Uršuľa Kovalyk: Csipke; Tengeri rózsa

Csipke
Arca jobb oldalán egy szemölcs jelent meg. Előbb csak kis fekete pont volt, melyre Magda mosakodás közben figyelt fel a tükörben, később a pont feltűnő dudorrá változott, melyet már akkor is érzett, ha ujjával végigsimított a bőrfelületen. Nem tulajdonított neki nagy jelentőséget.

Már rég belenyugodott, hogy a teste változik, öregszik, így nem borították ki a kezén jelentkező első májfoltok sem, akárcsak a nyakán kinövő apró szemölcsök.
Magda – bár ruhatisztítóban dolgozott –, zeneszerző volt. Csodálatos prelűdöket szerzett magában, melyek tele voltak melankolikus zongorahangokkal. Nem tudott zongorázni. Sőt a hangjegyeket sem ismerte, egy egyszerű gyerekdalt sem lett volna képes elénekelni. A zenét csak a fejében hallotta. Nap mint nap, sürgetően. Teljesen átjárta, kitágította a pupilláját, melengette a szívét, átjárta az ereit és minden egyes izomrostját, mígnem egyszer csak teljesen szétáradt benne. Mintha hideglelése lenne. Magda ilyenkor abbahagyta a munkát, a tiszta ruhák összehajtogatását, átlátszó zacskókba rakását, és kitátotta a száját.
Hogy a zene ne feszítse szét a testét. A munkatársnői kinevették, hogy megint tátog, mint a ponty, voltak olyanok is, akik lefényképezték a telefonjukkal. Magda nem volt süket, nagyon is jól tudta, hogy egy hang sem hagyja el a száját, átok volt ez, nem vitás. Abban a momentumban, amikor a zene elhagyta a testét, el is tűnt, mintha sosem létezett volna. és nem maradt nyoma annak a sok tökéletes hangnak, mely a fejében született, melyet meg sem tudott fogalmazni magában. Hiányzik a kommunikációs csatorna – gondolta. Eldugult kút vagyok, amelynek mélyén becses víz lakozik. Biztosan szétrepedek egyszer. Sosem felejti el azt a napot, amikor a muzsika a fejébe költözött. épp ebédelni ment a tisztítóval szemben lévő kantinba, a resztelt máj csodás illata terjengett a levegőben, a szakácsnők a hatalmas edényeket csapkodták. Magda egy szokatlanul erős hangra lett figyelmes, valaki a fémtálcára ejtette az evőeszközt. és egyszerre a konyhai zajok és zörejek ritmusos melódiává álltak össze, mely egyre csak erősödött, és fokozatosan egyre több hangszer kapcsolódott be a muzsikába. Azóta Magda a saját zenéjében élt, teljesen egyedül. Rézfúvós zenétől voltak vidámak a reggelei, estéit depresszív fúgamuzsika töltötte be.
Vihar idején volt a legnagyszerűbb. Dörgött a feje, a haját megemelte az elektromosság, Magdának az az érzése támadt, mintha valaki rákötötte volna egy trafóállomásra. Viharos szimfónia szólt benne, fúvós és vonós hangszerek zengték egymást túl, az ütősök döngtek. Már az is megtörtént vele, hogy transzba esett, majd elájult ilyenkor. Minden olyan tevékenység, mely hanggal járt, szűnni nem akaró melódialavinát indított el benne, így esett meg, hogy a munkában is belefeledkezett a műanyag zacskó csörgésébe vagy a vécéöblítő zúgásába.

Az arcán lévő szemölcs tényleg nyugtalanította. Nem elég, hogy megnőtt, de még valamilyen szálak is előbukkantak belőle, a hajszálvékony fonalak az arcbőrére ragadtak, furcsa virágalakot öltöttek. Úgy nőtt, kúszott, mint a borostyán – futott át egy este az agyán. Kezébe vette a nagyítót és alaposabban megvizsgálta azt a pókhálószerű képződményt, amely már szinte belepte az álla alsó részét is. A fonalak különféle mintákká álltak össze és fekete csipkévé váltak, olyanok voltak, mint a magnóliavirágok. A csipke minden nappal nagyobb és nagyobb lett. Magda felfigyelt arra is, hogy a fejében lévő muzsika felerősödött, egyre különösebb hangokat észlelt. A zongora és a fúvósok játékába érdekes elektronikus hangok, ipari ritmusok keveredtek, mintha a pléhgyár zenéjét hallotta volna. Kissé már fárasztotta a dolog. A ritmus hatására felgyorsult ő is, és rajtakapta magát, ahogy őrült tempóban hajigálja a szennyes ruhát a fehér furgonba. Egy reggel, amikor épp tojást vert fel, és döngött a vas habverő hangja a fejében, elismerte, hogy valamit tennie kell. Bejelentkezett a bőrorvoshoz. Az orvosnő gúnyosan érdeklődött a lelkiállapota felől, de mikor kezébe vette a nagyítót, elnémult.
– Hihetetlen – bukott ki belőle, majd kinyitott egy vastag könyvet, amelyben elég soká lapozgatott. – Lehet, hogy ez a szemölcs egy degeneratív változata? Gyakran napozik? – kérdezte, de Magda biztosította afelől, hogy a napot gyerekkora óta ki nem állhatja.

Az orvosnő még egy darabig lapozgatott az enciklopédiában, majd sóhajtott egyet és azt mondta:
– Megpróbáljuk a locacidot.
Magda naponta kente a szemölcsöt. De a csipke minden nappal csak nőtt, már ellepte a fél arcát, lejjebb és lejjebb terjeszkedett, mintha be akarná fedni az egész testét. A szemölcs semmilyen gyógyszerre nem reagált. Sem a különféle krémek, sem a folyékony nitrogén, sőt még a lézeres kezelés sem tudta megakadályozni, hogy nőjön és fonalakat eregessen ki magából. Magda nagy változáson esett át. Azon kívül, hogy az arcát, a nyakát, a kezét és a testét is lassan összefüggő csipkeréteg fedte be, fel-feltört belőle a zene. Igen. Azok a hangok, amelyeket éveken át magába fojtott, a felszínre törtek, a csipkével együtt hangosan, vad tempóban kiszakadtak belőle. Muzsikáló selyemhernyóvá változott, mely meglehet, egyszer majd csodás pillangóvá alakul át.
A tisztítóba szinte tömegek jártak már, a bevétel háromszáz százalékkal megnőtt, mindenki őt bámulta. Magda teste már nem olyan volt, mint korábban. A csipke belenőtt az izmai közé, rájött, sokkal könnyebben mozog, mint korábban, gond nélkül lement hídba.
– Meg vagyok róla győződve, hogy az ön esete jóval túlmegy a tudomány határán.

Nemzetközi szaktekintélyekkel kell felvennünk a kapcsolatot, hogy szimpóziumokon vehessen részt – mondta az egyik ilyen ellenőrzéskor az orvosnő. Magda épp jazzt játszott, a csipkével teljesen benőtt teste pedig ritmikusan vonaglott a zenére.
– De mit kell ezen tudományosan megmagyarázni, egyszerűen elengedtem magam.
A bőrorvos fáradtan bólogatott.
– Éjjel is hallja azt a zenét?
Magda azt válaszolta, éjjel elektroakusztikus stílusban játszik, emellett még szunyókálni is tud.
– De nem igazán akaródzik aludnom – suttogta. – Sok az energiám, el sem tudja képzelni, mennyi csodás számot szerzek így! épp azt fontolgatom, hogy fel kéne őket játszani, egy rádiótól még felkérést is kaptam.
A doktornő még mondott valamit az alvás fontosságáról és adott neki egy receptet valamilyen gyógyszerre, csakhogy Magdát hullámokban öntötte el a gyors breakbeat ritmu- sa, és máris a rendelő előtt, majd a kórház bejáratánál találta magát, onnét meg egy távoli parkba lejtett, a csipkéből áradó muzsika megerősítette. Közelgett az ősz, és Magda észre- vette, hogy reggelente egyre keményebb rockot nyomat, megfűszerezve metál elemekkel, ezért munkába menet inkább már nem szállt buszra. Kevesen viselték el szó nélkül, hogy mellette álljanak. A zene már túl hangos volt, a tisztítóban is panaszkodtak rá az ügyfelek.
– Vegyen ki inkább fizetetlen szabadságot – ajánlotta fel a főnöke, amikor őrült punkot játszva jött munkába.
– Megpróbálok átállni valamilyen nyugodtabb reggae-re – nyugtatta meg őt, de a főnöke csak a fejét fogta és kiabált.
– Kapcsolja már ki valaki!

Kerülni kezdte az embereket. Hegyi parkok néptelen, eldugott zugaiba menekült, ahol ijedt mókusok alkották a hallgatóságát. Egyik este épp holdtölte volt, nem tudott elaludni, az őt majd szétvető jungle kihajtotta messzire a városból. Egy málnabokrokkal övezett réten táncoló alakokra lett figyelmes. A leparkolt kocsik reflektorából csak úgy ömlött a fény, egy fiatal lány a fülén fülhallgatóval érdekes lemezjátszón játszott. Magda elnevette magát. Ráhangolódott az erősítőkből áradó house ritmusára. A csipke égette, a bőre feszült, a szíve zakatolt. Pár óra vad tánc után Magda teste megpattant, belsőjéből hatalmas, fehér denevér szállott fel. Hangtalanul leírt pár kört a táncolók feje fölött, majd eltűnt az erdő mélyén a csendes sötétségben.

Tengeri rózsa

Garzonlakása légmentesen záródó, büdös konzervdobozra emlékeztet. Stanka asszony évek óta nem nyitott már ablakot. A koszos üveget a hosszú évek során egyszer törölte le a nap huszonnégy órájában behúzva tartott sötétítő függönnyel. Utálja a nagytakarítást, a friss légáramlást és a zajt. Idegenkedik mindentől, ami egy kicsit is változást hoz a mindennapjaiba. épp ezért otthonát abban az állapotban tartja fenn, ahogy azt ’71-ben kialakította, amikor is a kirakatban meglátott egy csodálatos elemes bútort. Akkor kivette a takarékból az összes megspórolt pénzét, és szemrebbenés nélkül kipengette az elképesztően magas összeget azért a modern dizájnú bútorért.
– Olyan büdös van itt, mint a kocsmában. Ne szellőztessek ki? – kérdezem, és mint mindig, lerakom a konyhaszekrényre az ételhordót, amiben az epebetegek számára elkészített diétás ebédet hoztam. Stanka ujjával felpattintja a fémdoboz tetejét.
– Már megint zöldségleves – morog, és egy beazonosíthatatlan színű törlőronggyal letörli a konyhaasztalon a műanyag abroszt maga előtt. Tényleg rejtély ez a bűz. Úgy bűzlik itt minden, mintha napi negyven cigit elszívna, pedig azt állítja, sosem vett cigarettát a szájába.
– Feleslegesen szellőztetsz, ez belőlem jön – mondja rekedten, amikor újra megpróbálom kinyitni a beragadt szellőzőt az ablakon.
– Mi jön magából? – vágom rá értetlenül.
Az öreg nő válasz helyett nehézkesen odalép a szekreterhez, és előszed egy képet.
– A füst, aranyom. A füst.
Leültet a rozoga karosszékbe, és orrom alá nyom egy fekete-fehér fényképet.
– Ezt nézd!
Érdeklődve szemlélem a bojtos, ezüst bikinire vetkőzött buján telt nőt. Keblén kagyló alakú melltartó, fején igazgyöngysorra emlékeztető különleges hajpánt. Vigyorog, kezében szivart tart.
– Ez maga? – kérdezem hitetlenkedve.
Stanka asszony kihúzza magát, ahogy csak öreg teste engedi, és büszkén kijelenti:
– Tengeri rózsa, így hívták azt a számot, amit az egyik legjobb prágai sztriptízbárban adtam elő öt éven át.
Zavartan nézek a képen lévő szexbombára, majd a besárgult, ráncos Stanka asszonyra.
– De  látom, szivarozott – mondom gyanakvóan. Erre az öreg hölgy felnevet, és a combjára csap.
– Szivaroztam, persze. S nem is akármit szívtam – nevet kajánul, és kitépi a fényképet a kezemből, majd az egykor hófehér rojtú állólámpa alatt nézegeti. – Ezek voltak aztán az aranyidők – sóhajt kéjesen. – Csak úgy dőlt a pénz, a mi klubunkban volt a legjobb műsor, a Moulin Rouge-hoz hasonlítgatták a helyet.
Ragyog az arca, észreveszem a kacérság finom jelét, amelyre már a fiatalkori fényképén is felfigyeltem.
– és mi lett a hellyel? – kérdezem nevetve, és kimegyek a konyhába, hogy megmelegítsem az ebédet.
– Tudod, ’68 után a fejesek megszüntették, a munkások rendezett élete győzedelmeskedett az állítólagos burzsoá nyegleség fölött. Aztán a húsüzemben kezdtem dolgozni.
Leteszem az evőeszközt az asztalra, kiszedem a tányérba a felmelegített levest, és hívom enni Stanka asszonyt, aki a koszos, behúzott függönyökre meredve felidézi magában a tengeri rózsás fellépésének időszakát. Az öregasszony óvatosan odacsoszog az asztalhoz, és enni kezd. Szidja a zsírmentes epediétát, és felidézi az időt, amikor a húsgyárban csípős kolbásszal tömte magát naponta.
– Látod, hova jutottam? Bűzlök, mint a hamutartó, és az epém is szarrá ment.
A tányér szélén otthagyja a brokkolidarabokat, azt állítja, akkor sem enné meg, ha felnégyelnék. Míg reszkető kézzel felszeleteli a főtt halat, letörlöm a port a művirágokról.
Felajánlom, hogy felporszívózok, de az asszony mérgesen leállít: a porszívó csak felkavarja a port. és különben is, nála rend van, és sosem volt szüksége szolgálólányra, mondja.
– De én asszisztens vagyok – jegyzem meg, ám ő csak legyint: az egy és ugyanaz, olvasom ki a tekintetéből.

Elmosom az edényeket, s míg berakom a szennyest a táskába, addig Stanka asszony délutáni sziesztájára készül. ül  az ágy szélén, és figyelmesen fésüli hosszú, egykor dús haját. Egy pillanatig figyelem. Rám veti vizenyős, rövidlátó tekintetét. Elrakja a hajkefét, és jó éjt kíván. Még közlöm vele, hogy holnap az ebéddel együtt hozom a kimosott ruhákat, de az asszony már hangosan húzza a lóbőrt. Becsapom az ajtót, és végre friss, dohányfüsttől mentes levegőt szippanthatok. A fehérneműt az Idősek Központjába viszem, a mosónő szétválogatja a tundrabugyikat, a zoknikat, majd szépen külön kimossa, megszárítja, és műanyag zacskóba becsomagolja a tiszta holmit, a csomagra fekete tollal Stanka asszony nevét írja. Másnap kinyitom az ajtót a kulccsal, orrom rögtön bedugul a büdös dohányszagtól. A lakás örök szürkesége lepelként hull a szememre, hunyorgok egy ideig, figyelem, nehogy belerúgjak valamibe. Stanka asszony csendesen fekszik a bevetetlen ágyban, ugyanúgy, ahogy tegnap itt hagytam.
– jó reggelt! – kiáltok rá éles hangon, de aztán rossz érzésem támad. Amikor táskával a kezemben az asszonyhoz lépek, feláll a hátamon a szőr. Lerakom a pakkot a földre, és óvatosan a mellkasára helyezem a tenyerem. Nem lélegzik. Tátva van a szája, és a kiszáradt szeme a behúzott függönyre mered. Leülök a rozoga karosszékbe, és felkapcsolom a kislámpát. Előhúzom a zsebemből a telefont. észreveszem, ahogy a megboldogult testéből furcsa, kék füst terjeng. A füst hangtalanul felszáll a mennyezethez, majd visszatér.

A halott mellett egy női alak jelenik meg, szivarral a kezében, fején gyöngyből készült hajpánt. A füstfelhőhölgy az ágyon üldögél, csendesen engem figyel. Ajkai teltek, arca a fényképen megörökített, a fiatal Stanka asszony vonásait idézi. Nézzük egymást. Kacéran rám nevet. A nő, vagyis a füst egyszer csak hullámozni kezd, széttárja a combját, és én lehetőséget kapok arra, hogy végignézhessem a tengeri rózsa halhatatlan előadását. Akkor veszem csak észre, mennyire csípi a szemem a füst. Hirtelen köhögni kezdek. Felállok a karosszékből és egyszerre erőlködés nélkül kinyitom a beragadt szellőzőablakot. Stanka füstalakja megremeg. Szomorúan nézi az ágyban fekvő halottat. Szív egyet a szivarból, majd a huzat kirepíti a nyitott ablakon át az utcára.

Vályi Horváth Erika fordításai