Dobsony Erzsébet: „Nem emlékszem, de igyekszem erősen elképzelni”

Mészöly Miklós Öregek, halottak című novellájában elmesélt valóság képei

A Volt egyszer egy Közép-Európa. Változatok a szép reménytelenségre1 című gyűjteményes válogatásba olyan novellák kerültek be, amelyek már előtte is megjelentek nyomtatásban, illetve más válogatáskötetekben. Mészöly nem a szövegek keletkezésének kronologikus sorrendjét követi, hanem reprezentatív szelektálást nyújt harmincévnyi távlatból. Gyűjteményes köteteiben, melyek 1989 után jelentek meg, érzékelhető valamiféle törekvés egyfajta nagyepikai rendszer keretén belüli csoportosításra, de ennél is meghatározóbb, hogy a kötet szövegeit – többek között – a térbeliség köti össze: a pannon táj, a szekszárdi miliő és annak (közép-)európai elhelyezkedése. A kötetben szereplő fényképeket Mészöly barátja, a szintén szekszárdi születésű Móser Zoltán fotózta. A Mészöly-szövegek szekszárdi mikrokozmosza tehát Móser képein is visszatükröződik. Mészöly Miklós az irodalmi alkotásai mellett, esszéiben, tanulmányaiban is folyamatosan kutatta az írás mikéntjét és annak technikai kérdéseit. A valóságban realisztikusan megtapasztalt pillanatot úgy visszaadni az olvasónak, hogy ugyanazt élje át, mint annak szerzője. Sokszor használ jelen időt – ezzel is az élőbeszédet imitálja. Valóság és illúzió fúziója – „Nem ellentmondás, hogy megtervezett spontaneitás, megszerkesztett pillanatnyiság.”2 Célja úgy felkelteni az olvasóban az érdeklődést, hogy ne arra koncentráljon, irodalmi szöveget olvas. Többértelműen tükrözni a realitást, s ezért lesz kulcsszerepű a részletezés is, a mindenség érzékeltetésére való törekvés. Ezen árulkodó szegmensek pedig a rejtett összefüggés, titok megfejtéséhez vezethetnek. Tehát a nyomozás, mint elbeszélői és olvasói attitűd, szignifikáns szerephez jut. Érdeklődni, megfigyelni, kíváncsinak lenni, utánajárni a dolgoknak, mind-mind a megismerés differens formái.3

Szolláth Dávid négy pontban4 határozta meg azokat a vonásokat, melyeket Mészöly a Pontos történetek írásakor alkalmazott, Polcz Alaine útleírásainak felhasználásakor.5

A sűrítés technikáját applikálva Mészöly szembemegy a terjengősséggel, minden fölösleges szót kihúz a szövegből. Nádas Péter szerint ez azért van, mert így teremti meg a hiányt. Nem szerzői kommentárt fűz a szöveghez, hanem szerzői grammatikát használ. A csönd van kitüntetett szerepben:

„Mészöly két dolog létezését ismeri el, a tárgyét és a hiányét. Mással valójában nem foglalkozik. Van anyaga, vannak kedvelt tárgyai, ezek a történeti hitelesség érzetét keltik, származási helyük földrajzilag is behatárolható, de nincsen jellegzetes tematikája.”6 A tárgyak sok esetben szimbólumokká válnak, s visszatérő elemként jelennek meg a szövegben. Ilyen például az Öregek, halottak című novellában a szög, a kereszt, a Krisztus-motívum megjelenése képen, kőszobor alakban, a templom falain belül.7 A tárgyakhoz való viszonyulás, mint pl. a Jézus-szobor látványa a séta közben véletlenül felfedezett kápolnában olyannyira meghatja a narrátort, hogy a bejáratnál ülő asszonytól távozáskor a tájékoztatót és a szobrot ábrázoló színes fényképet is megveszi emlékbe. A fénykép ebben az esetben kicsinyítő tükörként működik: kétdimenziós felületre sűríti a szobortest látványát.

Jellemző a fragmentálás is, ami egyúttal azt is jelenti, hogy tagoltabb a szöveg, rövid mondatokat használ. A novellában a narrátori monológokat egyenlő arányban váltják a dialógusok. Míg az elbeszélő inkább maga a helyzet, vagy a helyszín körültekintő felvázolására törekszik, addig a dialógusok sokkal inkább befejezetlenek, csonkán maradnak. Köszönhető talán ez annak is, hogy a szereplők rokonok, közös ez előéletük, illetve a történet jelenében is szoros kapcsolatban állnak egymással.8

Fontos a redukció, amely azt jelenti, hogy csökkenti az elbeszélő személyességét. Fogarassy Miklós hívja fel a figyelmet, hogy a történetben több a női szereplő, mint a férfi. Ugyan jelen vannak a férfiak is, de leginkább a háttérben mozognak. Mitukát, a volt pincérférjet is csak azért ismerhetjük meg jobban, mert Aranka, az özvegy feleség élteti az emlékét azáltal, hogy beszél róla, s úgy viselkedik, mintha még mindig élne. A női narrátori szemszög, a női rokonokkal való kapcsolattartás betudható annak is, hogy a Mészöly-szöveg Polcz Alaine jegyzetei alapján készült, amikor otthonába, Vízaknára és Szebenbe látogatott. Az ő perspektíváján keresztül (is) láthatjuk a korabeli Erdélyt és a társadalmi viszonyokat, az emberek közötti korrelációkat. Így a belelátás, a közvetlen átélés releváns abból a szempontból, hogy úgy adja vissza a személyes látogatás élményét, hogy objektív maradjon, de egyúttal közel hozza az olvasóhoz a történetet: „Nem tudjuk, mit érez, mit gondol, de látjuk, hogyan lát, hogyan figyel, s ez a figyelem lefegyverző. Nem teljes tehát a személytelenítés, és könnyen lehet, hogy nem is lehet az.”9 Több beszélgetésben, illetve levelezésben megemlítődik, hogyan próbál Alaine Mészöly szemével látni, megfigyelni a részleteket is, de természetesen sajátos látásmódját befolyásolja az erdélyi származása, az otthoni közegbe való visszatérés.10 Az elemzések mégis arra a következtetésre jutottak, hogy a házaspár nem együtt alkotta a szöveget.

Tulajdonképpen az Mészöly számára a legnehezebb feladat, hogy a tanú-elbeszélő egyidejűleg legyen jelen kívülről és belülről is. Mészöly írói célkitűzése volt az objektív, dokumentumszerű látásmód hangsúlyossá tétele a túlságosan személyes, érzelmi leírás ellenpontjaként. Éppen ezért a szövegeit olvasva sosem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a szavaknak több értelmük is lehet, a térbeli és jelentésbeli mögöttiség folyamatos működtetése olvasót is próbáló feladat. Azzal, hogy Mészöly a novella megírásakor átdolgozza Polcz emlékeit, újabb impressziókkal bővíti nemcsak a narrátor, hanem a szereplők életét is, amelyek aztán felülírják az előzetes emléknyomokat. Ez szerkesztett írói szöveg, a feleség személyes élményeivel keretezve, s intertextuálisan kapcsolódva az emlékképekhez (a képek, szobrok, műemlékek mellett). Az emlékképek esetében feltehető a kérdés: kinek az emlékeiről van szó? Az emlékezésmechanizmus szignifikáns helyzetben van, hiszen permanensen válogatunk az emlékek között, bizonyos átélt események rögzülnek, mások elfelejtődnek; más lehet a sorrendiség is, illetve a fontosság szempontjából is kerülhet egyik-másik élmény kihangsúlyozott pozícióba.11

Az emlékek ennek ellenére mégis forrásként alkalmazódnak, mint megannyi más külső behatás, inger, információ, amelyek hatással vannak a szerzőre; legyen az helybéli mítosz, családtörténetek, különböző stílusú olvasmányélmények, sajtó stb. Az emlékezés topik nemcsak Mészöly írásmechanizmusában kap hangsúlyos szerepet, hanem narrátori és szereplői szinten is megjelenik (sőt, még a házban lakó macska is olyan öreg, hogy kihagy már az emlékezete). Mészöly úgy indítja a novellát, hogy felsorolásszerűen mutatja be a szereplőket, illetve azonmód szemlélteti a helyszínt is, felvázolja az alaphelyzetet.12 A bevezetővel egyúttal merészen feloldja a novella címében megfogalmazottakat, és még az elbeszélőt is felfedi („írja ismét az unokahúgom”).13 Mégis tudja úgy folytatni a történetet, hogy tovább fokozza a feszültséget, s fenntartja az olvasó figyelmét. Az emlékezés, a (családi) hagyományok adaptálása mégsem teszi unalmassá vagy régimódivá a történeteket. N. Tóth Anikó jegyzi meg: „Az archaikus hagyomány fokozott jelenléte ellenére azonban Mészöly prózája nem hat anakronisztikusan, hiszen a fragmentalitás, a mozaiktechnika, a szövegkollázsok éppen az epika megújítását tűzik ki célul.”14 A hagyományokhoz való visszatérést Mészöly is szüntelenül változó dolognak tekintette, mivel az emberek hozzá való viszonyulásukban minden egyes pillanatban újraformálják azt.15

Negyedikként említi a bővítést, vagyis az elbeszélő személyességének minimalizálása kiegészül megfigyelőképességének maximalizálásával. Például a fotó- és képleírások is kitágítják a szövegkörnyezetet, így bizonyos szövegrészek átértelmeződhetnek. Ezen médiumok más technikával operálnak az ábrázolásban, de azzal, hogy egy kötetben működtetik őket együtt, az olvasó is arra kényszerül, hogy mindkét médiumot figyelembe véve értelmezze a művet. Így nemcsak olvasóról, hanem „nézőről” is beszélhetünk, „kép-olvasóról”.16  Számtalanszor megjelenik a nézőpont kitágítása, mely egyúttal magával vonja a tér kiszélesítését is. Ezáltal a helyszín rögzítetlen téridő-mezővé válik, ahol a szereplők hely- és időbelisége relatív.17 Ámde Mészöly több esetben is belehelyez minket olyan jelenetekbe, ahol a narrátor által korlátolt a szemszög, s csak a távolban sejlik fel egy tágasabb tér. Például, amikor az elbeszélő édesanyjával indul egy rövid sétára: „A három sós tavat deszkapalánk veszi körül, a kabinok java része bedőlt; csupán a lombok között látszik ide a havasok masszív körvonala.”18

A perspektíva permanensen szűkül és tágul: ezzel párhuzamosan tájékozódhatunk a szereplőkről. Egy-egy rés, repedés, hasadék vagy hasíték által szándékosan korlátozódik a tudásunk. Az (el)hallgatást tekintve pedig a diszkrét csend beálltának következtében az Öregek, halottak című novellában is szignifikánsak a kimondatlan gondolatok és érzések, melyek feszültséget generálnak.19 A történetben a narrátor hazalátogat a régen látott családjához: a jelenből tér vissza a múltba, amelyet a rokonai szimbolizálnak. A térbeli és időbeli eltávolodások és közelítések bűntudatot keltenek a narrátorban:

„Pedig szívesen maradnék; hiszen igazában most zuhantam bele újra a családba, nem először, de már régen ennyire. S ki tudja, legközelebb így alakulnak-e a dolgok, ahogy ma vagy tegnapelőtt. Öt év múlva biztos más lesz, amit most nem értek; s amit most nem értek, azt már ők is kevésbé vagy másképp fogják érteni. Akárhogyan is, de kölcsönösen elveszítünk valamit, bármit csinálunk, ha maradok, ha megyek.”20 Különböző közös családi emlékek kerülnek szóba, amelyekről kollektíven mesélnek történeteket. Az érzelmileg-hangulatilag felfokozott állapotban egy fénykép okoz törést, mivel kellemetlen és közölhetetlen emlékeket gerjeszt a szereplőkben, s ez kihatással van a viselkedésükre is:

„A szuszék fölött besárgult kép: ők ketten állnak az egyik sós tó szélén, fekete bakancsban, fodros fehér ruhában, a hajuk vékony copf, a végén masni. Kicsit guvadt szemmel, merev mosollyal várják, hogy a fotográfus kattintson. A karjukat előretolják, így fogják egymás kezét. A másik kezükben egy-egy pünkösdi rózsa, szár nélkül: mintha közvetlenül a markukból nőne ki a szirmos pamacs. Odamutatok a képre, hogy próbáljam emlékeztetni őket; de valahogy mégsem sikerül jól. Elszótlanodnak. Anyám idegesen a gyűrűt kezdi keresni, amit Szebenben kellene eladnom.”21

A narratív elbeszélésmód mellett Móser Zoltán fotográfiái képi kísérőelemként jelennek meg a kötetben. Ezek a komponensek másfajta, specifikusabb jeleket használnak a kommunikációhoz, mivel a vizuális megjelenítés következtében közvetlenül ábrázolttá tudják tenni a látványt. Faragó Kornélia szavaival: „A vizuális perspektíva kiterjesztése a dominánsan verbális szövegben, a képeffektus bekapcsolása az olvasási szokásrendbe a tekintetirányítás megváltozását eredményezi.”22 Ebből kiindulva a nézői-olvasói olyan pozíció, amely kitágítja a teret, s intermediálisan közelíti egymáshoz a szöveget és a képet. Ez valójában annyit tesz, hogy a szavak jelentése mellé hozzávesszük a képi világot is, s együttesen próbáljuk megérteni az üzenetet. Az elcsépelt mondat, hogy a képek mindenhol körülvesznek bennünket, még mindig megfellebbezhetetlen, s egy olyan monumentális válogatáskötetben is megállja a helyét, mint a Volt egyszer egy Közép-Európa. A szerkesztéshez nemcsak a szövegek sorrendisége adja meg a rendszerezési elvet, hanem a képek kötetbe való elhelyezésének is lehet figyelmet szentelni.

A fényképek a prózában alkalmazott rés motívumával is analógok. A képek szintén az egészből vágnak ki egy darabot, leszűkítik a látómezőt és felhívják a figyelmet az ábrázolandóra: „A tág panorámából kerettel kivágott világdarab (például kép, rézkarc, fotográfia) célja általában a kicsiben, részletben, közeliben feltárni az egészet, a teljességet, a kimerevítettben tetten érni a szüntelen mozgást alkotó moccanásokat.”23  A különböző médiumok keveredése a kultúrában az egzakt jelentésadás szempontjából nélkülözhetetlen, éppen ezért kép és szöveg teljes mértékben elválaszthatatlan egymástól. Flusser A fotográfia filozófiája című esszéjében a képek lehetséges olvasatait szövegek által határozza meg: „Szövegeket megfejteni következésképpen annyit jelent, mint az általuk jelölt képeket felfedezni.”24 A tudományos diskurzusban nyomon követhető az a nézet, miszerint „a képek egyre inkább fogalmivá, a szövegek pedig imaginatívvá válnak.”25 És képekből valóban nincs hiány: „láthatjuk” a szuszék fölötti megsárgult képet, melyen a két nővér áll,26  emlékpoháron a Gyilkos-tó látképét,27 a narrátor édesanyját a fürdőkertben, ahol a pálmafának támaszkodik,28 képet a halottas ágyról.29

A kép és szó művészetében Gadamer az időre helyezi a hangsúlyt, mivel egy „kép visszahívja az embert, csodálkozásra és elidőzésre, vagy hogy rögtön kimondjuk: olvasásra.”30 A Volt egyszer egy Közép-Európa című kötetben ugyanezt a célt szolgálják a fényképekhez csatolt szövegből vett egyenes idézetek is – felhívásként realizálódnak, hogy újra megnézzük a képeket, és hogy a szavakkal együtt értelmezzük őket. A fényképkönyveknél a fotók célja, hogy többletinformációkkal gazdagítsák a szöveget, mert közvetlenebbül hatnak az érzékszervekre és a képzelőerőre. A Móser-képek olvasásának nem az a célja, hogy reprodukálják az eredeti szöveget, hanem hogy összekapcsolódjanak és interakcióba szerveződjenek a Mészöly-szövegekkel, mert különállva csak illusztrációként hatnának. Gadamer szavaival „Ugyanez érvényes a látásra is, ami – ha több akar lenni, mint hétköznapi észrevétel, és finom jelenségekre vonatkoztatja magát (a természetben és mindenekelőtt a képzőművészetben) akkor – kifejezetten egy képességet, vagyis olvasást foglal magába.”31 A képaláírás további fogódzót jelent ahhoz, hogy az olvasó el tudja helyezni a fényképeket a szöveg kontextusában, így küszöbölve ki a két médium közti kommunikáció hiányosságait. A Mészöly-novellákhoz  tartozó fényképekhez csatolt feliratok pedig sok esetben töredékesek, ami azt jelenti, hogy ezek a rövid szövegek nem elegendőek az ábrázolt dolog teljes mondanivalójának a megfejtéséhez. A befogadó feladata, hogy a képről „leolvasva” szavakba öntse a látványt, vagyis megfejtse, kiegészítse a kép üzenetét: „lényeges mozzanat a szövegtelenség: annak a szövegnek a hiánya, amelyet velünk akarnak kimondatni”.32

Ebben az esetben a szavak a képekkel együtt tökéletesen tükrözik a látvány üzenetét. Az Öregek, halottak című novellában két olyan Móser-kép is szerepel,33 amelyekhez a társított idézet alátámasztja a látványt. Az epikai művek egyik alapvető sajátossága a cselekmény helyszínének a bemutatása, mely fontos a történet lokalizálhatósága szempontjából. Mészöly esetében a tér vagy a táj bemutatása olyan attribútumokat idéz meg, amelyek kihatással vannak a szereplők életére is. Az Öregek, halottakban a főszereplő-narrátor, a pesti nagynéni unokahúgával, Valival indul városnézőbe. Az első Móser-fényképen egy városrészlet látható: az út fentről halad lefelé a hosszú téglafal mellett, s a szűk utcavégen a kép középpontjában egy templomtorony látható. A felirat szerint „[t]ulajdonképpen cél nélkül vágunk neki az utcának”,34 s az olvasó szinte sietteti a szereplőket a nyári hőség elől az árnyékos utcaközbe. Séta közben könyvekről beszélgetnek, s Vali kifejti, hogy számára azok a történetek kedvesek, amelyek mindent pontosan leírnak. Spionázs könyveket hoz fel példának, mert ott „Az embernek nem is kell elképzelni, hanem mindjárt látja, és még a tilos részeket is úgy tudja írni… […] Én szeretek minden látni. A mozi is azért a legjobb, mert minden azonnal ott van.”35 A térre kiérve pedig plakátarcképekre hívja fel a figyelmet, melyeket népgyűlés alkalmából szegeztek az állványra.

Mészöly direkt utalásokkal köti össze a helyszíneket is, hiszen a két nő útja a térről egy kis kápolnába vezet, ahová a nyári forróság elől menekülnek. Így jutunk el a történet másik fényképéhez, amely a megfeszített Jézust ábrázolja. A látvány olyannyira lenyűgöző, hogy még a narrátor sem tudja magát kivonni a hatása alól. Érzékletesen ábrázolja a szobor minden apró részletét: a kép a kőből faragott keresztre szögezett Jézus életnagyságú testét ábrázolja, melynek eredetije félelmet és tekintélyt parancsoló szoborként látható a kápolnában. A plakátképek és Jézus teste is szöggel van a falhoz erősítve: mindketten mozdulatlanságra vannak ítélve. A plakát a jelenre utal, Vali ki is jelenti, hogy akár szerelmes is tudna lenni a képen látható férfiba; Jézus viszont a múlt és a keresztény kultúrkör jelképe. Ezt szimbolizálja a vér, melynek jelentését a Szimbólumtár a következőképpen határozza meg:

„Jézus Krisztus vérének ontása az egyetemes megtisztulás, az ember megváltásának kifejezője”,36 ami a bűnök megbocsátását indukálja. A szobor bonctani pontossággal mutatja meg Jézus testét, s a narrátor-szereplő szintúgy precízen tudósít a számunkra: „A kézből, ujjakból, mellkasból, lábból különböző nagyságú csöppek buggyannak ki: a vér. […] Ezek a dudorok éppen csak megalvadtak, noha ugyanakkor lefelé is csurognak, mértanias rendben, fürtszerűen kiszélesedve, majd megint elkeskenyedve. Először nem is vérnek nézem, hanem valami archaikus piszoknak, ami évszázadok alatt rakódott a szoborra. Pedig vér, s bizonyára pontosan olyan, mint amikor kivésték.”37 A Szimbólumtár a piszkos, alvadt vért a balszerencse és a betegség előjelének veszi – Vali a kápolnában tüsszent egyet és zsebkendőt kér. Később pedig azután tudakozódik, hogy a pipereszerek vásárlásához megkérhetné-e külföldi barátját, hogy küldjön fontot vagy dollárt. A hiánycikk ugyanis csak valutára vásárolható még abban az időben. A nagynéni viszont figyelmezteti, hogy ebből baj lehet, mert ő még csak tizenhét éves, kiskorú, s valószínűleg a rendőrség édesanyját vinné helyette börtönbe. A történetben a vér tulajdonképpen már a Jézus-szoborral való találkozás előtt is megemlítődik, amivel predesztinálja a kápolna-látogatást is: a térről befordulva, hirtelen orrfacsaró bűz csapja meg a szereplők orrát: „Ez a vágóhíd – mondja [Vali]. – Onnét jön. Tetszik érezni? A szartól meg a belektől van, de inkább a vértől”.38 A (vágó)híd, szintén gyakran előforduló jelkép Mészölynél, mely jelen esetben a profán és a szent közötti állapotra utal. „A korai novellákban a »sötét jelek«, a szorongató, félelmet projiciáló elbeszélésmotívumok sorában az állatok létezése, pusztulása valami ősrettenet, metafizikai félelmet közvetít. Az állatenigmák hol varjak, elterülő, elvérző négylábúak képében mutatkoznak, de erre a motivikára utal a vágóhíd, a mészárszék ismétlődő képzete is.”39

Mészöly szereti az életből kiragadott pillanatokat, motívumokat, melyeket állókép-szerűen rögzít. Kimerevíteni az adott momentumot: Mányoki Endre „a próza fotográfusának”40 nevezi Mészölyt. A történetben ezek legtöbbször olyan jelenetek, amelyeket csak a narrátor „lát” és érzékel, de az olvasók számára szavakkal próbálja meg prezentálni a belső élmény és a látvány által előhívódott pillanatnyi benyomást (punctum).41 A narrátor, de legfőképpen az olvasó számára ezek a belső képek fantasztikus utazássá transzformálódnak, s egyúttal akár ki is tudja őket ragadni az olvasás jelenéből, hogy valamilyen meghatározhatatlan, köztes téridő kontinuumba utaztassa őket, valahol a könyv és a valóság között:

„Mint az anyám vagy Róza néni arcán, egy pillanatra az övén is fölrémlik valami egykori vonás. Szívesen figyelmeztetném, hogy próbálja megállni, ne sírjon, maradjon úgy, ahogy önkéntelenül kinézett az ablakon, azzal az elmúlt félmosollyal.”42

—

1      Mészöly    Miklós,   Volt   egyszer   egy   Közép-Európa.  Változatok  a szép reménytelenségre, Bp., Magvető, 1989. Az alcímben megjelölt változatok ily mértékben hangsúlyos paratextuális jelenléte, „az életművön végighúzódó variabilitás, a műfaji vándorlás a szöveguniverzum  szüntelen módosulásáról, lezárhatatlanságáról tanúskodik.” N. Tóth  Anikó, Szövegvándor: Közelítések Mészöly Miklós prózájához, Pozsony, Kalligram, 2006, 249.

2      Mészöly Miklós, Megszerkesztett spontaneitás (Béládi Miklós beszélgetése), Jelenkor, LXI. évfolyam, 1. szám, 61.

3      Vö.  „Kíváncsiságból megnézem,  mit  mos:  a befonnyadt  szappanréteg  alatt különböző színű fodros és csipkés babaruhák. […] Szívesen benéznék a lakásba, de úgy áll az ajtóban, hogy ebből értenem kell: oda nem.” Mészöly  Miklós, Öregek, halottak = Uő, Volt egyszer egy Közép-Európa, Bp., Magvető, 1989, 319–320. „Az ülőfülkés kapualjból szintén nyílik egy lakásajtó; ez is tárva-nyitva. Bent egyszerre szól a rádió és a tévé, a lesötétített szobában a képernyő fényei vibrálna A küszöbön, mint az orgonasípok, három különböző méretű pionírcsizma; nemrég moshatták le őket, és kirakták száradni.” Uo., 322.

4    Szolláth Dávid, Mészöly és társa, Jelenkor, 2018. január, 71–72. Elérhető: https://epa.oszk.hu/03400/03480/00012/pdf/ [cit. 2020. december 7.]

5    Az Öregek, halottak című novella is ebben a ciklusban található, de én a Volt egyszer egy Közép-Európa című kötet keretein belül vizsgálom.

6    Nádas  Péter, Antiromantikus, szuperszemélyes, éntelen, antinacionalista patrióta, Élet és Irodalom, XLV. évfolyam 3. szám, 2001. január 19. Elérhető: https://www.es.hu/cikk/2003-01-20/nadas-peter/antiromantikus-szuperszemelyes-entelen-antinacionalista-patriota.html [cit. 2020. 12. 13.]

7    „Csak arra panaszkodik, hogy a kavicsos sétány töri a lábát, s mintha szöggel vernék a sarkán a hegyes csontsarkantyút.” Mészöly Miklós, Öregek, halottak, 293.

8    „»Miért volna baj?« – mondja anyám, és beharapja a száját.” Mészöly Miklós, Öregek, halottak, 285.

9    Szolláth Dávid, Mészöly és társa. Jelenkor, 61. évfolyam, 1. szám, 2018, 76. Elérhető: https://epa.oszk.hu/03400/03480/00012/pdf/ [cit. 2020. december 7.]

10  „Ez azonban rejtettebb, a felszín alatti dimenzió, hiszen az írónő »lelki kamerája« végül is elfogulatlanul rögzíti a vízaknai rokonokat, ismerősöket és a tengerparti szállodában megismert személyeket. A »psziché objektívje« persze csak paradoxon és metafora – ez a felvevő nem objektív, és vélhetően nem is akar igazán az lenni.” Fogarassy Miklós, Pontos történetek – eredeti változatok. Holmi, 2004. január. Elérhető: https://www.holmi.org/2004/01/fogarassy-miklos-pontos-tortenetek-%E2%80%93-eredeti-valtozatok-polcz-alaine-leanyregeny-polcz-alaine-karacsonyi-utazas-halal-es-cserepek [cit. 2020. december 10.]

11  „Csak emlékben lesz felfoghatóvá a valóság; az teszi valószínűvé. Önmagában   a valóság?   Önmagában   az   emlék?   Igyekszem kiegyezni magammal: ingázva a valóság és emlék között, az ingázás közben,  halálbizonyos,  hogy  valószínűleg  vagyok.”  Mészöly Miklós: Naplójegyzetek = Érintések, szerk. Márványi Judit, Bp., Szépirodalmi, 1980, 237.

12  „Negyedik napja, hogy folyton csak köztük, csak öregek között vagyok (írja ismét az unokahúgom). Róza néni, Miklós bácsi, anyám.  […]   Valahogy  mindig  történik  valami,  szörtyögés, fulladás, bilikeresés, felváltva almukban beszélnek. Anyám pár éve súlyos operáción esett át, nincs végbele, a derekán hord egy övet… A szép testet, melyhez úgy bújtam valamikor, birtokba veszi a fojtós szag… Hiába nyitva az ajtó-ablak, mégsincs levegő. […] S közben valahányszor kinézek az udvarra, a tyúkok is szünet nélkül megállnak, ürítenek, és tovább verik a csőrükkel a földet. […] Reggel óta különben Médi is rosszul van, lázas, reszket, csupa csont és bőr. Majdnem miniatűr kutya, valamilyen kibogozhatatlan keverék, s már tizenöt éves. […] Van egy macska is, az is nagyon öreg, és még mindig félős, minduntalan elugrik. Aztán váratlanul kihagy az emlékezete – hogy ő általában félni szokott…” Mészöly Miklós, Öregek, halottak, 283.

13  Uo., 283.

14  N. Tóth Anikó, Egy életmű vízjelei, Kalligram, 2007/10. 76.

15  „De én azt hiszem, hogy a hagyomány egy szüntelenül változó dolog, lélegző televény, és akarjuk, nem akarjuk élővé formálódik a kezünkben. Egészen egyszerűen azért, mert mi itt vagyunk, a hagyomány meg ott van, és én kinyúlok érte, és húzom magamhoz, és már ezzel a gesztussal megváltoztattam őt. Nincs masszív változat, én úgy gondolom.” 19. századiság a mai magyar irodalomban (Mészöly Miklóssal és Márton Lászlóval beszélget Szilasi László). Új Forrás, 1995/5. Elérhető: http://epa.oszk.hu/00000/00016/00005/950507.htm [cit. 2020. december 10.]

16  Ugyanerről az olvasói technikáról beszél Mészöly is a Film kapcsán. Lásd Mészöly  Miklós, Munka közben. Regényforgatás = Uő, A tágasság iskolája. Bp., Szépirodalmi, 1977, 192–193.

17  „A két széket úgy állítom árnyékba, hogy az utcára, a patakpartra is kilássunk, de valahogy nem tetszik neki a látószög; továbbhúzza a magáét, hogy a disznóólat és konyhaajtót is szemmel tarthassa.” Mészöly Miklós, Öregek, halottak, 285.

18  Uo., 293.

19  „Valamilyen célzás lehet, ez, aminek részletes története van, de most egyikük se tartja fontosnak tovább mesélni.” Uo., 290., „Anyám összeszorított szájjal ül, a karját keresztbe fonja. Kerüli a pillantásomat.” Uo., 291., s még egy példa egy szokatlanabb szemszög prezentálására „Ahogy a földön térdelek, csak a püffedt lábukat látom, az egyformán lecsúszott fáslikötéssel. Ez majdnem megakadályoz, hogy rájuk szóljak.” Uo., 291.

20  Mészöly Miklós, Öregek, halottak, 319.

21  Uo., 290.

22  Faragó Kornélia, Térirányok, távolságok = Uő, Térdinamizmus a regényben. Forum, Újvidék, 2001,

33.

23  N. Tóth Anikó, Szövegvándor: Közelítések Mészöly Miklós prózájához, Pozsony, Kalligram, 2006, 97.

24  Flusser, Vilém: A fotográfia filozófiája, ford. Veress  Panka és Sebesi  István, Tartóshullám-Belvedere-ELTE  BTK, 1990. Elérhető: http://www.artpool.hu/Flusser/ Fotografia/01.html [cit. 2020. december 20.]

25  Uo. Elérhető: http://www.artpool.hu/Flusser/Fotografia/01.html [cit. 2020. december 20.]

26  Mészöly Miklós, Öregek, halottak, 290.

27  Uo., 293.

28  Uo., 294.

29  Uo., 302.

30  Gadamer, Hans-Georg, A kép és a szó művészete = Kép, fenomén, valóság, szerk. Bacsó Béla, Bp., Kijárat, 1997, 277.

31  Uo., 282.

32   Butor, Michel, A szavak a festészetben, ford. Horváth János, Bp., Corvina, 1986. 44.

33  Móser Zoltán Mészöly barátjaként kapta tőle a felkérést, hogy – az ő szavaival élve – illusztrálja a kötetet. A borítóképet illetően nehezen tudtak dűlőre jutni, s egy véletlen folytán lelték meg a megfelelőt, melyről senki nem tudta, honnan került hozzájuk. „Amikor már a végső leadáshoz közeledtünk, akkor egyszer a polcon észrevettem valamit: – Miklós, nézz csak oda – mondtam, és arra felé mutattam. De nem ott állt meg tekintete, hanem a falon, egy barna képnél. Szinte elámulva nyúlt a falon függő kép után: – Ez az, megvan – válaszolta, és mosolyogva a kezembe nyomta. Egyáltalán nem erre gondoltam, de örültem, hogy végre megszabadulok a nehéz munkától –  mert az  volt –,  és  végre teljesen kész a könyv.” S ugyanerről a képről Polcz Alaine: „Ezt a levelezőlap nagyságú, kicsit kopott barnás fotót  kinagyíttatta, bekereteztette. Nem  tudni, hogyan került a házhoz. Sokszor nézegettük, kerestük a nyitját. Pontos, világos, áttekinthető. De mit ábrázol? Mit csinál ez a három ember? Milyen távol állnak egymástól. Valami mégis összetartja őket.” Móser  Zoltán, Polcz Alaine, Tárgyak – surlófényben, 2001, december. Elérhető: http://www. forrasfolyoirat.hu/0112/moser.html [cit. december 29.]

34  Mészöly Miklós, Öregek, halottak, 310.

35  Uo., 311.

36  Pál  József, Újvári Edit: Szimbólumtár: Jelképek, motívumok, témák az egyetemes és a magyar kultúrából, Bp., Balassi, 2001. Elérhető: http://www.balassikiado.hu/BB/netre/

37  Mészöly Miklós, Öregek, halottak, 315.

38  Mészöly Miklós, Öregek, halottak, 313.

39  Fogarassy Miklós, Kutyafül, madárszem. Ex Symposion, 1996. Elérhető: http://exsymposion.hu/index.php?tbid=article_page__surfer&csa=load_article&rw_code=kutyaful-madarszemrnrnmeszoly-miklos-termeszetszemleleter245lrn_687 [cit. 2020. december 11.]

40   Mányoki  Endre, A próza fotográfusa : Mészöly Miklós: Anno, Irodalmi Jelen, 2010/10 Elérhető: Elérhető: http://www.irodalmijelen.hu/node/6039 [cit. 2020. december ]

41  A fénykép leglényegesebb és dominánsabb tulajdonsága, amikor hatást gyakorol az  egyénre, belé szúr, megsebez, meggyötör, s  ezáltal ismerhetőek  fel   a képeken  olyan   sebek,  pontok,  ismertetőjegyek (punctum), amelyek első pillantásra kitűnnek, szinte előtörnek a képből. Rögtön átjárnak, megsebeznek, mint a nyíl. Ennek a részletnek nem feltétlenül kell különösebben esztétikai vagy erkölcsös dolognak lennie, a lényeg, hogy magára vonzza a tekintetet, hogy megsebezze a befogadót. E kardinális képalkotó elemnek sosem szabad szándékosnak lennie, vagy  tudatosan beállítottnak, egyszerűen csak  többletszegmensként kell kiegészítenie a látványt. Egy ilyen részlet felfedezése nem feltétlenül a fényképész tehetségét dicséri, hanem köszönhető akár a véletlennek is, hogy az adott pillanatban, az adott helyszínen jelen volt. Barthes, Roland, Világoskamra, ford. Ferch Magda, Bp., Európa, 1985.

42  Mészöly Miklós, Öregek, halottak, 307.