Száz Pál: Jaroslav Hašek elbeszélései elé

Hašek, a nagy csavargó ifjúkori elbeszéléseinek négy, magyar fordításban ezelőtt nem olvasható prózáját tartja kezében az olvasó. A hiánypótló címkén kívül még egyet ráragaszthatunk az itt következőkre: hogy mind a négy szöveg a mai Szlovákia, az egykori Felső-Magyarország („Horní Uhry”) egy-egy vidékéhez kapcsolódik. Hašek szlovák témájú elbeszélései az író indulását jelölik ki, de az indulás itt a szó szoros és metaforikus értelmében egyaránt igaz. Első utazásaiban ugyanis első utazásait dolgozta fel, a három egymást követő nyár (1900–1902) felvidéki utazásait.

Az első kettőt még testvérével, Bohuslavval mint a kereskedelmi akadémia diákja tette. Az elsőn a testvérek a Kis-Kárpátokon (Brezová pod Bradlom) átvágva Nagyszombaton, a Vágmentén át Turócszentmártonba tartottak szlovák barátjuk, Ján Čulen javaslatára – a városban alapított, tevékeny szlovák kulturális nőegylet, a Živena ünnepségére. Majd tovább délnek, a Felső-Nyitra-vidéken átkelve folytatták útjukat. A második út a Magas-Tátra Galícia, azaz Lengyelország felőli oldalán át, Nowy Targ és Zakopane felől vezetett Liptószentmiklósra. Onnét Árva vidékét átszelve Selmecbánya és Korpona vidékét barangolták be, majd a Közép-Vágmentét. Az útra Viktor Janota, Ivan Porubský, Milan Kulíšek is elkísérte a Hašek-testvéreket. A harmadikat azonban Jaroslav már bátyja és Čulen nélkül teszi meg, Janotával, Kulíšekkel és Porubskýval. Az út itt is a Középső-Vágmentén át az Alacsony-Tátrába, majd a Szepességbe vezetett. A harmadik utazás már nemcsak vándorút volt, de valóban kóborlás, bolyongás, csavargás. Az akadémia befejeztével Hašek ekkor már nem számíthatott a testvéri nemzet fiaival, a cseh diákokkal mindig barátságos falusi lelkészek és vidéki entellektüelek vendégszeretetére. A beszámolók tanulsága alapján pedig külleme is inkább csavargóra emlékeztetett. A csavargó, a „tulák” mint az írói önreprezentáció alakja ekkor születik meg.

Hogy az útvonalat nagyjából rekonstruálni tudják az életrajzírók, nagyrészt annak köszönhető, hogy Jaroslav gyakran küldött lapot néhány sorral unokahúgának, hogy a képeslapgyűjteményét gazdagíthassa. A távirati stílus néhol lapos együgyűséggel informál az utazás állomásairól, az utazók hogylétéről, ám néhány megjegyzésében mintha kajánul sejtetné a kalandokat, amelyek leírására „sajnos” nem marad elég hely. Hogy mifélék voltak ezek a kalandok, tényleg csak sejthető. Néhány elejtett részletből, vagy épp mendemondából, akárcsak a későbbi utazások és kalandozások esetében. És éppígy általánosítható, és a későbbi utazásokról és csavargásokról is elmondható, hogy Hašek sok elbeszéléséhez, karcolatához, riportjához, humoreszkjéhez használta fel úti élményeit – jellemző módon konfabulációval táltosítva meg őket. Útirajzot sosem írt. Ám kóborlásainak eseményei által inspirált anekdotikus elbeszéléseiben sosem puszta kulisszákként használja a tájat. Hiteles ugyan, de elég szűkszavú és dísztelen a tájleírás e szövegeiben, igazán ritka az olyan tobzódás a tájban, mint a Bárány zsincsicában esetében. A Hašek-kutatók sorra megállapítják, hogy ezekbe az írásaiba hiteles folklóranyagot csempész, sőt, mondhatni antropológiai éleslátással rögzíti megfigyeléseit. Nem mintha a kóbor írónak efféle céljai lettek volna. A tájat és az alakokat gyakran csak néhány vonással skicceli fel, a legjellegzetesebbekkel – és a legkifordítottabbakkal –, hiszen szatíráról, karikatúráról beszélünk. Nyoma sincs a kortárs cseh sztereotipikus vélekedésnek, amely a szlovák vidéket egzotikumként kezelte – ezekre a Csernova című cikkében maró gúnnyal utal is. Hašek elbeszéléseiben a „népet illúzióktól mentesen ábrázolja: érintetlensége helyett műveletlenségéről, szegénysége helyett sanyarúságról, tiszta erkölcsei helyett pedig durva együgyűségéről kell beszélnünk.

Hašek csavargásait feldolgozó úti elbeszélései, humoreszkjei, karcolatai 1955-ben jelentek meg gyűjteményes kiadásban (Črty, povídky a humoresky z cest, Státní nakladatelství krásné literatury, Praha). A kötetet lapozgatva (igaz, nem kizárólagosan) a Monarchia régiói elevenednek meg a Hašek-univerzum részeiként. Ezek közül az elbeszélések közül számos olvasható fordításban (ld. elsősorban a Balaton partján [1954] és a Lőcsei közjáték [2001] c. köteteket) – a válogatásban elsősorban a magyar témájúak és a régi Magyarországhoz kapcsolódóak élveztek előnyt.

Hašek ezen elbeszéléseinek nyelvi hibriditása fordításban sajnos szertefoszlik. A cseh fonetikus lejegyzésű szlovák mondatok, szavak, amelyekben Hašek gyakran dialógust rögzít, és megértése nem okoz gondot a cseh olvasónak, nem érzékeltethető a magyar fordításban. Éppúgy, ahogy a cseh szövegbe ékelt magyar szavak, szókapcsolatok sem adhatók vissza magyar fordításban. (Hašek tudott picit magyarul – idegen nyelvként a kereskedelmi akadémián vette fel a tárgyat, s valami útja során ragadt rá.) Általában gyakori szófordulatokat épít a szövegébe, miliőt fest akárcsak máshol a lengyel vagy a német elemek esetében. Általában hibásan szerepelnek („nagysagos uraim”, „isten biszony”) s jelentésüket, ha szükséges, a szöveg feloldja: „…»kutya« – čte se kuťa – znamená v maďarštině psa.” A példák a Hogyan lett Jura Ogárko magyarrá című elbeszélésből származnak, amelyben ráadásul a környezetfestésen túl a magyar nyelvi fordulatok expresszív erővel bírnak: a magyar urak által „lekulyázott” főszereplő-narrátor történetét a „nagyságos urak” hallgatóságához intézi. Igaz, szlovákul, hiszen magyarul nem tanul meg – a nyelvi hibrid elemek itt tehát a valószerűséget erősítik. A hibás helyesírás a Szerencsétlenség a Tátrában szereplő „Csorda tó” esetében valószínűleg tudatos, ám a helyes magyar megnevezés sehol sem szerepel a szövegben, hiszen magától értetődő módon a szlovák Štrbské pleso alakot használja. A földrajzi nevek szlovák és magyar alakjának használatát a fordításban a kontextusváltás miatt szintén nem lehet visszaadni. Hašek általában a földrajzi neveket szlovákul használja, néha magyarul – általában esetlegesen. De egyes írásai esetében kimondottan játszik ezzel a nyelvi különbséggel, ironizál a magyarosítással.

A Bárány zsincsicában (Ovce v žinčici) című elbeszélés a második utazás friss emlékeiből született, ekkor látogatták meg ugyanis a vándorok a Király-hegyet (Kráľova Hoľa). A Keleti-Alacsony-Tátra legmagasabb csúcsához több monda, elsősorban Jánosík alakja kapcsolódik. A Národní listy odpolední 1902. 12. 06. számában közölt elbeszélés a zsengék közé tartozik. Hašek a szlovák „salaš”-ok, a hegyi szállások, juhásztanyák világát több elbeszélésben is feldolgozta, mindjárt az azonos hónapban publikált, magyarul is olvasható A Gyömbér alatt címűben. A fordítás a jellegzetességeket hangsúlyozva megtartja a szlovák szavakat, a zsincsica (žinčica), a sajtkészítéskor keletkező felforralt savó magyar megfelelője a zsendice, a bacsa (bača) pedig a számadó juhász megnevezése.

Szerencsétlenség a Tátrában (Neštěstí v Tatrách). A Hašek történetében szereplő Csorba-tó ugyan nem volt határvita témája, viszont az, hogy a Halas-tó (Morské oko / Morskie oko) Galíciához vagy Magyarországhoz tartozik-e, a századfordulón pereskedés tárgya volt. A feszültség a fakitermelés miatt éleződött ki a határ két oldalának arisztokrata birtokosa, Władysław Zamoyski lengyel nemes (Galícia) és a porosz herceg, Christian Hohenlohe (Magyarország) között. Hašek turistatörténetét inspirálhatta az eset, hiszen éppen ezen a vidéken járt második útja során, talán éppen a tó mellett lépték át útitársaival a határt, hogy a Kapor-völgyön leereszkedve Liptószentmiklósra jussanak. Ugyanekkor, 1901-ben indult a per, bár az inspirációt csak jó tíz évvel később dolgozta fel. S mindjárt három verzióban: Záchranná akce = Mentőakció, 1911. 10. 13., Dobrá kopa; Když človek spadne v Tatrách = Ha az ember lezuhan a Tátrában, 1912, Hynkova knihovna, a harmadik pedig a Besedy lidu 1913. 08. 02-i számában közölt, itt fordított Neštěstí v Tatrách. Az utóbbi verzió tűnik a legjobban kidolgozottnak, a groteszk helyzet, a bürokrácia fantasztikumba hajló abszurditása itt a legkiegyensúlyozottabb. Az első két verzióhoz, a saját élményként előadott turistahumoreszkhez (ahogy az első verzió alcímében szerepel) képest azonban szembetűnő, hogy a homodiegetikus narrátort a külső narrátor és dr. Gróbl alakjának alkalmazásával váltja fel. Ezenkívül pedig a Halas-tavat (Morské oko) a közismert Csorba-tóra, a Garačka-csúcsot (amelyet nem sikerült azonosítanom) pedig a Lomnicira cserélte le a szerző.

A második út során a zakopanei postáról a következő sorokat küldte a testvérpáros unokahúguknak, Máriának 1901. augusztus 8-án:

„Üdvözletünket küldjük a Tátrából. Nemsokára átlepjük a határt. Több mint 2000 m magas hegyeken keltünk át. Éjjelente hideg van itt, mínusz 4 fok. Anyukának írunk levelet. Az a fehér ott hó. Jarda, Boža.” 

majd Liptószentmiklósról augusztus 10-én Jaroslav meg is írta a levelet édesanyjának:

„Átkeltünk a Tátrán vezető nélkül. A hegyi tavakon és őserdőkön keresztül vágtunk utat magunknak, mert út ott nem volt. Át kellett kelnünk a több mint 2000 m magas övezeten, hogy Magyarországra érhessünk. Nagyon fáztunk. Most már azonban a Vág völgyében vagyunk Liptószentmiklóson. Most Rózsahegyre megyünk, onnét Árvába, Árvából pedig Zólyom vármegyébe. Viktorral és a többiekkel már nem találkoztunk. Remélem, anyuka, levelem megnyugtatott, és békésen alhatsz majd.”

A Hogyan lett Jura Ogárko magyarrá (Jak se stal Jura Ogárko Maďarem) című elbeszélés szintén jóval a szlovák utazások után készült, 1910. 06. 06-án közölte a szerző a Karikatury című lapban. A szlovák vidékek erőszakos magyarosítását több elbeszélésben ábrázolta, a regionális magyar bürokratikus apparátus vitriolos szatírájával szintén gyakran találkozunk (ld. A magyar postán, Lőcsei közjáték, Gyónás Magyáriából). Az elbeszélés azon a vidéken játszódik, ahol Hašek második útja során járt. A magyarosítás kritikáját a szlovákokkal való szolidaritás motiválhatta, és alighanem saját tapasztalatból építkezett, amelyek úti élményeiből, a helyiekkel való ismeretségből, a vidéki értelmiségiektől származhattak. Jura Ogárko esete szatirikus ugyan, hiszen az abszurd hatalomnak a végletekig behódoló kisembert ábrázolja, de egyben tragikus történet is, hiszen a megaláztatás egész életét tönkreteszi – az én-elbeszélés és annak beszédhelyzetben való pozicionálása e vonásokat még markánsabbá teszi. Ritka az ennyire sötét színekben játszó groteszk Hašek elbeszéléseiben.

A  Csernova  (Černová)  című  cikke  ugyan  nem  tartozik a Hašek utazásai ihletésében fogant írások közé, mégis elválaszthatatlan a háttérként szolgáló élményeitől. A csernovai sortűz (1907. 10. 27.), amelynek során a csendőrök a tiltakozó szlovákok tömegébe lőttek, máig úgy él a köztudatban, mint a magyarosítás szégyenfoltja. A botrány a korban bejárta az európai sajtót – Björnsterne Björnson cikkére Hašek is utal. Vezércikkét a Ženský obzor című női magazin 1908. évi második számában közölte Hašek, ahol ekkoriban félállásban bedolgozott a főszerkesztő, Jan Ziegloser számára. Innét érthető tehát a női szemszög alkalmazása, amely a magyarországi prostitúció és leánykereskedelem érzékeny problémájába is betekintést kínál. A testvérnemzeti resszentiment ellenére nem beszélhetünk a cseh írók tömeges tiltakozásáról. Hašek cikke azonban nem csak e tekintetben kivételes. Az érzelmeket felkorbácsoló retorikától eltekintve a régi Magyarország társadalmának árnyoldalát ragadta meg, s talán az életmű legsötétebb darabjai közé tartozik.