Laboda Róbert versei

„Európai kisebbség”

Egy oximoron, egy vigaszág,
Egy örökös morzsa arról az asztalról,

Ahol a kenyeret vágják.
Egy kibontott reakciós termék,
Egy olcsó tábortűz, egy tévremény,
Egy mérgezett egérbélben vonagló málhás fémszekér.
Egy langyos kézfogás a piacon,
Egy berögzült másodrang,
Egy páholyban megmaradt aktuális hidegfront, elmeszelt faldarab.
Egy fogyócikk, rokonok elől eldugott mélytorok,
Egy disszidáló disztichon, kinek dísztagja egy aktuális díszfarok!
Egy folytonos fejtörés, beszakadt zárlat,
Egy pumpáló szívizom,
Egy meg nem nyitott tárlat.
Egy elázott hírzápor,
Egy felesleges sajnálat,
Egy kiadós vastapsot követő mámoros lehelet, amit zálognak szántak.

Elhagytál a szóvicceim miatt…

„Robi, már nem vagy olyan, mint régen.”
Robi: „Mint Ronald Reagen?”
Ó, szerelem, te gyilkos amputáns – egy senkirekellő vagyok.
Egy kártyaparti galamb-ásza.
Egy Coelho szájába ragadt hajnali idézet vagyok,
amelyből Csernus Imi sajnos másodszor is ledoktorálna.
Egy proletárlaton hemp-ergó diszk-kosz vagyok,
(Stran)Don Johnson olvadó gofricskája,
száz Miami vicc kielégít Elekes ezeregy éjszakára.
(Drág)állott (trág)ára vagyok minden aukciónak,
az új, az énekes modul,
(kom)bajnokok (fo)garasa,
egy jobb kamrában pumpáló tölcs-ér, fekete párdúc, mozgalmam a Bag-IRA,
hol fröcsög a tejszín, de hallgat a krém.
Üveg lett szemem helyett a másodvirágzó diop-triász,
(ero)génekben pert vesztő jog-hurut, (fogyasztó)társad az alom zuzmóján gálázó mohakán,
kit agyonbasztak, mint jenkit a zuluk.
Nekem a szerelem nem az volt, hogy csak ott szerelem, s ez már neked túl punk volt!
Minden punkreál! punkLoreál!
Punk a deli, punks new román.
Punk, punk, Eszter-punk,
punkösdi rózsát punkrál
Punk, a bűvös sárkány.
Annyira vagyok kétszikű,
hogy a kérem két oldala lehetnék,
az igenek férfi nemje,
a por- s hóipar skizofrén lóherét rázó gangbangje.
Már egy hete csak az MMA-ra gondolok,
mindig részlegesen hason ülve, izzad a mélytorok tacskó szotyiban, vákuumtól túlhevülve.
Kiköpött gőg és demagóg szia vagyok én, egy quadra magyar szittya haza,
kit gyűrthegységre wassal-bert, és kibe regeszarvasként nem Orbán bánkot jár a nép hava.
Aranyom! Toldi-de az arcod.
Soha nem kellett félned, hogy megtalálsz Algo-Pirin,
te voltál az Anna-nász a zavaron,
s a vodka és a Bor-is csak egy alvaintő Jelcin.
Mi az?
Nem működik közöttünk a ké-miaz? Hogy mi az?
Az, hogy lombikostul, s üvegestül tiszta hívvel betörök, s ha kell, lúgosan örülök?
Tudod, ezek is csak savak. Az én savaim. Ezek a savak, ha marnak – s nem a hamarnak
sóznak.
Egy só mint gáz, azt hittem, egy húron pendulum.
Ha nem kellek, akkor majd a kiáb-rándít-tónál találkozzunk, keretes szövegeink költői
képre költöznek.
Ott összesúgjuk, amink van.

Kovács Daninak

Rendőr lettél, Danikám – avagy gazdálkodj okosan az én pénzemből…
De szép is ez!
De szép az élet!
Ne szépítsük. Rendőr lettél, Dani.
Az életed gyönyörűen ível.
Remekül áll rajtad az adóm, mosolyodban találom elveszett juttatásaim,
s a szemed helyén villogó százalékjelek is már teljesen lerágták az oly kevés még megmaradt
IQ-pupilláid.
Egyre Túlképzettebb a testtartásod, Dani, de a járásod még messziről is kissé félművelt!
Távolról vetít a szádból a zaccoskávé árvízében úszkáló olcsófánkos lehelet.
Dani, olyan nehéz kimonDani, hogy most te engem büntetsz.
Engem, aki egyetlen értelmes szókapcsolatként lógtam gyermekkori magányodban,
engem, aki neked egykor egyetlen voltam,
engem büntetsz, aki minden vállalható emberi szakaszodban őszintén mondta neked:
„DANI, EZ ÍGY NEM MEGY! Dani, te még rendőrnek is hülye vagy!”
Mintha nem lettünk volna padtársak,
Mintha már nem emlékeznél oly élénken arra a szegény Dugovics Tituszra,
– tudod… Akire volt pofád azt monDani, hogy egy orosz katona.
Én akkor a háttérben az utolsó hererázó izmommal fogtam vissza magamba a szart, s
Úgy gondoltam, hogy nincs minden veszve, mert leszel te még ember,
Dani! Emlékszel? Aztán anyád volt kénytelen megolDani, hogy minden évben
megmaradj padtársnak mellettem!
Most meg…
Szolgálni és véDani.
Szolgálsz és védesz!
Te!!!
Te…
Érted, Dani?
Magadat szolgálva, saját magadtól védjed a népet!
Ó, Danikám, te aztán érted a tiszted!
Te vagy az, akinek hátszele bűnözőket éltet,
Kinek bárkitől fontosabb az én húszasom,
s kinek a „nyugdíjpénz” már gyermekkori ártalom.
Dani!!!
Ez aztán a gerinc!
Te nyúlvány, te!!!
Doktori képzésed a gumibotod éle.
Hagyjuk, Dani…
Nincs harag!
Büntess újra meg újra!
De akkor mindenkit!
Mindenkinek egyformán tekerjen a mutatója.
Legyen az apád Ukrajnából csent benzines utánfutója, legyen az akárki,
legyen az akármi,
Legyen az mindenki!
Büntess mindenkit!
Mindenkit mindenért és mindenkiért!
Értem büntess, ellenem védj!
Szólíts a nevemen, szólíts a nevemben,
értem is védj, ellenem is büntess, Dani!
És Dani!?!
Még nem késő.
Emberként kereket, kerékbilincset olDani, majd alázattal
– felmonDani

Szabadság?

Amikor a téren ülsz, s csak nézed a hősöket, és azon gondolkodsz, hogy melyikből
kellene propagálnod az új Lego-dizájn áttörő arculatát,
a háttérben mindenki koszorút fest egymás érrendszerének összeszűkült kifestőjébe,
fagyitölcsérre éhező verebek kacsáznak a szökők útjain.
Elhidegült melegfrontok kompenzálnak, viharszaga van még a némaságnak is.
Nem tartja itt a lángot senki.
Nem kalandozik itt egy határ sem.
Csak halk turbinák feszítik szét a földet alattam, hogy menjek le állatba, s hogy lehessen
belőlem tengeri főemlős, vagy lehessek egy osztályfalon a rágcsálók alosztálya.
Minden pislantás egy új instagram, minden filmkocka egy régi mozi,
de egy valami marad.
Marad a felhőben az eső, s üzen vizenyős félgőzzel, hogy őt is szabadra kellene fogni
– de inkább csak rövidre.
Hát jöjjön a rövid. Az összes cseppje forrjon poharamba, merthogy végtelen
a szabadság íze.

Várt alak

Hölgyem!
Minden egyre boldogabb körülöttem
Kertünkben a fűz csupa dúrban ordítja a szomorú vasárnapot
A szomszéd százszor elütött fekete macskája is kacsintva cikázik balkonunkon
Hölgyem!
Nincs már csillagom, amit Önnek adhatnék
Nem keresem már az égboltot
Nehéz
Nehéz lehajtott fejjel az eget bámulni, ha a háttérben árnyék szerepét osztotta
nekem, Hölgyem!
Tényleg! Hölgyem?
Milyen ember az, ki a virágot harmatra cseréli?
Milyen egy diéta a szerelemben?
Magának csak a műkörmei voltak őszinték, s az arcába ragadt Coelho-idézetei
Magának, Hölgyem, a lábnyomát is megettem volna, minden hangsúlyát
egyengettem
Kevés lettem, mint a mentosban a nagyim receptje – Ugye!?
Hölgyem?

Levél nagyapámnak

Annyit még azért mondanék neked,
hogy ha veled koppannék,
a földön hemperegve veled együtt nevetnék.
Mondanám, hogy van még mondhatnék.
Hagyaték.
Hagyatékom lett a mondhatnékom.
Mondanám, hogy nem vettem egy részt sem belőled,
hogy egy rész sem lehettél belőlem,
s hogy a rés, amit kerestem, az részlegesen elveszett a részletekben.
Annyit azért még mondanék, hogy nem tartottam magam,
nem tartottam sem a legszebbnek, és a legszebbet nem tartogattam magamnak.
Nem én írtam a Hiszekegyet,
de én mondtam el a legszebben.
Neked én mondtam el először, s én mondtam tényleg a legszebben.
Mondanám, hogy hazudtam.
Mint két tányér a levesben, úgy mosolyogtam,
virágoztam kék szemekre, s vakon eltaláltam vesztes erkélyekre.
Mondanám, ha mondhatnám még!
Tudom, hogy mondhatnám még,
persze ha akarnám, csak akkor mondanám.
De annyit még mondhatok, hogy szürkébbek a hajnalok,
sötétebb a szél,
és vergődnek a jövőbeli tegnapok.
És csak azért is mondanám, mert tudom.
Tudom, hogy neked még mindig mondhatnám!
Mondhatnám az egyszerűen összetettet,
mondhatnám egyszerűen az összetettet,
egyszerűen csak mondanám!
Mondanám azt, hogy szép a világ,
de nem mondom.