„Átszövöm, továbbszövöm, visszaszövöm” (beszélgetés Paluska Zsuzsannával)

Irodalmi Szemle: A verseid finom, pókhálószerű szövetként épülnek fel, felmerül a kérdés: hogyan íródik egy ilyen vers? Puszta kézzel vagy billentyűzettel?
Paluska Zsuzsanna: Eleinte mindig vettem egy kis keményfedelű füzetet, amelyet magamnál tartottam, és abba jegyzeteltem a gondolataimat. Vagy apró papírcetlikre, ha éppen nem volt nálam a füzetem. Még ma is előfordul, hogy néha találok a táskámban, a kabátzsebemben, könyvekben vagy valamelyik polcomon egy-egy papírfecnit, egy-két felhasznált vagy végül elvetett sorral. Amióta nekem is okostelefonom van, már sokkal egyszerűbb előkapni és jegyzetelni, mert a metrón, a buszon vagy bárhol, ahol épp írhatnékom támad, nehezebb lenne kézzel körmölni egy jegyzetfüzetbe. Én pedig nehezen élném túl a napokat anélkül, hogy leírjam az épp eszembe jutó, hirtelen jól megfogalmazottnak tűnő sorokat. Ezeket később aztán persze formálom, átírom, továbbírom, össze-vissza rakosgatom egy kialakuló versen belül, és az eredeti jegyzetformából sokszor egészen más mondatokat gépelek le végül. Illetve a legépeltet is szerkesztem, míg a vers végleges formát ölt. Tehát ha például pókhálószerű szövethez hasonlítjuk, akkor azt mondanám, hogy nem egyszerre szövöm, hanem újra és újra átszövöm, továbbszövöm, visszaszövöm.

ISZ: Sok a szín, az illat, az érzés a verseidben, néha már-már nosztalgiába hajlóan. Mindez a depoetizáltság hulláma – Petritől Kukorellyig – után némileg szokatlanul hathat. Mennyire követed az aktuális költészeti iskolákat, és mennyire mész a „saját fejed” után?
PZS: Olyan szinten megyek a saját fejem után, hogy nem gondolom, hogy le kellene írnom olyan dolgokat, amik nekem nem állnak jól, még akkor sem, ha tudom, hogy Petri szájából mondjuk jól hangzanának. Érdekes, hogy például egy írótáborban is azt tapasztalja az ember, hogy a „vers” fogalma egy teljesen szubjektív, illetve az aktuális trendekkel összekapcsolt mérce alapján működik. A jelzők használata például alighanem kiment a divatból, annak ellenére, hogy én nehezen tudok leírni egy tárgyat anélkül, hogy megmondanám, hogy az milyen. Követem a kortárs költészetet, most épp a két éve meghalt Borbély Szilárd verseiért rajongok. Most igyekszem én is ilyen belső feszültségtől mozgó világot teremteni, mozgások leírása nélkül.

ISZ: Mennyire vagy szerinted „készen” költőként, és hogy látod, mi a fontosabb egy költő számára: a mesterségbeli tudás, vagy az a mocorgó valami odabent?
PZS: Szerintem mindkettő nagyon fontos. Nekem két váltakozó szakaszból áll ez a költővé formálódás, és még nem látom magam készen költőként, nem tartom magam annak. Az egyik szakasz a mesterségbeli tudás gyűjtése, tehát a rengeteg olvasás, klasszikus és kortárs költők és írók tanulmányozása, vélemények begyűjtése a verseimről. A másik pedig a konkrét írás, tehát amikor már annyi inger ér, annyi inspirációm van, hogy képes vagyok a saját gondolataimat leírni. Kevés embernek sikerül azzal a benne mocorgó valamivel bármit is kezdeni külső motiváció és mesterségbeli művelődés nélkül.

ISZ: Bécsben vagy egyetemista. Az, hogy a hétköznapokban nem abban a nyelvi közegben mozogsz, amit az írásaidban használsz, nehezíti vagy könnyíti az írást?
PZS: A hétköznapokban rengeteg nyelvet használok, németet, angolt, és tanulmányaimnak köszönhetően még néha franciát is, emellett merem állítani, hogy még így is a magyar nyelv az, amivel (vizsgaidőszakon kívül) a legtöbbet foglalkozom.
Igazából nem állítanám, hogy bármilyen negatív hatással lenne rám a német nyelvi környezet, kivéve talán, hogy az élőbeszédbe belekeverek német kifejezéseket, amiket a többiek, akik ugyanebben a környezetben élnek, szintén megértenek. Ez olyasmi, mint amikor a felvidéki magyarok néha szlovák kifejezéseket használnak, de tőlük se kérdezik meg, hogy vajon a szlovák nyelvi környezet nehezíti-e a magyar nyelven írást. Amikor idővel azt vettem észre, hogy „szabadosabban” fogalmazok magyarul, valamint visszafejlődést észleltem a magyar nyelv használatában, tehát például egy cikk megírása egy kicsit nehezebben ment, mint gimnazista koromban, amikor gyártószalagon állítottam elő a szövegeket, beszámolókat, riportokat, akkor változtattam a stratégián. Igyekszem tudatosan fejleszteni magam az anyanyelvemen, hogy bővítsem a szókincsemet, és javítsam a fogalmazási készségeimet. Egyébként az ember akkor tud tökéletesen idegen nyelveket elsajátítani, ha az alapok – tehát az anyanyelv – elég szilárdak.

ISZ: Tudnál idegen nyelven verset írni?
PZS: Egyelőre nem vagyok biztos benne, ahhoz még sokat kell fejlődnöm, hogy a német irodalmi nyelvet tökéletesen megértsem, és esetleg az írással is megpróbálkozzam. Viszont mivel szenvedélyesen vonzódom a nyelvekhez, később nagyon szeretnék a fordítással kísérletezni.

ISZ: Szerkesztőként is aktív vagy, az Alma Mater diáklap főszerkesztőjeként. Mi a fő célod ezzel a lappal, hogy lehet szerinted szélesíteni a szlovákiai magyar fiatalok látókörét?
PZS: A főszerkesztői lét megint egy másik létforma, ott nem csak irodalommal foglalkozó személyként vagyok jelen. Az eddig a kezem alatt megjelent számokban igyekeztem kiválasztani a szerkesztőkkel egy témát, ami köré aztán az összes cikket csoportosítottuk, és körbejártuk a kultúra, közélet szempontjaiból. Természetesen az Alma Maternek van egy irodalmi rovata is, amelyben felvidéki kortárs szerzők művei is megjelennek. Ezt nagyon jónak tartom, hiszen a lap sok diákhoz eljut, és sokkal könnyebben emészthető így az irodalom, hogy bele van csempészve egy más témákkal is foglalkozó lapba. Ezáltal, akinek nem kerül a keze ügyébe egy irodalmi lap, az is találkozhat kortárs irodalommal. A fő célom az Alma Materrel az, hogy minél több diákhoz eljusson, és mivel általános problémákkal – tehát nem csak a felvidéki magyarság dolgaival – foglalkozunk, ezért ugyanennyire cél az elgondolkodtatás, a látókör szélesítése, a kitekintés a világra és a diákokban szunnyadó tettvágy felkeltése.