyanazokkal a szavakkal, ha ebben a nagyszerű társaságban tölthetek egy tanórát. Ez a kivételes mosollyal megtámasztott kijelentés (de nyugodtan nevezhetem vallomásnak is) mindenkor biztonságérzetet nyújt nekik. Elvétve akad, aki elhúzza a száját vagy egykedvűen maga elé bámul, de az is lehet, hogy csak félreértem. Igyekszem nem észrevenni. Szeretnek, mert empátiám határtalan. Megértem, ha nem készülnek, s a legtöbbször nem készülnek, hiszen annyi problémájuk van. Válnak a szüleik. Vagy külföldön dolgoznak, és oly mértékben hiányoznak, hogy képtelenek figyelni, szavakat memorizálni aztán végképp. Agresszív az apjuk. Rideg az anyjuk. Beteg a kanárijuk. Vagy a kutyájuk, macskájuk, patkányuk, ékszerteknőcük, kígyójuk, leguánjuk. Felmondta a szolgálatot a számítógépük. Ripityára tört a mobiljuk. Gyomorrontásuk volt. Migrén gyötörte őket. Éjszakába nyúlóan látogatóik voltak. Hajnalig vendégségben tartózkodtak. A hétvégi buli utáni másnaposság még negyednap sem múlt el. Több tantárgyból fontos tesztet írtak. Tornaórán kifulladtak. Összeszólalkoztak a haverjukkal. Szerelmi bánattól nyúzottak. Szerelmi örömtől nyúzottak. Vesztett a kedvenc csapatuk. Döntő meccset nyert a kedvenc csapatuk. Elaludtak a könyv fölött. Tavaszi (téli, nyári, őszi) fáradtságban szenvednek. Kitört rajtuk a hiszti. A dili. A depi. A rapli. Mindezt mélyen átélem. Mindemellett együttérzést tanúsítok. Óvatosan fogok bele az órai célok megvalósításába. Ezt méltányolják. Hálával viszonozzák. Ahogy sokéves tapasztalatomnál fogva adekvát módon felvezetem az adott grammatikai szerkezetet, minden erőfeszítés nélkül világossá válik számukra, sőt gyakorlati alkalmazása is megy, mint a karikacsapás. Noha akad, persze, aki döcögve, lassabban jut el a megértéshez, akinek tovább tart a szavak összerakása. De nem rohanunk, türelmesen bevárjuk. Az inkább kevesebbet, de azt alaposan elv munkálkodik bennem, amit időnként kihangosítok, főleg azok kedvéért, akiken látom, hogy fürgébb tempót is elbírnának. Elfogadom, hogy az üresjáratot kitöltve átmenetileg elfoglalják magukat a vizes palackjukkal, elrágcsálnak egy kekszet, elbabrálnak a messengerrel, felrakják a padra a túl hosszúra nőtt lábukat, szóba elegyednek az előttük vagy mögöttük ülővel. Akceptálom, hogy a hátsó padban előbb szelíden, majd hevesen csókolózik az a párocska, aki elsőnek készült el a feladatmegoldással. Mi több, egyszer azt is elnéztem, hogy az egyik fenegyerek – aki egyébként minden viselkedési látszatot meghazudtolva remek fogalmazásokat ad le – rágyújtott a – szerencsére nyitott – ablak mellett. Elvégre az is elvem, hogy az én órámon jól érezze magát mindenki. Sőt, a lehető legjobban. Hiszen ezért kedvelnek olyannyira. A további gyakorlatokat kíméletesen vezetem fel, ha ellenállást tanúsítanak, nem erőltetem. Konverzációra buzdítom őket. Ha a felvetett témában nem lelik örömüket, újabbakat keresek. Egy-egy szép, kerek kifejtés után jutalomból ők határozhatnak meg problémákat. Ha bonyolultabb tárgykör merül fel, nyelvet váltunk. Természetesen nem miattam, hanem azért, hogy bátrabban megnyíljanak, őszintén feltárulkozzanak. Nem ritka, hogy ezekben a rendkívül intim helyzetekben önzetlenül életvezetési tanácsokkal látom el őket, fogyókúrás tippeket sorolok, párkapcsolati konfliktushelyzetekre kínálok megoldási javaslatokat, a legérzékenyebb topik, a családon belüli erőszak kezelése érdekében pedig szakembert ajánlok. Engedem, hogy közel kerüljünk egymáshoz. Természetesen teljes diszkréciót ígérek, ami elvárható az összes jelenlévőtől. Csupán egyetlen embernek szivárogtatom ki, csengetés után szinte rögtön, értelemszerűen név nélkül, s csak utalásosan, azt is csak azért, hogy ne nyomjon agyon a probléma súlya. Sose élnék vissza a bizalmukkal. Hiszen ezért bírnak. Meg azért is, mert általában öt perccel korábban fejezem be az órát, hogy kényelmesen elpakolhassanak, ráhangolódhassanak a következő tantárgyra (főképp ha nehezebbről, természettudományiról van szó, amitől tartanak). Ha ebéd előtti óra van, akkor tíz perccel csengetés előtt, ne a sor végén kullogjanak a menzán. Ha pénteken az utolsó óránk van együtt, akkor akár tizenöt percet is engedek az óra végéből, hogy elérjék a buszt, vonatot, randit. Mindent megteszek, hogy a kedvükben járjak. Senkitől nem kapnak annyi dicséretet, mint tőlem. Nem fukarkodom, ezt becsülik. Miért ne tenném? Nem nagy erőfeszítés, és igencsak megtérül. Minden osztály csíp, de a saját osztályom él-hal értem. Az osztályfőnöki órát a kollégák zöme nyűgnek veszi, a diákok csakúgy. Én azonban alig várom ezeket az alkalmakat, amikor még nagyobb odaadással fordulhatok az enyéim felé. A hangsúlyt én nem a hiányzások ellenőrzésére, az igazolások beszedésére helyezem, a tanulmányi eredmények elemzését kevésbé az elmarasztalásra, mint inkább az elismerésre alapozom, ami a kiválóknak szárnyakat ad, a közepeseket megerősíti, a gyengébbeket biztatja. Mindenki többnek érezheti magát ezáltal. Nyitott vagyok az elsősorban iskolai problémáik iránt, melyek feltárása során fény derül kollégáim számos gyengéjére, sőt hibájára: az órába bezsúfolt anyagmennyiség követhetetlenségére, a követelmények teljesíthetetlenségére, az elviselhetetlen szigorra és kérlelhetetlenségre, a megalázó beszólásokra, az igazságtalan jegyekre, az óra elhúzására, a diákok lelkivilága iránti érzéketlenségre és sorolhatnám. Jólesően nyugtázom, hogy én különb vagyok. Amit igazol is egy-egy spontán összehasonlításból felszakadó sóhaj, amelyből én jövök ki jól. Pontosabban a legjobban. A kollégáimat érő bírálatok élét próbálom elvenni, de úgy persze, hogy a diákjaim érezzék, kinek az oldalán állok. A cinkosuk vagyok. Ez az osztályközösséget is megerősíti. Ha köztük támad – nagyon elvétve – feszültség, azonnal oldjuk, hiszen kiváló konfliktuskezelő is vagyok. A jelentéktelenebbet a humor fegyverével kezeljük. A súlyosabbak esetében az eljárás során a legvégsőkig elmegyünk, megnevezzük a probléma okozóját, és arra kötelezzük, vállalja a felelősséget, és nézzen szembe a következményekkel. Ilyenkor kivételt teszek: hagyom, hogy a bűnös egy darabig kínosan érezze magát. Ha kellő ideig szenvedett, nagyvonalúan feloldozzuk. Én is megkönnyebbülök. Hiszen azt szeretem, ha szeretnek. És boldogan engedem, hogy ezt a faliújságra is ünnepélyesen kiírják.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2020/4-es lapszámában.

N. Tóth Anikó (1967, Zselíz)

Író, irodalomtörténész, egyetemi oktató (Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem).