Farkas Balázs: A számnevek helyesírása 5.

Borsos Zoltán: 03422 FAMOUS LAST WORDS A (Angie Allen)

 

 

Kamilla ebbe a felismerésbe kapaszkodik, amikor elnyomja az álom. Ennek az egésznek a szájszagú ölelése. Egy olyan helyzet, amit Kamilla még nem érthet meg. Pihenés, amit a teste valódiként érzékel.

Aztán egy ébredés egy kifakult szoba padlóján, a normalitás illúziója. Sokkoló rehabilitációs pillanat.

Kamilla összeszedi magát, minden porcikája sajog.

Itt volt, gondolja kábán. Mégis eljött.

Persze, az nem lehet.

Én pedig engedtem neki.

Bámulja magát a tükörben. Hogyan kellene erre reagálnia? Engedje át magát a káosznak, vagy mutassa, mennyire sokkolja ez az egész? Sokkolja még egyáltalán bármi is?

Félmosoly, majd komolyság. Talán ezt itt sem szabad.

Kamilla a lépcsőn halad lefelé, végtelennek tűnik. A földszinten kopog az iroda ajtaján.

Amikor Krisztina behívja, Kamilla csak ennyit mond neki:
– Rendben. Rendben, beszéljünk.
Krisztina viszont nem mond semmit, mutatja Kamillának, hogy üljön le. Az iroda sarkában foglal helyet, amíg a segélyvonalas nő egy számítógépen pötyög – mennyire szép most, gondolja Kamilla. A gép kattog, kerreg, mintha ezer meg ezer fogaskerék működtetné.

– Volt egy kis adminisztratív hiba – mondja Krisztina. – Szeretnék bocsánatot kérni. Mindenki, aki hozzánk érkezik, megkapja az új élet lehetőségét.
Felpillant, és összeteszi a kezét.
– Hogy hol van ebbe az új életbe a belépési pont, teljesen változó. Nem akartuk, hogy ez egyszerre történjen. De látom, rendben vagy.
– Ezt látod? – kérdezi Kamilla.
– Kezdhetjük tiszta lappal?
– Ha lehetne egy… egy nyugodt napom. Ha… legalább érteném, mi miért történik. Túl nagy kérés ez?
– Úgy gondolod, ebben a házban nem világosak a szabályok?
Kamilla sóhajt.
– Ez a ház minden pillanatban arra emlékeztet, mennyire egyedül vagyok.

Krisztina töpreng, a faliórára pillant, majd int.
– Gyere velem. Még időben vagyunk. Be akarlak mutatni a csoportnak. Jobb, ha olyanokkal kezded kibeszélni a dolgokat, akik hozzád hasonlóak. Haladást érhetünk el. Szerettem volna veled kettesben ezt elkezdeni, de a bizalmatlanság ezt megakadályozza. Nem kell bocsánatot kérned.

Mielőtt Kamilla bármit is mondhatna, már a folyosón sétálnak. Virágos tapéta, sárgás fény. Az eltévedés lehetősége.
– Az épületnek ez a része problémás – mondja Krisztina. – Nem rólad szól, ne vedd magadra.
Ajtó nyílik jobboldalt, egy sápadt, rémült tekintetű nő botorkál ki a folyosóra.
– Nem látunk itt szívesen – mondja a nő.
Előrehajol, túl nagyra nyílt szájából kulcsok százai potyognak ki a folyosó padlójára.
Krisztina megragadja Kamilla karját, a szemébe néz.
– Ne figyelj oda! Bármi is történik. Bármit látsz, ne foglalkozz vele!
Kamilla tétován a sápadt nő felé mutat.
– Te nem látod ezt?
– Amit a ház neked üzen, az csak rád tartozik.

Haladnak tovább, Kamilla lehajtja fejét a nyílt ajtónál. Nem néz oda.
– Ennek semmi értelme – mondja.
– Ha olyan dolgokat tapasztalsz, amelyeknek nincs értelme, akkor abban találj megnyugvást, hogy az értelmetlen dolgoknak tétje sincs. Haladjunk tovább. A csoport semleges terület – Krisztina megtorpan. – Nem garantálom, hogy nem lesz szokatlan.
Kamilla nem elégszik meg ennyivel, fejét ide-oda forgatja.
– Hallucinálok? – kérdezi.
Krisztina nevetgél.
– Nem hinném.
– Mert semmi sem tűnik valódinak.
– Azt hiszem, ez teljesen természetes.
– Tényleg az?
– Késleltetés, hátráltatás. Igen, ez mindig felmerül. Nem juthatsz azonnal a célhoz, ez nem ilyen egyszerű. Gyere, már nincs messze.

Az ajtó, amelyhez megérkeznek, két kulccsal nyílik, Krisztina megmutatja, mit kell tenni. Elmagyarázza azt is, hogy Kamillának egyedül kell bemennie.
– De ne félj. Ez csak beszélgetés. Csak rád tartozik.
A szavak hatástalanok. Persze, hogy fél. A félelem elrejti a búcsút Krisztinától, saját érkezését is. Persze, hogy fél.

Pedig, mint mondják, csak beszélni kell. Körben a székek, nem teljesen világos, honnan jön a hang, ki beszél éppen, Kamilla siet, hogy a saját székét megtalálja, majd a felismerés, hogy mindvégig rá vártak, csak rá. Most is várják, az első szavát.

Nem gondolta volna, hogy ez ennyire nehéz. Nehezebb, mint szörnyekkel szembenézni.
– Ugyan mit mondhatnék? – szalad ki belőle.

Legbelül persze tudja, hogy nem a mondanivaló volt a lényeg. Az idő a lényeg. A Bertalannal töltött idő lassúságát felváltotta a változás gyorsasága. Az eltelt idő roppant tömege nyomja agyon a hátralevő idő törékeny jelentéktelenségét. Beszélnie kell, ha az eseményeket le akarja lassítani. Meg kell kapaszkodnia az eltelt idő nagyságában.

Türelemmel várják a többiek az ő történetét.

Aztán fel sem pillant, úgy kezdi el.
– Bertalannal… ami azt illeti, jó régóta ismertük egymást. Amikor abban az étteremben megkérte a kezem, úgy éreztem…
Van asztalfoglalása, hölgyem?
– Úgy éreztem, megmentett. Bertalan megmentett a világtól, ami igazságtalan és érthetetlen szabályok szerint működött. Vigyázni akart rám. Ahogy ő elképzelte a rendet, számomra is vonzó volt. Határozott kérései voltak a háztartással kapcsolatban. Elmagyarázta, mi miért van úgy… miért kell úgy lennie a dolgoknak, ahogy vannak, és a magyarázatainak volt értelme, tudjátok?
Kamilla most először néz a többiekre. Nem lát arcokat.
– Persze, hogy megragadtam az alkalmat – mondja aztán. – Anyámmal éltem azelőtt, és anyámról kellett gondoskodnom, és teltek az évek magányosan, amíg haldokolt, annál a rabságnál bármi jobb lehetett, nem igaz?
Miért nem látja a többiek arcát? A fény, az árnyékok… ez a szoba mintha arra lenne kitalálva, hogy elfedjen dolgokat. Itt kellene felfednie a lelkét?
– Igen – szólal meg valaki, valahol vele szemben.

Kamilla észreveszi, hogy nem csak székek állnak körben, hanem maga a terem is kör alakú, minden szék mögött egy ajtó – éppen olyan, mint amilyenen ő bejött. Hét ajtó, gondolja riadtan. Hétajtó.

Kamilla próbálja kivenni, ki az, aki beszél, de mire megpillantaná, már a szomszédja beszél:
– Aztán ezzel jött, emlékszel? „Látom rajtad, mennyire kényelmetlen neked társaságba járni. Hát akkor nem erőltetem, jó?”
Kamilla feláll, az alak felé lép, mire a harmadik folytatja:
– Bertalan mindent megtett értem, ha látta rajtam, hogy úgy jobb nekem. Mindketten láttuk. Mindketten egyetértettünk.
Kamilla rákiabál:
– Nem! Ki vagy te? Nem beszélhetsz a nevemben!
Ekkor már látja, hogy mindegyik nő a csoportban ő maga. A körben csupán egyetlen szék üres a sajátján kívül.
– Ez csak ránk tartozik – szólal meg egy hang.

Minden Kamilla a padlót bámulja, egyik sem mer felnézni. Egyenként ismételgetik el a jól ismert érveket:
– Ez csak a mi titkunk.
– Ezt csak mi érthetjük meg.
– Ezt csak mi oldhatjuk meg.
– Senki másra nem tartozik.

Minden Kamilla a körbe rakott székeken most az üres szék felé fordul. Az ajtó mögötte a legszebb ajtó az épületben.
– Egyvalakinek sikerült kijutnia.
– A királynő.
– Az anya.
– Az istennő.
– Kemény árat fizetett.
– De mindig is szabad volt.

Mintha forogna a terem.
– Hát nem gyönyörű?
– Hát nem irigylésre méltó?
– Hát nem félelmetes?
– Hát nem akarsz csatlakozni hozzá?

Kamilla szíve rendetlenül ver, úgy érzi, kiszalad alóla a talaj. Igen. Az ajtó, az egyetlen Kamilla, akinek meg sem kell jelennie egy ilyen csoportbeszélgetésen. Egykor ismerte ő ezt a Kamillát, régen, emlékszik az első dacos visszavágására, arra a történetre, amelyet ez elindíthatott volna, ha másképp dönt a legvéresebb éjszakán, vagy talán ha Bertalant nem sajnálja meg a fogfájása miatt, talán ha nemet mond abban az étteremben… Ezt kellene megpillantania? A királynő az, aki mindezt meg is tette?

A többi Kamilla mintha reménykedve, félve nézné őt. Mennyire törékenyek. Felismeri őket: más-más évek Kamillái, egyik rosszabb állapotban, mint a másik. Nem a testük, nem a tartásuk… valami, ott, a szemükben.

Az üres szék mögötti ajtóra néz. Öntudatlanul már a kulcscsomóval babrál.

Az ajtón ennyi áll:

 

= =_null

 

Emlékszik az évre, emlékszik a napra, emlékszik, hogy tiszta lappal akart kezdeni. Emlékszik a következményeire is. Arra, hogy minden rákövetkező napon a saját történetét akarta megváltoztatni. Talán itt a lehetőség.

Kikeresi a kulcsot. Jobb kezével becsúsztatja, bal kezét ökölbe szorítja.

Az épület remeg, fűszerek illatát érzi, egy régi-régi dal szól egy távoli rádióból – azon a napon is ez szólt, soha nem akarta többé hallani, most mégis erőt merít ebből a hangból.

Bármi is az ára annak, hogy a szabaddá vált királynő után eredjen, az ajtó nem ígér túl sok jót. Fájdalmasnak és groteszknek tűnik ilyen közelről, degeneráltnak és alávalónak.

De milyen legyen az igazság, ha nem visszataszító?

Kamilla elfordítja a kulcsot. Az ajtó könnyen nyílik, de minden ajtó könnyen nyílik, ami nehézséget rejt.

Méhek millióinak duruzsolását hallja.

– Gyerünk hát, itt vagyok – mondja. – Most mutasd meg, mit tudsz.

 

Farkas Balázs (1987, Zalaegerszeg)

Író, kritikus. Jelenleg egy játékfejlesztő cégnél dolgozik. Könyvei: Nyolcasok, Ismétlés, Embertest, Lu purpu, Ugatás. Rendszeresen publikál hazai folyóiratokban és antológiákban, kritikáiban a legtöbb figyelmet a fantasztikum és a horror felé fordítja. Novellái megjelentek lengyel és angol nyelven is. 2015-ben Móricz Zsigmond-ösztöndíjban részesült.