Jassó Judit: Öregek, kiégettek, vidámkodók 5.

Urbantristesse felvétele

„How terrible is love something that death can touch”

Nem akartam olyan gyereket, mint amilyen én voltam.

Összehúztam derekamon az övet. Az utóbbi hetekben megint fogytam, pedig már sokkal jobban szerettem a testem, mint fiatal koromban. Kint zuhogott, az arcomon patakzott a könny és a ház előtt, a játszótéren Kornél várakozott rám. Hihetetlen, hogy annyi év távlatából, a semmiből egyszer csak feltűnt… Annyira elborítottak az érzések, hogy nem tudtam gondolkodni. Amikor cirka negyedórával ezelőtt egymásba botlottunk lent, kicsúszott a számon a legócskább kifogás, hogy főzés közben leszaladtam a közértbe, és meg kell kavarnom a pörköltet, azzal otthagytam.

Visszafelé a lépcsőházban elmosolyodtam, letöröltem a könnyeimet, mert valahonnan áradt a káposztástészta-szag. Mintha anyám főzte volna, aki ebéd előtt leküld üdítőért és én boldogan rohanok… A kapu előtt megtorpantam, vártam egy kijózanító pillanatra, és akkor megszólalt bennem egy hang, kell ez nekem, tényleg ezt akarom? Megkönnyebbülten felsóhajtottam, ahogy felmentő ítélet után a visszaeső bűnös.

Kornélt azok a fiúk verték meg, akik munka után idejárnak a játszótérre. A városi temetőben dolgoznak, gyászhuszárok. Sokszor végignéztem az ablakból, miket művelnek. Egyszer majdnem megvertek egy nőt, nagyon idegesek voltak, mert sötétedés után sem tévedt erre más. De ketten lefogták a harmadikat, és a hajánál húzva elhurcolták. Megnyugodtam, ha nem találnak ártatlan áldozatot, akkor egymáson vezetik le a feszültséget, és hátha egyszer csak megunják. Szólnom kellett volna valakinek, de én itt nem ismerek senkit. Azt sem tudom, hogy kerültem ide. Húsz évvel ezelőtt az augusztusi tűzijáték után nem Brnóba készültem.

Nem hoztam magammal zsebkendőt. Leültünk az egyik padra, Kornél arcát fürdette az eső. Meg-megtörölgette a zakója ujjával. Nagyon megöregedett. Már alig emlékeztem a vonásaira, igazság szerint nem is ismertem olyan jól, amíg együtt jártunk, pár hónapig talán. Engem gúzsba kötöttek a démonjaim. Mégis úgy nézett rám, szempilláján egyensúlyozva a vizet, hogy abban mélység látszott, egy folyómederé, amit kikotortak, így többé már nem életveszélyes. Vállára akartam hajtani a fejem, de inkább kihúzódtam a pad szélére.

Mivel töltöttem az elmúlt éveket? Elvettem egy életet, úgyhogy adnom kellett érte cserébe. Magamból, ameddig csak bírtam. Akkor fogytam le először, amikor elkezdtem járni a klinikára. Rá kellett döbbennem, hogy a petefészkemen keresztül a testemet is kiszipolyoztam. Tele van a gyerekeimmel Európa. De valóban az én gyerekeim? Lehet, soha nem tudnék jó szívvel rájuk nézni. Sokszor álmodtam is velük, Betty-arcuk volt, a gyerekkori barátnőm szemével néztek. Ha szerencsém van, egyik gyerekem sem hasonlít rám, sem kívül, sem belül. Minek foglalkozom ezzel? Nem tudom. Nincs más dolgom.

Észrevetted, hogy folyton tagadsz? Kornél maga elé nézett, a graffitis házfalra, miközben hozzám beszélt. Az eső elállt, madarak csiviteltek, boldogan fürödtek a pocsolyákban. Szelíd mosollyal az arcomon hallgattam, bárgyú vigyorral, mondjad csak, gondoltam, sorold fel az összes bűnömet, amit annak tartasz, petesejtek, mit tudsz te arról, mihez kezdhet egy nő a testével. Egyeseknek szerencséjük van, férjhez mennek, tisztességes asszonyokká válnak, én leragadtam annál a résznél, hogy eladogattam a petesejtjeimet, vess meg érte, tiporj a sárba… Egyáltalán, minek beszélek ezekről a dolgokról egy idegennek?

Kornél telefonja hosszan csörgött, kezébe fogta, láttam rajta, színleli a vidámságot, a feleségem, mondta bizalmaskodva, a volt feleségem, és felvette a hívást. Sokáig beszéltek, a délután Borges-idézetbe hajlott, az idő sodra megállíthatatlanul áramlott körülöttünk, végre mégis azt éreztem, tartson örökké ez az extatikus délután. Hajamból arcomra csorgott az esővíz, megint elsírtam magam. Kornél észrevette, közelebb húzódott, átkarolta a vállamat. A nedves kabátot dörzsölte, hogy felmelegítsen.

Annak idején ezért szerettem belé. Gyereket is akartunk, nyáron rövid időre hozzá költöztem, életemben először akkor lehettem a legszabadabb. Egy kis kertes házikóban élt a Wekerle-telepen, a nagymamájától örökölte, reggelenként mezítláb, kezünkben kávésbögrével, kisurrantunk a kertbe, levágtuk magunkat a folyton kint felejtett, harmattól nedves napozószékekre, néztük a friss, reggeli eget. Izgultam, nehogy tényleg teherbe essem. Akkor kezdtem el újra rettegni, amikor az egyik szomszédot láttam elmenni a ház előtt. Először azt hittem, kísértetet látok. Egy ötven év körüli nő volt, hosszú, a fenekéig érő, loboncos fekete hajjal – egyszer éjjel át akart mászni a kerítésen, a haja beleakadt a felfelé kunkorodó vascirádába. Az üvöltésével kiugrasztott bennünket az ágyból, nem sokkal előtte zuhantunk mély, szeretkezés utáni álomba. Mentőt hívtunk, azt mondták, bent fogják tartani. Kornél az összes vörös rózsát levágta, ami a kertjében nőtt, hogy megvigasztaljon. De csak ültem kint, felhúzott lábbal, kapaszkodtam magamba, mint előtte és utána, dohányoztam, mígnem okádni kezdtem a mérgektől, a csikkeket szétszórtam a füvön. Kornél egy ponton túl nem bírta tovább, felnyalábolt, bevitt a házba, megfürdetett, akkor legalább tudtam sírni és utána kis időre megkönnyebbültem. Megpróbáltunk szeretkezni, de túl száraz voltam hozzá, az éjjeliszekrény felé nyúltam a dobozért, hogy rágyújtsak, erre Kornél erősen megszorított, rázni kezdett, üvöltött velem, nyála a szemembe fröccsent. Mi a fene történt veled? Hm? Térjél már észhez, hülye picsa…

A beszélgetés befejeződött, Kornél eltette a telefonját, előtte kicsit bűvölte a kijelzőt. Hát, ennyi, mondta, és ekkor arcáról eltűnt az öregség. Irigylésre méltóan könnyednek és totál vidámnak látszott. Meg akartam csókolni. Ebből tudtam, hogy elértem magányosságom nullfokát, innentől kezdődik a megalázkodás, ágyba cipelhető vagyok, és ha most, ilyen állapotban teherbe esem, akkor szeretkezés után kimegyek a pályaudvarra és a leggyorsabban áthaladó vonat elé ugrom.

Fel akarsz jönni? Újabb hülyeség csúszott ki a számon. Összenéztünk, Kornél izgatottan nyelt, még tartott benne az előző beszélgetés izgalma. Menjünk, mondta végül, felállt, és a kezét nyújtotta, így andalogtunk át a téren, húsz méteren át rend és nyugalom teremtődött az életemben.

Nem akartam képeket a falra, látványt, ami fogva tart. Kornél levette a cipőjét, kezet mosott, magabiztosan, kezét zsebre dugva besétált a szobába. Most költöztél? Derűsen kérdezte, ilyen embert ezek a falak nagyon régen láttak. Megráztam a fejem, miközben egy törölközővel gyorsan felitattam a hajamról a maradék nedvességet. Idegességemben turbánt tekertem belőle a fejem tetejére. Mikor voltam én utoljára ideges? Csak egy ágy állt a szoba sarkában, az ágyakat szerettem, mindig két párnával aludtam, és két takaróval. Szerettem az egyiket begyűrni a combom közé.

Sorra nyíltak a szekrényajtók, Kornél hangosan nevetett. Itt tényleg nincsen semmi! Kinézett a konyhába, megrázta a fejét, de a szeme örömtől csillogott. Rendeljünk valamit.

Később, az ágyban elsuttogtam neki Betty anyját. Kornél karjaiban is a fogaim között éreztem a harminc éve porrá zúzott gyógyszer érdes, keserű ízét. Miután abbahagytam, ő kicsit hallgatott, majd megpuszilta a homlokom. Most már aludjunk, jó? De én nem tudtam. Kényszerítettem magam, hogy fekve maradjak, ne kezdjek el járkálni. Állt egy régi vekker az éjjeliszekrényemen, egy széken, amit még beköltözéskor odahúztam. Száraz szemmel néztem a mutatókat. Tizenegy múlt. Ilyen tájban kezdett el bennem feljönni a depresszió, az életundor, a halálfélelem, minden egyszerre, végigfolyik az ereimben, mint valami drog, táncolni szoktam meg énekelni, nehogy meggondolatlan dolgot cselekedjek. Most csak néhány szó lüktetett a fejemben.

Ez nem otthon, hanem díszlet. Az otthon ott van, ahol…

Haza kell mennem.

Jassó Judit (1977, Budapest)