Őrjítően kezelhetetlen távolság – Németh Gábor: Egy mormota nyara

Aki nem ismeri a keletkezéstörténetét, vagy csak felületesen szalad át rajta, viszont enged a késztetésnek, hogy aktuálpolitikai kontextusba helyezze, azt gondolhatja, Németh Gábor könyve, az Egy mormota nyara arra tesz kísérletet, hogy az utóbbi másfél évben eszkalálódott menekültválságról mondjon valamit. Egyébként mond róla, vagy legalábbis úgy gondolkodtat el, hogy a gondolataink közül nehéz kirostálni a jelenlegi helyzetre vonatkozókat.

Mégsem árt megjegyezni, hogy a könyv egy évtizeden át íródott (közben folyóiratokban meg is jelentek belőle részletek), tehát nem a jelenlegi helyzet ihlette, és tényleg csak szomorú véletlen, hogy bevándorlásról, kultúrák különbözőségéről beszélni mást jelent ma, mint tíz vagy akár másfél éve. Az is véletlen, hogy a könyv ugyanazon a napon jelent meg a Kalligramnál, mint Camus klasszikusának, a Közönynek újabb magyar fordítása az Európánál – utóbbi könyv az eredeti címet (L’Étranger) alapul véve újat (Az idegen) kapott az itthon korábban rögzült változat helyett. Ez pedig azért érdekes, mert a Mormota elbeszélője meg is jegyzi, hogy annak idején hibásan fordították a címet, ráadásul idézetet is olvashatunk a könyvből, az amúgy mellbevágó befejezés pedig éppen ezt a részletet parafrazeálja.

Mintha egy hosszú, bár mindössze egyetlen mondatból álló emailt olvasnánk – minden bekezdés után térköz, az idézeteket leszámítva a tulajdonnevek is kisbetűvel kezdődnek. A levélforma nem véletlen: az elbeszélő a fiának címezi mondanivalóját. Azt már az elején beismeri, hogy nem valami testamentum ez, nem atyai jó tanácsok, intelmek, bölcsességek vagy örök igazságok gyűjteménye – kivéve azokat az instrukciókat, amelyek a kifinomult alkoholfogyasztásra vonatkoznak. Nincs tehát semmi, amit nyugodt szívvel átadhat. Két dolog fontos csak igazán, két budapesti hely: a Rudas és a Bambi, a fürdő és a presszó, ahol az ember felhőtlenül boldog lehet.

Foglalkozása location scout (magyarul helyszínvadász), munkája sokak számára irigylésre méltó: filmekhez, a történet szerint éppen a vámpírrá változott Byronról szóló forgatókönyv zárójelenetéhez keresi a megfelelő forgatási helyszínt. A cím, ami a szóban forgó zsánerfilm címe is egyben, Byron egyik naplóbejegyzéséből származik: „Ha az ember levonja az életből a gyerekkort (ami vegetáció) – az alvást, evést, mosakodást, ki- és begombolkozást –, mi marad a tulajdonképpeni létezésre? Egy mormota nyara.” Ennek a helyszínvadászatának az egyes állomásaira kísérhetjük el a munkát a pénz miatt elvállaló helyszínvadászt: Európa tengerpartjain kószál, hollandiai, olaszországi és spanyolországi strandokat keres fel, közben megfordul Amszterdamban és Rómában is, de egy-egy gyermek- és felnőttkori élménye is előkerül Budapestről, Csobánkáról, a Balaton partjáról.

Ezek a gomolyogó, térben és időben is távoli asszociációkat előhívó, egymásba fonódó, az alaptörténetet oldalakra megakasztó újabb és újabb sztorik hétköznapi szituációk, amelyek ennek a módszernek köszönhetően helyezik az elbeszélés tárgyát mindig más fénytörésbe. Az elbeszélő tapasztalata szerint Európában az európai embert a bevándorló akarja lehúzni, Magyarországon a magyart (a „gádzsót”) a cigány. Az erősen fragmentált, hol lírai hangvételű, hol pedig publicisztikai stílusú szöveg arra is kísérletet tesz, hogy ezekről a helyzetekről – a viszonylagos jólétben és biztonságban élők, valamint a kilátástalanság elől menekülők, az életükért küzdők – találkozásairól beszéljen, a politikai korrektséget deklaráltan zárójelbe téve.

Ha nem árulná el például azt, hogy a fiú, aki annak idején az iskolában meg akarta verni, történetesen cigány volt, nem lenne értelme felidézni az esetet, nem lenne helye az elbeszélésben. Nem gondolkodnánk el rajta, miért annyira félelmetes egy idegen, és vajon félelmetes volna-e akkor is, ha ismernénk: „…így, hogy cigány volt, magával hozta az iskolába a félelmetes idegenségét, azt az őrjítően kezelhetetlen távolságot, ami az úgynevezett fajtáját a miénkétől elválasztotta, innen származott az irracionális és földolgozhatatlan ereje, ebből a megismerhetetlenségből…” Az ismeretlenről bármit el tudunk képzelni, ahogy az írói én gyerekkorában cigány osztálytársáról, vagy arról, mit csinálnak általában a cigányok a nem-cigányokkal: „…elkapják és elhurcolják, és megölik, földarabolják, belefőzik levesbe, vagy nem, nyilván ott helyben megeszik elevenen, hiszen ezek megesznek bármit, varjút, ürgét, miért pont gyereket ne ennének…”

Tehát nem „ők”, hanem „ezek”. A megnevezésnek ez az egyszerre távolságtartó és lekezelő gesztusa sokkal provokatívabb a „mi és ők” dichotómiánál. Budapesten, a villamoson valaki „arról beszél, hogy »ezek ott« mindenfelé előbb-utóbb föl fognak állni a vackaikról, fölállnak és elindulnak, abba az irányba, ahol a fenntartható életet sejtik, a puszta lét minimális esélyét, fölkapaszkodnak mindenféle vonatokra (…) ezek majd elvágják a torkod, és komótosan kipakolják az egész lakást, batyukba kötik a cuccot, és elhúznak, de előbb még leülnek az asztalodhoz, és megvacsoráznak, igen, jól hallottad, háború lesz, nagyon hosszú és véres, a legalapvetőbb dolgokért, az ívóvízért például, lefoszlik az állatról a civilizáció maradéka, szomjas hordák fognak a vízben gazdag országok felé indulni, igazi területszerző hadjáratok lesznek, megtörténik minden elképzelhetetlen…”

Az Egy mormota nyara bizonyos szempontból Németh 2004-ben megjelent, Zsidó vagy? című regényének párja: abban a könyvben a belülről megélt idegenség témáját járja körbe, itt pedig mások idegenségét, a különféle idegenségek találkozását vizsgálja. Annyi különbség van még a kettő között, hogy ott az én-elbeszélőt is Németh Gábornak hívják, itt viszont nincs megnevezve, bár könnyen felismerhető: ha nem is író, korábban írt, Budapesten nőtt fel, Csobánkán él, és még sok-sok életrajzi párhuzamot találhatunk, közülük az el nem hanyagolható tényt, hogy a szerző a könyvben szereplő összes helyen megfordult. Idevág az Ottliktól kölcsönvett gondolat: „Jó, ha egy regényíró ismeri azt, amiről ír: a Nógrád megyei tájszólást, a tahiti viseletet, a főúri társalgó berendezését, a dán magánjogot, egy nagyvilági hölgy alsóneműjét, a vasesztergályozáshoz szükséges mozdulatokat vagy egy tökfilkó gondolatait.”

A kívülállóként szemlélődő helyszínvadász ragaszkodik kívülállásához („…úgy éreztem, hogy erre születtem, és lemondanék mindenféle részről, a részvételről éppúgy, mint a részvétről, hogy folyamatosan nézhessem az egészet…”). Megfigyeli az európai embert, a turistákat, a tengerparti szállodában nyaralókat, akik számára adott a kényelem, ugyanakkor naivak és könnyen át is verhetők. És megfigyeli a bevándorlókat, akiknek minden mozdulatából árad az életrevalóság – az utcán nőttek fel, olyan helyen, ahol tucatnyian osztoznak egyetlen szobán, Európában letelepedve pedig művészetté fejlesztették a helyzetfelismerést, a lehúzást, olykor a csalást és a lopást, pusztán azért, hogy az életben maradás elemi feltételeit biztosítsák önmaguk számára. Ahogy egy másik útitárs mondja a pesti villamoson, „…végső soron, ugye, fajfenntartási okokból…” Közben nem tudni, ki a kiszolgáltatottabb, és hogy a „úr” nézi le jobban a „szolgát”, vagy inkább utóbbi ereszkedik le előbbihez.

Közönséges helyzetek jelentéktelennek tűnő momentumai merevednek ki, a helyszínvadász aprólékosan vizsgálja őket, és nemcsak helyek és emberek viszonyát elemzi, de gesztusokon, félmondatokon, hangsúlyokon is hosszasan töpreng. Amszterdamban, mint „színesek közt egy európai” figyeli a villamosmegállóban és a villamoson a feketéket, arabokat és ázsiaiakat (a holland város egyébként a Pim Fortuyn- és a Theo van Gogh-gyilkosság felidézése miatt is fontos helyszín), Rómában pedig végignézi, ahogy néhány itt-a-piros-hol-a-pirost játszó szélhámos bevándorló kirabol egy gyanútlan svéd turistát.

A hangsúly a megfigyelésen, a gondolkodáson van (meg az egzisztencialista referenciákra való hivatkozásokon és az állandó önreflexión), ezért aztán sem a címzettként megjelölt fiú, sem a többi olvasó nem várhat véleménynyilvánítást vagy állásfoglalást menekült- vagy akár cigánykérdésben, nem kap semmiféle tanulságot vagy üzenetet. De az elbeszélő nem hirdeti az elfogadás vagy a szolidaritás fontosságát, viszont nem is ítélkezik, bár meglehetősen borúlátó következtetéseket von le („…világok választják el azokat, akiket én három lépés távolságból már meg sem tudok különböztetni…”, illetve „…minden megértés félreértés…”).

A sztereotípiákat viszont boncolgatja az egyszerűnek látszó, valójában nagyon is összetett történeteken keresztül, néha eltávolodva, majd másik irányból közelítve a képzeletbeli boncasztalhoz. A hivatkozások és vendégszövegek (Csehovtól Bernhardig, Ottliktól Erdély Miklósig) olyan sűrűn hálózzák be a történetfolyamot, hogy nehéz is lenne felületesen olvasni vagy kizárólag az aktuálpolitika felől értelmezni. Sokkal több réteg épül tehát egymásra, de a kitérők, a fő csapásirányról való letérésre késztető éles kanyarok semmit nem rontanak az olvasmányosságon, sőt ha a téma komolyságát figyelembe véve lehet ilyet mondani – és miért ne lehetne –, ez a gondolatébresztő bolyongás még szórakoztató is. Egy szuszra olvasható, de sokáig nem ereszt.

Németh Gábor: Egy mormota nyara, Kalligram, 2016, 204 oldal, 3490 Ft