Duba Gyula – A tör­té­ne­lem szo­rí­tá­sá­ban (Rácz Oli­vér életművéről)*

Ma­gyarta­ná­rom volt a kas­sai ipa­ri­ban, a ne­gye­dik osz­tály­ban ta­ní­tott, ő vitt érett­sé­gi­re. Sza­ba­to­san, pon­to­san adott elő, át­él­te az anya­got, szak­mai tu­dá­sa mö­gött meg­ala­po­zott is­me­re­tek és sú­lyos em­be­ri ta­pasz­ta­la­tok áll­tak. Köz­vet­len volt, nyi­tott, de nem ki­tá­rul­ko­zó, kész­sé­ges, ám nem ba­rát­ko­zó al­kat, tar­tá­sa volt. Jó­val ké­sőbb ér­tet­tem meg, hogy ez a tu­da­tos ön­ér­zet és önál­ló szel­le­mi­ség in­tel­lek­tu­á­lis ma­ga­biz­tos­sá­ga volt.

Ak­kor már amo­lyan író-inas le­het­tem, hu­mo­ros írá­sok­kal kí­sér­le­tez­tem, egyik sza­bad té­má­ra ne­ki írt dol­go­za­tom ké­sőb­bi pa­ró­dia­gyűj­te­mé­nyem­be is be­ke­rült. Egy­ket­ted­re mi­nő­sí­tet­te. Va­la­mit érez­he­tett ben­nem, de nem akar­ta, hogy el­bi­za­kod­jak. Ak­kor még nem tud­tam, hogy ő ma­ga is ír, nem ad­ta je­lét, gyer­mek­köny­ve, mű­for­dí­tá­sai nem ke­rül­tek ke­zem­be. Pe­dig ak­kor már meg­je­lent, 1950-ben az Öcsi csa­csi ka­land­jai, A pórultjárt kan­dúr és a Me­sék, a Ma­gyar Könyv­tár Ki­adó je­len­tet­te meg őket, ezek vol­tak el­ső köny­ve­ink. Te­hát gyer­mek­iro­da­lom­mal je­lent­ke­zett. Szel­le­mi fel­ké­szült­sé­ge és esz­té­ti­kai ér­zé­ke ta­lán nem en­ged­te, hogy a kor ide­o­ló­gi­ai sé­mák­kal és köz­he­lyek­kel tor­zí­tott va­jú­dá­sá­ban részt ve­gyen. Az iro­dal­mat más­nak hit­te! S azt is tud­ta, hogy a jó gyer­mek­iro­da­lom is ér­ték, s nemcsak az anya­nyelv okán, ha­nem a ha­zai ma­gyar írás­be­li­ség meg­szü­le­té­se ér­tel­mé­ben is, mert a kor­sze­rű szö­veg és kul­tu­rált stí­lus meg­ala­po­zó­dá­sát je­len­tet­te olyan te­rü­le­ten, ahol a leg­fi­a­ta­labb nem­ze­dé­kek elő­ször ta­lál­koz­nak az iro­da­lom­mal. Ilyen szem­pont­ból ak­ko­ri for­dí­tói mun­kás­sá­ga is ér­té­kes, Dobšinský és Podjavorinská me­sé­i­nek, Majerová Szi­ré­ná­já­nak a ma­gya­rí­tá­sá­val kö­ze­lí­tet­te egy­más­hoz a nem­ze­ti iro­dal­ma­kat, más­részt a kul­tu­rált for­dí­tá­sok stí­lu­sa, nyelvezete be­fo­lyá­sol­hat­ta az ol­va­sók kor­sze­rű nyelv­mű­ve­lés­ét. Az öt­ve­nes évek ele­je iro­dal­munk tá­pász­ko­dá­sá­nak a ko­ra, mely­ben ép­pen olyan mun­kák le­het­tek po­zi­tív jö­vő­jé­nek ele­mei, ame­lyek már az „iga­zi” iro­da­lom nyel­vi- és for­ma­ele­me­it va­ló­sí­tot­ták meg.

A kor­szak mint­ha a ké­szü­lő­dés ide­je len­ne szá­má­ra. Az érett­sé­gi után, im­már Po­zsony­ban fi­gyel­het­tem fel is­mét a ne­vé­re. El­mé­le­ti-kri­ti­kai írá­sai je­len­nek meg a Fák­lyá­ban és az Új Szó­ban. A Fák­lya kas­sai vi­ta­dél­után­ját ér­té­ke­li, Fábry Zol­tán A gon­do­lat iga­za cí­mű köny­vét pe­dig Em­ber és toll cí­men mél­tat­ja. De ami­vel a leg­na­gyobb fi­gyel­met kel­ti: bí­rá­la­to­kat ír fi­a­tal ha­zai szer­ző­ink mű­ve­i­ről. Így Mács Jó­zsef Végnélküli gyű­lé­sé­ről, a Há­rom fi­a­tal köl­tő ver­ses­könyv­ről, Nagy Irén el­be­szé­lé­se­i­ről, Cson­tos Vil­mos hu­szon­öt évé­ről, Petrőci Bá­lint Pi­ros vi­rág­já­ról, Sza­bó Bé­la, Eg­ri Vik­tor és Forbáth Im­re köny­vé­ről. Kri­ti­kái za­jos vissz­han­got vál­ta­nak ki, mert új né­ző­pon­to­kat és hi­te­les esz­té­ti­kai ér­ték­ren­det kép­vi­sel­nek. El­mé­le­ti­leg meg­ala­po­zot­tak, nyel­vi­leg meg­győ­zők és bí­rá­ló hang­juk ki­véd­he­tet­len, fö­lé­nyük kul­tu­rált hang­vé­tel­ük­ben rej­lik. Ér­de­mes er­ről bő­veb­ben is szól­ni! Az öt­ve­nes évek kri­ti­kai szint­jét Fábry Zol­tán do­mi­nan­ci­á­ja je­len­tet­te, az ő hang­ja mint­egy meg­fel­leb­bez­he­tet­len, orákulmszerű. Ta­nít­vá­nya­ként Turczel La­jos je­lent­ke­zik, aki egy év­vel idő­sebb Rácz Oli­vér­nél. Mind­ket­tő­jü­ket jel­lem­zi, hogy a há­bo­rúk kö­zöt­ti évek ma­gyar kul­tú­rá­já­nak és iro­dal­má­nak klas­­szi­kus ér­ték­rend­jét sze­mé­lyes él­mé­nyük­ként bir­to­kol­ják. Így mint­egy az iro­da­lom­tu­dat foly­to­nos­sá­gá­nak a le­té­te­mé­nye­sei le­het­nek. Azon­ban míg Turczel együtt fej­lő­dik iro­dal­munk­kal, Rácz Oli­vér kész egyé­ni­ség­ként szem­lé­li és bí­rál­ja a bon­ta­ko­zó írás­be­li­sé­get. Turczel is hi­vat­ko­zik rá ér­té­ke­lé­se­i­ben, el­is­me­rő­en, mint­egy bi­zo­nyí­té­kul vagy ro­kon­ gon­do­lat­ként idéz­ve írónk kri­ti­kai ész­re­vé­te­le­it. Mind­ket­tő­jük ér­de­me, hogy egy­re szak­sze­rűbb és jó­za­nabb lesz az esz­té­ti­kai gon­dol­ko­dás. A kez­dő fi­a­ta­lok ösz­tö­nös, in­kább szen­ve­dély­től fű­tött, mint írói igaz­lá­tás­tól át­ha­tott va­ló­ság­szem­lé­le­té­be hi­te­les ren­de­ző­el­ve­ket visz­nek. Olyan tör­té­nel­mi hely­zet­ben, ami­kor a fi­a­tal nem­ze­dék nem bir­to­kol­hat­ta azt a mű­velt­sé­gi szin­tet és in­tel­lek­tu­á­lis tel­jes­sé­get, ame­lyet né­hány idő­sebb író-szer­kesz­tő – Sas An­dor, Tóth Ti­bor, Eg­ri Vik­tor, Bátky Lász­ló – klas­­szi­kus kö­zép­is­ko­lai, ne­tán egye­te­mi vég­zett­sé­ge foly­tán a ma­gá­é­nak mond­ha­tott.

A mű­velt esz­té­ta te­hát már je­len van iro­dal­mi kö­zé­le­tünk­ben, de a köl­tő még vá­rat ma­gá­ra. A Hét­ben és az Új Szó­ban 1957 ja­nu­ár­já­tól je­len­nek meg ver­sei. Már a címük is fel­fi­gyel­te­tő: Va­la­ki járt az ab­la­kunk alatt, Scher­zo, As-moll le­gen­da, Pá­rás vo­nat­ab­lak­ok­ra uj­jad he­gyé­vel írod, Szén­nel, ecset­tel, temperával, Új­ko­ri óda Janus Pan­no­ni­us­hoz. Olyat ígér­nek ver­sei, ami még nincs, erős kul­tu­rá­lis fo­gé­kony­sá­got, mű­vé­szi ér­zé­keny­sé­get, tör­té­nel­mi re­mi­nisz­cen­ci­á­kat, klas­­szi­cis­ta iro­dal­mi szem­lé­le­tet. Fábry Zol­tán bir­to­kolt ilyen ér­tel­mi­sé­gi tu­dás­ala­po­kat, a fi­a­ta­lab­bak – Bá­bi Ti­bor, Ozsvald Ár­pád, Ve­res Já­nos – csak ké­sőbb, fo­ko­za­to­san, szin­te egész éle­tük­ben ta­nul­va sa­já­tí­tot­ták el. Az­tán 1958-ban ál­ta­lá­nos fi­gyel­met kelt­ve meg­je­len­tek a Kas­sai da­lok. A fi­gye­lem nem han­gos, sem gö­rögtü­ze­sen szi­por­ká­zó, ilyen­nek az ide­o­ló­gi­ai közhangulat sem ked­ve­zett vol­na! Vis­­sza­fo­got­tabb, ám an­nál mé­lyebb ér­tel­mű, s an­nak szólt, hogy új érzésteli vers­hang je­lent­ke­zett, amely a tör­té­nel­mi­leg meg­ala­po­zott, mély ér­zé­sek­kel és hű­ség­gel for­mált pat­ri­o­tiz­must je­le­ní­ti meg! S emel­lett a lí­rai for­ma­kul­tú­rá­nak a Nyu­gat­ban ki­kris­tá­lyo­so­dott mi­nő­sé­gét tük­rö­zi. A vers­kö­tet – ide­o­ló­gi­ai – fo­gad­ta­tá­sát az ak­kor in­du­ló Iro­dal­mi Szem­lé­ben Sas An­dor bí­rá­la­ta ér­zé­kel­te­ti. Sas ma­ga is ta­nár­em­ber, tör­té­nész, a két há­bo­rú kö­zöt­ti kultúrvilág, sőt a Mo­nar­chia szel­le­mi éle­té­nek ne­velt­je, nagy­ra ér­té­ke­li a köl­tő for­ma­mű­vé­szet­ét, de szá­mon ké­ri jö­vő­lá­tá­sá­nak op­ti­miz­mu­sát. A kor alap­ve­tő esz­té­ti­kai kö­ve­tel­mé­nye a de­rűs jö­vő­kép! A bí­rá­ló meg­ér­ti a köl­tő nosz­tal­gi­kus pat­ri­o­tiz­mu­sát, ám hi­á­nyol­ja az esz­mei ok­fej­té­se­ket és po­li­ti­kai ké­pe­i­nek tör­té­ne­ti tisz­ta­sá­gát. Ér­zi, hogy Rácz már ek­kor is ön­ma­gát ír­ja, s kri­ti­ku­sa ide­o­ló­gi­ai tisz­tá­zást kér szá­mon raj­ta. Né­hány gon­do­la­tát ér­de­mes idéz­ni, an­nál is in­kább, mert – bár más ér­te­lem­ben! – a köl­tő ké­sőb­bi kor­sza­ka­i­ra is jel­lem­zők. „Meg kell ál­la­pí­ta­ni, hogy Rácz Oli­vért, mint em­bert, pol­gá­ri jel­le­gű em­lé­kek, mű­vé­szi szem­pont­ból ben­ső­sé­ge­sen, de a de­ka­dens köl­té­szet­re em­lé­kez­te­tő ár­nya­lás­sal fog­lal­koz­tat­ják. He­lyen­ként egyes rész­le­tek azt a be­nyo­mást kel­tik, mint­ha a múlt szem­lé­le­té­nek túl­sá­go­san átengedné ma­gát. Bár sze­re­ti a bal­la­dás for­mát s a kas­sai múlt meg­je­le­ní­té­sé­ben és egyé­ni lí­rá­já­ban is ha­tá­so­san al­kal­maz­za, szá­mos ver­sé­nek ál­ma­tag be­fe­je­zé­se van, mint­ha al­ko­nyo­dó­ba for­du­ló ég alatt csen­dül­né­nek. Jó tű­nőd­ni ré­gi dol­go­kon – ol­vas­suk tő­le egy helyütt. Nagy­any­ja em­lé­kez­te­ti ré­gi Anna-bálokra, a bé­csi ke­rin­gők ze­né­jé­re, szo­bák­ra, ahol an­tik órák üté­se jel­zi az időt.  Egy ré­gi ház raj­za tüll­füg­gö­nyök­től vé­dett ab­la­ká­val, a ré­gi bú­tor­zat stb. mint­ha a stí­lu­sok tör­té­ne­té­nek egy bi­zo­nyos sza­ka­szát áb­rá­zo­ló mú­ze­um­ba ve­zet­ne… a foly­to­nos bú­csú­zás sa­ját éle­té­től, sze­rel­mé­nek per­ce­i­től s az ópi­um és ko­ka­in be­szö­vé­se a rí­mek­be a lí­rá­nak több mint fél év­szá­zad előt­ti kor­sza­kát idé­zi… Hogy a szer­zőt időn­ként sze­mé­lyes és csa­lá­di em­lé­ke­zé­sek töb­bet fog­lal­koz­tat­ják, mint az át­élt meg­döb­ben­tő vál­sá­gok és meg­pró­bál­ta­tá­sok, ez le­het a lel­ki ön­fenn­tar­tás pa­ran­csa, és jól van így, de azt kí­ván­hat­juk, hogy az utób­bi­a­kat ne a múlt­ba me­ne­kü­lés, ha­nem az ak­tív jö­vő fe­lé irá­nyu­ló tá­jé­ko­zó­dás fe­led­tes­se.” Meg­fi­gyel­het­jük, hogy Sas bí­rá­la­tá­ban ma­ga is ha­tá­sa alá ke­rül­ve, lí­ra­i­an né­zi és éli át s rész­ben he­lyes­li Rácz múlt­idé­zé­sét, s még nyo­mó­sít­ja is, mond­ván, hogy „Rácz Oli­vér­re a Nyu­gat fo­lyó­irat­nak ma­gas esz­té­ti­kai kul­tú­rát kép­vi­se­lő, de öncélúskodó irá­nya ha­tott.” Az öt­ven­ha­tot kö­ve­tő bi­zony­ta­lan­ság és fo­ko­zó­dó ide­o­ló­gi­ai el­len­őr­zés lég­kör­ében sem a köl­tők, sem a kri­ti­ku­sok hely­ze­te nem kön­­nyű, s ma Sas An­dor bí­rá­la­tá­ról úgy lát­juk, hogy szá­mon ké­ri ugyan a jö­vő szem­lé­le­té­nek op­ti­miz­mu­sát, te­hát a kor­szak esz­mei ká­no­nát, de va­la­hogy a múlt szép­sé­ge­i­nek nosz­tal­gi­kus tisz­te­le­tét is ér­zi, és meg­ér­tő­en fi­gyel­mez­te­ti a köl­tőt az el­lent­mon­dás­ok­ra, ame­lye­ket nem is lí­rá­ja, ha­nem a kor tár­sa­dal­ma ter­melt. Az el­kö­vet­ke­ző Rácz-munkák ér­té­ke­lé­se szem­pont­já­ból is lé­nye­ges elem­zé­sek ezek, mert a múlt­idé­ző szép­sé­gek vá­gya és a ré­gi vi­lág csá­bí­tó­an vil­ló­zó fé­nyei ké­sőbb az író al­ko­tó­erő­i­nek fon­tos ös­­sze­te­vő­je lesz.
A hat­va­nas évek ele­jén el­ma­rad­nak ver­sei, ám meg­sza­po­rod­nak a for­dí­tá­sok, kri­ti­ku­si mun­kás­sá­ga is foly­ta­tó­dik: Lovicsek Bé­la, Fábry, Sza­bó Bé­la, Cselényi Lász­ló, Do­bos Lász­ló mű­ve­i­vel fog­lal­ko­zik. Szép­pró­zát is pub­li­kál, no­vel­lisz­ti­kus írá­so­kat, re­gény­rész­le­te­ket. Az iro­dal­mi kí­sér­le­te­zés és a kez­dő­dő re­form­gon­dol­ko­dás ide­jén mint­ha va­la­mi „nagy do­bás­ra” ké­szül­ne! Meg­tud­tam, hogy élsz cí­mű re­gé­nyé­vel 1963-ban kö­vet­ke­zett be. Két év­vel a Puf­fancs, Gön­dör és a töb­bi­ek cí­mű if­jú­sá­gi re­gé­nyét kö­vet­ve Kas­sán a ke­rü­le­ti ki­adó­nál je­lent meg. Az if­jú­sá­gi könyv azon­ban nemcsak idő­ren­di ér­te­lem­ben, ha­nem tar­tal­mi vo­nat­ko­zá­sa­i­ban is előz­mé­nye a tár­sa­dal­mi re­gény­nek, már olyan kas­sai mo­tí­vu­mo­kat is ta­lá­lunk ben­ne, ame­lyek a ké­sőb­bi tár­sa­da­lom­tör­té­ne­ti mű­ben ki­tel­je­sed­nek. A Meg­tud­tam, hogy élsz tör­té­ne­lem­fo­gal­ma­zó és ön­fel­tá­ró pró­zánk egyik alap­mű­ve. If­jú­sá­gi re­gé­nyé­ben foly­tat­ja a Kas­sai da­lok­ban fo­gal­ma­zott pat­ri­o­tiz­mu­sát, vá­ro­sa szo­ci­o­ló­gi­ai és múlt­be­li mi­li­ő­jé­nek meg­je­le­ní­té­sét, az­tán a nagy­re­gény­ben hi­te­le­sen mű­vé­szi­vé avat­ja. Re­gé­nye nem csu­pán mé­re­te­i­ben, a vál­lal­ko­zás nagy­vo­na­lú­sá­gá­ban és az áb­rá­zolt kor­szak sú­lyá­hoz mér­ve is nagy­re­gény. A há­bo­rús és az azt kö­ve­tő évek eu­ró­pai ér­te­lem­ben is tra­gi­kus kor­szak, ma­gyar­sá­gunk éle­té­ben pe­dig a csa­ló­dá­sok és drá­mai vál­to­zá­sok ide­je, a sze­mé­lyes és kö­zös­sé­gi tra­gé­di­ák ko­ra. Iro­dal­munk­nak a kez­de­te­i­től becs­vá­gya, hogy el­mond­ja és ki­be­szél­je eze­ket az éve­ket, s ró­luk val­lo­mást te­gyen. Hogy ér­zé­kel­tes­se, mi tör­tént ve­lünk a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után, áb­rá­zol­ja és ele­mez­ze a kö­rül­mé­nye­ket, tisz­táz­za az oko­kat, hogy kér­dé­se­ket te­gyen fel és vá­laszt ke­res­sen rá­juk olyan ér­te­lem­ben, mi le­het az igaz­ság a jog­ta­lan­ság apo­ka­lip­szi­sé­ben és men­­nyi ben­ne a mi iga­zunk! De az is ér­de­mes vív­má­nya Rácz re­gé­nyé­nek, hogy ki­sebb­sé­gi tör­té­nel­münk kér­dő- és fel­ki­ál­tó­je­le­it a zsi­dó holokauszt tra­gé­di­á­já­val pár­hu­zam­ban, mint­egy an­nak der­mesz­tő fé­nyé­be ál­lít­va ve­ti fel.

Nem hi­bát­lan mű a Meg­tud­tam, hogy élsz, de mind esz­té­ti­kai, mind szo­ci­o­ló­gi­ai-tör­té­nel­mi ér­te­lem­ben nagy tel­je­sít­mény. Közép-európai lét­kér­dé­se­ket fo­gal­maz meg s azok­ra mű­vé­szi ér­te­lem­ben is ma­gas szin­ten ke­re­si a vá­laszt. Emel­lett fi­gye­lem­re mél­tó, hogy el­ső ki­adá­sát nem köz­pon­ti ki­adó, ha­nem ke­rü­le­ti in­téz­mény s szlo­vák nyel­ven is, adta ki! El­ső re­gé­nyünk, amely sa­já­tos tör­té­nel­mi gond­ja­ink­kal meg­szó­lít­ja a szlo­vák ol­va­sót, út­tö­rő mű! Leg­ava­tot­tabb kri­ti­ku­sai Fábry és Turczel vol­tak. Leg­in­kább szer­ke­ze­ti és a va­ló­ság­hű­sé­get érin­tő ki­fo­gá­sa­ik van­nak. Kön­­nyű­nek, szer­vet­len­nek íté­lik meg a har­ma­dik részt, az utol­só nagy fe­je­ze­tet, és nem is ok nél­kül: a re­gény har­ma­dik, ta­va­lyi ki­adá­sá­ból ki­ma­radt! En­nek el­le­né­re Fábry íté­le­te egy­ér­tel­mű: meg­szü­le­tett a szlo­vá­ki­ai ma­gyar re­gény! S hoz­záte­het­jük: Her­ná­di Ti­va­dar alak­já­ban meg­szü­le­tett az el­ső ket­tős alak­ban sze­rep­lő re­gény­hő­sünk az­ál­tal, hogy fi­zi­kai je­len­lé­te mel­lett mint­egy a szel­le­mi alteregója is ré­sze a tör­té­né­sek­nek. Mitegy meg­ala­po­zó­dik ál­ta­la a szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­dal­mi hős ben­ső el­lent­mon­dá­sos­sá­ga, ket­tős­sé­ge. Fábry az író stí­lu­sá­nak és va­ló­ság­lá­tá­sá­nak is nagy fi­gyel­met szen­tel, lí­rai re­a­liz­mus­nak ne­ve­zi! De Kas­sa hi­te­les je­len­lét­ét is nagy­ra be­csü­li, mint­egy a „vá­ros lel­ké­nek” ál­lan­dó, jó­té­kony li­be­gé­sét a hát­tér­ben, mely mi­liő ér­zel­mi­leg ár­nyal­ja és fi­no­man mi­nő­sí­ti a tör­té­né­se­ket. S fel­fi­gyel Krúdy han­gu­la­ta­i­nak a sze­re­pé­re is, me­lyek­nek Rácz Oli­vér va­la­mi­lyen mó­don ro­ko­na, ér­de­mes idéz­ni, amit er­ről mond: „A Krúdy-mű a ma­gyar teg­nap-va­ló­ság egyik álom­ba buk­ta­tott lí­rai fel­ér­zé­se: el­me­reng­ve, éb­red­ve do­ku­men­tál, ment és kon­zer­vál, őriz, ta­nú­sít és pél­dáz. Ez a ro­man­ti­ka a pan­te­iz­mus mód­ján va­la­mi­fé­le panhumanizmust szol­gál, pa­ra­dox mó­don pánrealizmust. Hol­tak és élők, álom és va­ló­ság, ál­la­tok és fü­vek, fák és vi­rá­gok, éte­lek, ita­lok, az egész ter­mé­szet az em­bert erő­sí­ti: ne­ki, ve­le és ér­te be­szél. Rácz-Hernádi se tesz mást. Ős­­szel szám­ba ve­szi a vá­rost, mert ki vi­gyáz­zon a dol­gok­ra, ha nem ő? Teg­nap a Kál­vá­ri­án vol­tunk, ahol há­rom gesz­te­nye­fa zár­ja el az utat. Ő is­me­ri eze­ket a fá­kat, és gyak­ran meg­lá­to­gat­ja őket. Hí­re­ket visz ne­kik a vá­ros­ról. …Ha ő nem len­ne, ta­lán már el­pusz­tul­tak vol­na…” Majd to­vább: „Her­ná­di né­ha szin­te an­gyal­ként le­beg az egész föl­di apo­ka­lip­szis fe­lett. Ez a le­be­gés már-már kön­­nyí­tés­re csá­bít­ja az írót, de az is le­het, hogy Her­ná­di az író kön­­nyű ke­zé­nek az adekvációja… úgy vá­lik min­den kon­ven­ci­ó­tól men­tes re­ál­szim­bó­lum­má: a va­ló­ság iro­da­lom­má vált adekcációjává, a szlo­vá­ki­ai ma­gyar vox humana ga­ra­bon­ci­ás di­ák­já­vá egy kor­ban, ami­kor em­ber­nek és ma­gyar­nak ma­rad­ni egy­for­mán ne­héz volt.” Turczel a fő­hős „alak­ket­tős­sé­gé­vel” elé­ge­det­len, s két­ség­be von­ja né­hány je­le­net hi­he­tő­sé­gét, az írói kép­ze­let szü­le­mé­nyé­nek vél­ve azt, mint­egy így lát­va a je­len­sé­get, amit Fábry „le­be­gés­nek” ne­vez. Nagy­ra ér­té­ke­li vi­szont a sú­lyos té­ma, a ma­gyar há­nyat­ta­tá­sok drá­má­já­nak fel­ve­té­sét és ki­fe­je­zé­sét, el­is­mer­ve, hogy a mű „ha­mi­sí­tat­la­nul szlo­vá­ki­ai ma­gyar re­gény, a szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság ed­di­gi élet­út­já­nak, il­let­ve az élet­út leg­ne­he­zebb sza­ka­szá­nak meg­be­csü­len­dő do­ku­men­tu­ma… Ami Kas­sá­nak és kör­nyé­ké­nek couleaur locale-ját il­le­ti, ezen a té­ren Kas­sa köl­tő­je ért­he­tő­en ki­tett ma­gá­ért. A he­lyi szín nem­csak tár­gyi, ha­nem tár­sa­dal­mi vo­nat­ko­zás­ban is ki­tű­nő. A re­gény Kas­sá­já­nak egyé­ni­sé­ge, egyé­ni at­mosz­fé­rá­ja van.” Má­sik fon­tos ész­re­vé­te­le: „…az epi­kus Rácznak – a köny-­­nyed me­se­szö­vé­sen, len­dü­le­tes cse­lek­mény­bo­nyo­lí­tá­son kí­vül – a nyelv­ben és stí­lus­ban van a fő ere­je. Rácz epi­kus nyel­ve szí­nes és te­lí­tett, alap­stí­lu­sa pe­dig köny­­nyed és ru­gal­mas…”

Rácz Oli­vér te­hát már el­ső re­gé­nyé­vel szin­te „tel­jes fegy­ver­zet­ben” je­lent­ke­zett, te­het­sé­gé­nek szá­mos ele­mét, gaz­dag­sá­gát fel­vil­lan­tot­ta és ér­vény­re jut­tat­ta. Ös­­sze­ge­zés­kép­pen tör­té­nel­mi ér­zé­keny­sé­gé­re, mély pat­ri­o­tiz­mu­sá­ra, Kas­sa irán­ti em­pá­ti­á­já­ra, szü­lő­vá­ro­sá­hoz va­ló hű­sé­gé­re kell rá­mu­tat­nunk, emel­lett mű­velt­sé­gét, kul­tú­rált nyel­ve­ze­tét és kép­ze­lő­e­re­jét kell ki­emel­nünk. Múlt­sze­re­te­te azon­ban nem nosz­tal­gia, ha­nem – ahogy Fábry Krúdy­val kap­cso­lat­ban ki­fej­tet­te – ér­zel­mi erő és szem­lé­le­ti ren­de­ző­elv, hu­má­num­mal át­fű­tött lé­lek­ta­ni ter­mé­sze­tű mi­nő­ség. Olyan morális bá­zis, amely meg­ha­tá­roz­za az író ér­ték­rend­jét. En­nek je­gyé­ben lát­ja az éle­tet és íté­li meg a dol­go­kat, en­nek bir­to­ká­ban éli meg sor­sát! Olyan író, aki a ma­ga sor­sát ír­ja, ak­kor is sze­mé­lyes ta­pasz­ta­la­tok irá­nyít­ják, ami­kor a kép­ze­le­te dol­go­zik, s ha né­ha kön­­nyed­nek tű­nik fel, a szép utá­ni vá­gya kész­te­ti, hogy a si­vár és ko­pár em­be­ri dol­gok fö­lé emel­ked­jen. Oly bo­nyo­lult ha­tá­sok je­gyé­ben ír­ta szá­mom­ra leg­szebb no­vel­lásköny­vét, az Álom Ti­va­dar hadparancsát. Fő­hő­se, a há­bo­rú­ban har­co­ló ma­gyar had­se­reg kar­pa­szo­má­nyo­sa a Megtudtam, hogy élsz Her­ná­di Ti­va­dar­já­ból nőtt ki, mint­ha an­nak né­hány év­vel idő­sebb és ta­pasz­tal­tabb báty­ja len­ne, iro­dal­mi in­kar­ná­ci­ó­ja olyan ér­te­lem­ben, hogy a no­vel­la­hős a re­gény­hős foly­ta­tá­sa a for­mai-esz­té­ti­kai tö­kély ma­ga­sabb szint­jén. Jel­lem­zé­sét a ko­ra­be­li, Hő­sök dicsérete cí­mű ér­té­ke­lé­sem­ből idé­zem: „Álom Ti­va­dar… Több­ször fel­buk­kant már iro­dal­mi folyóiratunk ha­sáb­ja­in, s most tel­jes fegy­ver­zet­ben, kö­tet­ben je­lent­ke­zett. A há­bo­rú em­be­re, de nem a gyil­ko­sok kö­zül va­ló. Azok kö­zül sem, aki­ket kön­­nyen le­gyil­kol­nak, akik hagy­ják ma­gu­kat le­gyil­kol­ni. Tel­jes egyé­ni­ség, éle­te­sen ös­­sze­tett, ke­mény és me­leg­szí­vű egy­szer­re, cél­tu­da­tos és ál­mo­do­zó. Nem tör ma­gas­la­tok­ra, de a vá­gyai el­éré­se ér­de­ké­ben tet­tek­re is ké­pes. Nem resz­ket a ke­ze, ami­kor a gép­pisz­toly agyát fog­ja, se ak­kor, ha egy szép lány ha­ját si­mo­gat­ja. Nem elég cél­tu­da­tos és bá­tor, hogy a há­bo­rú­val tel­jes fe­le­lős­ség­gel szem­befor­dul­va a bé­ke gon­do­la­tá­nak hir­de­tő­je és szer­ve­ző for­ra­dal­má­ra le­gyen, de an­­nyi­ra nem gyá­va, hogy a bom­bák rob­ba­ná­sa és a fű­részélű re­pesz­da­rab­ok sü­ví­té­se köz­ben meg­fe­led­kez­zen az em­ber­ség­ről. Min­den­na­pi hős a há­bo­rú hét­köz­nap­ja­i­ban, olyan faj­ta, aki »lá­bon hord ki egy éle­tet«, mint Bög­récs­ke úr. Ér­zé­sem sze­rint nem­ze­ti­sé­gi em­ber. Ezért kü­lö­nö­sen ked­ve­lem… Ha ki­bo­goz­zuk Álom Ti­va­dar­nak a mai szlo­vá­ki­ai ma­gyar va­ló­ság­hoz va­ló kö­tő­dé­sét és ele­mez­zük ér­ze­lem­gaz­dag­sá­gá­nak és fi­nom iró­ni­á­já­nak je­gye­it, egy­ben az író mű­vé­szi eré­nye­it is kör­vo­na­laz­zuk. Fen­tebb… nem em­lí­tet­tük Szindbád ne­vét. Szán­dé­ko­san hall­gat­tunk ró­la, mert most és itt van az ide­je, hogy utal­junk rá: ő Álom Ti­va­dar őse­i­nek ro­ko­ni kö­ré­hez tar­to­zik. Már Rácz Oli­vér írás­mű­vé­sze­té­nek ko­ráb­bi elem­zé­se al­kal­má­val, Meg­tud­tam, hogy élsz cí­mű re­gé­nye kap­csán szó­ba ke­rült Krúdy Gyu­la ne­ve. Nem mint kény­sze­rí­tő te­kin­te­tű és után­zást pa­ran­cso­ló elő­dé vagy bű­vö­lő hatású esz­mény­ké­pé, ha­nem mint az em­be­ri ál­mok és be­tel­je­sü­let­len vá­gyak okoz­ta nyug­ta­lan­ság­nak, és az élet mély át­élé­sé­ből fa­ka­dó, bölcs hu­mor­nak az ér­tő­jéé. Ez a ké­pes­ség Rácz Oli­vér­nek is tu­laj­do­na. De Álom Ti­va­dar még­sem köz­vet­le­nül ro­ko­na Szindbádnak, ha­nem mint az űr­re­pü­lő uno­ka a konf­li­sos déd­apá­nak: az élet­ér­zés­ük ro­kon! Per­sze ko­ruk adott konk­rét fel­tét­elei kö­zött. Nem tud­hat­juk bi­zo­nyo­san, ho­gyan vi­sel­ke­dett vol­na Szindbád a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú­ban, csak fel­tes­­szük, hogy ta­lán úgy, mint Álom Ti­va­dar…”
S ez­zel újabb fo­ga­lom­hoz, a köl­tő­höz ér­tünk. Rácz va­ló­ság­szem­lé­le­tét lí­rai lá­tás­mód jel­lem­zi. Mon­da­ni­va­ló­ja lí­rai te­lí­tett­ség­gel bír. Ke­re­si az em­be­ri ér­zé­sek és tet­tek szép­sé­gét, fo­gé­kony ar­ra, hogy a va­ló­sá­got be­le­ér­ző kész­ség­gel, in­tu­í­ci­ó­val is­mer­je meg. Ilyen ér­te­lem­ben re­a­lis­ta, de so­sem na­tu­ra­lis­ta! In­kább né­mi­leg emel­ke­dett, né­ha szin­te lé­gi­es mon­da­tai mö­gött metaforisztikusan for­mált, át­vitt tar­ta­lom de­reng. Hu­mo­ra de­rű­sen me­leg, meg­bo­csá­tó. De ez írói egyé­ni­sé­gé­nek csu­pán egyik ös­­sze­te­vő­je. A má­sik a tu­da­tos­ság. Olyan tu­da­tos írónk, aki a nyelv anya­gá­ból (is) épít­ke­zik. 1977-ben ír­tam: „…az Álom Ti­va­dar cik­lus­ban a tu­da­tos­ság és mű­gond a no­vel­lák ará­nyos­sá­gá­ban, az egyes rész­le­tek mo­ti­vált­sá­gá­nak pon­tos­sá­gá­ban és in­tu­i­tív ös­­sze­füg­gés­rend­sze­ré­ben, bi­zo­nyos ér­zel­mi-ér­tel­mi har­mó­nia tö­ké­lyé­ben nyil­vá­nul meg. A tör­té­ne­tek­ben az elő­re nem lát­ha­tó sze­re­pe, a vé­let­len­sze­rű­ség moz­za­na­ta pon­to­san ki­mért, a hős élet­vi­szo­nyá­hoz ará­nyí­tott. Az ös­­sze­füg­gé­sek lo­gi­ká­ja és a szó­ké­pek rend­sze­re ugyan elég­gé fel­ké­szít a kö­vet­ke­ző lé­pés­re, ez még­is meg­le­pő, meg­sej­tett s vá­rat­lan egy­ben, s ezért az ese­mé­nyek lo­gi­ká­ját drá­mai fe­szült­ség he­ví­ti.”

A köl­tő 1980-ban is­mét lí­rá­val je­lent­ke­zik, ki­ad­ja Őszi mág­lya cí­mű vers­gyűj­te­mény­ét. Majd két év­vel ké­sőbb 1982-ben, ezt kö­ve­ti fur­csán ta­lá­nyos re­gé­nye, a Rogozsán kocs­ma. A Ma­dách Ki­adó­nál meg­je­lent iro­dal­mi le­xi­ko­nunk szó­cik­ke a mű­vet pi­ka­reszk re­gény­nek mi­nő­sí­ti, mint­egy re­á­lis ala­pok­ra épü­lő ka­land­re­gény­nek. Meg­ér­dem­li, hogy bő­veb­ben fog­lal­koz­zunk ve­le. Több ok­ból is ha­szon­nal jár­hat. Szá­mos vo­ná­sa jel­lem­zi az író ko­ráb­bi mun­kás­sá­gát, egé­szé­ben még­is rend­ha­gyó mű! Író­ját olyan ol­da­lá­ról mu­tat­ja meg, ame­lyet ál­ta­lá­ban is­mer­tünk, s most még­is meg­lep, mert új szín­ben tün­te­ti fel ma­gát. Az író ek­kor már nyug­dí­jas, tel­je­sen az írás­nak szen­tel­he­ti ide­jét. S mint­ha a kö­tet­len­ség má­mo­ra, a kö­te­les­sé­gek­től va­ló fel­sza­ba­du­lás igé­ze­te, az írói sza­bad­ság le­he­tő­sé­ge szel­le­mi ka­land­ra ösz­tö­nöz­né. Mint­ha meg­érez­te vol­na az írás nagy ka­land­já­nak ízét, s hogy ez szá­má­ra le­het­sé­ges!

A Rogozsán kocs­ma min­den vo­nat­ko­zá­sá­ban egye­dül­ál­ló köny­ve iro­dal­munk­nak. Ih­le­tő pél­da­ként Márquez Száz év ma­gá­nyát is sej­tem a hát­te­ré­ben. De nem mint esz­ményt, sem mint pél­dát a kor­sze­rű­ség­re, ha­nem mint a va­ló­ság­lá­tás bi­zarr mód­já­ra kész­te­tő ih­le­tést. Cse­lek­mény­vá­zuk és va­ló­ság­alap­juk sem­mi­ben nem kö­zös, stí­lu­suk és hang­vé­tel­ük is más, né­mi lé­nye­gi ha­son­ló­ság még­is fel­sej­lik ben­nük. A már em­lí­tett le­xi­kon­szó­cikk szer­ző­je, Szeberényi Zol­tán így jel­lem­zi a mű­vet: „…a há­bo­rú a leg­főbb té­má­ja, ese­mé­nyei Álom Ti­va­dar ka­masz- és if­jú­ko­ri ál­lo­má­sai kö­ré bo­nyo­lód­nak. Rej­tő Je­nő adap­tált fi­gu­rá­it szem­lél­het­jük ben­ne kas­sai kör­nye­zet­ben. Mű­vét az író szatirikus szem­lé­le­te, el­be­szé­lő mo­do­rá­nak kön­­nyed­sé­ge, üde, né­ha ka­ma­szo­san tisz­te­let­len hu­mo­ra, meg­hök­ken­tő öt­le­tei, me­rész és szel­le­mes nyel­vi meg­ol­dá­sai te­szik él­ve­ze­tes, szó­ra­koz­ta­tó ol­vas­mán­­nyá.” Szeberényi pon­tos elem­zé­sét to­vább mé­lyít­het­jük. Az ed­dig el­mon­dot­tak fé­nyé­ben úgy lát­juk, hogy a ka­land le­he­tő­sé­ge sem csá­bí­tot­ta el az írót ko­ráb­bi mi­nő­sé­ge­i­től. Bár ka­land­ra in­dul, ön­ma­ga ma­rad! A Rogozsán kocsma talán még „kassaibb” mű, mint a ko­ráb­bi­ak, va­la­hol mé­lyen, s nem­csak hely­raj­zá­ban és hő­sei sor­sá­ban, ha­nem tör­té­ne­ti­sé­gé­ben s a lel­kü­le­té­ben is kas­sai ma­rad! An­nak el­le­né­re, hogy sze­rep­lői pe­ri­fe­ri­kus, kal­ló­dó em­be­rek, mint­egy Márai „kas­sai pol­gá­ra­i­nak” az el­len­pó­lu­sai, kocs­ma­ven­dé­gek, kül­vá­ro­si ala­kok és bi­zony­ta­lan eg­zisz­ten­ci­ák, még a „ba­rát­sá­gos nagy­sá­gák” is hi­va­tá­sos öröm­lá­nyok. Ta­lán leg­in­kább lum­pen­nek mond­ha­tók, ám egy va­lós, rész­le­te­i­ben is hi­te­les vá­ros­ban és konk­rét tör­té­nel­mi hely­zet­ben, a há­bo­rú előt­ti és alat­ti Kas­sán él­nek, s ki­de­rül ró­luk, hogy kal­ló­dó­nak tű­nő éle­tük a ma­ga mód­ján a jö­vőt szol­gál­ja. Esen­dő és pri­mi­tív­nek tű­nő hő­sök, még­is tit­ko­kat sej­te­tők, mert szin­te ért­he­tet­le­nek. Mint­ha kal­ló­dá­suk mö­gött va­la­hol a mély­ben, ahol az ösz­tö­nös élet­vágy ha­da­ko­zik a sors­sal, mély igaz­sá­gok rej­tőz­köd­nek! Ren­ge­teg pá­lin­kát isz­nak, jó­sze­ré­vel ve­del­nek, ám egy­más­hoz va­ló vi­szo­nyuk pél­dá­san szo­li­dá­ris, mo­rá­lis ér­té­kek­re épül, ter­mé­sze­tes szö­ve­tét át­fon­ják a ro­kon­szenv és sze­re­tet szá­lai. Ma­gyar vol­tuk va­la­mi­fé­le „kas­sa­i­ság­ban” ol­dó­dik fel, a ha­ta­lom el­uta­sí­tá­sá­ban, ké­sőbb de­rül fény rá, hogy né­mi­leg tisz­tá­zat­lan kap­cso­lat­ban van­nak a bal­ol­da­li el­len­ál­lás­sal, ám ál­ta­lá­no­sabb pol­gá­ri vé­de­ke­zés je­gyé­ben és ér­de­ké­ben mun­kál­kod­nak. Mint­ha nem is po­li­ti­kai cél­lal ten­nék, ha­nem ön­ér­dek­ből, igaz­ság­ér­zet­ük­től kész­tet­ve. Ön­kén­te­le­nül is fel­me­rül ben­nünk a kér­dés: kik ezek az em­be­rek?! Fe­nyő, a leg­idő­sebb, mint­egy ve­zér és te­kin­tély, ér­tel­mi­sé­gi le­het­ne, bár mód­fe­lett ked­ve­li a pá­lin­kát és nagy bu­nyós, ahogy a töb­bi­ek is szin­te mind, csak Tal­ján­nal ér­zünk moz­gal­mi kap­cso­la­tot. A gyer­mek­ott­hon­ban ne­vel­ke­dett Hababak ben­ső­jé­ben tisz­ta lé­lek, bár vas­gyú­ró és ve­re­ke­dő, még a „ba­rát­sá­gos nagy­sá­gák” is, a tár­sa­sá­gon be­lül szin­te jó­ra­va­ló csa­lád­anyák. Szem­ben ve­lük a há­bo­rús tár­sa­da­lom kép­vi­se­lői és a nyi­las ura­lom vész­ko­ra. A tör­té­ne­lem old­ja fel az el­lent­mon­dá­so­kat, de a rej­té­lyek és tit­kok rész­ben fel­tá­rat­la­nok ma­rad­nak, csak a pő­re sor­sok drá­má­ja zaj­lik, s a re­gény­nek ez re­á­lis emel­ke­dett­sé­get, mint­egy a va­ló­ság­fe­let­ti­ség hi­te­lét ad­ja. Fon­tos sze­re­pük van eb­ben a sti­lá­ris for­ma­ele­mek­nek, a nyelv­nek, az író jó nyo­mon jár. Mű­vé­hez sa­já­to­san ön­tör­vé­nyű nyel­ve­ze­tet te­remt. Kez­det­ben kis­sé mo­do­ros­nak tű­nik fel, né­ha túl­haj­tott­nak is, de ahogy bo­nyo­lód­nak a cse­lek­mé­nyek és jel­leg­ze­tes­sé vá­lik a szö­veg­sze­rű­ség, me­lyet egy­re in­kább el­ural rej­té­lyes­sé­ge, mely­ről már szól­tam, a nyel­vi anyag egy­re hi­te­le­sebb és meg­győ­zőbb, míg vé­gül a be­fe­je­ző rész drá­mai fe­szült­sé­ge mint­egy vis­­sza­ra­gyog az egész ese­mény­sor­ra és hi­te­le­sí­ti a mű va­ló­ság­anya­gát, a tör­té­ne­tet.

Rácz Oli­vér ez­után még több mint fél­tu­cat­nyi köny­vet írt, re­gé­nye­ket, el­be­szé­lé­se­ket. Mint­ha ezek­ben is foly­tat­ná a „ka­lan­do­zást”. A Me­se árá­ban kül­föl­di él­mé­nye­ket és úti­raj­zo­kat, A ló­tusz­evők fe­hér szigeténben eg­zo­ti­kus tör­té­ne­te­ket, s to­váb­bi két re­gény­ben (Vas sze­gek­kel veretel, Az utol­só be­ug­ra­tás) nem­ze­dé­ke rö­gös élet­út­já­nak raj­zát, tár­sa­dal­mi di­lem­má­it. Mind­ezen mű­vek ár­nyal­ják és ki­egé­szí­tik a ki­sebb­sé­gi lét­nek és a kas­sai va­ló­ság­nak az egy­sé­gét, mely­nek a meg­je­le­ní­tő­je élet­mű­ve s ő ma­ga egész éle­té­ben kró­ni­ká­sa és sze­rel­me­se volt. Mun­kás­sá­gát ma­ra­dan­dó ér­té­ke­ink közt tart­juk szá­mon és meg­be­csül­jük!

* El­hang­zott  Kas­sán, a II. Rácz Oli­vér Em­lék­na­po­kon és Iro­dal­mi Dél­utá­non, me­lyet a Hunfalvy Já­nos Pol­gá­ri Tár­su­lat ren­de­zett ez év áp­ri­lis 21-én.