Kleinheincz Csilla: A számnevek helyesírása 7.

Urbantristesse felvétele

Csapódik az ajtó. Kamilla hirtelen felegyenesedik, karjáról úgy folyik le a másik test, mint a méz. Rajtakapták. A kádban a folyadék zavaros, épp csak átsejlik a sárgásvörös szennyen a mélyére merült alak. Kamilla ujjairól sűrű mézga csöpög, ahogy megfordul.

A méhész helyett Krisztina áll az ajtóban, arcán neki is fátyol – de ez fekete, mint az özvegyeké, fején apró kalap, faszcinátor a neve, köpi ki a szót Kamilla tudatalattija, és hisztérikusan felvihog.
– Hogy érzed magad? – kérdezi mosolyogva a segélyvonalas nő.
Kamilla mocskosnak érzi magát, de ezt nem mondhatja. Tenyérrel sodorja le karjáról a mézet, de még mindig ragad. Mint régen: hiába fürdött, a vízzel együtt bevonta Bertalan izzadsága. A férje saját magát szimatolta rajta. Megjelölte, akár kutya a fák tövét.
– A cél, hogy önmagad egyre jobb változatává lépj elő – mondja Krisztina. – Ajtóról ajtóra. Amíg úgy nem érzed, újjászülettél.

Kamilla a fejét rázza. Az imént még ő volt a méz alatt, érezte a nyakát szorító kezeket, aztán már ott állt a kád mellett megint: királynő vagyok vagy csak egy meddő dolgozó? Félelem fogja el, hogy talán soha nem tudja meg, talán örökre ott marad a nulladik szoba szentélyében, a lépsejtként derengő kádban, míg bele nem kristályosodik, mint Hérodotosz mézmúmiája, és más, reszkető szívű, vézna nők fogják kanállal szétvájni a húsát, hogy megerősödjenek tőle. Édesen omlik szét a szájukban, és falatról falatra eltűnik, miközben helyette valaki más lép ki a ház ajtaján.

Hirtelen, ahogyan a bőre viszket, rátör az érzés, hogy itt nem maradhat. Ellép Krisztina mellett, aki épp azt mondja: – Ez a ház gyógyító ház. Csak meg kell szoknod. A salakot nem csak apránként lehet lepattintani, néha dörzsölni kell, lúggal marni. De hát ezt biztosan tudod.

A takarítással töltött napok, mert nem akadt más tennivaló. Mert mindig látszania kellett, hogy dolgozik, megszolgálja a tartását. Korábban pedig az anyja a kövön, ahogy a hipós vízzel mossa a padlót, és más nők is őelőtte, végtelen egymásutánban, mintha elvarázsolt kastélyban nézne előre egy tükörfolyosón.

És Bertalanok sokasága. Egy pillanatra behunyja a szemét, aztán erőltetve kinyitja, keresi a nullás kulcsot. Az ellipszist ferde vonal húzza át, mintha a közönséges zérus nemlétét hangsúlyozná. Nem létezik ez a tér sem, ez a szentély, és amikor Kamilla kilép belőle, megszédül. Súlyosabbnak érzi magát, pedig könnyebbnek kellene lennie.

A székek most üresek, a többi Kamillának nyoma sincsen. Abban sem biztos, hogy itt voltak egyáltalán. Szemközt egy ajtó műanyagja fehérlik, rajta a szám: 1 ajtó.

Igen, gondolja Kamilla. Egy ajtót már magam mögött hagytam.

Hátrales. A nullás ajtó bezárult, Krisztina lazán támaszkodik neki, fekete kesztyűjét húzogatja szórakozottan.
– Minden terápiában eljön a lázadás szakasza – mondja Krisztina. – De majd elmúlik.
Kamilla szeretne hinni neki, de ez a ház összezavarja.
– De én nem terápiát akartam – mondja. – Csak egy helyet.
– Ez az a hely – tárja szét karját Krisztina.
Kamilla a kulcsokra néz a kezében: tompán csillognak a mennyezeti lámpák fluoreszkáló fényében, és arra a pillanatra gondol, amikor megkapta őket. Amikor ráfűzte a karikára a Cirok utcai kapukulcsot. Valóban jelképes volt, ahogyan Krisztina mondta.
– Mikor választottam ezt? – kérdezi.
Krisztina mosolyog.
– Ez egy nagyon jó kérdés. Honnan ágaznak el a döntéseink, ezt kell felfejtened, Kamilla, ezt nagyon jól látod.

De ő már elindul az ajtó felé, a kulcsokat pörgeti, hogy megkeresse az egyes számot. Valóban, honnan ágaztak el a döntései? Melyik ajtó volt az első? A társasház bejárata? Az a bizonyos hetes szám a kilencediken? Vagy a hatos, amivé változott? A Cirok utcai ház kapuja? A bejárati ajtó? Vagy a fürdőszobáé?

Honnét indult valójában?

Kinyitja az ajtót, majd átlép a félhomályba. Mikor kattan mögötte a zár, hátrapillant: 2. ajtó. Bár esze ágában sincs visszamenni, hogy kipróbálja, tudja, hogy erről az oldalról már a kettes kulcs illik csak bele.

Egy ravatalozóban van, pontosabban egy szoba-két félszobás lakásban, amelynek közepén ravatal áll. A koporsón fénykép és magányos koszorú – amikor az anyja meghalt, csak Bertalan és ők voltak ott a szertartáson, szűk családi körben, magyarázta a férje. Kamilla fülében zúg a vér, ahogy körülnéz. Ismeri ezt a lakást. A szüleivel költöztek ide még gyerekkorában, az anyja halála óta nem járt itt, azután már Bertalan intézte a hagyatékit, a kiüríttetést, az eladást, mindent.

Amikor először járt a lakásban, még hiányzott a betonfalakról a tapéta, a padlóról a szőnyeg; a lépteik visszhangja kíváncsian előreszaladt, betrappolt a szürke fényű szürke szobákba, és ide-oda vetődésében sustorgássá verte magát a falakon.

Most ugyanilyen barlangszerű és csupasz a lakás, és ahogy Kamilla forog, halk lélegzetvételt hall. Ismerős, de nem tudja hova tenni. Balra fordul, ki a ravatalozó-nappaliból, parányi, kamraszerű szobába, amelynek minden falán ajtó nyílik – ajtótábla nélkül, csak a helyük volt kivágva, mintha szürkés mézeskalácstésztából szúrta ki volna őket egy óriás. A betonkockán belül a falak labirintust alkotnak: belülről az egész sokkal nagyobbnak, zegzugosabbnak tűnik, mint ahogy képzelte, és elnyelik a szögletek. A szürke fény és a lélegzés forrását keresi, faltól falig tartó, téglalapablakok  néznek vissza rá, de mögöttük betonutcák és lámpaoszlopok helyett más szobák és folyosók látszanak.

Sötét, geometrikus árnyékok a padlón és a falakon – a mennyezetről csak kábelvégek lógnak, lámpák nem –, és a tér furcsán megnövekszik, nyúlik, mint a fürdőszoba, amikor elindult ide, képzelhetetlenül régen. Csak egy szoba és két félszoba, mondja magának Kamilla, és találomra befordul az egyik ajtónyíláson, mert úgy sejti, onnan érkezett, de zsákutcába jut.

Rájön, mit keres: a következő ajtót. Egyik oldalán a kettes, a másikon a hármas számmal, mert egyvalamiben biztos: ha megtalálná a hetedik ajtót, a legelsőt, amelyet a kulcsokkal kinyitott, vissza tudna találni. Nem a férjéhez, nem a Cirok utcába, de valahova, ahol Krisztina még a segélyvonalas nő volt, és ahol még úgy tűnt, Bertalant is maga mögött hagyta. Mert már felfogta: még mindig egy házba van zárva Bertalannal. Még mindig nem menekült meg.

Ez a Bertalan talán testetlen, talán csak a szájszagú légzését hagyta itt, és nem árthat neki, de még mindig beszennyezi a tereket, a gondolatait, úgy keni rá a félelmet, ahogyan az izzadságát régen, és Kamilla hirtelen elviselhetetlennek érzi a karjára száradt ragacsot, húzni kezdi végig a falakon, dörzsöli a betonra a tenyerét, a karját, a könyökét, amíg nem érzi, hogy a horzsolásokból kibuggyan a vér.

Átsiet a szemközti szobába, de onnan nem nyílik tovább ajtó, ezért visszafordul, és most jobbra indul, szűk, beépített szekrényes átjárón keresztül, amely két félszobába torkollik. Az ablakokon sötét, palakék fény árad be.

Hol az a rohadt ajtó? Futva átvág a közlekedőn, be egy köztes térbe, majd egy újabb szobába, ahonnét további ajtók nyílnak, és ekkor már biztos benne, hogy ez lesz az.

Ismét a nappaliban van, ahol nyitva a koporsó. Belenéz, pedig tudja, mit talál: ő maga hever a fehér műselymen. Szinte megnyugtató látni viaszfehér arcát. Hát persze. A terápia következő szakasza: a szembenézés önmagunkkal.

De ez csak figyelemelterelés, most már ezt is érzi. A ház, mint egy zörgő játék, körülveszi, végtelennek tűnő labirintusban gurul ide-oda, de valahol mindig van egy lyuk, amelyen ki lehet pottyanni. Ott! Az ajtó beleolvad a szürkeségbe, jóformán csak a számról ismeri fel. 2 ajtó.

Igen, két ajtó már mögötte van. A másik oldalról nézve: ez lesz a harmadik.

Még három a hetedikig, az utolsóig. Aztán pedig…

Zörög a kulcscsomó, ahogyan a megfelelő számot keresi, ujjai újra meg újra átsiklanak a hideg kapukulcs fölött.

Még mindig nem jutottam ki, gondolja Kamilla. De ki fogok.

Kleinheincz Csilla (1978)

Vietnámi-magyar író, műfordító, a GABO Kiadó szerkesztője, az SFmag online fantasztikus magazin alapító szerkesztője. Négy regénye (Város két fül között, valamint az Ólomerdő-trilógia) és egy novelláskötete (Nyulak, sellők, viszonyok) jelent meg. Novellái külföldi és magyar magazinokban és antológiákban (Légszomj, Interfictions, Heiresses of Russ 2011, Apex Book of World SF 2) kerültek publikálásra, 2017-ben Hexa-díjat kapott a magyar fantasztikus irodalomban végzett munkájáért.