Petneki Noémi: A homogén identitás illúziója / Jegyzetek Tompa Andrea Haza című könyvéhez

(kritika)

Többfelé kapcsolódó emberként kíváncsian vártam Tompa Andrea legújabb regényét, a Hazát. A várt találkozás sajnos nem végződött jól: a könyv azt tudatta velem, hogy a hozzám és szeretteimhez hasonló (és a világ népességének jelentős hányadát alkotó) emberek nem lehetnek boldogok, sőt, tulajdonképpen nem is léteznek. A Haza Kolozsvárról Budapestre költözött, sok utazást megért és több nyelvet magas szinten elsajátító főhőse ugyanis kizárólagos hazát – otthont, nyelvet, identitást – keres. Belső monológjában ugyan kétszer is elhangzik a „többszörös identitás” kifejezés, de csak a könyv végén és mind a kétszer csupán jelzésszerűen. Az egyik alkalommal (403. o.) osztálytalálkozón elmondott beszéd összefoglalásában említi meg, a másikban egy konferencián már „túlvan többszörös identitásokról […] szóló […] beszédén”  (439–440.), de egyik esetben sem tudjuk meg, mit mondott. A „több haza” lehetőségét már valamivel korábban drasztikus képekkel utasítja el: az „elvesztett” haza hiánya fantomfájdalom, az „új” ország a fájdalmat gyógyító „tükörország”.

Több más szimbólum utal még arra, hogy a könyv látásmódja szerint mind a migráció, mind a nem homogén identitás negatív vagy elérhetetlen. Az emigrációban egyébként is csak egy szereplő lesz igazán sikeres: a szuperintelligens szupernő, Ágó. A többi figura mind hordoz magában valamilyen sebet vagy hiányosságot. A főhős az élet minden területén sikert ért el, de egyfolytában gyötrődik, öngyilkosságra gondol. A Festő meg is valósítja magán a passzív eutanáziát. Csaba agresszív xenofób és rasszista, nem tagozódik be a másik ország társadalmába. Nemo-Zsolt száraz szenvedélybeteg, és különben is, „Dánia börtön.” A művész Kincső „gyerekes”, transzhumán elméleteit pedig értetlenül fogadja a közönség és a főhős.

Talán az itt a baj, hogy a „többszörös” nyelvi és kulturális identitást a szerző úgy értelmezi, hogy az több teljes identitás, tehát emberfeletti vagy emberileg elérhetetlen teljesítmény. Vagy egy skizofrén állapot. Pedig régóta tudjuk, hogy nem erről van szó. A multilingvalitásra irányuló kutatások évtizedekkel ezelőtt megállapították, hogy két- vagy többnyelvűség esetén 1) nincs egyetlen tökéletes nyelvi kompetencia, 2) ez a tény nem negatív jelenség, sőt, nem egy esetben hozzáadott értékkel bír.2 Hasonlóan viszonyul a kulturális identitáshoz a transzkulturalizmus. Részelemekből épül fel az identitásunk, ahogy a gondolkodásunkat is formálják a különböző behatások, építőkövek.

A könyv azonban binárisan kezeli az identitást, ami abban is megnyilvánul, hogy a bemutatott szereplők túl kevéssé differenciáltak. Az író túl kevés példát hoz a kultúrák keveredésére, és a keveredés ilyen esetekben is minimális mértékű, csupán az általa „idegenségnek” nevezett, közelebbről meghatároz(hat)atlan tényezőben nyilvánul meg, vagy még ebben sem. Susan, az amerikai lány már nem tud magyarul, és anyja, Kincső emlékeiben, kulturális kódjában sem osztozik; az egyedüli, ami összeköti őket, az, hogy helyesen ejti az anyja nevét. Még egy perzsa orvosról és egy kínai testvérpárról hallunk, akik gyerekként kerültek Magyarországra, és az itteni kultúrához asszimilálódtak. Pedig az aránylag kevéssé differenciált mai Magyarországon is élnek egyszerre több kultúrában felnövekvő, többnyelvű emberek, megszámlálhatatlan a határ menti ingázó, egyre több a multikban dolgozó expat, az ukrán vendégmunkás, a külföldi vagy külföldről visszatért diák, 2015-ben pedig rengeteg magyar is láthatott menekülteket – ám ezek a csoportok nem reprezentáltak a Hazában. A könyv otthon- és nyelvhasználat-felfogása nem tart lépést a valós helyzettel. Odáig pedig egyáltalán nem jut el, hogy az identitás mint részidentitások halmaza nem korunk terméke, különböző korokban, így az ókori Rómában is természetes volt. Spiró György például kiválóan felismerte és ismertette ezt a jelenséget a Fogságban.

Vergődése során a Haza író főhőse az irodalmi nyelvbe kapaszkodik, azt próbálja azonosítani az otthonnal és az anyanyelvvel. Ez a felfogás korunkban sem feltétlenül helytálló, a kora újkorig pedig egyáltalán nem volt az. Közismert, hogy a magas szintű irodalom a kora újkorig nem volt nemzeti jellegű. Rétegirodalom volt, és külön nyelvet használt: a művelt latint, amelyet már a római insulák (bérházak) lakói sem igen értettek, a későbbi Európa barbárból lett, vernakuláris nyelvet beszélő lakói pedig még kevésbé. Ennek eredményeképpen a szerzőknek is egy, a „saját” nyelvüktől meglehetősen vagy teljes mértékben eltérő nyelven kellett írniuk. A problémát (legalábbis a homogén vagy bináris identitások keresői számára) még jobban bonyolítja, hogy az alkotók a nemzetállamok előtti többnemzetiségű államok alattvalói voltak. Janus Pannonius tipikus példa lehet erre: a magyaroknak magyar, a horvátoknak horvát, latinul verselő költő, aki Itáliában szerezte meg műveltségét (vagyis részidentitásai voltak, számos transzkulturális hatáson esett keresztül). Még összetettebb a szinte állandó mozgásban lévő vándorhumanisták esete. A humanista szerzők igazi szellemi hazája a nem konkrét térben létező, nemzetközi, latin nyelvű Respublica litterarum volt.

A Hazának egyetlen olyan szereplője van, aki az egykori vándorhumanistákkal hozható rokonságba. Ő Ari, a főhős egyfajta doppelgängere, aki végül nemcsak a hazát és az „anyanyelvet” veti le magáról, hanem a nem korlátain is felülhelyezkedik. A szöveg nem mutatja azonnal a nemét; jó idő eltelik, amíg kimondja, hogy Ari anya lett. Ebből következik, hogy valószínűleg Arankának hívják, ám egyértelmű az asszociáció az Ariel névvel, amely – bár eredetileg férfias jelentésű férfinév volt és Izraelben továbbra is az –, ma nemzetközi férfi és női név is lehet, az irodalomban pedig szimbolikus, nem-emberi lény, a levegő rokona, az emberrel valamilyen módon eggyé váló, mégis egészen eltérő identitás (Shakespeare-nél, Plath-nál). A Haza nyugtalanító és nemek felett álló, androgün Arija valahol Tokarczuk egyik szereplőjére hasonlít: a Lengyelországban több mint két évtizeddel ezelőtt, Magyarországon pedig hét éve megjelent Nappali ház, éjjeli ház3 Agnijára. Ám míg a fiú-lány-tűz(isten)-szimbólum Agni egy házaspárt idegenít el egymástól, Ari maga idegenedik el az elbeszélőtől és önmagától is. Nyelvi közlőereje megszűnik, önarcképként „nemtelen” (sic!), üvöltő – értsd: önmagából kivetkőzött – arcot rajzol, méghozzá szalvétára, ami a tűnékenységre, provizorikusságra utal (171.). A hazán történő felülemelkedés mérlege a könyvben negatív.

Az, hogy a Haza főhőse „teljes” identitást keres, már csak azért is különös, mivel a könyv szerint Nabokovról írja a szakdolgozatát. Ez az író azonban nem nyelvet váltott az íráshoz, ahogy azt a könyv implikálja, hanem kisgyerekkorától többnyelvű környezetben élt, így az egyik anyanyelve lett az angol. A Szólj, emlékezet!-ben meg is jegyzi, hogy előbb tanult meg angolul írni, mint oroszul.4 A Haza hőse egy szóval sem említi az Ada avagy Ardisi tüzeket,5

amelyet Nabokov a főművének szánt. Olyan világot teremtett benne, ahol az emberek alapvető tulajdonsága a kulturálisan összetett identitás és a többnyelvűség: ez az ideális „haza” egy oroszok kolonizálta Észak-Amerika. Az eszményi gyermek- és fiatalkor helyszíne pedig egy erdőkkel körülvett udvarház, olyan, mint a Szólj, emlékezet!-ben leírt Vira (vagyis nem a Haza főhőse által emlegetett Pétervár). Az orosz-amerikai szerző ezt az idézőjelbe tett, nemlétező hazát egy kitalált bolygón, a Terrán helyezte el, ahol még az időszámítás is eltolódott a miénkhez képest: sem térben, sem időben nem kompatibilis Antiterrával, a mi világunkkal. Az Ada egyébként úgy is értelmezhető, hogy főhőse álomvilágba menekül. Ez a gondolat nagyon illett volna a Hazába, amelyben elhangzik, hogy az írók az álmaikról írnak. És mivel a Haza főhőse épp a nabokovi névadás szimbolikájáról írja a szakdolgozatát,

megemlíthette volna az Ada Vanjét, akinek teljes neve Ivan, de mindig „Van”-ként említik, tehát egyetlen névben megbújik összetett, orosz-amerikai identitása. Ada és Van, a szerelmes testvérpár azonban az orosz és az angol mellett még sokkal több nyelvet használ, francia, latin, görög, német szójátékokkal kommunikál, vagyis építi kapcsolatát és identitását. Bizonyos mértékben egyébként épp az Adában bőven alkalmazott nabokovi többnyelvűségre hasonlít, amikor a Haza főhőse bizonyos idegen szavak értelmét feszegeti, ám az ő játékai, magyarázatai jóval kevésbé brilliánsak, és olykor hibásan következtet az adott szó etimológiájára.

Az emigráns orosz szerzők művei mellett a könyv bőségesen hivatkozik a Háború és békére, ill. A Mester és Margaritára is. Bulgakov regénye a „haza – a halálba” témához kapcsolódik, a Háború és béke viszont kilóg a sorból, nem utazásregény, az említésekbe más klasszikus mű részletei is behelyettesíthetők lehetnének. A mitológiai utalások a legalavetőbb, az európai kultúrában némileg már elkoptatott történeteket emelik be a szövegbe: Odüsszeusz kalandjait, Orpheusz sorsát, a Prométheusz-mítoszt. Ezek közül csak az első (arche)tipikus utazás-történet, a másik kettő nem; ám míg a menádok széttépte Orpheusz története – a főhős mint alkotó személye jogán – még kapcsolható a regény történéseihez, az Eurüdiké-szál már kissé erőltetett, Prométheusz megidézése pedig a „lángbetűk” (Buchstaben von Feuer) okán egészen rossz nyomra visz, hiszen ezt a kifejezést Heine a bibliai Baltazár-történet (Dán 5) verses feldolgozásában használja. (Ki lehetne magyarázni, hogy a tüzet is, az írást is Prométheusztól kapta az ember, de nem lenne szerencsés, az idézet egészen más témát, kultúrkört kapcsol be.) Az antik hagyomány egyébként tele van kevésbé kimerített utazásmítoszokkal, amelyeket egy hasonló könyvben fel lehetne használni. A hazaváltások, hányattatások, migráció témájához a mitikus költők közül jobban illik Arión, akit a viharba került hajó utasai a Földközi-tengerbe dobnak, de egy énekétől megigézett delfin a hátára veszi. A migránsok eposza pedig nem az Odüsszeia, hanem az Aeneis: az egykori haza fölégett, szeretteink odavesztek, egy új országban kell hazára találni, ám ott is küzdenünk kell; lesznek segítőink, de ellenségeink is. A házi isteneinket viszont hozzuk magunkkal. Új családot, új nemzetséget alapítunk, amely ötvözi a két haza lakóit, tulajdonságaikat és kultúráikat, egyúttal új minőséget hoz létre, amely – az alvilági jövendölés és a későbbi olvasói kontextus szerint – nagyra viszi majd a jövőben.

—

1 Tompa Andrea, Haza, Jelenkor, Budapest, 2020.

2 Bartha Csilla, A kétnyelvűség alapkérdései, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1999.

3 Olga Tokarczuk, Nappali ház, éjjeli ház, ford. Körner Gábor, L’Harmattan, Budapest, 2015, 2020. A Haza más Tokarczuk-művekkel is mutat bizonyos rokonságot; a közös témák, szerkezeti elemek részletes ismertetése azonban meghaladná a jelen írás kereteit.

4  Vladimir Nabokov, Szólj, emlékezet!, ford. Pap Vera-Ágnes, Európa, Budapest, 2006, 82. Ugyanebben a fejezetben emlékszik vissza angol dadáira és tanítóira, akik első éveitől jelen voltak az életében, a következőben (99–124.) pedig francia nevelőnőjére.

5      Vladimir Nabokov, Ada avagy Ardisi tüzek. Családi krónika, ford. M. Nagy Miklós, Európa, Budapest, 2008.