Juhász Katalin: Ráklépésben (a Kassai Thália Színház Rükverc című előadásáról)

Kerékgyártó István Rükverc című regénye valószínűleg akkor is működne, ha nem visszafelé haladna az időben, a főszereplő halálától a születéséig. Ez a rendhagyó „kunszt” azonban még izgalmasabbá teszi a művet.

A szerző apró nyomokat hagy az olvasónak, mintegy mellékesen említ olyan dolgokat, amelyekből következtethetünk az előzményekre. Feszülten kereshetjük például azt a pillanatot, amikor Vidra Zsolt végleg elrontotta az életét. Amikor a dolgok visszafordíthatatlanná váltak. És dühönghetünk, hogy nem találjuk.

A stílus minimalista, a szerző csak a legfontosabb információkat közli velünk, meglehetősen szenvtelenül és szűkszavúan. Illetve csak annyit hagy látnunk, érzékelnünk a világból, amennyit a (nem éppen észkombájn) főhős érzékel, miközben hatvan-egynéhány évet utazunk az időben visszafelé.

Egy ilyen narratíván alapuló regényből színdarabot csinálni egyszerre hálás feladat és lehetetlen küldetés. Elsőként Radnai Annamária vállalkozott rá, az ő adaptációját a budapesti Katona József Színház mutatta be 2013-ban, Bán Jánossal és Bán Bálinttal a főszerepben. A közönség imádja az ilyesmit: apa és fia egy színpadon, ráadásul apát és fiát alakítják, szóval ezt a remek húzást nehéz túlszárnyalni.

Czajlik József rendező a Kassai Thália Színházban egy egészen másfajta hangulatú és formájú előadást hozott létre az alapanyagból. Először is rávette Kerékgyártó Istvánt, hogy (Forgács Miklós dramaturg és Szászi Zoltán konzultáns hathatós segítségével) alakítsa át kelet-szlovákiai viszonyokra a Budapesten, illetve Magyarországon játszódó történetet. Legyen a fő helyszín Kassa. Ne a Mechwart ligetben, hanem a Fő utcai parkban találják meg az elején a hajléktalan férfi holttestét, akinek életét fokozatosan megismerjük. Ne Lipótmezőn, hanem a pelsőci elmegyógyintézetben látogassa meg Vidra Zsolt az apját, aki egy nagy bankrablást tervez. És így tovább: a siófoki kertvendéglőből az ótátrafüredi Grand Hotel étterme lett, az előző rendszerben luxusterméknek számító veronai szalámiból Lovecká, a szintén ikonikus Balaton szeletből Horalky… A darab címét pedig megtoldották egy Márai Sándorra utaló alcímmel: Egy (lecsúszott) polgár vallomásai – még inkább kihangsúlyozva a kassaiságot. Már ezt is soknak tartottam, mert a Rükverc főszereplője nyomorult élete során közel sem kerül a polgári léthez: a prolilétből csúszik le a hajléktalan létbe.

A darab „teljes birtokba vétele” szerintem felesleges, hiszen a kassai nézők is ismerik a Balaton szeletet, tudják, kiket gondoztak Lipótmezőn, hallottak, sőt akár saját bőrükön is tapasztalhattak valamicskét a siófoki vendéglátásból. Mintha a rendező a nézők arcába ordítaná, hogy tessék, ez itt a ti életetek, a színház hozzátok és rólatok szól.

De a domesztikálás folyamata itt nem áll meg. Az egyes jelenetek között különböző hangbejátszásokkal elevenítik fel a (mi) országunk elmúlt hatvan évét. (A hírekben bemondják, hogy Szlovákia belépett az EU-ba, hogy megalakult az MKP, hogy az államfő fiát elrabolták, hogy kezdődik az országos szpartakiád, hogy pusztít a dunai árvíz, hogy megnyíltak a magyar iskolák stb.) Ezt már tényleg soknak tartottam, de még mindig nincs vége.

A jelenetek között kilép a színpadra a Thália művészeti titkára, az ismert néptáncos, Richtarcsík Mihály, és egy cetliről felolvassa a következő jelenet alaphelyzetét, illetve az adott korszak jellemző történéseit. Ez főleg „annak fényében” furcsa, hogy a színpadi háttér egy hatalmas vetítővászon, amellyel folyamatosan, és legtöbbször szellemesen, segítik a közönséget a „tájékozódásban”.

A legnagyobb dilemmát azonban az előadás legeleje okozta számomra. A realista művekben a szereplők gyakran beszélnek „csúnyán”, hiszen az életben is megesik az ilyesmi (szinte) mindenkivel. Ha pedig a trágár kifejezéseknek a karakter jellemzése szempontjából jelentősége van, nem akadunk fenn ezen.

Előadás előtt beszédet intézni a közönséghez nagy pofátlanság, még politikusoktól is, nem hogy a művészeti titkártól. A Rükverc első jelenete előtt Richtarcsík felmegy, bemutatkozik, és ha már ott van, táncol is pár lépést. De ez még nem lenne baj. Viszont komoly arccal kifejti, hogy a most következő darabban „csúnya szavak” fordulnak elő. Jelenlétük ugyanakkor abszolút indokolt, mert a szereplőket, illetve a helyzetet jellemzik. Akit mégis zavarna a trágár beszéd, azt sok szeretettel várják a Kassai Thália Színház többi előadására, amelyekben ékes magyarsággal szárnyalnak a veretes mondatok. Ez a fura bevezető tulajdonképpen része az előadásnak. Nyilván azt a célt szolgálja, hogy a nyugdíjasok ne sziszegjenek folyamatosan a két felvonás alatt, illetve ne háborodjanak fel mindjárt a kezdőmondaton (Bazmeg, ez meztelen!).

A komáromi Csirkefej előtt tudtommal nincs hasonló szabadkozás, pedig ott aztán tényleg röpködnek a bazmegek. Persze Spiró György tudatosan rá is játszik erre („Hát akkor bazd meg, bazmeg!”), Kerékgyártó István viszont csupán realista. Annyit káromkodtatja szereplőit, amennyit szerinte az életben is hallani.

Tízen játszanak hatvanhárom különböző karaktert, csak Gál Tamás viszi végig a főszerepet. Nem könnyű átvedleni rendőrből főmérnökké (Bocsárszky Attila), boncmesterből német turistává, aztán cigánnyá (Petrik Szilárd), vagy nővérkéből kurvává (Dégner Lilla), de hatvanéves hajléktalan, szerelmes ifjú, majd tizenegy éves fiú bőrébe bújni is rendkívül nehéz. Gál Tamás korrekt ráklépésekben halad hátrafelé, főleg mozgással, gesztusokkal hozza a különböző életkorokat. És végig született vesztesként viselkedik, azaz lelkesen beleveti magát a nehezen kicsiholt apró örömökbe, a nagy veszteségeket pedig fapofával tűri. Mindig azt sugallja a nézőnek, hogy ennél rosszabb már nem jöhet. A jóistenhez csak egyszer fohászkodik élete során, amikor gyors és fájdalommentes halált kér magának. És imája meghallgattatik. Egyébként pedig próbál boldogulni, ahogy bármelyikünk. Pincérkedik az ótátrafüredi Grand Hotelben, kocsikísérő a húskombinátnál, portás egy privatizálás előtt álló vállalatnál, ahol tulajdonrészt ígérnek neki, aztán jól átverik. Megcsalja a felesége, utcára kerül, unatkozó gazdagok kertjét gondozza, amíg egyikük viccből meg nem eteti kutyatáppal. És innét már nincs visszaút.

Az előadás másik legemlékezetesebb szereplője Benkő Géza. Tapasztalt rendőrként egy sokatmondó kézmozdulattal jelzi a lelkes újoncnak (Ollé Erik), hogy egy könnyen felgöngyölíthető, de nehezen bizonyítható gyilkosság miatt nem szeretne magának újabb megoldatlan ügyet. Cigány vőlegényként büszkén táncol a diszkózenére, tudja, hogy övé lesz az eladólány (Dégner Lilla), ha a fene fenét eszik is. Kertészként pedig egyszerre komikus figura és kiszolgáltatott kisember.
Madarász Máté verőlegényként a legjobb, amikor olyan szakértelemmel beszél szakmájának mesterfogásairól, hogy már-már hivatássá emeli ezt az alantas tevékenységet. A nők közül Szoták Andreát és Latócky Katalint emelném ki, ők ketten szinte valamennyi karakterüket hitelesen hozzák. A jelenetekben, bármilyen meglepő, bőven van humor is, de a rendező szerencsére nem hagyja, hogy túl sokat hahotázzunk.

A darab zenéjét Lakatos Róbert szerezte, a dallamok úgy simulnak a cselekménybe, hogy nem akarnak önmagukban hatni. Őry Katalin jelmezei mindig megidézik az adott kort, felesleges karikírozás nélkül, kivéve talán a hajléktalanok viseletét. Fodor Viola díszlete pedig rendkívül funkcionális: pár bútordarab és az említett vetítővászon.

A kassai Rükverc az összes felsorolt zavaró elem ellenére egy működőképes előadás. Nem feltétlenül azért, mert Kelet-Szlovákiában játszódik. A szerző célja vélhetően nem az volt, hogy a néző azonosuljon a főszereplővel, hogy azt érezze, ez vele is megtörténhet, ő is az utcán végezheti. A főszereplő gyakran csak eszköz az adott kor bemutatására. Ez a történet sokkal inkább példázat jellegű. A példázat lényege pedig az, hogy bárhol megtörténhet.