Dominika Madro: Belső szentélyek (részlet, Pénzes Tímea fordítása)
I.
megszül,
megszülök.
És ráadásul még ez a szélcsend is! Minden fájdalmasan mozdulatlan marad. Az izzadság, a lélegzet, a magok, a fák, a haj, a kalapon a tollak. Uľa. Nem mozog. Csak a haja fakul, a válla ereszkedik, a bőre repedezik pattogva ujjai redőiben – mint fáim kérge – a pattogást a saját ujjaimon hallom, az utolsó kalászokat kaszálom, Uľa nagy hasa az én napom, a fejemre tűz, közeledik, éget és nem hagy alább. Jašo! Jašo!, kiált oda nekem, önts le vízzel! Eldobom a kaszát, futok a folyton növésben levő gesztenyefához a vödörért – egyszer felmászom rajta az égbe, ha Isten megbocsát – a víz mindig hideg, a gesztenye árnyéka örökké itt lesz, sosem vágom ki a fát. Ráöntöm a vizet Uľa meggörnyedt hátára. Meghajolt, és a hasa, most már tulajdonképpen a mi hasunk, teljesen a mienk, legalább tizenkét kalászt letört. Mi az?, kérdezem türelmetlenül. Még négy hónap? A hasat túlélő kalászokra liheg. Meghalok, jajgat. Nem hagylak, mondom szigorúan és rémülten. Gondolj a gyerekemre! Magam nem etethetem, nem dajkálhatom. Szedd össze magad! Ne rontsd el! Varkocsát, amely lassan, borzasztóan lassan szárad, a válláról a hátára rakom. Imádja. Ilyenkor együtt vagyunk, mi ketten, ilyenkor tudom, hogy látsz engem és akarsz, mondogatja. Számomra ez csak Uľa varkocsa, egy a sok közül, túlságosan felszalagozott – minden harmincadik hajszálra jut egy szalag, csak egy varkocs egy nőn, aki a gyermekemet várja. Uľa!, kiáltja Mariana, Uľa gyerekkori barátnője. Haja szinte a földet söpri, egyik szeme kék – a másik zöld. Amióta ismerem, nem túl beszédes. Csakhogy mióta Uľa teherbe esett, megeredt a nyelve és a szókincse. Olyan áhítattal képes ecsetelni a gyerekvárás előrehaladását, mintha úrnapi körmenetről lenne szó. És minden léptünket lesi. Nem szabad előrehajolnod! Húzd ki magad! Így a lányod feleslegesen belenyomódik a hasadba! Tudálékosan viselkedik. Berta adna neked! Uľa erőlködve egyenesedik fel, nyikorog, mint a térdeplő, mindenestül tartom őt, a lányunkkal együtt. Lányunk lesz?, súgom rózsaszín fülébe. A bába csak nemrég mondhatta el, amikor kicsit elmaradtam az erdőben és nem őrködtem Uľa minden egyes hajszála felett. De Mariana biztosan azonnal ráakaszkodott, mint egy szemtelen kullancs. Tamarkát, sóhajt a feleségem. Már nemigen bírja a terheket – a szavakat is alig préseli ki magából. A forró nap hátralevő részét az örök gesztenyefa alatt tölti. Visszatérünk a házunkba.
Én, Uľa, Tamarka. Az Anjalék. Egy család. Marianát elhessegetem a szememmel, legszívesebben azonban kaszával tenném. Mindig a patak körül sétálunk, amelyből egy fiatal fűzfa tör elő. Ártatlan. Annyira, hogy szégyen lenne beszennyezni szívünk titkaival. A házunk előtt, amely keskeny és hosszú, és melynek udvara egészen a szomszéd ajtajáig bolygott, pedig egy tölgy erősödik. Minden tölgy azt üzeni: Hagyj minket, nem leszünk sem asztal, sem pad, sem bölcső. Tölgyfából soha semmit nem faragnék. Üresek. És kivágásuk felébreszti a hegyet. Uľa alig bír beslattyogni a párnák közé. Sír és imádkozik, de inkább sír, nyomogatja a hasát, szülni akar. Nem folyton várakozni. Leülök a kemencéhez, olyan kicsi, hogy szorong tőle az ember, kisebb, mint egy négyéves gyerek. Gyerekem lesz. Tamarkám. Egy teljesen új Anjalom. Szeplőtelen, áldott. (Szűzanyám, kérlek, ne legyen átkozott), az én bűnöm az én bűnöm, az én vágyam az én vágyam, Tamarka szabadon érkezik a testemből, nem a lelkemből, tisztán egyenesen a Te kezed közül, Te vagy az élet, én nem vagyok József, János, Kőszikla. Hadd álmodjon angyalokkal, hadd lélegezzen megszentelt vizekben, hadd szívja meg magát telt szívekkel. A házunk terebélyesedik, általa lesz nagyobb, az első szavai, a rövidebb éjszakák, az eleven csillag által. Az érte, a szépségéért, a napjaiért, a sebeiért, az örökkévalóságáért érzett sötét félelem által: Tamarka majd mindent kitölt. Uľa már nem sír, alszik, nem fészkelődik, csak fekszik, a hasa mintha magasan fölé emelkedne, az első hegyünk. Előszöranya és előszörapa. Uľa a mindenséget ajándékozza nekem. A világot. Új leszek, több leszek, gesztenyefa leszek. Uľával – a tölgygyel. Rodana – a fiatal fűzfa nélkül.
Pénzes Tímea fordítása
* A könyv kiadását a Kisebbségi Kulturális Alap támogatja. Vydanie knihy podporil Fond na podporu kultúry národnostných menšín.