Mécs László versei (a hagyatékból)
Pórasszony
Mezítelen lába visszeres
és melltelen és csupa csont,
sosem pihen s míg pénzt keres,
kiszívja gyermek, munka, gond.
Még harmincéves sincs talán
s úgy jár, mint vasorrú banya
mesék napfényes oldalán.
Mégis szép, dicsfényt hord: anya!
De kisfia dundin puha
s fehér a teste, mint a tej
és tiszta rajta a ruha
és bársonyos a buksi fej.
Már járni tud és már gügyög
száz semmiséget tőle kérd
és mégse únja mint nyügöt,
nem adná semmi kincsekért!
Az asszony krumplit töltöget,
a krumpli másé, harmatos.
A sok sor: nem rég írt szöveg
a föld könyvében. Harmatos
virágból fészket halmozott
fiának s míg az játszogat,
javítja fény-aranyozott
kapával a zöld sorokat.
De szeme folyton ráremeg
a kisfiú fejére, mint
két kék pillangó egy remek
virágra, néha odaint,
vagy odafut, gyorsan agyon
becézi s ekkor, Istenem,
a lúgkimarta ujjakon
virágok nyílnak hirtelen.
A föld, a munka, a gyerek
hogy összeforr itt bibliás
törvény szerint mint szív s erek!
Tudok szagos kaméliás
dámákat, kiknek eltelik
szórakozásban életük
s nem érnek rá, hogy estelig
megcsókolhassák gyermekük!!
Ellibegett tündérien
A téltől még kicsit fakón
szélesre tártam ablakom.
A fák fölvették odakint
a rózsaszínű krinolint.
Egy éve vártam rá híven.
Egy évvel vénebb lett szívem.
Gondoltam, máma meglesem
s a kertbe ültem csendesen.
S ő jött a díszbe öltözött
udvarhölgy-bókú fák között
s hogy elkeringett egy mazurt,
szél-ujjal a hajamba túrt.
Megnéztem, van-e ősz hajam
s nem vette észre sóhajom
se vágyas, vénülő szívem,
ellibegett tündérien.