Dominika Moravčíková: Szarvasok háza (próza, Pénzes Tímea fordítása)

Nagyjából minden lyskyi generációban születik olyan gyermek, aki tud beszélni a kö­vekkel. A nagymamám, aki még a születésem előtt meghalt, ilyen kivételes képessé­gekkel bírt. A köves gyerekek békés arcukról, csendes, sőt félénk természetükről voltak felismerhetők, és előszeretettel vetődtek az erdőbe vagy hódoltak a kóborlásnak. A kö­ves gyerekek rendszerint kivétel nélkül lányok voltak. Úgy beszélték, hogy hajdanán társalogtak a kövekkel fiúk is, de ez a jelenség egyre ritkábbá vált, és a mi nemzedé­künkben már nem bukkant fel egyetlen köves fiú sem.

Úgy hírlik, hogy egykoron Lyskyben olyan gyerekek is napvilágot láttak, akik ettéka köveket. Anya azt állította, hogy az ilyen gyerekek egészben ki is ürítették azokat, de rejtélyes módon képesek voltak jóllakni tőlük, kiszívni belőlük valamiféle belső táp­anyagokat, amiket a kövek tartalmazhattak. A kőfaló gyerekek egészen hatéves koru­kig nem voltak hajlandók mást fogyasztani, csak anyatejet és köveket. Az a hír járta,hogy ez a gyerekfaj már rég kihalt. Képtelenség volt, hogy új kőfalók lássanak nap­világot, mert az ilyen gyermekekben a kőfaló faj ősi vérének kellett volna elegyednie azokból az időkből, amikor a Föld még másképp nézett ki, és nem volt más táplálék,csak ízeltlábúak és egyéb ormótlan, szív és vér nélküli, vagyis mérgező vagy táplálópéppel bélelt rovarok. Ez a régi vérvonal már teljesen felhígult és elenyészett, és sem természetes módon, sem céltudatos keresztezéssel nem lehet többé két ember húsából olyan gyermeket összegyúrni, amelyik vágyna a kőfalásra és a gyomra képes lenne kö­vek befogadására.

Az én életemben még fel lehetett fedezni az emberek közt olyan köves gyermeke­ket, akik képesek voltak beszédbe elegyedni a kövekkel. A kőszirteket és a sziklafalakat részesítették előnyben, a patakok, tavak és utak kavicsai nem keltették fel különösképp az érdeklődésüket.

Tízéves koromban kiderült, hogy a legkisebb húgomnak, Veronának is van ilyen adottsága. Ezt akkor tudtam meg, amikor véletlenül rajtakaptam, amint a patakparton egy sziklához suttog, és arcát a sima kőfalhoz szorítja, mintha az egy ember vagy egypuha állat lenne. Amikor meglátott, összerezzent, felugrott és elszaladt. Néhány nap múlva felfedte előttem, hogy a kövek halk, csábító füttyszóval hívogatni kezdték, arravágyva, hogy hosszadalmas életük örömeibe-bánataiba beavassák.

A többi köves gyerekkel ellentétben Verona húgom nem vetette meg a kisebb kavicso­kat sem, amiket a partok mentén fonott kosárba gyűjtött, amit aztán a hátán vitt fel az Ár­va-domb tetejére. Amikor a szüleink rájöttek, hogy Verona a domb tetején gyerekkőtemp­lomot épít, veréssel büntették, egész napos rönkökön térdepeléssel és áldozat bemutatással a bálványoknak, saját bálványpiramisát pedig lebontották. Az Árva-dombot ugyanis min­dig is keresztény szertartásoknak tartották fenn, és csak egynéhány, esküvőre, születésre és gyászra vonatkozó pogány rítusnak. Az Árva-dombon nem mutathattak be áldozatotbálványoknak vagy a barbár hit szerint imádott fáknak, és a Verona garázdálkodása után kihirdetett szabályok szerint kőgyermek-vallásnak nem volt szabad emlékművet állítani.

Veronát azonban nem lehetett eltántorítani. Épített egy másik piramist a domb aljában,a völgyben fekvő tisztás közelében, és rendszeresen megbízott néhány fiút, hogy hordja­nak neki egyre nagyobb köveket a völgybe. A tisztás körül hamarosan temetőre emlékez­tető kőültetvény nőtt ki, és köves Verona több követ is megjelölt betűkkel, számokkal és egyéb jelekkel, amiket rajta kívül senki sem értett. Adottságának egyedisége miatt Verona magába zárkózott, amit azzal magyarázott, hogy nem érdekli az emberekkel való társalgás,és hogy csak a kövekkel tud értelmes beszélgetéseket folytatni. Hallgatása körülbelül egy évig tartott. Megpróbálták gyógyítani, de sem a pap által javasolt módszerek, sem szüleinkszent könyvei nem segítettek, és amikor újra szóra nyitotta a száját, csak azért tette, mert már egyáltalán nem értette a köveket.

A kövekkel beszélgetés képessége a köves gyerekeknél rendszerint alig tartott ki a ser­dülőkorig. Miután húgom betöltötte a tizennegyedik életévét, közönséges gyerek lett, ké­sőbb pedig közönséges fiatal nő, csak talán egy kicsit visszamaradt a fejlődésben, alkalmat­lan volt a földeken végzett dologra, ügyetlen volt a házimunkákban, és ami a vicceket vagya bölcs beszédet illeti – egyiket sem értette. Időnként még megesett vele, hogy a semmibemeredt, lehunyta a szemét, és puha arcát a sziklafalnak döntötte. Ujjai megremegtek, só­hajtozott, és könnyek peregtek a szeméből, amik a szikla csillogó bőrére hulltak. Vulkán­esőként égethették, mert már nem tudott úgy szólni a lányhoz, hogy az hallja.

A szerencsétlen Verona, adottsága visszatértének alig észlelhető felvillanásaiban, amik apró szikrácskákban éltek túl, újra hallotta a köveket. Észlelte azok csengő-bongó zörgé­sét, sustorgását és kénköves csöndjét, akik egykor réges-rég a testvérei, atyái, anyái, tanítói és tanítványai voltak, figyelte a kövecskék és a homokkőszirtek, a sziklatömbök, a kerek és a gránitkavicsok, a kacsázó kövek és a kemény kőzetek mély magjában a mocorgást, és bár már nem értette őket úgy, mint korábban, de legalább egy ideig újra hallgathatta őket.

Aztán Veronát apránként teljesen elhagyta a kőértő képessége. Első gyermeke születése után soha többé nem hallotta a kövek hívását, és a fo­lyami kavicsoktól és lapos kövektől kezdve a malomköveken, a kőfalak és a templomok tövében álló harangtornyok kövein át a hegyekből kitürem­kedő, a Föld alapját képező legnagyobb sziklákig, amik azokból az időkből származtak, amikor még léteztek a világon kőfalók, a kőnemzetség egyet­len teremtménye sem szólongatta többé. Elfeledte vad gyermekkorát, és felmérgedt, ha valaki felemlegette. Úgy tett, mintha nem értené, és minden alkalommal azt morogta, hogy nem emlékszik semmire, micsoda buta be­széd, és hagyják békén. Láthatóan feldúlt volt, de élete ezen részét mélyen az összes többi érzés és emlék alá kellett gyűrnie saját maga elől, és nem nyithatta meg számukra az utat elméje felszíne felé, mert újra összetörne a szíve amiatt, amit elveszített.

Tartottam tőle, ugyanakkor vágytam is rá, hogy a saját gyermekem is köves gyermek legyen, csakhogy – attól tartok – a bálványok hátrahagyá­sával bezárult e lehetőség előtt az út. Végül a bátyám, aki kard ágon pogány maradt, feleségül vett egy barbár nőt, akit elcsábított a természetes vallást gyakorló fiataloktól, a távoli vidékről elhozta és szolgájává tette, a szertar­tásokon segítőjévé és tojótyúkká a szaporodáshoz. Ettől a barbár nőtől az elsőszülött lánya kőgyermek lett, ő volt azonban az utolsó, és nem bukkant elő több ilyen a mi lyskyi pogány nemzetségünkben.

Pénzes Tímea fordítása