Pavol Rankov: Klinika (regényrészlet, Vályi Horváth Erika fordítása)

Nem érzem rosszul magam. Tekintettel arra, hogy a klinikára tartok, szinte túlságosan is jól vagyok. Azzal a gondolattal ébredtem, hogy ez az első nap a héten, innentől javulni fog az állapotom, és ez az optimizmus még mindig tart. Legfőbb ideje, hogy mérsékeljem a túlzott elvárásaimat, elvégre az állapotom nem javulhat meg azonnal, egyik napról a másikra.

Eddig még nem jártam a klinikán. Valószínűleg sosem volt okom, hogy errefelé sétáljak, ezért meg is lepett, mekkora ez az épület. Egyszerű és kissé elhanyagolt, hatalmas platánfákkal teli régi park választja el a város forgalmas utcáitól. Itt nincsenek virágágyások, szökőkutak vagy giccses szobrok, csak néhány fából készült pad, amiről pattog a festék.

Az épület a funkcionalizmus valamelyik unalmas ágába sorolandó, bár a későbbi hozzáépítések tagolása nem igazán nevezhető funkcionálisnak. Elsétálok egy bekerített udvar mellett, ahol egy fészer található, melyben a hulladékgyűjtő konténerek kaptak helyet. Az összes létező fajta ott van – a sárga, a barna, a kék és a zöld, még egy lilát is látok. Talán a kevésbé veszélyes biohulladékot, a véres kötszereket és a teli pelenkákat, vagy akár az amputált végtagokat, kivágott vakbeleket dobják ki ide.

Igyekszem nyugodtan és nem túl gyorsan végigsétálni a parkon, hogy ne kapkodjam a levegőt. Ha a professzor a vérnyomásméréssel kezdi a vizsgálatot, összezavarhatják az emelkedett értékek. Nevetnem kell azon, hogy egy ilyen laikus diagnózishoz asszisztálni akarok egy olyan szakembernek, akit többen is dicsértek és ajánlottak. Hiszen a megemelkedett vérnyomás tünetként vagy okként is összefügghet a problémáimmal, ezért jó lesz, ha a professzor minél előbb tudomást szerezne róla.

Kavicsos járdán jutok el végül a főbejárathoz. Fürgén megmászom azt a néhány lépcsőfokot az üvegajtóig, de a fotocellás ajtó nem nyílik. Már épp szétfeszíteném az ujjaimmal az ajtószárnyakat, ekkor veszem észre, hogy a túloldalon valami rikítóan narancssárga mozog az üveg mögött. Az üvegajtó tükröződésén keresztül ki tudom venni a karbantartók overallját, úgy tűnik, épp a fotocellás ajtót javítják. A létrájuk körül szűk, szabad tér, mögötte az előcsarnok látszik tele emberekkel. Nyilvánvalóan az összeverődött tömeg arra vár, hogy elhagyhassa az épületet.

Az egyik várakozó nő észre is vette a tanácstalanságomat. Közelebb lép az üveghez, és tölcsért formál a kezéből.

– Beragadt – tájékoztat, amire nélküle is rájöttem már. Én is beleszólok a kezemből formázott tölcsérbe:

– Mikorra javítják meg?

A nő a tenyerét a füléhez szorítva jelzi, hogy nem hallja, amit mondok.

Újra odakiáltom a kérdést. A nő az órájára néz.

– Negyvenhárom perc múlva.

– Negyvenhárom?

A karbantartókra mutat, és magyarázni kezd:

– Tizenhét perccel ezelőtt azt mondták, eltart ez a javítás még egy órát.

Mindkét kezemmel megfogom a fejem, jelezve, hogy nem tudok olyan sokáig várni. Még akkor is, ha egyértelmű, hogy nem tud segíteni rajtam.

Megkocogtatja a mutatóujjával az óráját:

– Még negyvenkét perc.

Az egyik karbantartó lejön a létráról, mert szeretne mondani valamit. Bal kezét alkarra fonja, és könyökben behajlítja, a jobb kezének két ujja végigsétál rajta. Aztán a mutatóujjával egy ívet mutat abba az irányba, ahonnan jöttem. Megértem, és buzgón bólogatok. Meg kell kerülnöm az épületet; van ott egy második bejárat. Nem jut eszembe semmilyen köszönő gesztus, ezért egy légpuszit küldök mindkettőjük felé. Úgy látszik, nem is vették észre, mert több dühös férfi máris a gondnok ingujját rángatja. Nyilvánvalóan azt akarják, hogy folytassa a javítási munkálatokat, elvégre a velem való interakció csak meghosszabbítja a tömeg fogságban töltött idejét a csarnokban. Szóval nem negyvenkettő, hanem negyvenhárom, gondolom magamban.

Nekem sincs már időm késlekedni, az órám kijelzője háromnegyed tízet mutat. Ez nem az az időpont, amikor be lehet jutni az első vizsgálatra. Egy új betegnek kora reggeltől türelmesen várakoznia kell a rendelő előtt, különösen, ha nincs időpontja. Kezdek ideges lenni. Nem foglalkozom a megemelkedett vérnyomással, csak gyorsan visszasétálok abba az irányba, ahonnan jöttem. Hamarosan meglátom a melléképületeket és a bekerített udvart a konténerekkel. Az ütött-kopott fémkapu nyitva, amelyen behajtanak a kukásautók, így én is azon keresztül közelítem meg az épületet. Bár sietek, nem tudok ellenállni a kísértésnek, felemelem a lila konténer fedelét. Üres.

Egyetlen fémajtó van csak itt, és nincs bezárva. Ez bizonyára nem egy betegbejárat, de a lassan eluralkodó ideges zavarodottságban nem tétovázom. Csak remélni tudom, hogy találkozom egy készséges kórházi alkalmazottal, aki elmagyarázza, merre kell mennem, hogy eljussak arra a részre, ahol a betegeket ellátják. Lemegyek néhány lépcsőfokot, és továbbhaladok a folyosón a halvány neonfényben.

A falak végig csempézettek, és kezdek aggódni, nehogy a boncteremben kössek ki – feltételezem, hogy valahogy így nézhetnek ki a proszektúra termei –, mégis lassan haladok előre. Félve, de elég hangosan jó napot kívánok, nehogy tolvajnak nézzenek. Inkább állítsanak meg, mielőtt belépnék abba a terembe, ahol a holttestek vannak.

A folyosó egyenesen folytatódik és beleveszik a félhomályba, de el is fordulhatok, mert jobbra a keret nélküli ajtónyílás mögött újabb szürke tér nyílik. Tompa zaj hallatszik. Talán mosógépek vagy kazánok lehetnek az orvosi műszerek és segédeszközök kifőzésére, ami mindenképpen jobb, mint a holttestekkel teli hűtőládák. Megyek a zaj után. Újra, még hangosabban köszönök.

– Jó napot! – jön onnan egy mély hang.

Egy idősebb, munkaruhás férfival találom szemben magam. Nyilván nem zavarja, hogy itt vagyok, sőt úgy tűnik, megörül az érkezésemnek.

– Bocsásson meg a zavarásért, a klinika betegbejáróját keresem.

– Attól függ, melyik szárnyba akar bejutni. Innen csak a B-be mehet.

A férfi megkérdezi, melyik orvoshoz megyek. Szemmel láthatóan érzékeli a kételyemet azzal kapcsolatban, hogy a pincében lévő műszaki alkalmazott tud-e majd tanácsot adni, ezért hozzáteszi, hogy a kórházi fűtőhöz van szerencsém.

Pontosan így fogalmaz:

– Önnek a kórházi fűtőhöz van szerencséje, aki itt mindenkit ismer.

Kimondom a professzor nevét. Még mindig hitetlenkedve.

– A professzor úr szinte mindennap lejön ide – folytatja büszkén. – Hideg napokon csaknem naponta beugrik, hogy megmondja, milyen hőmérsékletet szeretne a rendelőben. Ha például előtte kocogott, akkor csak tizenkilenc fokot akar, de ha esik vagy fúj, akkor akár huszonhármat is kér.

Nem tudom megállni, hogy kíváncsiságomban ne kérdezzem meg:

– Innen külön szabályozni tudja az egyes rendelők hőmérsékletét?

A fűtő int, hogy kövessem. A szomszéd helyiségbe megyünk. Jelentős ellentéte azoknak a helyeknek, ahol eddig jártam. A modern berendezés atomerőmű vezérlőközpontjára vagy robotokkal irányított gyártócsarnokra emlékeztet, ahogy azt néha a tévében látjuk. A számítógépes billentyűzettel, színes gombokkal teli kezelőpulthoz lépünk, amin két kisebb képernyő is helyet kapott.

– Nézze csak – magyarázza büszkén a fűtő –, elég, ha bepötyögöm a helyiség számát és a hőmérsékletet. Vegyük például az A237-et, itt olyan fiatal nővérkék vannak, akik mindig fáznak. Most huszonkettőre van állítva, ezért fél fokkal megnöveljük.

Meglepetten nézem a képernyőt, még soha életemben nem hallottam, hogy ennyire korszerűen fűtik az épületeket. De gyorsan eszembe jut, miért vagyok itt, és azon tűnődöm, vajon ma járt-e idelent a professzor.

– Már hét előtt megjött. Huszonegy fokot kért, aztán tizenötöt.

Amikor a fűtő látja az arcomon, milyen meglepetten bólogatok, azonnal elő is áll a magyarázattal:

– A szobák hőmérsékletének szabályozásával hihetetlen mennyiségű pénzt takaríthatunk meg. Gondoljon csak bele, mennyit fizet egy háromszobás lakás fűtéséért.

De nekünk itt ötszázharminchét helyiségünk van, és mindegyiknek a hőmérsékletét képesek vagyunk külön szabályozni.

– És a professzor úr most nem fog fázni? – kérdezem. – Mégis csak tizenöt fok van…

A fűtő ujja a képernyőn lévő órára mutat:

– A professzor ilyenkor már nincs ott, csak az asszisztense, ő már elment.

– És visszajön? – érdeklődöm sürgetően, hiszen már tisztára megbizonyosodhattam afelől, hogy a fűtő egy jól informált személynek számít.

– Ma már nem. – Kétség sem fér a fűtő kijelentéséhez. – Most talán már Bécsben lehet, mert ott is rendel.

Annyira csalódott vagyok, hogy még elmenni sincs erőm.

A fickó elkezd kioktatni.

– A professzorhoz nem olyan egyszerű ám bejutni, mint ahogy azt gondolja. Ha be szeretne jelentkezni, kap egy időpontot – kétkedve csóválja a fejét – … mondjuk jövő év februárjára. A professzor úr asszisztense vagy a nővérke beírja a jelentkezőt.

Ezenkívül itt van – mondhatni – egy még egyenesebb út. Különösen azoknak, akiknek sürgős segítségre van szükségük.

– Határozottan mondom, sürgős eset vagyok – hozom szóba, és kellemetlen érzésem támad a mély alárendeltség miatt, mintha a fűtő kezébe adnám a sorsomat.

– Azt látom – veti oda.

Leül a kezelőpanel melletti forgószékre, nekem pedig felkínálja a zöld műbőr karosszéket, amelynek egyedi kialakítása egyáltalán nem illik a kazánházhoz, legyen az akár régi vagy hipermodern. Nyilván az egyik mentőautóból származhat.

Hálásan leülök. A professzor távozásának híre hallatán elhagyott az erőm. Innék is valamit, de szégyellek vizet kérni. Végül úgyis mennem kell.

A fűtő megkérdezi, nem zavar-e a füst. Odakínálja a cigarettásdobozt. Nem dohányzom. Beveszi a cigarettát a szájába, de nem gyújt rá.

– Tapasztalataim szerint a legtöbb ember azt hiszi, hogy a professzor az alacsonyabb rangú személyzettel kimérten és nagyképűen viselkedik – kezd bele a mondandójába a fűtő, és nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ezeket a szavakat valahogy túl gépiesen mondja, mintha már ötödik vagy ötvenötödik alkalommal ismételné el ugyanazt. – Pedig épp az ellenkezője igaz! Konkrétan velem nagyon barátságos. Mintha egy szinten lennénk, ami persze nem igaz, mert ő egy nemzetközi szaktekintély, én pedig csak egy fickó vagyok az alagsorból. De mondom, a professzor kollégának tart, mert így is szólít. Kolléga! Kolléga! Néha azt is mondja, hogy én vagyok a főnök. Főnök úr, keverjen ma nekem pontosan húsz fokot!

Rájövök, hogy erre a szószátyár alakra csak az időmet vesztegetem. A fűtő megérzi, hogy lankad az érdeklődésem, és ennek megfelelően változtatja meg a monológ irányát. Még mindig nem gyújtotta meg a szájában lógó cigarettát, így szólal meg és azt mondja:

– Nem ön lenne az első, és valószínűleg nem is az utolsó, akinek elsőbbségi időpontot szereznék a professzornál. Múlt héten egy hálás hölgy egy üveg francia

konyakot hozott – a férfi keze valahova a félig nyitott szekrény alsó polcára mutat.

– Nem akarta elhinni, hogy absztinens vagyok. De ha nem is lennék az… Hiszen nem önös érdekből hívom fel a professzor úr figyelmét a rendkívüli esetekre. Nem is a betegek, hanem a professzor úr miatt teszem mindezt.

A fűtő szavaira csak bólogatok, egyre jobban kezd érdekelni engem ez a lehetőség. Talán még hasznomra lehet ez az ember.

– Hát igen – folytatja –, egy közönséges fűtő szívességet tesz a professzor úrnak azzal, hogy kiválogatja neki a betegeket.

Hirtelen feláll, a cigarettát, amit meg sem gyújtott, visszateszi a dobozba, aztán pötyög valamit a billentyűzeten. Még mindig a berendezés fölé hajolva folytatja:

– Ezt meg kell magyaráznom, nehogy azt higgye, hogy valami önelégült kazánházi lüke vagyok.

Egy utolsó erőteljes ütéssel a billentyűzeten befejezi a feladatot, és felém fordul.

– Már említettem önnek – folytatja magabiztosan –, hogy a professzor úr nagyon elfoglalt. Én pedig, mivel nagyon tisztelem, sőt megmondom őszintén, kedvelem is őt, igyekszem legalább egy kicsit kellemesebbé tenni a nehéz munkanapjait. A vele és az asszisztensével folytatott rövid beszélgetésekből tudom, hogy a professzort különösen érdekli a betegek múltja. Szakmailag ezt kórtörténetnek hívják. Ismeri a szót?

Lelkesen bólintok, de a fűtő a maga okoskodásába merülve nem figyel rám.

– Szakmai nyelven szólva – elsősorban a családi kórtörténet az, amit a professzor a diagnózis felállításához használ. Persze a gyakorlatban a különböző tudományos iskolák eljárásait és módszereit alkalmazza, de mégis azokhoz a szakemberekhez áll a legközelebb, akik azt állítják, hogy a mai problémáink abból erednek, amit őseink átéltek és főleg elszenvedtek. Nem genetikailag, de valahogy közvetve – szakmailag nem tudom megmagyarázni – az ő traumáikat is átörökítjük.

A fűtő az utolsó szavakat drámai hangon ejti ki, mintha ez mindent világossá tenne.

– És ez mit jelent számomra? – kérdezem tőle.

– Amikor sok hónap után végre felkerül a várólistára, hogy találkozhasson a professzorral – a fűtő nem rejti el szórakozott mosolyát –, biztos vagyok benne, hogy megkérdezi majd öntől, mi a legrégebbi információja az őseiről.

– Hogy érti ezt?

– Mire gondol a professzor úr? – Ismét ironikus mosoly villan át az arcán. – A professzor meg fogja kérdezni, mi a legrégebbi információ, amivel rendelkezik az őseit illetően. Ha ön nemesi felmenőkkel rendelkezik, akkor mondjuk azt feleli, hogy az ük-ük-ükapja a napóleoni háborúban harcolt. Maga nemesember?

– Dehogy! – válaszolom határozottan, mintha bármilyen fontos dolog múlna ezen.

– És mi a legrégebbi információ az őseiről?

– Nem is tudom…

–  Nem  tudja?  Biztos  tud  valamit  a dédapjáról vagy a dédanyjáról, vagy legalábbis a nagyapjáról és a nagyanyjáról!

– De ha azt mondom a professzornak, ahogy apám szerint az apja és a nagyapja is suszter volt, az befolyásolhatja a kezelést?

A fűtő bocsánatkérő mozdulattal felemeli a kezét:

– Elnézést, valószínűleg nem fejeztem ki magam pontosan. A professzort főleg az epizódok érdeklik, néhány konkrét esemény, amely hatással lehetett az életükre, és amire még mindig emlékeznek a családban. Mit vitt véghez az a suszter, mi történt vele… Nem volt szó a családjában például a dédapja valamilyen munkahelyi balesetéről? Hogy levágott egy darabot az  ujjából? Vagy arról, hogyan ismerkedett meg a dédanyjával?

– Semmi ilyesmiről nem volt szó – jelentem ki elgondolkodva.

Vályi Horváth Erika fordítása

Pavol Rankov (1964) Klinika című kisregénye 2022-ben jelent meg Koloman Kertész Bagala Kiadójának gondozásában. A szerző legújabb magyar fordításkötetét a Kalligram jelentette meg A kis dunai háború, avagy a somorjai szent mészáros és egyéb történetek címmel, Vályi Horváth Erika fordításában.