Duba Gyula – A történelem szorításában (Rácz Olivér életművéről)*
Magyartanárom volt a kassai ipariban, a negyedik osztályban tanított, ő vitt érettségire. Szabatosan, pontosan adott elő, átélte az anyagot, szakmai tudása mögött megalapozott ismeretek és súlyos emberi tapasztalatok álltak. Közvetlen volt, nyitott, de nem kitárulkozó, készséges, ám nem barátkozó alkat, tartása volt. Jóval később értettem meg, hogy ez a tudatos önérzet és önálló szellemiség intellektuális magabiztossága volt.
Akkor már amolyan író-inas lehettem, humoros írásokkal kísérleteztem, egyik szabad témára neki írt dolgozatom későbbi paródiagyűjteményembe is bekerült. Egykettedre minősítette. Valamit érezhetett bennem, de nem akarta, hogy elbizakodjak. Akkor még nem tudtam, hogy ő maga is ír, nem adta jelét, gyermekkönyve, műfordításai nem kerültek kezembe. Pedig akkor már megjelent, 1950-ben az Öcsi csacsi kalandjai, A pórultjárt kandúr és a Mesék, a Magyar Könyvtár Kiadó jelentette meg őket, ezek voltak első könyveink. Tehát gyermekirodalommal jelentkezett. Szellemi felkészültsége és esztétikai érzéke talán nem engedte, hogy a kor ideológiai sémákkal és közhelyekkel torzított vajúdásában részt vegyen. Az irodalmat másnak hitte! S azt is tudta, hogy a jó gyermekirodalom is érték, s nemcsak az anyanyelv okán, hanem a hazai magyar írásbeliség megszületése értelmében is, mert a korszerű szöveg és kulturált stílus megalapozódását jelentette olyan területen, ahol a legfiatalabb nemzedékek először találkoznak az irodalommal. Ilyen szempontból akkori fordítói munkássága is értékes, Dobšinský és Podjavorinská meséinek, Majerová Szirénájának a magyarításával közelítette egymáshoz a nemzeti irodalmakat, másrészt a kulturált fordítások stílusa, nyelvezete befolyásolhatta az olvasók korszerű nyelvművelését. Az ötvenes évek eleje irodalmunk tápászkodásának a kora, melyben éppen olyan munkák lehettek pozitív jövőjének elemei, amelyek már az „igazi” irodalom nyelvi- és formaelemeit valósították meg.
A korszak mintha a készülődés ideje lenne számára. Az érettségi után, immár Pozsonyban figyelhettem fel ismét a nevére. Elméleti-kritikai írásai jelennek meg a Fáklyában és az Új Szóban. A Fáklya kassai vitadélutánját értékeli, Fábry Zoltán A gondolat igaza című könyvét pedig Ember és toll címen méltatja. De amivel a legnagyobb figyelmet kelti: bírálatokat ír fiatal hazai szerzőink műveiről. Így Mács József Végnélküli gyűléséről, a Három fiatal költő verseskönyvről, Nagy Irén elbeszéléseiről, Csontos Vilmos huszonöt évéről, Petrőci Bálint Piros virágjáról, Szabó Béla, Egri Viktor és Forbáth Imre könyvéről. Kritikái zajos visszhangot váltanak ki, mert új nézőpontokat és hiteles esztétikai értékrendet képviselnek. Elméletileg megalapozottak, nyelvileg meggyőzők és bíráló hangjuk kivédhetetlen, fölényük kulturált hangvételükben rejlik. Érdemes erről bővebben is szólni! Az ötvenes évek kritikai szintjét Fábry Zoltán dominanciája jelentette, az ő hangja mintegy megfellebbezhetetlen, orákulmszerű. Tanítványaként Turczel Lajos jelentkezik, aki egy évvel idősebb Rácz Olivérnél. Mindkettőjüket jellemzi, hogy a háborúk közötti évek magyar kultúrájának és irodalmának klasszikus értékrendjét személyes élményükként birtokolják. Így mintegy az irodalomtudat folytonosságának a letéteményesei lehetnek. Azonban míg Turczel együtt fejlődik irodalmunkkal, Rácz Olivér kész egyéniségként szemléli és bírálja a bontakozó írásbeliséget. Turczel is hivatkozik rá értékeléseiben, elismerően, mintegy bizonyítékul vagy rokon gondolatként idézve írónk kritikai észrevételeit. Mindkettőjük érdeme, hogy egyre szakszerűbb és józanabb lesz az esztétikai gondolkodás. A kezdő fiatalok ösztönös, inkább szenvedélytől fűtött, mint írói igazlátástól áthatott valóságszemléletébe hiteles rendezőelveket visznek. Olyan történelmi helyzetben, amikor a fiatal nemzedék nem birtokolhatta azt a műveltségi szintet és intellektuális teljességet, amelyet néhány idősebb író-szerkesztő – Sas Andor, Tóth Tibor, Egri Viktor, Bátky László – klasszikus középiskolai, netán egyetemi végzettsége folytán a magáénak mondhatott.
A művelt esztéta tehát már jelen van irodalmi közéletünkben, de a költő még várat magára. A Hétben és az Új Szóban 1957 januárjától jelennek meg versei. Már a címük is felfigyeltető: Valaki járt az ablakunk alatt, Scherzo, As-moll legenda, Párás vonatablakokra ujjad hegyével írod, Szénnel, ecsettel, temperával, Újkori óda Janus Pannoniushoz. Olyat ígérnek versei, ami még nincs, erős kulturális fogékonyságot, művészi érzékenységet, történelmi reminiszcenciákat, klasszicista irodalmi szemléletet. Fábry Zoltán birtokolt ilyen értelmiségi tudásalapokat, a fiatalabbak – Bábi Tibor, Ozsvald Árpád, Veres János – csak később, fokozatosan, szinte egész életükben tanulva sajátították el. Aztán 1958-ban általános figyelmet keltve megjelentek a Kassai dalok. A figyelem nem hangos, sem görögtüzesen sziporkázó, ilyennek az ideológiai közhangulat sem kedvezett volna! Visszafogottabb, ám annál mélyebb értelmű, s annak szólt, hogy új érzésteli vershang jelentkezett, amely a történelmileg megalapozott, mély érzésekkel és hűséggel formált patriotizmust jeleníti meg! S emellett a lírai formakultúrának a Nyugatban kikristályosodott minőségét tükrözi. A verskötet – ideológiai – fogadtatását az akkor induló Irodalmi Szemlében Sas Andor bírálata érzékelteti. Sas maga is tanárember, történész, a két háború közötti kultúrvilág, sőt a Monarchia szellemi életének neveltje, nagyra értékeli a költő formaművészetét, de számon kéri jövőlátásának optimizmusát. A kor alapvető esztétikai követelménye a derűs jövőkép! A bíráló megérti a költő nosztalgikus patriotizmusát, ám hiányolja az eszmei okfejtéseket és politikai képeinek történeti tisztaságát. Érzi, hogy Rácz már ekkor is önmagát írja, s kritikusa ideológiai tisztázást kér számon rajta. Néhány gondolatát érdemes idézni, annál is inkább, mert – bár más értelemben! – a költő későbbi korszakaira is jellemzők. „Meg kell állapítani, hogy Rácz Olivért, mint embert, polgári jellegű emlékek, művészi szempontból bensőségesen, de a dekadens költészetre emlékeztető árnyalással foglalkoztatják. Helyenként egyes részletek azt a benyomást keltik, mintha a múlt szemléletének túlságosan átengedné magát. Bár szereti a balladás formát s a kassai múlt megjelenítésében és egyéni lírájában is hatásosan alkalmazza, számos versének álmatag befejezése van, mintha alkonyodóba forduló ég alatt csendülnének. Jó tűnődni régi dolgokon – olvassuk tőle egy helyütt. Nagyanyja emlékezteti régi Anna-bálokra, a bécsi keringők zenéjére, szobákra, ahol antik órák ütése jelzi az időt. Egy régi ház rajza tüllfüggönyöktől védett ablakával, a régi bútorzat stb. mintha a stílusok történetének egy bizonyos szakaszát ábrázoló múzeumba vezetne… a folytonos búcsúzás saját életétől, szerelmének perceitől s az ópium és kokain beszövése a rímekbe a lírának több mint fél évszázad előtti korszakát idézi… Hogy a szerzőt időnként személyes és családi emlékezések többet foglalkoztatják, mint az átélt megdöbbentő válságok és megpróbáltatások, ez lehet a lelki önfenntartás parancsa, és jól van így, de azt kívánhatjuk, hogy az utóbbiakat ne a múltba menekülés, hanem az aktív jövő felé irányuló tájékozódás feledtesse.” Megfigyelhetjük, hogy Sas bírálatában maga is hatása alá kerülve, líraian nézi és éli át s részben helyesli Rácz múltidézését, s még nyomósítja is, mondván, hogy „Rácz Olivérre a Nyugat folyóiratnak magas esztétikai kultúrát képviselő, de öncélúskodó iránya hatott.” Az ötvenhatot követő bizonytalanság és fokozódó ideológiai ellenőrzés légkörében sem a költők, sem a kritikusok helyzete nem könnyű, s ma Sas Andor bírálatáról úgy látjuk, hogy számon kéri ugyan a jövő szemléletének optimizmusát, tehát a korszak eszmei kánonát, de valahogy a múlt szépségeinek nosztalgikus tiszteletét is érzi, és megértően figyelmezteti a költőt az ellentmondásokra, amelyeket nem is lírája, hanem a kor társadalma termelt. Az elkövetkező Rácz-munkák értékelése szempontjából is lényeges elemzések ezek, mert a múltidéző szépségek vágya és a régi világ csábítóan villózó fényei később az író alkotóerőinek fontos összetevője lesz.
A hatvanas évek elején elmaradnak versei, ám megszaporodnak a fordítások, kritikusi munkássága is folytatódik: Lovicsek Béla, Fábry, Szabó Béla, Cselényi László, Dobos László műveivel foglalkozik. Szépprózát is publikál, novellisztikus írásokat, regényrészleteket. Az irodalmi kísérletezés és a kezdődő reformgondolkodás idején mintha valami „nagy dobásra” készülne! Megtudtam, hogy élsz című regényével 1963-ban következett be. Két évvel a Puffancs, Göndör és a többiek című ifjúsági regényét követve Kassán a kerületi kiadónál jelent meg. Az ifjúsági könyv azonban nemcsak időrendi értelemben, hanem tartalmi vonatkozásaiban is előzménye a társadalmi regénynek, már olyan kassai motívumokat is találunk benne, amelyek a későbbi társadalomtörténeti műben kiteljesednek. A Megtudtam, hogy élsz történelemfogalmazó és önfeltáró prózánk egyik alapműve. Ifjúsági regényében folytatja a Kassai dalokban fogalmazott patriotizmusát, városa szociológiai és múltbeli miliőjének megjelenítését, aztán a nagyregényben hitelesen művészivé avatja. Regénye nem csupán méreteiben, a vállalkozás nagyvonalúságában és az ábrázolt korszak súlyához mérve is nagyregény. A háborús és az azt követő évek európai értelemben is tragikus korszak, magyarságunk életében pedig a csalódások és drámai változások ideje, a személyes és közösségi tragédiák kora. Irodalmunknak a kezdeteitől becsvágya, hogy elmondja és kibeszélje ezeket az éveket, s róluk vallomást tegyen. Hogy érzékeltesse, mi történt velünk a második világháború után, ábrázolja és elemezze a körülményeket, tisztázza az okokat, hogy kérdéseket tegyen fel és választ keressen rájuk olyan értelemben, mi lehet az igazság a jogtalanság apokalipszisében és mennyi benne a mi igazunk! De az is érdemes vívmánya Rácz regényének, hogy kisebbségi történelmünk kérdő- és felkiáltójeleit a zsidó holokauszt tragédiájával párhuzamban, mintegy annak dermesztő fényébe állítva veti fel.
Nem hibátlan mű a Megtudtam, hogy élsz, de mind esztétikai, mind szociológiai-történelmi értelemben nagy teljesítmény. Közép-európai létkérdéseket fogalmaz meg s azokra művészi értelemben is magas szinten keresi a választ. Emellett figyelemre méltó, hogy első kiadását nem központi kiadó, hanem kerületi intézmény s szlovák nyelven is, adta ki! Első regényünk, amely sajátos történelmi gondjainkkal megszólítja a szlovák olvasót, úttörő mű! Legavatottabb kritikusai Fábry és Turczel voltak. Leginkább szerkezeti és a valósághűséget érintő kifogásaik vannak. Könnyűnek, szervetlennek ítélik meg a harmadik részt, az utolsó nagy fejezetet, és nem is ok nélkül: a regény harmadik, tavalyi kiadásából kimaradt! Ennek ellenére Fábry ítélete egyértelmű: megszületett a szlovákiai magyar regény! S hozzátehetjük: Hernádi Tivadar alakjában megszületett az első kettős alakban szereplő regényhősünk azáltal, hogy fizikai jelenléte mellett mintegy a szellemi alteregója is része a történéseknek. Mitegy megalapozódik általa a szlovákiai magyar irodalmi hős benső ellentmondásossága, kettőssége. Fábry az író stílusának és valóságlátásának is nagy figyelmet szentel, lírai realizmusnak nevezi! De Kassa hiteles jelenlétét is nagyra becsüli, mintegy a „város lelkének” állandó, jótékony libegését a háttérben, mely miliő érzelmileg árnyalja és finoman minősíti a történéseket. S felfigyel Krúdy hangulatainak a szerepére is, melyeknek Rácz Olivér valamilyen módon rokona, érdemes idézni, amit erről mond: „A Krúdy-mű a magyar tegnap-valóság egyik álomba buktatott lírai felérzése: elmerengve, ébredve dokumentál, ment és konzervál, őriz, tanúsít és példáz. Ez a romantika a panteizmus módján valamiféle panhumanizmust szolgál, paradox módon pánrealizmust. Holtak és élők, álom és valóság, állatok és füvek, fák és virágok, ételek, italok, az egész természet az embert erősíti: neki, vele és érte beszél. Rácz-Hernádi se tesz mást. Ősszel számba veszi a várost, mert ki vigyázzon a dolgokra, ha nem ő? Tegnap a Kálvárián voltunk, ahol három gesztenyefa zárja el az utat. Ő ismeri ezeket a fákat, és gyakran meglátogatja őket. Híreket visz nekik a városról. …Ha ő nem lenne, talán már elpusztultak volna…” Majd tovább: „Hernádi néha szinte angyalként lebeg az egész földi apokalipszis felett. Ez a lebegés már-már könnyítésre csábítja az írót, de az is lehet, hogy Hernádi az író könnyű kezének az adekvációja… úgy válik minden konvenciótól mentes reálszimbólummá: a valóság irodalommá vált adekcációjává, a szlovákiai magyar vox humana garabonciás diákjává egy korban, amikor embernek és magyarnak maradni egyformán nehéz volt.” Turczel a főhős „alakkettősségével” elégedetlen, s kétségbe vonja néhány jelenet hihetőségét, az írói képzelet szüleményének vélve azt, mintegy így látva a jelenséget, amit Fábry „lebegésnek” nevez. Nagyra értékeli viszont a súlyos téma, a magyar hányattatások drámájának felvetését és kifejezését, elismerve, hogy a mű „hamisítatlanul szlovákiai magyar regény, a szlovákiai magyarság eddigi életútjának, illetve az életút legnehezebb szakaszának megbecsülendő dokumentuma… Ami Kassának és környékének couleaur locale-ját illeti, ezen a téren Kassa költője érthetően kitett magáért. A helyi szín nemcsak tárgyi, hanem társadalmi vonatkozásban is kitűnő. A regény Kassájának egyénisége, egyéni atmoszférája van.” Másik fontos észrevétele: „…az epikus Rácznak – a köny-nyed meseszövésen, lendületes cselekménybonyolításon kívül – a nyelvben és stílusban van a fő ereje. Rácz epikus nyelve színes és telített, alapstílusa pedig könynyed és rugalmas…”
Rácz Olivér tehát már első regényével szinte „teljes fegyverzetben” jelentkezett, tehetségének számos elemét, gazdagságát felvillantotta és érvényre juttatta. Összegezésképpen történelmi érzékenységére, mély patriotizmusára, Kassa iránti empátiájára, szülővárosához való hűségére kell rámutatnunk, emellett műveltségét, kultúrált nyelvezetét és képzelőerejét kell kiemelnünk. Múltszeretete azonban nem nosztalgia, hanem – ahogy Fábry Krúdyval kapcsolatban kifejtette – érzelmi erő és szemléleti rendezőelv, humánummal átfűtött lélektani természetű minőség. Olyan morális bázis, amely meghatározza az író értékrendjét. Ennek jegyében látja az életet és ítéli meg a dolgokat, ennek birtokában éli meg sorsát! Olyan író, aki a maga sorsát írja, akkor is személyes tapasztalatok irányítják, amikor a képzelete dolgozik, s ha néha könnyednek tűnik fel, a szép utáni vágya készteti, hogy a sivár és kopár emberi dolgok fölé emelkedjen. Oly bonyolult hatások jegyében írta számomra legszebb novelláskönyvét, az Álom Tivadar hadparancsát. Főhőse, a háborúban harcoló magyar hadsereg karpaszományosa a Megtudtam, hogy élsz Hernádi Tivadarjából nőtt ki, mintha annak néhány évvel idősebb és tapasztaltabb bátyja lenne, irodalmi inkarnációja olyan értelemben, hogy a novellahős a regényhős folytatása a formai-esztétikai tökély magasabb szintjén. Jellemzését a korabeli, Hősök dicsérete című értékelésemből idézem: „Álom Tivadar… Többször felbukkant már irodalmi folyóiratunk hasábjain, s most teljes fegyverzetben, kötetben jelentkezett. A háború embere, de nem a gyilkosok közül való. Azok közül sem, akiket könnyen legyilkolnak, akik hagyják magukat legyilkolni. Teljes egyéniség, életesen összetett, kemény és melegszívű egyszerre, céltudatos és álmodozó. Nem tör magaslatokra, de a vágyai elérése érdekében tettekre is képes. Nem reszket a keze, amikor a géppisztoly agyát fogja, se akkor, ha egy szép lány haját simogatja. Nem elég céltudatos és bátor, hogy a háborúval teljes felelősséggel szembefordulva a béke gondolatának hirdetője és szervező forradalmára legyen, de annyira nem gyáva, hogy a bombák robbanása és a fűrészélű repeszdarabok süvítése közben megfeledkezzen az emberségről. Mindennapi hős a háború hétköznapjaiban, olyan fajta, aki »lábon hord ki egy életet«, mint Bögrécske úr. Érzésem szerint nemzetiségi ember. Ezért különösen kedvelem… Ha kibogozzuk Álom Tivadarnak a mai szlovákiai magyar valósághoz való kötődését és elemezzük érzelemgazdagságának és finom iróniájának jegyeit, egyben az író művészi erényeit is körvonalazzuk. Fentebb… nem említettük Szindbád nevét. Szándékosan hallgattunk róla, mert most és itt van az ideje, hogy utaljunk rá: ő Álom Tivadar őseinek rokoni köréhez tartozik. Már Rácz Olivér írásművészetének korábbi elemzése alkalmával, Megtudtam, hogy élsz című regénye kapcsán szóba került Krúdy Gyula neve. Nem mint kényszerítő tekintetű és utánzást parancsoló elődé vagy bűvölő hatású eszményképé, hanem mint az emberi álmok és beteljesületlen vágyak okozta nyugtalanságnak, és az élet mély átéléséből fakadó, bölcs humornak az értőjéé. Ez a képesség Rácz Olivérnek is tulajdona. De Álom Tivadar mégsem közvetlenül rokona Szindbádnak, hanem mint az űrrepülő unoka a konflisos dédapának: az életérzésük rokon! Persze koruk adott konkrét feltételei között. Nem tudhatjuk bizonyosan, hogyan viselkedett volna Szindbád a második világháborúban, csak feltesszük, hogy talán úgy, mint Álom Tivadar…”
S ezzel újabb fogalomhoz, a költőhöz értünk. Rácz valóságszemléletét lírai látásmód jellemzi. Mondanivalója lírai telítettséggel bír. Keresi az emberi érzések és tettek szépségét, fogékony arra, hogy a valóságot beleérző készséggel, intuícióval ismerje meg. Ilyen értelemben realista, de sosem naturalista! Inkább némileg emelkedett, néha szinte légies mondatai mögött metaforisztikusan formált, átvitt tartalom dereng. Humora derűsen meleg, megbocsátó. De ez írói egyéniségének csupán egyik összetevője. A másik a tudatosság. Olyan tudatos írónk, aki a nyelv anyagából (is) építkezik. 1977-ben írtam: „…az Álom Tivadar ciklusban a tudatosság és műgond a novellák arányosságában, az egyes részletek motiváltságának pontosságában és intuitív összefüggésrendszerében, bizonyos érzelmi-értelmi harmónia tökélyében nyilvánul meg. A történetekben az előre nem látható szerepe, a véletlenszerűség mozzanata pontosan kimért, a hős életviszonyához arányított. Az összefüggések logikája és a szóképek rendszere ugyan eléggé felkészít a következő lépésre, ez mégis meglepő, megsejtett s váratlan egyben, s ezért az események logikáját drámai feszültség hevíti.”
A költő 1980-ban ismét lírával jelentkezik, kiadja Őszi máglya című versgyűjteményét. Majd két évvel később 1982-ben, ezt követi furcsán talányos regénye, a Rogozsán kocsma. A Madách Kiadónál megjelent irodalmi lexikonunk szócikke a művet pikareszk regénynek minősíti, mintegy reális alapokra épülő kalandregénynek. Megérdemli, hogy bővebben foglalkozzunk vele. Több okból is haszonnal járhat. Számos vonása jellemzi az író korábbi munkásságát, egészében mégis rendhagyó mű! Íróját olyan oldaláról mutatja meg, amelyet általában ismertünk, s most mégis meglep, mert új színben tünteti fel magát. Az író ekkor már nyugdíjas, teljesen az írásnak szentelheti idejét. S mintha a kötetlenség mámora, a kötelességektől való felszabadulás igézete, az írói szabadság lehetősége szellemi kalandra ösztönözné. Mintha megérezte volna az írás nagy kalandjának ízét, s hogy ez számára lehetséges!
A Rogozsán kocsma minden vonatkozásában egyedülálló könyve irodalmunknak. Ihlető példaként Márquez Száz év magányát is sejtem a hátterében. De nem mint eszményt, sem mint példát a korszerűségre, hanem mint a valóságlátás bizarr módjára késztető ihletést. Cselekményvázuk és valóságalapjuk semmiben nem közös, stílusuk és hangvételük is más, némi lényegi hasonlóság mégis felsejlik bennük. A már említett lexikonszócikk szerzője, Szeberényi Zoltán így jellemzi a művet: „…a háború a legfőbb témája, eseményei Álom Tivadar kamasz- és ifjúkori állomásai köré bonyolódnak. Rejtő Jenő adaptált figuráit szemlélhetjük benne kassai környezetben. Művét az író szatirikus szemlélete, elbeszélő modorának könnyedsége, üde, néha kamaszosan tiszteletlen humora, meghökkentő ötletei, merész és szellemes nyelvi megoldásai teszik élvezetes, szórakoztató olvasmánnyá.” Szeberényi pontos elemzését tovább mélyíthetjük. Az eddig elmondottak fényében úgy látjuk, hogy a kaland lehetősége sem csábította el az írót korábbi minőségeitől. Bár kalandra indul, önmaga marad! A Rogozsán kocsma talán még „kassaibb” mű, mint a korábbiak, valahol mélyen, s nemcsak helyrajzában és hősei sorsában, hanem történetiségében s a lelkületében is kassai marad! Annak ellenére, hogy szereplői periferikus, kallódó emberek, mintegy Márai „kassai polgárainak” az ellenpólusai, kocsmavendégek, külvárosi alakok és bizonytalan egzisztenciák, még a „barátságos nagyságák” is hivatásos örömlányok. Talán leginkább lumpennek mondhatók, ám egy valós, részleteiben is hiteles városban és konkrét történelmi helyzetben, a háború előtti és alatti Kassán élnek, s kiderül róluk, hogy kallódónak tűnő életük a maga módján a jövőt szolgálja. Esendő és primitívnek tűnő hősök, mégis titkokat sejtetők, mert szinte érthetetlenek. Mintha kallódásuk mögött valahol a mélyben, ahol az ösztönös életvágy hadakozik a sorssal, mély igazságok rejtőzködnek! Rengeteg pálinkát isznak, jószerével vedelnek, ám egymáshoz való viszonyuk példásan szolidáris, morális értékekre épül, természetes szövetét átfonják a rokonszenv és szeretet szálai. Magyar voltuk valamiféle „kassaiságban” oldódik fel, a hatalom elutasításában, később derül fény rá, hogy némileg tisztázatlan kapcsolatban vannak a baloldali ellenállással, ám általánosabb polgári védekezés jegyében és érdekében munkálkodnak. Mintha nem is politikai céllal tennék, hanem önérdekből, igazságérzetüktől késztetve. Önkéntelenül is felmerül bennünk a kérdés: kik ezek az emberek?! Fenyő, a legidősebb, mintegy vezér és tekintély, értelmiségi lehetne, bár módfelett kedveli a pálinkát és nagy bunyós, ahogy a többiek is szinte mind, csak Taljánnal érzünk mozgalmi kapcsolatot. A gyermekotthonban nevelkedett Hababak bensőjében tiszta lélek, bár vasgyúró és verekedő, még a „barátságos nagyságák” is, a társaságon belül szinte jóravaló családanyák. Szemben velük a háborús társadalom képviselői és a nyilas uralom vészkora. A történelem oldja fel az ellentmondásokat, de a rejtélyek és titkok részben feltáratlanok maradnak, csak a pőre sorsok drámája zajlik, s a regénynek ez reális emelkedettséget, mintegy a valóságfelettiség hitelét adja. Fontos szerepük van ebben a stiláris formaelemeknek, a nyelvnek, az író jó nyomon jár. Művéhez sajátosan öntörvényű nyelvezetet teremt. Kezdetben kissé modorosnak tűnik fel, néha túlhajtottnak is, de ahogy bonyolódnak a cselekmények és jellegzetessé válik a szövegszerűség, melyet egyre inkább elural rejtélyessége, melyről már szóltam, a nyelvi anyag egyre hitelesebb és meggyőzőbb, míg végül a befejező rész drámai feszültsége mintegy visszaragyog az egész eseménysorra és hitelesíti a mű valóságanyagát, a történetet.
Rácz Olivér ezután még több mint féltucatnyi könyvet írt, regényeket, elbeszéléseket. Mintha ezekben is folytatná a „kalandozást”. A Mese árában külföldi élményeket és útirajzokat, A lótuszevők fehér szigeténben egzotikus történeteket, s további két regényben (Vas szegekkel veretel, Az utolsó beugratás) nemzedéke rögös életútjának rajzát, társadalmi dilemmáit. Mindezen művek árnyalják és kiegészítik a kisebbségi létnek és a kassai valóságnak az egységét, melynek a megjelenítője életműve s ő maga egész életében krónikása és szerelmese volt. Munkásságát maradandó értékeink közt tartjuk számon és megbecsüljük!
* Elhangzott Kassán, a II. Rácz Olivér Emléknapokon és Irodalmi Délutánon, melyet a Hunfalvy János Polgári Társulat rendezett ez év április 21-én.