Fekete Anna: Irodalom és idegenség 3. / Halottak háza, X. kerület

Először azt hiszed, ő a boncmester. Sápadt, inas, fürge,
már-már ropog minden lépése. De nincs kihez hasonlítsd.
Ez az alagsor, D épület. Ajtók jobbra, ajtók balra, az utolsó
fénykör elveszik a bizonytalanba, mintha soha nem
lenne vége – a halottak utcája ez. Nem tetszik tudni, hogy?
De nem ér rá; nem, nem. A szeme helyén két halott, fekete rés.
Akár a többiek, dolgozik, számol, kutat. Lelkeket keres.
Dodo, l’enfant do……L’enfant dormira bientôt.
Olcsó mobil a farzsebben. És gyufa is, mert talán mégis…
Ki törődik itt a D-ben a bomló, a feslő krizantémokkal,
a lövészárkok fülledt lópokróc-szagával, a mindig összetört
füstérzékelővel? Pedig az angyalok nem rezzenéstelenek,
millió ráncuk van, ahogy az idő megsebzi őket. De üresek,
mindig üresek a hófehér, formalinszagú kezek. Ajtókat nyitnak,
ajtókat csuknak. Eleven hús a föld, érző, eleven lény a menny,
és elevenek a légáramok, melyek a kettőt összekötik.
Péntek délután ő is megiszik valamit. Vagy hallgatja a folyosón
az adjunktus urat, hogy borzasztó… milyen igazságtalan…
Pedig rossz hallgató, összekever minden nyelvet és arcot,
és lakása sincs tán. Mint a légroham, az utcákon fel-alá
bóklászik – anyanyelv nélkül hogy tudna aludni? –
és fürgén nyitogatja a reggel kapuit. Gondos, pontos.
A gyerekekért jön. És sohasem hibázik. Szerinte
mi vagyunk halottak, porló regényalakok, bomló,
sápadt héjak, és ő, a Könyv fia, büszke és eleven.
És csak azért jön közénk, hogy életeket mentsen.