Második személyben – Pénzes Tímea fordítói öninterjúja Michaela Rosová A te szobád című könyvéről – 1. rész

Pénzes Tímea portréja (kép forrása: Portréfotósok.hu)

 

Hogyan bukkantál rá Rosová Tvoja izba című művére? Hogyan jött az ötlet, hogy lefordítsd?

Amikor fordítani valót keresek, általában megnézem, mely könyvek kerülnek be a rangos Anasoft Litera Díj döntősei közé. A Tvoja izba című könyvet a 2019-es év öt legjobb könyve közé választották. A mezőny erős volt: Jana Bodnárová: Koža (Aspekt, 2019), Katarína Kucbelová: Čepiec (Slovart, 2019), Alena Sabuchová: Šeptuchy (Artforum, 2019), Silvester Lavrík: Posledná k. & k. barónka (Dixit, 2019) voltak a vetélytársai (ezek többsége, serény fordítóinknak köszönhetően, már olvasható magyarul). Végül nem ő nyerte meg az Anasoft Literát, de akár meg is nyerhette volna. Persze mindenképp nagy eredmény, hogy egy neves irodalmárokból álló zsűri ilyen előkelő pozíciót ítélt meg neki. De nyilván nemcsak egy zsűri döntése alapján döntök, hanem elsősorban aszerint, megérint-e a könyv. Viszont ez a szűrés jó kiindulópontot jelenthet, a rengeteg új megjelent könyv között fogódzót nyújt. Meghallgattam egy részletet, és elkértem a szerzőtől a kéziratot. Nagyon megszerettem ezt a könyvet.

 

 

A szerző nevét már ismertem, ugyanis engem kértek fel, hogy a Radoslav Passia – Ivana Taranenková szerzőpáros Hľadanie súčasnosti (A jelen keresése) című könyvéből, amely a kortárs szlovák irodalomba nyújt átfogó betekintést, fordítsam le a Magyar Lettrének az expat prózáról (expatriális próza – expatovská próza) szóló fejezetet. Az itt található szinte az összes szerzőt (Svetlana Žuchová, Ivana Dobrakovová, Zuska Kepplová, Mária Modrovich) lefordították már magyarra, Rosová kivételével. Ezek a prózák a hosszabb külföldön tartózkodás témájára, a gyökérvesztettség, az elidegenedés jelenségére reflektálnak. Rosová is utal például az Egyenlítői-Afrikára és egyéb helyszínekre a Te szobádban: „Jártam Indiában és Szibériában, éltem hegyekben, sivatagokban és mindenféle más helyen, és intenzív élményeket szereztem, de ami a személyes fejlődésemet illeti, semmi sem nyújtott annyit, mint Pozsony.”

Miután több részletet lefordítottam a kötetből, amelyek megjelentek a Kalligramban, a Jelenkorban, az Alföldben és az Irodalmi Szemlében, úgy gondoltam, az egész könyvet érdemes lenne lefordítani.

 

Mit kell tudnunk a szerzőről?

Rosová 1984-ben született Szenicén, ott is érettségizett, és jelenleg, a nagyvilág bejárása után ismét ebben a kisvárosban él. Színházi dramaturgiát tanult a brünni Janáček Színház- és Filmművészeti Akadémián (Bc., 2006) és a Bristoli Egyetemen – Performance Research, Faculty of Arts (MA, 2009). Többször is bekerült a már említett Anasoft Litera Díj döntőjébe. Könyvei: Hlava nehlava (2009), Dandy (2011), Malé Vianoce (2014), Tvoja izba (2019), és időközben megjelent a Nepokojní spáči (2022) és a Dar (2023). A Nepokojní spáči című könyvét, amely egyelőre a Nyugtalan alvók munkacímet viseli, ősszel fordítom a selmecbányai Trojica Air fordítói ösztöndíjam alatt. Magyarul szintén a Womanpress Kiadó gondozásában jelenik meg, akikkel nagyon jó kapcsolatot ápolok. És a közeljövőben szeretném még legalább egy művét lefordítani.

 

És mit kell tudnunk a könyvről? Milyen a nyelvezete?

A szerző az egyik levelében nagyjából így fogalmaz: a főszereplő egy fiatal nő, aki egy hosszabb külföldi tartózkodás után hazaköltözik. Pozsonyban szeretne letelepedni, egy folyóiratnál kapott munkát. Meglehetősen visszafogott életet él, szinte csak az előző bérlővel, Endrével tartja a kapcsolatot. Kérdéseket tesz fel magának, hogy lehetséges-e otthonra lelni a világban, a testünkben, és nem menekülni örökösen önmagunk elől.

Szinte az egész szöveg egyes szám második személyben íródott, ami elidegenedésre vagy elidegenítésre is utalhat. A főszereplő narrátor a könyvben reflektál az írásmódjára, hogy milyen az, amikor az ember kívülről nézi önmagát: „Könnyedén és megfontoltan írsz, és második személyben, ebben is van valami, eltolod önmagad, ahogy a szobát tolod el, úgy nézel rá, mint ahogyan magadra – mint valami nagyon kézzelfoghatóra, ami azonban egy kicsit távoli marad számodra.” Vagy másutt: „beszéltem neki az írásról, önmagam sebészileg tárgyilagos megközelítéséről, teljes érzéstelenítéséről. Kiáltásaim gondosan kidekoráltak, gesztusaim időzítettek, fájdalmaim lecsavarva, csak semmi jelenetek. Mindig egy lépéssel a saját életem mellett állok.”

Amikor az első részlet megjelent a Kalligramban, Száz Pali száraznak, semlegesnek érezte. Elfogadom ezt a véleményt is: szerintem abban gyökerezik, hogy egy ilyen önmegszólító szövegben egyfajta távolságtartással beszélsz önmagadról. Bár nem biztos, hogy ez alapvetően bele van kódolva az egyes szám második személybe. Mindenesetre tárgyilagosnak tűnhet, de nekem így is átjön a hangulata, engem nagyon megérintett. Nem próbáltam meg egyes szám első személyben olvasni, de gondoltam rá, és biztosan másként hatna.

Már amikor első alkalommal találkoztam a könyvvel, megfogott. Karafiáth Orsit is rabul ejtette, ő mutatta be a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, szerinte ez volt a legjobb könyv, amit tavaly olvasott.

A szerző tehát reflektál a nyelvre, és Márait idézve a nyelvet tartja az egyetlen lehetséges otthonának.

A nyelv és nyelvhasználat szóképekben is visszaköszön: „a vesszők nekem mindig is karmoknak tűntek, cöveknek, mint amivel a sátrat rögzítjük, hogy ne kapja fel a szél, a mondat túl könnyű, és a szavak ingatagok.”

 

 

Miről szól a könyv? Milyen a stílusa? Hogyan jellemeznéd?

Nagyon intim, lassú szöveg, lassan bontakozik ki a cselekmény, az elején sok az utalás, és nem is mindig tudtam megkapaszkodni a szövegben. De hát az utalások azért utalások, hogy ne legyenek konkrétan kimondva, és ne legyenek konkrétan lefordítva. Végül is azt is szerettem, hogy még nem igazán tudok eligazodni a szövegben, hogy fokozatosan bontakozik ki előttem, még nem tudom hova rakni a szereplőket. Aztán szépen lassan körvonalazódott, hogy ki milyen szerepet játszik a könyvben, illetve a főhős életében. (Szerencsére a szerző jóvoltából plusz információkhoz is hozzájutottam, aki egy-egy kevésbé érhető részt nagyon alaposan elmagyarázott – a magyarázatai nagy segítségemre voltak a megértésben, pontosabb képet alkothattam a szereplőkről.)

A történet valójában egyszerűnek tűnik, de idővel kiderül, hogy sokkal összetettebb. Valaki kiköltözik, és valaki beköltözik, tömören talán így foglalhatnám össze a cselekményt. A két folyamatnak a metszéspontja, hogy egy fiú átad egy lakást egy lánynak. A fiú pár dobozt otthagy, és a lány azon töpreng, mi lehet a fiú életében másodlagos, amire nincs feltétlenül szüksége. Egyvalamit azonban nem és nem tud a fiú, akit Endrének hívnak, megtalálni a lakásban. Egy kávéscsésze alátétet. Nagyon szép kép is felbukkan ezzel kapcsolatosan a könyvben: „Endrénél a csésze, nálam pedig az alátét, csak tudnám, hol.”

Tehát „két összeillő ember” lehetnének, de az élet nem ilyen egyszerű. Alapvetően ezt a kérdést járja körül a könyv: vannak összetartozó dolgok, összetartozó emberek, de nem vesszük észre, nem tudjuk észrevenni, nem vagyunk készek arra, hogy megnyíljunk és befogadjunk. Miközben keresünk valakit, aki szerethetne.

És keressük az otthonunkat is, miközben az otthonunk lehetne épp a másik ember.

Szóval ez a fiú, aki egyébként festőművész és a lány, aki író és szerkesztő, elkezdenek találkozgatni. Ülnek, csöndben beszélgetnek. Temetőben sétálnak. És a lánynak fontos, hogy mindezt megírja. A találkozásokat és a nem-találkozásokat. Mert van olyan mondat is, hogy „Az Endre nélküli napot a magad módján még intenzívebben Endrével töltöd.”

Nagyon lassan ismerkednek, és számomra ebben rejlik a kötet szépsége.

 

Igen, említetted, hogy lassú, intim könyv.

Igen, bensőséges. Számomra ez olyan a könyv, amihez nagyon óvatosan kell nyúlni. Törékeny, igen, így jellemezném.

Szeretem az ilyen sorokat: „jobb-e egyszerre csak egy dolgot csinálni, vagy evés közben kinézhetünk az ablakon és közben valami egészen másra gondolhatunk. Nagyon lassan ittátok a teát. Esteledett, nem kapcsoltatok fényt. Az ablakon túl a lombkoronából néhány tető meredezett, mögöttük pedig a Slavín. Megkérdezted Endrét, hogy látszik-e innen az a ház, ahova költözik. Nem látszik, rázta meg a fejét, de ott van.” Ezek az első oldal sorai.

 

A főszereplők csak most ismerték meg egymást, ez az első találkozásuk…

Igen, de közben felmerült bennem, hogy olyan, mintha szétköltöznének. Már az első soroknál úgy éreztem, hogy a fiúnak nem kéne kiköltöznie, ott kéne maradnia, hogy a lány ne legyen olyan magányos – el kéne űzniük a magányt. A kiköltöző ott maradhatna a beköltözővel.

De nyilván nem ilyen egyszerű a képlet. A fiú elmegy, a lány marad, és felmerül a kérdés, hogy akkor hogyan lehet belakni egy teret? És ismét – elkerülhetetlenül – felbukkan az otthon kérdése. A szerző sokat elmélkedik az otthonról: Mik az otthon jellemzői? Mi van, ha nem valami mély dolog, hanem csak egy spontán döntés következménye?

Idézem: „Mindig is azt hittem, hogy az otthon egy kéz, amin sírhatsz, vagy a szülővárosod temetője, a sírjaid, és talán az élőid, mindig úgy gondolkodtam róla, hogy nem földrajzilag meghatározott, hanem valami szimbolikus. De mi van, ha az otthon valójában egyszerűen egy olyan hely, ahová ledobod a cuccaid? Egy hely, ami mellett döntesz?”

Már beköltözéskor fejfájást okoz a lánynak, hogyan lehet egy tér a miénk, ami előttünk másé volt? Hogyan lehet bármilyen tér a miénk? Mitől is lehet valami a mienk? (Kicsit a Kisherceg jut erről az ember eszébe.) Hol lehet egy olyan hely, amit a magunkénak érzünk? Amit be tudunk lakni. Ahol otthon érezhetjük magunkat. Ezt nagyon jól megfogalmazza a szerző, amikor egy költői kérdést tesz fel: „azon gondolkozol, mitől lehetne Endre szobája a te szobád.”

Sőt, amikor Endre látogatóba jön, úgy érzi a lány, hogy Endrének kéne maradnia, neki pedig mennie: „Menj a szobádba, én pedig belebújtatom a nagy cipődbe a lábam, és elmegyek, mehetek bárhova, mert én nem leszek otthon sehol, miközben te mindenhol otthon vagy.”

Fontos mondat. Ez egy alapvető különbség köztük. Úgy fogalmaz magáról: „Nem akarsz hazamenni, mert otthon nem létezik.”

A kulcs és a nyitott ajtó szimbóluma is megjelenik a szövegben. Van kulcsa a lakáshoz, de valahogy mindig Endre lakásának érzi. Nagyon sokat lehet ezen filozofálni, hogy a nyitott ajtókon sem lépünk be: „erre gondolsz, az ajtónak dőlve, amihez kulcsod van, és ami talán nincs is zárva.”

 

Komoly filozófiai kérdéseket boncolgat. De a humort sem nélkülözi.

Szerintem melankolikus a könyv alaphangulata, de a szerző nagyon jól megragadja azokat a helyzeteket, amelyekből kihozható a humor, az irónia és önirónia.

Van egy jelenet, amikor a narrátor lány nem akar hazamenni, és kéri a taxist, hogy vigye el valahova, de ne túl messzire. Nem ismeri eléggé Pozsony külvárosait, vagy nem tudja, hova is menne, másra bízná a döntést, de a taxis fogódzót, konkrét címet szeretne, mire a lány azt javasolja: vigye oda a taxis, ahol lakik. Aki erre kikel magából.

Vagy néhány más idézet: „Vita támad. Ez gyakran előfordul, annak ellenére, hogy a legtöbb embernek valójában nincs is véleménye.” Vagy amikor a narrátor összeesik, Endre hazacipeli, és úgy vélekedik, hogy ezzel sokat tett a szlovák irodalomért. Illetve a lány bevallja, hogy annyira odavan a fiúért, és hogy elszégyellné magát a feminista rovat vezetője előtt. És egy utolsó: „A könyvtárban ültem a kölcsönzés osztályon, van ott egy asztal, ahol az ember átlapozhatja a megrendelt könyvet, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg akarja-e, vagy történetesen elolvashatja az asztallapra ragasztott kölcsönzési szabályzatot.”

 

Pénzes Tímea (1976, Érsekújvár)

Író, költő, műfordító. Magyar nyelv és irodalom, illetve német nyelvtanári szakon végzett az ELTE-n, doktoriját ugyanott fordítástudományból szerezte. Németből, csehből és szlovákból fordít, tizenkét saját könyve és tizenhárom műfordításkötete jelent meg. Többek közt Monika Kompaníková Az ötödik hajó (Kalligram), Svetlana Žuchová Jelenetek M. életéből (Noran Libro) és Dominika Madro Szentélyek (Phoenix) című kötetét fordította. Több műfajban kipróbálta magát: ír verset, elbeszélést, drámát, útinaplókat. Legutóbb megjelent saját kötete az Ikeranyaversek és a Megnyúlások (Kalligram).