Szászi Zoltán útirajza

Itália, Liguria, egykapuzás, nyár

A képeket Szászi Zoltán készítette

Nem túlságosan biztatók az időjárás-előrejelzések, utazásunk hetére végig esős időt ígérnek az időjósok. Pozsony szeles, szinte hideg, az Alpok felől a Kis-Kárpátok fölé surranó viharfelhők mogorva csipkéit borzolja a hűvös szél. Kincstári optimizmusú repülőgép-kapitány hadarja el a szokott szöveget, felhívja a figyelmet, lehet fogyasztani, tulajdonképpen az a lényeg, aztán úgy egy félmondatban arra is kitér, esetleges turbulenciákra figyelmeztette a földi kiszolgáló személyzet. Aki Kelet-Közép-Európában útnak indul, vagy itt él néhány éve, vagy aki megélt, elélt itt néhány évtizedet, az az ilyesmi riasztást lazán kezeli, vagy esetleg figyelembe se veszi. Turbulencia. Ugyan… Kormányok, eszmei rendszerek, királyságok, diktatúrák után mit nekem egy kis turbulencia? De mégis! Azért néhány méter szabadesés néhány ezer méter magasban csak megmozdítja a gyomromat. Nem illik alábecsülni a természet erejét. Nem ijedek meg. Életemben először Kassáról Prágába repültem, 1989. november 27-én. Talán akkor. Make my sway again!

Aztán alig fél óra múlva, még az Alpok hava előtt esni kezd, aki ablakhoz váltott jegyet, morgolódhat, most onnan semmit nem látni, csak foszlányokban a tarajos felhőket, nagy néha itt-ott kivillan foltnyi zöld, szántás vagy mező barnája, valami amorf szürke, ami szikláknak látszik, meg vízszintesen sodródó makacs vízcseppek. Mibe tudnak ezek kapaszkodni? Ott fent, olyan szélben. Mi lenne – fut át az agyon, hogy mégis mi lenne, na és, hát mi is lehetne, ha lenne is? Kicsit sajnálom a fedélzeti személyzetet, a légikísérőket, amiért, ha unott arccal is, de rutinosan és pontosan el kell mutogatniuk, mi lenne a teendő akkor, ha baj lenne. Ha baj lenne, ha lenne, teendő. Mi lenne? Öreganyám jut eszembe. Karmos ujjával, ahogy mutogatva, vagyis inkább szinte hadonászva a kezével azt mondja, hogy akinek kard által kell, annak esélye nincs vízbe fúlni. Punktum! Mert hogy a jóisten! El van az a sors könyvében… Ebbe nagyjából bele is lehet nyugodni. Mi lenne, ha… Sors könyve. Eszembe jut, semmi olvasnivalót nem hoztam, a lefelé bámulást terveztem eredetileg, de hát az ugrott. Persze, nincs semmi gond, a másfél óra út oly hamar eltelik, hogy tüzetesen át se tudja gondolni azt az ember, mit tegyen, ha mi lenne, ha… Olvasni? Ha lehajtom a fejem mozgó járműben, mindegy mi az, busz, vonat, repülőgép, hajó, személygépkocsi, szédülni kezdek, hányingerem lesz. Itália felé az irány. Felhők felett mindig süt a nap. Valaki parfümöt vesz, édeskés, nekem túlontúl édeskés az illata, kicsit szomjas leszek ettől. De mindjárt ereszkedés, semmi pánik, célnál leszünk máris.

És már érzi is az ember a süllyedést, a lassulást, a gép rázkódását is átveszi, az alsóbb légrétegekben a felszakadozott felhőfüggöny valami nagy, milliós lélekszámú konglomerátumot, lakott terület cikk-cakkjait, színes foltjait, utcapárhuzamait mutatja, amelyet terek ritmusa rajzol szabálytalanná. Róma! Furcsa módon az első, amit felismerek, az a Porta Prima nevű temető, közepén a hatkarú, ventilátor-alaprajzra hasonlító kolumbáriuma. Parányi az Angyalvár, kuglófsütőnyi a Colosseum, zsebkendőnyi a Szent Péter tér, bazilikával, vatikáni kertekkel, mindennel együtt. A város szívébe belekoppanó kalapácsfejre hasonlít a legjobban a Termini pályaudvar, a ki- és befutó vonatok színes kígyói mutatják, ez egy élő város. Egy pillanatra a felbomló esős szürkeség ellenére is felfénylik Ostia felől a tenger, ez megnyugvást ad. Az élet sok bizonytalansága, mozgalmassága közt jó tudni egy örök állandót, a nagy vizet, a tengert. Ciampino reptere uniformizált, mint bármelyik más európai nagyobb reptér, ahol a fapados légitársaságok járatait fogadják, ez is ugyanolyan. McDonalds és duty free boltok sora, ám ezúttal külön ellenőrzés azoknak, akik nem az idén barnultak le. Bevándorlók szűrése. Diszkriminatív intézkedésnek vélem, érzem ezt, de a szabállyal szemben felesleges bármit is, miképp vizelni sem ajánlatos széllel szembe. A legnagyobb poénja ennek az oktalan szűrővizsgálatnak az, hogy a délolasz, barnább arcú srácokat szűrik ki, na azok aztán sűrűn mondják is a magukét, joggal. Folyékonyan szidják valaki felmenőit, és lobogtatják olasz útlevelük, kikérve maguknak a szívatást. Európa, Európa!

Már alig esik. Helyközi vasúttal irány a Termini, ez a város szívébe lyukat ütő hatalmas kalapácsfej, onnan indul tovább majd velünk a Kék Nyíl – ez a vonat neve – Liguria felé, északnak, Toszkána csábos dombjain átrobogva. Tényleg robog, százhatvan kilométer per óra az átlag, a vizespalack mégis stabilan áll a kis asztalkán. Ha én ezt egyszer ilyen sebességgel megélhetném Losonc meg Fülek közt! Hagyjuk! Szlovák lányok próbálnak jegyet venni az automatából, a vasdoboz makacskodik, de aztán felfedi trükkjeit, mindenki boldog, útnak indulhat. Róma kissé morcos, mintha egy olyan másnapos, zangós Borgia pápa lenne, akinek éppen nem sikerült a coitus, hiába ivott bort, zabált osztrigát, csak nem és nem mered égnek a rúd, nem akar az istennek se olyan kemény lenni, mint bent a bazilikában a monstrancia nyele. Az ég lecsuklik, lógó fejjel mered lefelé, majd fejest ugrik esőként, szinte függöny. A pályaudvar egy pontosan működő, sokkarú acélpolip, lüktet, él, zajong, hullámzik. Percenként sokezer embert benyel, s legalább ugyanennyit kiokád magából. Nem is értem, hol vagyok, de érzem, köröttem megszámlálhatatlan sok náció, nyelv, arc, bőrszín keveredik, mintha idetódult volna a világ, olyan érzésem támad nekem, az itt utat keresőnek. A Kék Nyíl pontos, tiszta, kényelmes, suhan, megint hangsúlyozom, hogy otthon szokatlan százhatvan kilométer per óra sebességgel. Emiatt csak pillanatokra mutatja a várost, felvillan és elsuhan minden, már el is takarja egy újabb alagút. Ókor és atomkor, díszes romanika, csipkés gótika, kecses reneszánsz, és hozzá szemét, hajléktalanok, carabinierik, Vespa motorok, Fiat meg Fiat és megint csak Fiat autók kígyózó sorai. Késő délután van, nekilódul a Kék Nyíl a pályának, kapkodom a fejem, még belvárosnak tűnő zsúfoltságot látok imitt, majd amott már perc múlva békés, vidékies tájat. Díszei olajfák, cédrusfenyők, szőlők, utak, csomópontok, szögletes gyárak, a nagy aquadukt megmaradt ívei. Aztán megint eső, elmos mindent, vízszintesen zúdul.

A vonat másik oldalán kibukik a tenger, nekem varázslat, az ott ülők kártyáznak, pletykálkodnak tovább, nekik hétköznapi, megszokott látvány, ahogy a szél a part felé könynyű kis sellőket terel. Megszokott, hogy a változatos part évezredek óta békésen tűri ezt, ezt a molesztálást, hogy a víz a folyamatos hullámcsapásokkal koptatja. Színek, formák, sós illat, nyár szaga, olasz péksütemények illata, édes, édes, édes, túlcsorduló Itália! Fránya romantika! Értem már, ez az egész mitől olyan, miért olyan, igen. Nem értem, csak nagy a szám, de érteni vélem. Persze, nem véletlen, hogy a romantikát emlegetem, semmi véletlen nincs ebben, hiszen pontos úticélunk van, bizonyos Tellaro falu, és ez a hely része Lerici városának, ennek meg legismertebb helye a Golfo dei Poeti, azaz a Költők öble. Otthonosabban lehetne-e éreznem magam? Nemigen hiszem! Ott leszek, ahol háza volt Shelleynek, egy olyan parton álló, bele a távoli horizontba belenéző, szinte lábait, portikusának oszlopait a hullámverésben mosdató ház áll. Éppen felújítás alatt, magánkézben, de a kertjében, mely nyitott, hangversenyeket, kishercegek és kishercegnők pizsamapartiját, színházi estet hirdet a reklámtábla. Semmire nem jutok el. Más a terv, az időbeosztás, de legalább jó tudni, ilyen is van ott. Ott, a romantika vidékén, ahol Shelley mellett ez a Byron is a magányt kereste és e célból egy mélyen a partvonalba mosódott barlangba bújt, Portovenere nyugati partján, ahol a Ligur tenger őméltósága duhajkodik a partokkal. Byron ebben a barlangban a visszhangokkal társalkodva, a hatalmas hullámverés ringatásában álmodzott, talán valami nagy tettről. Talán valami olyasmiről, ami nem hétköznapi. Ma már erre a nagy és vad romantikára ugyanilyen formájában ne számítson senki, a turizmus mindent is visz. A Golfo dei Poeti öböl vize kissé visszább szorult az elmúlt kétszáz évben. Shelley, az ifjú angol költő, aki megszöktetett kedvesével itt bujkált, s aki a Megszabadított Prométheuszról írt, már 202 éve a tengerbe fúlt.

Pont itt. Vagy legalábbis itt valahol. Lehet, hogy ott, ahol most a strand van? Vagy a hullámtörőkön túl netán? Írják, Byron, a romantikus társ, a régi római szokás és szertartásrend szerint barátja holttestét – melyet csak négy nap után adott ki a víz, addig mosdatta sóival, könnyeivel, algáktól zöldes árnyalatú fényességben – halotti máglyán égette el, s hol máshol tette volna meg ezt, ha nem a tenger, az öböl partján? Ha jobban belegondol az ember, akkor tulajdonképpen egyik költő máglyát rakott a másiknak… Ma is szívesen elkövetnének ilyet, mondjuk leginkább a versenytárs felszámolása céljából ilyen cselekedetet elképzelni, kapva kapna ilyenen sok tehetségtelen konjunktúralovag, minisztériumi és kormánydalnok meg udvari csacsaner. Abban semmi romantika nem lenne. Akkor, 1822-ben… Az volt ám csak a nagy romantika! Mindehhez hozzá kell tenni még azt is, hogy állítólag Shelley szíve nem hamvadt el a halotti máglyán. Nem emésztette el a tűz. Ó! Pedig! Na és ebben nem kell semmi misztikumot keresni, hiszen a hamvasztás módszere – lásd száraz, vagy nem egészen száraz fából rakott máglyán való elégetés – nem lehetett túl hatékony és eredményes. Nem egy krematóriumi dolgozó mesélt már nekem olyat, hogy a 700-800 fokosra felhevített hamvasztókemencében a legtovább a rákos sejtekkel fertőzött izomrostok, na meg a szív izzik. A szerv, amely az egész élet ideje alatt, éjjel és nappal, álomban és valóságban mindig dobog és dobog, na, az megkeményedik, az nem enged a tűznek se. Így lehetett Shelley szívével is. Sétálni ott! Kell majd! Hátha egy porszem még abból származik, hátha belélegzem, hátha részem lesz Shelley. Hátha! Prométheusz leveti láncait! Romantika! Lericiben: Dante is járt ott. Ihletet merítve a Pokol leírásához, éppen a Lerici környékét csipkéző sziklás tájat bámulta. Meg a tengert. Ahol a parton a homok szinte ragyogó. Már arról a partról, a homokról beszélek, ott Lericiben, miközben az út egyéb részleteit, s magát a megérkezést még nem is meséltem. Ahogy a Kék Nyíl északnyugat felé surran, úgy szűnik az eső, mire La Spezia pályaudvarán lecihelődünk pakkjainkkal a vonatról, már a Hold kis karéja is látszik az égen. Könnyű utazni úgy, ha jó barát vár. István, Stefano, Pista! Aki német gyártmányú, monacói rendszámú autóban, szlovákiai magyarokat szállít, Olaszország Liguria részén. Átsuhan az autó La Spezia ipari részén, a hadikikötő és járműjavító szikrázóan kivilágítva, valami irdatlan nagy szürke anyahajón siklanak oda s vissza fel meg le munkaruhás emberek, szállnak a szikrák, hegesztőkből induló ívfények vakítják a szentjánosbogarakat, a város éjjel is él, taxik, autók, kismotorok sokasága tölti meg.

Félórás kanyargás után érkezés Tellaróba, még ez nem felfedezés, ez egy egész napos utazás vége, ez egy megérkezés. Ismerkedés a hely legjellegzetesebb alakzatával, a lépcsőkkel! Fel és le, le és fel! Mindig minden lejt. Vagy lefelé, vagy felfelé. Bárhová indulsz, így van ez mindig. Reggel lefelé, visz, sodor le a vízhez, a Ligur-tengerhez, az örök elemhez, akit becézgetve csak Ligurkának hívunk. Majd este meg a szél támogat hátulról, felfelé, a szél, az a tenger felől fújó állandó szél, felfelé a házhoz, szállásunkig, ahonnan ellátni, el egészen Ponte Venere régi templomáig – ezt Szent Péter vigyázza – meg a világítótoronyig – azt csak isten tudja, ki vigyázza, de nem laknék benne! Innen belátni a kisvárosba, ellátni a nagyobb városba, el egészen a hadihajókig. Kezdettől fogva csak bámulok. Nem hiszem el. Nincs ennek vége, ez bennem dorombol, dübörög, csobban, ez sodor, nekicsap saját magamnak, erre alszom el, erre ébredek, ennek ritmusát veszi át a nehezen hamvadó szívizmom, egymásra hangolódunk, egybemosás ez a végtelennel. Az időjósok viharokat mutatnak a telefonomon, de nem hiszek a telefonnak, nézek ki az ablakon, a tenger, ha morcos is kicsit, de tiszta, csak a hirtelen a vízbe belezuhanó sziklák tetejébe ütköznek, akadnak bele az imént támadt felhők. Elégedett lehetek, láthatom, hogy születnek a felhők. Süt ádázul a vízre rá a Nap, szinte szúr, s már bolyhosodik is a part, párák kelnek fel, másznak a házak közt, űzi őket a hullámtörők közé szorított kékség, menni fel, szállni, válni esővé. Egész héten esni fog? Kétségbeesett kérdés, mert nyaralni esőben? Bízni kell, csak bízni! A tenger nem bosszúálló, nem gonosz, nem megátalkodott, nincs benne rosszakarat, a tenger fluidum, erő, istenség, végeláthatatlan energia, moraj és csend, és tudom, hogy nem bánt, ha tisztelettel fordulok felé. Poszeidón, Neptun, mindegy, hogy hívom, de hívom a nagy víz isteneit,legyenek szívesek, ezen a héten, ha lehet, vegyék figyelembe, hogy itt vagyunk, hogy itt vagyok, hogy az életben talán egyszer, most először itt, és ki tudja, lesz-e még egy… Kegyesek az istenek! Elaludni erre a legjobb. Hullámverés hangjára. Meg tudnám szokni…

Másnap Pisába visznek, ezt se hittem volna soha, hogy én ide eljutok. Nagyon párás az idő, fúj a szél, meleg a szél, ami szokatlan, de mégis jó. Az út gyors, izgalmas, a város maga nem sok, tulajdonképpen csak a Csodák tere az, ami igazán agyonlátogatott. A torony ferde, éppen annyira, ahogy illik neki ferdének lenni. Na, itt aztán tényleg minden erről szól, erről a ferdeségről. A dóm csicsás, isten nincs otthon, a Duomo látványosság csupán. A keresztelő kápolna, azaz a Babtisterio felújítás alatt, kívülről izgalmas a festése, a formák és méretek bólogatásra késztetnek, hogy igen, hát ez azért nem semmi! Maga a torony, azaz a Campanille, oda nem megyek fel, sok a turista. Na de mellette ott van az a pazar, az a temetkezésre épített csodaépület, a Camposanto! Ez a legizgalmasabb nekem. Buonamico Buffalmacco, ez a korai reneszánszbéli freskófestő viszi el a pálmát nálam. A halál diadal. Egy temetkezési épületegyüttes a legizgalmasabb nekem, melynek falán elborzasztó témájú freskók ékeskednek. Heteket tudnék ezek bámulásával tölteni, meg sétálgatni ebben a morbid kőkertben, lassan kisilabizálni a cipőtalpam alá simuló sírfeliratokat. Kifélék fekszenek pár ölnyi mélyen a simára kopott kövek alatt? Kik ezek a jelesek? Tán gazdagok, urak? Vagy csak esendők? Mi ez az egész? Néhai emberek kétségbeesett vágya, beírni magukat a jövőbe? Netán üzenni? Nem mást, csak ennyit, én is voltam egykor? Ezer nevet is elolvastam talán. Egyet se jegyeztem meg. Egy szobor tűnt fel. Fibonacci szobra. Kapucnis alak, ujjai letörve. Elkoptak a számolásban netán? Vagy a háborúk? Azok törték le? Átkozott háborúk! Hát igen. Ezt a helyet 1945-ben lebombázták. Kis híján teljesen megsemmisült. Azóta egészen jól helyreállítva ott látható a falon az Utolsó Ítélet. Egy eleven Sátán táncol, bár lassan már hatszáz évesnél is régebben megfestették, de hát mi az egy bukott angyalnak, mi az a hatszáz év? Körbe a Sátán mellett az emberiség mindenféle képviselője. Pór, úr, király és bíboros, katona és lópatkoló, férfi és nő, pap és kereskedő, lovag és kurva. Netán ők lennének két méterrel alattam? Mindenhol csont, por, por, csont lehet? Én meg kopogok felettük, négylábon, két saját, pluszban két mankó. Sok ezer név, sok ezer álom, élet, sok ezer elmúlás, megszámlálhatatlan vágy és fájdalom, de egyféle hit, hogy van túlvilág. Csak egy név maradt meg onnan, csak egy, az elkopott ujjú Fibonacci. Ott van eltemetve, szobra is van ott. Az aranymetszés titkának matematikai leképezése, így értelmezem gondolatait, számsorát. Nem mellesleg ideális esetű nyúlszaporulat meghatározásához és pénzváltáshoz is használható. Éljen a gyakorlatiasság! Nyúl, tizedes szám és pénzváltás. Kalapom emelem. Csak az ő neve maradt meg. Pap, püspök, bíboros, úrinő pedig szintén volt lábam alatt ezer. Vagy kétezer? Bele lehet ebbe szédülni, lezuhan a vérnyomásom, presszót keresünk.

A szél felborítja a kávémat, a pincér kér elnézést, hoz egy másikat, borravaló nincs, minden patyolattiszta, a kiszolgálás gyors, korrekt, finom. Közben fanyalogva nézem, ahogy az ázsiai turisták támasztják a ferde tornyot. Ez alatt értendő, hogy hosszasan állítják be magukat, hogy a fényképen úgy tűnjön, ha nem támasztanák, akkor a torony eldőlne. Valahogy nekem nincs kedvem ilyen „ikonikus” fotó elkészítéséhez, morgok magamban, azt vélem, a torony enélkül a tevékenység nélkül is áll még egy darabig. Felettébb hülyén érezném magam, ha lenne rólam ilyen kép, ahogy támasztani próbálom. Felmenni nem tudok a magasba, oda a kerengőre, túl magas, nem nekem való az, amúgy se kell kísérteni a sorsot! Pisa eltelít. Sok, sűrű, erős. Az Utolsó Ítélet jár a fejemben. Buffalmacco. A kidőlt kávé és a szél. Este jó Tellaróban tenger, fogva tart az édesség, na meg a kávé, nem is tudom, de itt még este is kávé, ahogy reggel is kávé, tulajdonképpen mindig kávé, de mégis jól alszom. A telefon lépésszámlálójának eredményét meg se mondom, mert ha nyilvánosságra hoznám, még valaki elküldene bányásznak. Igaz, minden lépés fájt, de van érte kárpótlás. Látvány! Íz! Élmény! Na, jó, elárulom, napi tízezer feletti a lépésszám. Napi tízezer felszisszenés, de csak befelé sziszegek, semmi kiengedett érzelem, semmi mások hátráltatása, az most meg nem engedett! Én akartam. A tengert! Azt is megkapom majd, de a következő napra az Uffizibe van belépőnk.

Firenze híres városa. A szelíd Arno. Álmodom. Nem akarom elhinni, hogy itt vagyok. Regionális vonat visz be, egy helyi csavargó, utálkozva germán basztardoknak minősít, ordibál, ránk mutogat. Mit lehet tenni vele, bolond szegény, koszos, büdös, orrából percenként piszkálja a taknyát, elcsócsálja, majd morog, fröcsög, utálkozik, más szó nem esik ki a száján csak ez: bastard, bastard, bastard! Pofáncsapni nem érdemes, csak megerősíti a hülyeségében. Semmi gond. Firenze kárpótol, egy falu hülyéje, embernek meg mindenhol kell lennie. A mocskolódását, a szagát, őt magát a vonatból kiáramló tömeg, az utána lengedező kellemetlen hangulatot az Arno látványa mossa el. Firenze! Aki ide megérkezik, az eleve tudja, képtelenség ezt a várost egy nap alatt felfedezni, ha csak ennyit tudtam rászánni, csak parányi metszetet kapok, kicsi ízlelésére jut lehetőségem. Belekóstolásba. Abból a célból, hogy vissza kelljen jönni ide. Még sokat, meg sokáig itt lenni, s főleg sokszor. Ezt el kell fogadnom. Egy élet is kevés Firenzéhez. Kettő se lenne elég. Három talán a töredéke megismeréséhez. Négy? Abban kiegyeznék. De kinek van négy élete? Ez az egy agyam igen kevés ehhez a városhoz. Igen gyorsan megtelik a vizuális memóriám élményekkel, csak míg a híres galéria felé battyogok. Ami meg az Uffiziben van, az befogadhatatlan mennyiség, így azt játsszuk, hogy megpróbálunk olyasmiket keresni, formát, témát, tévedést, amik nem tökéletesek, amin el lehet csipkelődni. Kiszúrjuk magunknak az Angyali üdvözlet témát, ilyen kép van néhány itt, emiatt aztán az angyalok szárnyának tollazatát vizsgáljuk behatóan. Jókat lehet derülni így, ahogy azon is, milyen bambák, hízottak, ormótlanok, kis bumfordik olykor a frissen született Jézuskák! Valahogy mintha gyereket nem volt türelmük elég jól megfesteni a mestereknek. Lehet, a rakoncátlan kölykök nem ültek elég türelmesen, ha meg mozgolódik a modell, akkor vessen magára, ha a képen pufi lesz, aránytalan, vénember arcú, kicsit nyomi, bárgyú vagy éppen lángosképű. Jó kis meccs ez a trecento, quattrocento és a cinquecento néhai festőmestereivel! Kinek a legszebb a Jézuskája? Hogy ez akár szentségtörés lenne? Nem sújtott agyon villám. Ahogy a Botticelli Vénusz születésétől se szeppentem meg, ezt igen jól megoldottam, egyszerűen nem hittem el, hogy élőben látom. Akadály megoldva! Így kell ezt csinálni! A római szobortár viszont egészen más tészta, az másképpen bánik el velem, úgy és annyira képes lenyűgözni, hogy nem veszem észre a körülöttem hömpölygő tömeget, kicsit elveszek, lemaradok a csapatomtól. Szándékosan nem fényképezek, nem, és nem, nem akarom a szemem becsapni azzal, hogy majd otthon visszanézem, mert minek? Most van a most, most kell látni, amit látni, befogadni engedett a sors.

A fejemre gyorsan kitehettem a táblát: megtelt! Az ember inni, pisilni, pihenni akar, agyonnyomja a sok szép. A múzeum tetőteraszán remek kis presszó van. Két tízpontos afroamerikai pincér terelgeti a tömeget. (Elmagyarázom ezt a tízpontos dolgot. Évek óta rossz szokásom, bár akár a tiszteletem jelének is mondható, hogy magamban pontozom – néha a családtagokkal együtt, magunk közt megosztva a dolgot szoktuk ezt – a velem szembejövő afroamerikai embereket. Férfit, nőt, gyereket egyaránt. Aki tízpontos, az magas, ébenszínű, fényes, csodálatos szép. Elgondolkodtam azon, ha ők pontoznának engem, én legfeljebb egy átlagos ötös lennék, olyan kőművesbarnára sült, amely alatt látszik a piros, jobban mondva a fehér bőr.) Szóval kiváló a tetőteraszon a kis presszó, nem is túl drága, Kassán vagy Pozsonyban is vannak ilyen árak. Az aperol spricc jéghideg, a kávé igazi felüdülés, a látvány pedig? Megfizethetetlen és észbontó. Csak úgy ülsz az Uffizi tetőteraszán, kávé, finomságok előtted, de balra a dóm, azon ott ékeskedik Filippo Brunelleschi tojáshéj kupolája, jobbra az Öreg Palota, azaz a Palazzo Vecchio, sorban a kanyargó kis utcák, színek, fények, de én már csak legyintek. Nem tartom valósnak a helyzetem, állapotom. Úgy megyek el Marcus Aurelius szobra mellett, hogy akár megsimogathatnám a szakállát. Na, mondom, ha felséged eljött anno a Granum, azaz a Garam mellé, hát most én is tiszteletemet tettem, én, a germán, szláv, magyar európai kései keverék obsitos katonája a birodalomnak, ki lakik most Barbarikumban, éli kis obsitból a napi életét, de egyszer tíz évben kirúg a hámból s akkor is idejön, Itáliába, a birodalomba, hol polgárjogot nyerni nem apróság ám! Ave imperator! Te morituri salutant! Az a sok márvány, az mind innen hasadt ki Carrarából. A szelíd Arno mellett kifutunk a tengerhez, Marina di Pisa üdülővároskába, ahol kavics hátán kavics a tengerpart, szikrázó hófehér kavics, a tenger csapkodásától lekerekített formájú carrarai márványkavics. Vakít! Három darabot hazahozok, csak elcipeli majd a gép, mindháromnak van célja, hogy hová kerül. Egy darab marad otthon, a kavicsgyűjteményben, egy velem utazik majd  Prágába, Löw rabbi sírjára szánom, egy másik, szintén tengerparti darab mellé, azt tavaly vittem oda. A harmadik helyben kerül majd egy emléktáblához. Orvosok, 1944-ben tarkónlőtt orvosok emléktáblájához.

Marina di Pisa. Közben ők járnak a fejemben. Kávét kell innom. Aztán még egyet, de azt már Marinella di Sarzana strandján, vihar előtt. Sziklák, meredélyek, homok, lisztszerű, már majdnem sáros és megint sziklák, meredélyek, homok, szürke és sárgás, néhol vízerek futnak ki a partból; az édesvíz vágya, beleborulni a sóba. Szezon előtti nagytakarításban a büfés, kávét azért ad, kávét, azt mindenhol lehet kapni, itt nincs élet enélkül, ők maguk szabályozták ezt így, tehát nyitva állnak a kérésre, bárhol, bármikor, kivéve a sziesztát. Délután kettő után csak bolond kóválygó turistát látni, rendes étterem nincs nyitva. Szokások. Lehet alkalmazkodni. Látva a klímaváltozást, lassan be kéne vezetni itt is. Olyan gyorsan futnak a napok, egybemosódnak a dolgok, felidézni se lehet percre pontosan. Talán nem is kell! Mindig van ilyen. Hajóút. Nincs olyan város, hogy vízre ne szállnék. Krakkó, Prága, Pozsony, Bécs, mindegy, kell a rálátás a vízről. Lericiben ki nem próbálni ilyet, istenkísértés lenne, ha ezt kihagynám, Dante poklának legmélyebb bugyraiban kéne tartózkodnom az idők végezetéig. Hajók, kikötő. Yacht sok száz, kis vitorlás, motorcsónak, halászbárka, kompok. Mint ez is, amin utazunk. Menetrendszerinti járat, Lericiből a Cinque Terre turisztikai desztinációba vinne, de éppen piros a jelzés. Hát jó, nem szeretem a kiemelten kínált dolgokat, de ez valóban kihagyhatatlan. Ha piros, akkor legalább Ponte Veneréig. Lerici vára alatt Dante mosolygós márványszobra, kezében mutatja a Divina Commedia könyvet. Halálának 700. évfordulóján avatott szobor. Eleven. Leginkább egy genovai kereskedőre hasonlító alak, korhű ruha, szép kivitelezés, ötletes kis alak. A vár árnyéka a szobor lábáig nem ér el, már a mólóknál kifullad, a nap túl gyorsan emelkedik, lehet, télen el tud kapaszkodni egészen Alighieri fehér márvány alteregójáig. Lerici vára morcos, mondanák, akár fantasy film forgatására is elég jó hely. Magas, régi, mord, zord, harcias, ódon, és szépen lassan marja ki alóla a tenger a sziklát, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. A komp gyors, a hullámok tarajosak, alattomosan dobál a hajó, a kapitány el is mondja még egyszer, nem tudunk kikötni, csak Porte Venerében; aki teheti, az halassza el az utat Monta Rosso faluba másnapra, addig talán a viharjelzés változik. Elhalasztom, folytatás később Monte Rossóról. Most Ponte Veneréig libegjünk, fél óra, de alaposan megringat a komp, még ha rövid kirándulás is lesz, de ennyit mindenképpen megér, a kis, ezer évnél régebbi Szent Péter-templom, aztán a vadromantikus Byron-barlang, a kibetonozott terekről a kiváló kilátás Cinque Terre felé. A nyugati öbölből nézve is szép, az a tenger, az a tenger, hát az a Ligur-tenger. Maga Porte Venere parányi, az egész egy sikátornyi belváros, azaz belfalu, tele kínai hűtőmágnessel, fűszerkeverékek súlyos illatával, egy különleges pesto ízével, a helyi sütemény omlósságával. A tenger éhessé tesz, de egyben gondoskodik is arról, hogy jót ehess. Némi bolyongás, árlistákat nem nézünk, kitérdekel, és erre máris itt van egy kis tér, Piazza Paolo Centinaro. Szabad fordításban ezt én úgy értelmezem önkényesen, hogy itt Pál barátomról, ki százados, elneveztek egy teret.

Ezt lefotózom, majd el is küldöm utazásom után neki, hiába, na, ha valakiről már életében közkutas teret neveznek el Porte Venerében, az azért mégis valami! A téren egy kiváló vendéglátóhely, igazi ristorante. A pincér tipikus olasz, ha van ilyen. Kicsit idegenkedve fogad, kedve ingatag, mint a komp fedélzete, mert a szomszéd asztalnál délután egykor egy turista párocska hamburgert rendelt, és ami a rettenetes és fővesztéssel büntetendő vétek itt Itáliában, cappuccinót, igen cappuccinót, délután fél egykor! Szinte hallom, ahogy magában azt kérdezi a kefebajsza alatt morgó pincér – aki feltételezhetően a tulaj is egy személyben –, hát minek evett ez, ha hashajtónak cappuccinót iszik rá, de megérdemli, aki Ponte Venerében hamburgert rendel, az megérdemli, legyen neki hasmenése, bassza meg! Így érkezik hozzánk, ahol aztán kellemesen csalódik. A ház borát rendeljük, jó választás, meg vizet kérünk, és hosszasan, zajosan, hadonászva tárgyaljuk meg, mi legyen az ebéd. Természetesen a tenger áldásait választjuk, halat, polipot, kalamájót, meg tésztákat, ha már egyszer Itália! Az arca felderül, a pincér vidám lesz, de ettől még persze várni kell a kajára. A séf nem más, mint a mamma, azaz a ház asszonya, a feleség. Aki ki is bújik egy ilyen hallakoma-rendelés hírére a konyhából – mint valami mesebeli óriáspolip egy kalózhajó roncsának a tatjából, a kapitányi kabinból –, persze, úgy tesz, mintha segítene leszedni az urának, a pincérnek, de igazából ránk kíváncsi, kik lehetnek azok, akik két haltálat rendeltek, ráadásul polippal és kalamájóval? Mi vagyunk. Nem ettem még soha ilyen finomat! A sós levegő teszi, a tenger teszi, a frissesség teszi? Az élni akarás teszi? Mindegy, mi teszi! Zseniális ebédet alkot a mamma, minden kitűnő, az édesség helyi specialitás, aztán jön és óvatosan kérdez, kávét innánk-e? Persze! Ristrettót! Megkönnyebülve megy, kissé hajlott háttal egyensúlyozza a tálcát, letakarít, számlát hoz, udvarias, finom, az egész helyzettől kicsit jobb a kedve, mégse hülye hamburgerfaló minden turista, és nem kér cappuccinót ebéd után! Míg ebédelünk, a kis tér, Piazza Paolo Centinaro közkútjánál nagy a forgalom. Egy a szomszéd házból kilépő férfi a világ legtermészetesebb módján a kút alsó kifolyójánál mossa meg a porszívózsákot, amit az imént használt, valaki kutyát jön itatni, a nagy oroszlánfejes kútból palackban is visznek vizet szomjas turisták. Csodás mikroklímát képes teremteni egy ilyen kút! Kint tűz a nap, a kis téren a hordókban lakó leanderek és jázminok illatában el lehet botlani, a házak kövei jólesően engedik ki magukból a nyirkosságot. Még egy kis séta, pisztáciás fagylalt, meseíz, aztán irány vissza Lericibe, reménykedve a másnapi jobb időben, amikor majd el lehet indulni Monte Rosso kikötőbe. A tenger másnap sem nyugodtabb, de a piros jelzés ellenére elindulnak a hajók. Német, angol és ázsiai turisták foglalják el a komp emeleti részét, kicsit morgok, én is ott szerettem volna lenni, aztán már egyáltalán nem bánom, hogy a fedélzeten kaptam helyet. A hullámok Ponte Venere után, nyugatra megtáltosodva dobálják az amúgy majdnem negyven méter hosszú hajót, emelkedés, süllyedés, a horizont hol eltűnik, hol hatalmas hullám képében jelenik meg, legkevesebb négyméteresek a dobálások, a felső szinten a német, angol, ázsiai turisták gyomra hamar feladja a dolgot, a sirályok megjelennek, remélve valami ehetőt. Sápadt, elszürkült arcú fiatal fiú próbál küzdeni a gyomrával, a hajóorrból mindenki bevonult, még nevetnek, de tíz perc múlva már csak szürkülnek.

Kutya bajom sincs, élvezem a víz dobálását, mintha örök időktől ebben éltem volna. Nem fényképezek, aki megpróbálja, rosszul jár, a telefonok a tengerben vagy a vizes fedélzeten végzik, ez nem a megörökítés ideje. Monte Rosso kikötőjében egy csomó nagyon dülöngélő utas lép ki, szinte azonnal a vasúti pályaudvarra mennek, hogy a visszafelé utat már a kényelmes – és főleg nem hullámzó – helyközi vasúton tegyék meg, még egyszer nem vállalva az elemekkel való csatát. Visszafelé is hajóval, természetesen! Monte Rosso. Desztináció. Minden is van, ami ilyen helyen szokott lenni. Két templom közt teraszos bár, kávét kell inni, meg valami olyat, ami helyreteszi a gyomor ingatagságát, limoncello vagy valami tömény más ital kell ilyenkor. Város, sikátorok, terek, a turisztikai desztinációrészre nyíló kertben házi termesztésben paradicsom, bő három-négyárnyi, ennyi egyenes terület egy városban már hatalmas térnek számít, és itt paradicsom nő, nincs beépítve. Micsoda véletlen, micsoda kitartás! Monte Rossóban vagyok. Ezt meg kell jegyezni! A strand, mint minden olasz strand. Szép, bájos, felszerelt, zsúfolt, még egy kis képzelőerő, és máris locsolom a mellnagyobbított hölgyekre a napolajat egy permetezővel, ó, istenem, egy ifjúkoromban megírt történet megvalósulása ez, ott az lett volna az álomállásom, hogy napolajat permetezek a strandon! Tessék! Itt van az álom. Csak már nincs hozzá szabad kezem, billegek a homokban, francia mankókkal ilyen terepen járni szerintem edzésprogramnak beillik. Arcok. Ezer és ezer arc. Napfény, csillogás, víz, sülthalszag. Pukkanás. Megint viharjelzés, az idő elszaladt, alig van harminc perc visszaérni a kikötőbe. Visszafelé még vadabb a tenger, mintha marasztalni akarna, végleg magával ragadni. A hajó félig üres, a gyomortartalmakat a hajósok már eltakarították. Monte Rosso. Hát nem adta meg magát, annyi titkot hagyott, hogy titokban fogadkoznom kell, ide még visszajövök. Ide! Még! Legalább egyszer! Kérem! Hazafelé az EB nyitónapján utazunk. Itália a képernyők előtt. Nyár. Liguria. Mit tudom én, ki nyerte az EB-t! Dante nem játszott, se Shelley, se Byron. Egykapuzok az idővel. Mindig ő nyer. Mindig én felejtek gyorsabban. Annyi mindenre nem is emlékszem már. Mindenre.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2024/09-es lapszámában.

Szászi Zoltán (1964, Tornalja)

Író, költő.