Vida Gergely versei

Sven Beyersdorff felvétele

Turistaszem

Lekapjuk,
ahogy éppen intubálnak.
Arcot keresünk
az infúziós állvány mögött.
Felágaskodunk
a nappaliban, hogy átlássunk
az orvos válla fölött.
A híradókat rögzítjük
az okostévénken,
a kitakart részeket
rekonstruáljuk.
Lehallgatjuk
a nagyvizit utáni értekezletet.
Felkeressük az ismerős orvosokat,
borítékkal.
Eltereljük az éjjeliőr figyelmét.
A mélygarázsban várjuk,
hogy betolnak valakit.
Vagy hogy éppen kitolnak.
Bekamerázzuk a patológia
felé vezető folyosót.
Behatolunk, lefotózzuk a boncolási
jegyzőkönyveket,
ellentmondásokat keresünk
a leírásokban.
Következetesen kerüljük
a találkozást egymással.
Ha lehet,
otthonról dolgozunk.
Neten foglalunk.
Befizetünk az összes fakultatív
kirándulásra, velünk nem
szarozhatnak.

Balaton.
Dalí Alsóörsön

Július közepe van az arcok megolvadt óralapján.
Szombat, délután fél kettő.
Bármelyik év.

Balaton. Változékony
idő a strandon

Ennyire közel egyikünk a másikhoz.
Szándékosan sértjük meg egymás
privát szféráját, hatolunk át
szomszédaink intim zónájába.
Mi másért jöttünk volna, ha nem
azért, hogy összeálljunk egy hatalmas,
kétezer, kisebb-nagyobb dúcból álló
organizmussá.

A szombatok ilyenek. Minden fényt
magába szív a sok test. A fotonok
egy része eltűnik, beborul.
Kiemelkedő teljesítmény. Mindenki
mocorog, izgatott, egy-két felsőtestre
póló kerül, néhányra libabőr.
Mintha senki sem hallotta
volna az időjárás-előrejelzést,
de a zsigerekben legalábbis valamit
sejtenek.

A hús belsejében dolgozni kezd
a fény, mint valami parazita.
Megkeményedik a máj, éget a
gyomor, felpüffed a has.
Foton jut a húgyutakba
– egész sorok a vécék előtt,
amelyek szokatlanul bűzlenek –,
majd szétveti a mellkast.
Besűrűsödik a vér, növekszik a
pulzusszám.

Végül felhólyagzik a bőr. Az el-
szaporódó fény ezeken át
talál kiutat az iszonyú börtönből:
kibuggyan a sok gümő, kicsorog
a sárga, lágy zacc. Ott csillog
a hámon. Mindenki visszanyeri
nyugalmát, a szörny elszunnyad,
irány gyorsan a víz. Ez egy ilyen
szombat.

Balaton.
Utolsó kóla

Estére nem marad rajtuk semmi.
A bőr maradék foltjai úgy dél körül
tűnnek el. A csontokat porként söpri le
a szervekről a délutánra ígért hűsítő
légmozgás. Zsigerekig rágja magát a nap.
Dehát lehetséges-e, hogy a fény
csokis shake-ké sűrítse a csarnokvizet,
s az utolsó kóla feketén áramoljon
az elomló erezetben?

Megjelent az Irodalmi Szemle 2021/12-es lapszámában.

Vida Gergely (1973, Komárom)

Költő, irodalomkritikus.