Szerényi Tamás prózája

Natasha Barova felvétele

Záróra

A tárgyaló egy eldugott lyuk, négy kényelmetlen székkel meg egy tévével, amit még sosem láttam bekapcsolva. A főszerkesztő becsukja maga mögött az ajtót, és már kezdi, indulat nélkül mondja, onnan tudom, hogy síkideg. Azt mondja, látja, hogy nézek ki, tudja, miben vagyok, sajnálatos, de a magánéletet nem visszük be az irodába – ezen jót mulatok magamban, mert ő éppen az irodát vitte be a magánéletbe, a múltkori bulin is a saleses csaj seggét markolászta, aztán valaki rájuk nyitott a szerverszobában. Én is csináltam már hasonlót, de nem is mondok ilyen baromságokat, hogy ki mit hova ne vigyen.

– Szóval – tér a lényegre. – A hírügyeletről leveszlek egy időre. Ja, és te kapod az évfordulós cikket, amit senki se akar megírni.

Tehát ez a büntetésem. Mit lehet arról írni, hogy Budapest százötven éves? Széttárom a karom, úgy is marad, amíg Dénes a kultrovatból finoman össze nem tolja, látva, hogy már vagy tíz perce állok a kávégép mellett, és a falat bámulom. Minden rendben? – kérdezi. Nem, az nem ilyen.

Lemegyek a térre, kicsit mocorog az állkapcsom, a másnapos tompultságot felváltja az émelygés. Szindbád bronzszobra türelmesen ücsörög középen, egy házmesterre invitál, mert tudja, hogy én vele ellentétben nagyon is emberből vagyok, a Krúdy-fröccs ledöntene a lábamról. Utasszállítók rajzolnak szabálytalan íveket az égre, a kávéház mögül lépnek be a látóterembe, a szétterülő kondenzcsík pont úgy válik alaktalanná, mint a mondandóm. Nem vagyok jól, hasogat a fejem, és ott van az a nyirkos, tapadós bizsergés, nyomában a hidegrázás, a hajlatoktól indul, jön fel, megfeszít és többé nem ereszt.

Sokáig sörrel indítottam, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem fenntartható, a nagy öregek módszerét követve áttértem a fröccsre, nagy mennyiségű, gyógyhatású szikvízzel. Innom kéne valamit, de az Esernyőshöz még korán van, túl sok az ember, és mintha engem figyelnének a kihajtott újságpapír mögül, ez a paranoia még csak előjáték, de ha beüt az igazi infernó, nem szeretnék egy óbudai tér kellős közepén állni.

Tizenegy körül érek a Gödör sörözőbe, Józsi üvölt, mikor belépek, megint ki fognak baszni valakit, ami, szuterénkocsmáról lévén szó, még a szokottnál is gyalázatosabb eljárás, emberünket előbb fel kell tuszkolni a lépcsőn, és csak azután lehet elvégezni a kezdőrúgást.

– Megint délelőttös voltál? Milyen nap van ma? – kérdezi Józsi, aki a dulakodást követően, mintha mi sem történt volna, azonnal joviálisra vált. Nekem ez nem megy, még ha lenne is hozzá hangulatom, a szájizmaim nem engedelmeskednek. Megkérdezi, mit kérek, pedig tudja, a Gödörben a legjobb sör is pont elég rossz, úgyhogy hosszúlépést.

A pult mögötti polcon sorakoznak az italok, a fűszeres gin címkéjéről stilizált maki bámul rám sárgán izzó szemekkel. Eszembe juttatja a visszatérő rémálmomat, Danival állunk kézenfogva a Duna-parton, üveges tekintettel nézek bele a nagylátószögű objektívbe, mire lepillantok – a kamera ráközelít – már egy majomarcú gyerek kezét fogom, mintha maszk lenne rajta, de én tudom, hogy az már nem Dani, pedig ő volt korábban, és tudom – nem látom, de tudom –, hogy az én arcom is majommá változott, és valójában már nem állok
ott a parton, nem állok már sehol ebben a világban.

Dani néha fél tőlem. Ha közel hajolok, fintorog, érzi a szagomat, próbálok nem közvetlenül az arcába lehelni, többet dohányzom olyankor, kiszívom a cigiből az összes ízt, de az már régen rossz, a léhaság minden apró jelét azonnal kiszagolja a kis szaros, mintha tudná, mit jelent rá nézve. Ilyenkor átlát a szitán, bezzeg azt simán elhiszi, hogy vadon nő a marcipán.

Tudom, hogy az anyja gyűlöl, irigykedik, amiért nem nekem kell feltennem az életemet a gyerekre, nem érti, hogy dehogynem, hogy nekem is, csak nekem több szabadság, bűntudat meg önutálat jön össze ebből a dicsőséges egyenletből.

A hasam hirtelen megfájdul, a gyomrom forrong, a testem eresztékei csikorognak. Rohanok a vécére, de mire lerogynék az ülőkére, a hasmenés elillan, megköt a bélsár. Kiteszem a vécétartályra a soha nem használt All You Can Move kártyámat meg a mobilomat, és gondosan kihúzok egy csíkot, majd enyhén remegő kézzel végigvezetem rajta a szipkává tekert kétezrest. A plafonon barna ázásnyom és pókháló – hátravetett fejjel még ez a csúnya világ is sokkal elviselhetőbb.

Az orromról lemorzsolom az utolsó szemcsét, mielőtt kilépek a vendégtérbe. A pultnál nagy nyüzsgés, iszom egy kortyot, visszaszámolok, Józsi magyaráz, bólogatok, kortyolok, megint számolok, és egy pillanat alatt befröccsen a dopamin, sugárzóan kinyílik minden körülöttem, meleg napfény önti el a sötét, félhomályos kocsmát. A gyerek is ugyanezt érzi, csak neki nem rúg vissza másnap. Néha ejtőernyőset játszunk. Nem nyílik az ernyőm, kelekótyán eljátszom, mint Buster Keaton, aztán puhán leteszem a kanapéra. Megcsikizem. Egy darabig nevet, majd legörbül a szája, megint túlzásba vittem.

Sosem tudom, mit csináljak, hogy kéne az ilyesmit helyrehozni, vakarom a fejem, és hagyom, hogy kiforrja magát, Dani bőg, toporzékol, az állatok menekülnek, az emberek minket bámulnak. Mit kéne csinálnom? Legalább egy rossz mintám lenne, de semmilyen nincs, az én apám hol van, mikor kellene? Elpatkolt már jó ideje, a gyáva szarházi.

Egyre többen beszélnek egyszerre, az alapzajt alkohollal, az alkoholt kólával, a pörgetőt fűvel vagy hasissal szoktam elnyomni, néha egy kis Xanax vagy Frontin oldja a fel csapó szorongást. Ha eltalálom az arányokat, minden kerek, olyankor csak belibegek az irodába, mint egy 19. századi dandy, biztos röhejesen festek.

Éjszaka más. Az éjszakák a legrosszabbak. A serkentőktől féléber állapotban kattogok a hálószobában, ahol az utcalámpa beeső fényszelvényének minden apró rezdülését leköveti a testem, kitekeredik, megfeszül, aztán magzatpózba kövül, és ez a fújtatóritmus ismétlődik egész éjszaka, ugyanaz az őrjítő, idegtépő katatónia megállás nélkül, lüktet a halántékom, a matracon végigömlik a jéghideg izzadság.

A főszerkesztő azt mondta, negyvenévesen szintet léptem. Az elfogyasztott hatóanyag menynyiségét tekintve biztosan. Apu büszke lenne rám. A fiam is, csak ő majd később következik, ha már nem lesz szüksége apára.

A poharamban elpukkan az utolsó szén-dioxid-buborék. Előveszem a laptopomat, online archívumokat pörgetek, hátha találok valami használhatót: vezércikkek, hírek, baleset, gyilkosság, merénylet, csodálatos gyógyulás – reklám. Megakad a szemem egy Krúdy-tárcán, az öreg mindenütt ott van, nem hagy nyugodni, mintha rajtam gúnyolódna: fiam, én előre szóltam! Megpróbálok az ő stílusában írni valamit. Nem megy. Nem fog az agyam, nem jutnak eszembe a jellegzetes stilisztikai fogásai, biztos, mert olyan ügyesen alkalmazta őket, nem tolakodnak úgy az előtérbe, mint Eszterházynál vagy mondjuk kinél, Hajnóczynál?

Krúdy a helyemben lemászna a tapasztalatok mélyére, csak egész más módszerekkel, ő nem kokózott, mint Kosztolányi, nem is tömte magába az Aktedront, mint Rejtő, maradt a jó öreg alkoholnál – egy szebb világra nyíló szelep, amit folyton eltömít a másnapos irtózat. Krúdy sem volt egy makulátlan jellem, alig törődött a gyerekeivel, inkább piált, a munkába menekült, a pénzt meg elverte kurvákra – legalább ennyi rám is vetül a nagyságából. Ő a kakasos házba járt, én a Rosszlányok.hu-ra, ez nincs benne a tankönyvekben, mint ahogy a tönkremenésnek sincs olyan biztos receptje, mint az újházi tyúkhúslevesnek, azt mindenki másképp csinálja. Persze a lánya még így is csodálta az öreget, de hát a lányok már csak ilyenek, nekem fiam van.

Apa, tudok repülni! Apa is tud, csak másképp. Kicsit rázósabb a leérkezés, bogaram.

Az apaság minden hátrányát érzem. Általában akkor tör rám különös erővel, mikor a félig kiszáradt szobanövényeim leveleit simogatva állok, és a jövőn merengek, pontosabban elképzelem, és aktívan rettegek a rosszabbnál rosszabb kimenetelek beláthatatlan szövevényétől. A leveleket megüli a por, vagy valami más, a levegőnél nehezebb részecske, nem látom jól, mintha egy vakfolt terebélyesedne a látómezőmben. Amikor otthon laktam, minden tavasszal fel kellett hordani a dögnehéz virágládákat, néhány a mai napig megvan, ennyit örököltem, meg a politoxikomán hajlamomat, mindkettőt adó- és illetékmentesen. Kösz fater, kösz te rohadék.

Írás helyett ez van, jön egy tüzes gondolatmonológ, és minden értelmes vagy részlegesen produktív cselekvést felemészt. Legfeljebb végigpofázom, felesleges szavakkal kitöltöm az üresjáratokat két láthatás között, aztán vagy bevésődik, vagy nem, három hiányzó oldalra jut egy teleírt. Leül hozzám Feri meg a másik törzsvendég, a Kajafás, egy szakállas, loboncos faszi, úgy néz ki, mint a főgeci a Jézus Krisztus Szupersztárból, de még nála is többet énekel. Százötven évvel ezelőtt vajon kikkel ültem volna itt? Szólhatna erről a cikk, tele érzékletes leírásokkal, pödört bajusz, keménykalap, míves beszéd, nagypolgári vircsaft, még a viaszosvászon terítő is haptákba vágja magát, mikor belépnek az urak. Vagy szólhatna inkább rólam, hisz lassan én is százötven éves dinoszaurusz leszek ennél az asztalnál, annyi mindent hallottam, annyi minden készülne előtörni belőlem, ha nem tuszkolnám vissza mindenféle tudatmódosítókkal. Vajon régen is ezt csinálta ez a város? Alaposan megcipőzte, aztán az út szélén hagyta a gyanútlan áldozatokat? Akkoriban még súlya volt a cipőknek, a szavaknak és a cselekedeteknek is; manapság már nem a rossz higiéniai viszonyok, a betegségek meg a háborúk visznek sírba, ma sokkal körmönfontabb módon cseszik szét az embert, kivonszolják arra a homokos síkra, előbb meghosszabbítják az életét, aztán végkimerülésig dolgoztatják, állandó rettegésben tartják, lenullázzák a tudását, legvégül totálisan belerokkan és belehülyül ebbe az állapotba – magyarázom egy elnyújtott sóhaj kíséretében, ami az önsajnálat nyomában ébredő szégyen miatt megbicsaklik, és egy furcsa nyögéssé szelídül. A bőröm alatt mintha rovarok futkosnának, reszketeg mozdulattal odakapok, a fröccsömet majdnem felborítom, rálöttyen az itallapra, a poharamat színültig töltötték, törzsvendég vagyok, és egy törzsvendégnek errefelé így szokás. Nem érdekel, mondom neked, Feri, és neked is mondom, te nem tudom ki vagy, hogy mindannyian ugyanahhoz a fikcióhoz tartozunk, beleálmodnak minket ebbe a felépítménybe, tudtátok, hogy százötven éves ez a betonstukkókkal díszített, túlárazott krematórium? Ülök a füstös félhomályban, az egyetlen kocsmában, ahol rá lehet gyújtani, és rájövök, hogy ez a saját lakásom. Felváltva ülök otthon, a Gödörben, a Piros Tücsökben vagy a Marika Presszóban, a nevek kavarognak a fejemben, szikrázó, rövidzárlatos áramkörök. Telnek az órák, csak kurva lassan. Mennyi van hátra? Negyvennyolc vagy már csak huszonnégy? Nem érzem az idő múlását, vagy ha mégis, akkor félreértem, totális kép- és időzavar.

A következőt én állom, pedig nincs több pénzem, lassan felélem a biztos egzisztenciámat, kilengek a semmi fölé, aztán valami mindig visszaránt. – Írd fel – vetem oda Józsinak. – Legközelebb behozom – ígérem, próbálom elvenni az élét, nem túl elegáns, valamit morog válasz helyett, mert pontosan tudja, hogy nem tudnék fizetni, közben meg belőlem él, szóval mindketten kényszerpályán mozgunk, muszáj hiteleznie, a gyerek viszont rontja a besorolásomat. Józsi kolompol, utolsó kör, Feri vicsorog, hirtelen rám tör valami lidérces, nyálkás szar, a többiek arcára kiül a gonoszság, mint rémalakok Bosch képein, mindenki undorít, de főleg saját magam, savanyú hányás, egy kék lavór széle, ahogy másnaposan ülök a vécén, az ajtórésen át a lakás keskeny szelete egyre visszataszítóbb, pörgetem a Facebookot, várom, hogy a saját halálhírem megelőzzön, egyszer reggel van, a következő pillanatban már éjszaka, minden kezdődik elölről, a nehézségierő befelé hat, és amilyen absztrakt ez a zuhanás, annyira elkerülhetetlen a becsapódás, érzem, hogy reng a föld, remeg az asztal, Feriék dőlnek a nevetéstől, de nem, csak a telefonom vibrál, egy emlékeztető: holnap láthatás, tizenvalahány óra, és mehetek Daniért. Egy újabb napot sikerült túlélnem.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2023/9-es lapszámában.

Szerényi Tamás (1991, Nyíregyháza)

Közel 10 éve hobbibudapesti. Egyetemista kora óta foglalkozik alkalmazott írással, főleg reklámszövegeket és újságcikkeket ír, de néha szépprózát is.