Veres István: Dandaranda (Szerelem, biztonság, kutyák)

A szakítást persze rosszul időzítettem. Mivel a hazaérkezésem napján már nem volt energiám hozzá, aludni mentünk, én a nappaliban, Passiógyümölcs meg a hálóban.

Gondoltam, majd reggel beolvasok neki. Fel is keltem nagy kómásan fél nyolckor, elindultam a fürdőszoba irányába, mert vizelnem kellett. A résnyire nyitva hagyott ajtó mögül megláttam, ahogy éppen zuhanyozik. Most is, mint mindig, tetőtől talpig behabozta magát.
A kisebb-nagyobb habtornyok szánkáztak lefelé a hátáról a fenekére, meg a vállairól a combjain keresztül a lábfejére. Két perc elteltével azon kaptam magam, hogy én is szívesen végigzarándokolnám a habtornyok által megtett útszakaszokat. Végül elszántam magam és benyitottam.
– Na, nem volt rossz nélkülem aludni? – nyújtottam oda neki a kék-fehér csíkos törölközőt.
Nem szólt semmit, csak nézett zavartan, és elvette. A törölköző nemsokára a hideg és párás talajkőre pottyant. Legalább nem fázott a talpunk, miközben a végtagjainkat borító vizes hámszövetek az ablakmosó hangját utánozva egymáshoz dörzsölődtek.
*
Egyszer egy szőrös karú férfi a bicepszére ragasztott egy angoltapaszcsíkot. Néhány napig nyomogatta, piszkálgatta, de pár hét után már fel sem tűnt neki, hogy ott van a karján.
A ragasztó, amivel készült, masszív volt és sűrű – a csíkot a zuhanyrózsából kirepülő vízsugarak sem tudták meglazítani. Eltelt pár hónap, a ragtapaszdarab felvette a fickó karjának színét, átnőtték a szőrök. Mire egyszer csak azt mondta valaki a tapaszosnak: vedd már le azt a szart, hát hogy néz ki. A polgár nem volt egy akaratbajnok – két ujjal összecsípte a csík egyik sarkát, és megpróbálta letépni. Fájdalmas folyamat vette kezdetét: hetekbe telt, amíg szegény le tudta kaparni magáról a ragasztós szövetdarabot, amely szinte már eggyé vált a bőrével.
– Minek mondtad ezt el nekem? – kérdezte Passiógyümölcs hazaérkezésem harmadnapján fürdőköpenyben.
– Mert ez is olyan, mint amikor két ember nem bír leszakadni egymásról. Összenőnek, mint a bőr meg a ragtapasz.
– Ez egy rossz hasonlat – dobta magát a kanapéra. – Nem a szerelem tartja össze az embereket?
– Van, aki ezt mondja. De a szerelemnél erősebb a megszokás. Ragaszkodunk ahhoz, ami van, és bár érezzük, hogy lehetne jobb, a meglévőt nem tesszük kockára.
– És mi van, ha jön egy másik szerelem?
– Akkor kezdődik minden elölről.
– Te hányszor voltál már szerelmes?
– Nem tudom.
– És te?
– Én már sokszor – emelte szemeit a plafonra, miután hátradőlt.
– Belém is? – kérdeztem vissza megint. Olyan csönd lett, hogy a szóvégi s hangot még másodpercekig hallani lehetett.
– Te más vagy – dőlt megint előre. – Vagyis voltál. Az elején azt hittem, gyorsan lekopsz, de nem ez történt. Azt hittem, elmúlik a közönyöd, majd harcolni fogsz értem, és minden megváltozik.
– Mi?
– Aztán már ment minden magától. Láttam, hogy csak egy egzotikus kínai nőt akarsz magadnak, semmi többet. Gondoltam, csinálom én is azt, amit te.
– És?
– Mi és?
– Megpróbáltuk, és mi lett?
– Mi lett? – vonta meg a vállát –, hát ez. Ami most van. Tudod te is.
– Igen, ezért is akartam, hogy beszéljünk erről. Mi történt, amíg nem voltam itthon? Találkoztál valakivel?
– Aha…
– Gondoltam. De csak a ruhákból, amiket a hálóban találtam. Ki ez? Ismerem?
– Nem hiszem, fiatalabb nálad.
– És mi a terved vele?
– Még nem tudom pontosan.
– Értem. Ez a te dolgod végül is. De ami biztos, hogy el kell költöznöd – lóbáltam meg a nagylábujjamon a papucsot.
– Igen, tudom – nézett maga elé összehúzott szájjal.
– Mert ha tovább maradsz, az csak rosszabb lesz.
– Persze – lendítette magát előre a puha matracról, és bement a szobába. – Le kell tépni a ragtapaszt.
*
Bár az eső szemerkélt, inkább kimentem a parkba. Nem akartam végignézni, ahogy érte jön valaki, és bepakolják a dolgait egy idegen autóba. Alulra a nagy koffereket, rájuk a hátizsákokat, a résekbe pedig a reklámszatyrokat. Három ajtócsapódással kiteszik a pontokat, a fokozatosan halkuló motorzajjal pedig aláhúzzák az egészet: elment. Hiány keletkezett bennem, amit sürgősen ki akartam tölteni. El kellett valamiképp kerülnöm, hogy Szun távozása önmagamba roppantson, ahogyan hevesen kiivott műanyag flakonokat a vákuum. A legtöbben ezt a lépést már csak akkor vállalják, ha van kivel helyettesíteni a távozó személyt. Nem tudom, Ildikó utóbbi időben tanúsított viselkedése mennyire
segített abban, hogy kidobjam Passiógyümölcsöt, de ebbe valahogy nem is volt kedvem
belegondolni.
*
Délután magabiztosan odasétáltam Ildikóék háza elé, és felhívtam. Gondoltam, itt az ideje, hogy a múltkori, rajtaütésszerű előadásai után ő is meghallgasson engem. Eliszogatunk, kipanaszkodjuk magunkat egymásnak, aztán talán történik valami – nem csak a régi szép idők emlékére. Egy nosztalgiaaktus, ha más nem. Ildikó többször tanújelét adta az utóbbi időben, hogy pótmegoldást keres Dani mellé, aki ráadásul a héten Kenyába repült két hónapra szoftvert fejleszteni. Volt menyasszonyom döntése logikus és érthető: az elmúlt évek megszokott kényelmét eszébe sincs lecserélni, ellaposodott magánéletét viszont szívesen feldobná valakivel, aki erre hajlandó, és nem is akar túl sokat cserébe. Szun nyomasztó és megmagyarázhatatlan kötelékei után üde és könnyed szerepnek tűnt a szolgálatkész szeretőé. Ha jól teljesítek, talán még egy állást is szerez nekem, nem kerülne nagy erőfeszítésébe. Kezdtem tehát megnyugodni.
– Maradt még abból a múltkori palacsintából? – mondtam a telefonba köszönés helyett.
– Ööö… Ali? Te vagy? Miben segíthetek?
– Engedj be, aztán meglátjuk, kicsit szarul vagyok.
Levágódtam az egyik babzsákra a nappaliban, és hozzáláttam a panaszkodáshoz. Ildikónak nem fért a fejébe, hogy Szun csak úgy fogta magát, és közös megegyezés szerint elköltözött.
– Meg sem próbált még egy utolsó esélyt kérni? – tudakolta, miközben elővette a hűtőből a második üveg megkezdett jamaicai rumot. Már csak az alján lötyögött valami. – Jóval korábban lehetett már valakije. Csak te nem vetted észre.
– De akkor miért maradt volna velem annyi ideig? Hisz az elején semmim sem volt. Az étteremből pedig szintén nem gazdagodtunk meg.
– Ki tudja, mit tervezett. Talán csak a megfelelő pillanatra várt, hogy leléphessen.
A nők mindent elgondolnak, jóval előre, csak aztán cselekszenek.
– Na, ezt az egyet nem hittem volna – röpítettem szórakozottan a torkomba egy pohárkával a zamatos, átlátszó folyadékból.
– Attól, mert te lusta vagy gondolkodni, más még szokott.
– De kedves vagy, köszönöm – rándítottam vigyorba az arcizmaim.
– Már ne is haragudj, de éppen azt játszod, mint három éve. Ugyanazokkal a bagatell problémákkal foglalkozol, ugyanolyan bambán állsz hozzá az egészhez – közölte hivatalos hanglejtéssel.
– Kérlek, ezt most el ne kezdd, tudom fejből az egészet. Amúgy sem így képzeltem… Azt hittem, ide jövök, elszórakozunk kicsit, aztán kitaláljuk, mi lesz velünk. De úgy látom, mehetek haza.
– Miről beszélsz te? – nézett rám, mint egy szigorú tanító néni, ráadásul oldalra billentett fejjel. Nagyon le tud törni, ha egy nő oldalra billentett fejjel beszél.
– Semmiről – legyintettem, és kilöktem magam a fotelből. – Azt hittem, oka is van, hogy annyiszor kerestél a közelmúltban.
– Hát ez meg mi?! – hunyorított zavartan. Még pislogni is elfelejtett közben, úgy kimerevítette az arcát. – Kifejthetnéd, hogy én is értsem.
– Ne csináld már, bejöttél a börtönbe meglátogatni, előtte véletlenül otthagytad a sáladat az étteremben, meg a többi, azt hiszed, nem találtam ki, hogy szeretőt keresel magadnak?
A következő négy perc során Ildikó közölte, nem szándékozik szeretőt keresni, és ha mégis így döntene, nem engem tisztelt volna meg a felkéréssel. Szerintem hazudott.
De mindegy is, mert az agyam – egy halálos fenyegetésként felgyújtott autó a sötét lakótelepi parkolóban – az elfojtott haragtól belobbant, majd leállt. Egy hangot sem pazarolok erre a nőre többet, döntöttem el. A jobb tornacipőm nyelve a talpam alá gyűrődött, ahogy gyorsan beleléptem.
– Mintha újabban kihagyna az agyad – csapta be mögöttem az ajtót.
Ebben az egyben igazad van – állapítottam meg az egyik dohos lépcsőfordulóban, miközben magamra rángattam a kabátom. Ha évekig cserélgeted a nappalt az éjszakával, előbb-utóbb rádköszöntenek ezek az állapotok, megmondta a volt kollégám, Józsi is.
Aki hülye időpontokban és helyeken alszik, ne csodálkozzon, ha itt-ott összefolyik ak ét vödör tartalma – összegezte a tanulságot az egyik éjszakai műszak után. Egyikben a megtörtént, a másikban a megálmodott események cseppfolyós maradványait cipeljük magunkkal – tette hozzá, miközben kipiszkált valamit hosszú és csontos orrából. Józsi lírai gondolataitól persze nem lett jobb a kedvem, eleredt az eső is. Végig az volt az érzésem, mintha a kristályosan csillogó cseppek nem az égből, hanem a környező erkélyekről jönnének, sajnálkozva röhögő polgártársaim péniszéből. Néhány palacsintát azért süthetett volna az a szemét dög. A lekváros a kedvencem, málnalekvárral. Azzal meg tényleg nincs sok munka.

∗ A szerző a mű megírásának idején az Emberi Erőforrások Minisztériuma Gion Nándor prózaírói ösztöndíjában részesült.