Polgár Anikó: „Idegenségem nagy szerencse”. A másik tekintet Kertész Imre A néző című művében (tanulmány)

A töredékességében is megrázó Kertész-kötet, A végső kocsma2 mintha a hagyatékban való búvárkodást, a különféle szövegváltozatok egymáshoz kapcsolhatóságának örömét, a filológiai aprómunka pepecselő önáltatását is megpróbálta volna előre jelezni. Ugyanakkor a szerzőnek kézirataira, illetve munkamódszerére vonatkozó korábbi megjegyzései sejtetni engedték, hogy termékenyebb korszakából még maradhattak közöletlen szövegek. Feltételezhető volt, hogy az író – aki számára az írás életforma, aki az agresszióval, az értetlenséggel, a butasággal, a középszerűséggel való kényszerű szembesülést úgy tudja sikeresen feldolgozni, hogy feljegyzéseiben az emberi méltóság letéteményesének tartott kultúrára apellálva őrzi meg integritását – bizonyára a kiadottnál nagyobb mennyiségű szöveget is papírra vetett, ám a nagyfokú igényesség állandó szelekcióra sarkallta.

Különösen a kilencvenes évek naplójegyzeteiből megjelentetett Valaki más3 című karcsú kötet adhatott okot gyanakvásra, hiszen ez a pozitív változásokat hozó, ugyanakkor csalódásokkal is terhelt korszak nyilván új energiákat is felszabadított. A gyanút beigazolta a nem sokkal az író halála előtt megjelent, porából megéledt főnixnek ható A néző című könyv,4 a kilencvenes évek közérzetének tükrözője, mely a fülszöveg szerint még mindig csak válogatás az 1991–2001 közötti időszak feljegyzéseiből.

A néző című kötet az életmű értelmezésének zenei kulcsát is megadja, mintegy feleletül a magyarországi értelmezők értetlenkedésére. A Valaki másban és az azt követő Kertész-művekben a kritika rendre az írói hanyatlás példáit látta.5 Krommer Balázs a Valaki mást nagyszabású, „karakterisztikus elmélkedés”-ként olvasta, mely szerinte „kordokumentumnak és alkotói naplónak kiváló”, ám „biztosan nem sorolható az író legmaradandóbb művei közé”: „Számvetés és útkeresés inkább, a maga másságában. És ezt most meg kéne haladni.”6 Vári György szerint a Valaki más „egy alkotói válság képződménye”.7 Ez az alkotói válság szerinte a későbbi korszakot is érinti: „Kertész nem hallgatott el, nem is kezdődött el egy új, termékeny korszak pályáján, de valóban lezárult életművének egy szakasza, és későbbi írásai (Az angol lobogót kivéve) nem tudták megközelíteni az első három regény, legkivált a Sorstalanság és a Kaddis magaslatait.”8 Erdődy Edit szerint a Valaki más polemikus hangú fogadtatásának egyik oka, hogy „a kritikusok egy része a szöveg néhány állításának tartalmi kérdéseit, filozófiai, történeti jellegű megállapításainak igazságértékét, számos ponton pedig a leírtak referencialitását vonja kétségbe”.9

A zenei metaforából kiindulva az összefüggések más fénybe kerülnek: Kertész ugyanis egész életművét egy nagy zenei kompozícióként képzeli el, melynek záró tétele a Valaki mással kezdődik. Az életmű ebben a „búcsúzás kezdeté”-nek nevezett szakaszában a lényeg a korábbi elemek újra felvillantása: „valamennyi témámat újra megszólaltatom, de más, egy lezáró perspektívából. Ez adná értelmét további munkáimnak”.10

A nézőben, Kertész korábbi, feljegyzéseket, naplórészleteket tartalmazó könyveihez hasonlóan, a gondolati és a képi struktúrák találkoznak: a leghétköznapibb megfigyeléseknek is egzisztenciális és ontológiai tétjük lesz, a bámulatosan precíz mondatszerkezetek látványtöredékeket vetítenek a szemünk elé, s ezek a képek a lét alapkérdéseire segítenek választ találni. Írásomban a képi, gondolati és grammatikai elemek egymásba fonódását, a külső tekintetnek és az ember benső idegenségének a megtapasztalását, valamint az identitás változásainak interaktív tényezőit vizsgálom az utolsó Kertész-kötetben.

Az életről levált kristálydarabok

A könyv narrátorának, vagyis a nézőnek az alapállása, sőt, feladata az, amire azon a bizonyos L alakú hivatali folyosón Köves, A kudarc című regény főhőse rádöbbent: „így kell élnie ezentúl, e létezésre szegezett tekintettel, és soká, merőn, csodálkozva és hitetlenkedve néznie, egyre csak néznie, amíg végül észre nem vesz benne valamit, ami erről az életről lassacskán leválik, akár egy fagyos kristály, amelyet bárki felvehet, hogy végleges alakzatait elnézegesse és, a természet valamely bámulatos képződményeként, megtekintésre egy másik kézbe továbbadja”11. A naplóbejegyzések narrátora ezeket a tökéletesen kialakított kristálydarabokat fogja kézbe és nézegeti, majd megtekintésre továbbadja nekünk, olvasóknak. A kristálymetafora nemcsak a tökéletességre és az azt kialakító transzcendens erőre utal, hanem a pillanat egyszeriségére és a megragadás kellemetlenségeire is. A kristály végleges alakzataiban az öröklétre döbbenhetünk, ugyanakkor a leválás folyamata hosszadalmas lehet, a csodálkozó és hitetlenkedő nézés eredményessége kitartó elmélyülést igényel. A látvány közvetít valamit, de a lényeg az, ami e látványon túl van, ennek megragadására kell törekedni.12

Ez a feladat – más metafora, más kép használatával – A nézőben is megfogalmazódik: „Életről és halálról, jóról és rosszról stb. alaposan, huzamosan és megalkuvás nélkül gondolkodva, még ezzel az eszünkkel is, ami nekünk adatott – vagy tán éppen, mert ez adatott –, meg kell értenünk, hogy az ember csupán futó jelenség; egy szakadatlanul működésben lévő energia szakadatlan szikraesőjének egyetlen szikrája.”13 Még az emberi gondolkodás korlátai közül is kiláthatunk tehát, de ez a kitekintés feltehetőleg csak arra elég, hogy észrevegyük azokat a további korlátokat, melyek az emberéletet körbekerítik. Az emberélet efemer jelenség, ahogy arra már a korai görög költők és gondolkodók is felfigyeltek: az emberek egy napig élők (epámeroi), ahogy Pindarosz írja,14 s ebben benne foglaltatik halálra vetettségük és a jövő kiismerhetetlensége is. Az ember időbevetettségének a felismerését éppen a megfelelő időfogalmak hiánya akadályozza. „Nem mondhatsz annyi lapos közhelyet az emberéletről, amennyi kellőképp kifejezné törékenységét, mulandóságát; az emberélet félórás haladékokból áll“ – írja Kertész,15 majd egy gnómikus mondatban megfordítja az élet és halál megszokott időviszonyait: „Az élet valójában: pillanatnyi kiszakadás a halálból, és az élők eközben úgy tesznek, mintha a halál volna a rendkívüli, s nem az élet.“16

Kertész kötetében az erős érzelmi intenzitást metsző pontosságú megfogalmazással tompító, a belülről megélt dolgokat is külső szemmel látó és láttató, megrendítő képek sorozatával találjuk szembe magunkat. Ilyen például a félszeg mozdulatokat őrző hálóing látványa, mely egy emberélet elfogyását, az egyedül maradt társ gyászmunkáját jelzi.17 A járdasávra leereszkedő, törött szárnyú galamb kapcsán a néző arra döbben rá, hogy „nincs mentsége a létezésnek a létezésre”.18 Egy konferencia buta hozzászólásai kapcsán „a világbutaság”-ra ismer, amely „fojtogató dunyhaként” fogja körül, s már-már megfojtja.19 Az írás ebben a közegben az állandó levegő utáni kapkodást jelenti, a hajótörés utáni (valószínűleg reménytelen) úszást a part felé.20
Nemcsak a képek fordíthatók le a gondolati konstrukciók szintjére, hanem a gondolati elemek is képekkel támaszthatók alá. Kertész gondolatfutamai többször torkollnak egy-egy érzékletes hasonlatba vagy metaforába, melyek az elvontat vizuális szintre terelik. Mikor az értelmiségieknek és az ideológiának a viszonyán elmélkedik, az ideológiát egy „az utcasarkon leselkedő”, „kacsingató és a szoknyáját felfelé ráncigáló prostituált”-ként írja le, „aki becsábítja az üres zsebbel bolyongó értelmiségit a szobába, ahol, azt hiszi, ő fog kopulálni, ehelyett azonban őt erőszakolják meg”.21 A rendszerváltás utáni „új világ” olyan számára, mint „egy brutális ébredés egy eddig befagyott lavór vízben, ahol most valamennyi spirochaeta életre kelt, és nyüzsögve és egymás véréből élve és egymás életére törve és egymás kárán igyekeznek gyorsan leélni félórás életüket.”22 Az ember egy napig élő voltának egzisztenciális döbbenete találkozik itt a közügyek elkeserítő állása miatti döbbenettel.

Az érzelmi alapállás a mondatok szintaxisába is belekódolódik. A „majommozgású”, kommandós öltözékű „ifjú hímek”23 ablakból figyelt jövés-menéséről, gyülekezéséről, titkos szervezkedéséről beszámoló, több mint húszsoros hosszúmondat lendületében, az ismétlésalakzatok dinamikájában ott érezhető a romboló vadság gyorsasága, de még inkább a mindezt tehetetlenül néző potenciális áldozat riadt ingerültsége, melyet a történelmi tapasztalatból adódó rezignált tudomásulvétel változtat morális tartalmú esztétikummá. Másutt a tőmondatok jelzik a megtörtséget, a megrendülés dadogását, a nyelv meghátrálását a szavakkal kifejezhetetlen érzelmek elől. „Háromnegyed háromkor elaludt.” – tudósít például felesége haláláról. A holttest megtekintése utáni állapotot rögzítő kijelentések egyre szaggatottabbak, ugyanakkor olyan tárgyilagosak, mintha egy idegen reakcióit figyelné saját magán: „Csuklás: zokogtam.” „Fogtuk egymás kezét, két férfi.”24 Ez utóbbi mondatnak a grammatikai finommechanizmusai révén az orvos és elhunyt betegének férje mellé odahelyeződik a két férfit idegenkedve figyelő harmadik is: a saját sorsának nézőjévé lett író. A néző című kötetre is érvényes, amit Esterházy Péter a Valaki más mondatainak a „súlyos szépségé”-ről mond: „ezeknek a mondatoknak külön terük van, nem mélység, hanem sok kérdés és félreértés és megértés és újra: mondanám: munka, még inkább munkálkodás, vagyis élet. Ezért macerás mondatot írni, örökkön mögéjük állni az egész, mivel is?, az egésszel, az egész mindennel, ami van…”.25
Külső tekintet, benső idegenség

A Valaki más kötet egyik álomleírása révén egy színházterem tárul elénk, s a narrátor úgy emlékszik, talán maga is a közönség soraiban volt, de az is lehet, hogy a színpadon.26 Az utolsó kötet címébe emelt „néző” is színházi fogalom. A néző a Kertész által fordított Nietzsche-esszében, A tragédia születésében a közönséggel, a hétköznapi befogadóval azonosítható. Nietzsche szerint Euripidész a tragédia haláltusáját vívta meg, s ebből a haláltusából született meg aztán az új attikai komédia. Euripidész újítása Nietzsche szerint az volt, hogy „a színpadra felvitte a nézőt”,27 s Euripidész tragikus hőseiben a néző „lényegében hasonmásait hallotta”: „A köznapi ember nyomakodott föl Euripidész révén a nézőtérről a színpadra, abból a tükörből, mely korábban csakis a nagyszabású, merész vonalakat láttatta, egyszeriben kínosan hű, a természet elhibázott, félresikeredett vonásait is lelkiismeretesen visszaadó tükör lett.”28 Kertész nézője is lehet a művét kívülről figyelő olvasó metaforája, az egyes szám pedig az egyetlent, a (Nietzsche fogalmával) „legtehetségesebb” nézőt (olvasót) emeli ki, arra utalva, hogy az író nem a tömeg ízléséhez igazodik, hiszen meglepő és vakmerő dolgokat mond. Nietzsche szerint Euripidész „egyedüli bíráit és mestereit” „a nézői padsorok között” kereste, „kizárólag az ő ítéletüket tartotta perdöntőnek”.29 Kertészre vonatkoztatva ezt érthetjük úgy, hogy nem a kritikusok, hivatalos irodalomértők, inkább az érzékeny, laikus olvasók véleményére kíváncsi, ezt nevezi Nietzsche „műértő néző”-nek30. Ugyanakkor Nietzsche szerint Euripidész maga is néző: „E két néző egyike – maga Euripidész, a gondolkodó Euripidész, s nem a költő.”31 A tragédiaíró célja, hogy maga is műértő nézővé váljon, s az önvizsgálat ennek egyik eszköze lehet.32 A magányos szemlélődéshez olyan kilátóhelyet kell találni, ahová az írót már csak kevés útitárs tudja követni.33
Földényi F. László a Kertész-szótár Tekintet címszavában Kertész-idézetekre alapozva megkülönböztet az emberi tekintet mellett egy isteni, túlvilági vagy objektív tekintetet, mely „nem a műszerek pontosságával vetekedő látás”, sőt, „nem is korlátozható a fizikai értelemben vett látásra”.34 Ez a látás személyes ugyan, de „egyszersmind részesedik is egy nála tágasabb, átfogóbb látásból”, s „önmaga legbelső, idegennek vélt magjával egyesíti az embert”.35

Az idegenségnek többféle fokozata van Kertésznél, a külső kirekesztettségtől az önmagunkkal meghasonlott benső összeférhetetlenségig. Egyik feljegyzésében „gyakorlati” tekintetben vizsgálja meg ezt az idegenséget: „a hivatalos antiszemitizmus” szemszögéből ő, hiszen ősei „idegenből érkeztek ide, generációk során alkalmazkodtak, úgyszólván honpolgárokká váltak”,36 egyértelműen zsidónak számít. Az idegenség bélyege a sikeres asszimiláció után is ott marad, a folyamat önmagába fordul vissza, elkerülhetetlen az újbóli kirekesztettség és az újabb bolyongás: „hogy azután most nekem újra idegenként kelljen itt élnem, vagy idegenként elmennem innen”.37 Emigránsnak érzi magát egy országban, amelynek a nyelvét beszéli,38 s az esetleges kivándorlás gondolata is úgy merül fel, mint az egyik emigrációból a másik emigrációba kerülésé: „Száműzésből száműzésbe száműzetem.”39

A néző narrátora azonban nemcsak politikai, hanem egzisztenciális értelemben is nehezen találja a helyét a világban. Külső szemmel nézi és idegennek látja önmagát a társadalmi és irodalmi élet felkínálta szerepekben, az emberi kapcsolatokban, az idegenségérzetét megfogalmazni próbáló műveiben, s mintha még a nyelv sem lenne a sajátja, mely látszólag a legutolsó (pszeudo-otthonossággal bíró) menedéket kínálja. A tetteire, sőt a mondataira is úgy néz, mint a pókok a saját mirigyeikből kiválasztott fonalakra: saját belsejéből fakadtak, függ tőlük, menedéket, otthont jelenthetnek neki, ugyanakkor le is válnak róla, kívülről, egy másik perspektívából is szemlélhetők. A hálót akkor is újra tudta szőni, mikor már csak egy nagyon rövid kis fonala maradt (gondoljunk a buchenwaldi félhalál-állapotra), ám a későbbiekben elég volt egy felé hulló harmatcsepp vagy a háló felé rongáló szándékkal közeledő kisujj, hogy a teljes pusztulást eszébe juttassa. „Az időjárás-jelentésből is ki tudja olvasni a megbélyegzettséget. Hát még ha néha elbődül a füle mellett ugyanaz a hang, amely őt beparancsolta a vagonba” – írja ezzel kapcsolatban Konrád György.40 Ez a tulajdonképpen nagyon is indokolt túlérzékenység az oka annak, hogy Kertész bizonyos kilencvenes évekbeli politikai, irodalompolitikai jelenségekben is az Auschwitzhoz vezető utat látta. Például amikor Torgyán József Esterházy Pétert és Petri Györgyöt „nemzet- és vallásgyalázóknak” minősítette, s a korábban nekik ítélt Kossuth-díjuk ellen interpellációt nyújtott be a művelődési miniszterhez, Kertész ezt írta Eva Haldimann-nak: „ha majd felállítja (Torgyán) a koncentrációs táborait, némelyikünknek rezervált helye van bennük máris.”41

Az írói önmenedzseléshez erős írói öntudatra van szükség, s ehhez elkerülhetetlen, hogy az író saját magáról „mint írói minőségről” ítélkezzen.42 Kertész saját bevallása szerint önkéntelenül leválasztja magáról azt a személyt, aki a műveit írta: ha a műveiről írt kritikákat olvas, vagy saját fényképét látja egy újságban, képtelen azonosulni az illetővel. „A Kertész, akit megpillantok a televízióban, amint a tengerparton sétál vagy egy padon ül és felolvas: idősödő zsidó bácsi, kicsit undorodom tőle. Én: ez valaki más.”43 Nemcsak az identitás kettősségéről van azonban szó:44 míg az írói minőségében értékelt személy kiléte objektíven meghatározható, addig a másik, a hétköznapi én további énekre bomlik, vagy ennek az énnek további olyan részei is vannak, melyek képesek kiválni és kívülről figyelni. „Ha viszont írói minőségként, kritikailag foglalkoznak velem, szinte képtelen vagyok a leírt nevemet közvetlen kapcsolatba hozni önmagammal, azzal a valóságos, valóságként otthonosabban idegen önmagammal, aki ezt a cikket éppen olvassa.” – írja Kertész.45 Ez az „otthonosabban idegen” önmaga talán „csak” annyiban idegen, amennyiben a maga világba vetettségében minden ember az; mintha ez az otthonosabban idegen én az évek során egyfajta lelki asszimiláción esett volna át, fokozatosan idomult volna az őt körülvevő világhoz: viselkedése otthonosnak tűnik, nyelvhasználata kifogástalan. A személyek és dolgok valóságos, kézzel fogható jellege azonban még nem szünteti meg teljesen az idegenségüket. Kertész terminusa, az „otthonosabban idegen” mellé könnyen odaképzeljük ellentétét, az idegenebbül idegent, benne a sikertelen asszimilációnak, a szándékolt feltűnési vágynak vagy a másság tudatos vállalásának képzetével. Az otthonosabban idegennek is megvan a maga mássága, ez azonban már belakható és megszokott: a lélek fokozatosan adaptálódik, hozzáidomul a világhoz, s mire egészen otthon érezné magát benne, rendszerint távoznia kell. A benső idegenség felismerésének azonban pozitív vonatkozásai is vannak: „azt hiszem, hogy ez a fajta idegenségem nagy szerencse, és sok mindentől megóv” – írja Kertész. Mi lehet ez a sok minden? Nyilván egyrészt a kritikusok csípős megjegyzéseinek, másrészt az elismeréseknek az ártó hatása, melyeket jobb kívülről, valaki más szemével nézni.

Másik tudat, másik identitás

Az identitás problematikus volta a Kertész-életmű egyik alaptémája. Már a Sorstalanság főhőse, Köves Gyuri is úgy néz magára, mint valaki másra: az énje darabokra hull, testrészei, a nyílt seb a térdén mintha nem is hozzá tartoznának.46 Heller Ágnes abból kiindulva, hogy az ember „objektív identitása a neve és az arca”, szubjektív identitása pedig az emlékezete,47 állapítja meg a Sorstalanság főhőséről, hogy „objektív identitásától ezt a fiút, az elbeszélőt Auschwitzban és Buchenwaldban megfosztották”.48 Eközben lassanként eltűnnek a láger előtti világ emlékei is: „Az ember az, ami a lágerben. Az abszolút jelen időben emlékezik”.49

A kudarc című regényben erőteljesen jelen lévő kőmotívum is összefügg az identitásproblémákkal, ahogy azt például a mű olasz fordítója írja: „Köves jártában-keltében gyakran botlik kőtörmelékekbe, bombatalálat érte házak maradványaiba, tönkrement járdák bazaltkő-kupacaiba. Mindezek a széthullott, identitását vesztett személyiség képi megjelenítéséül szolgálnak. Ezek a maradványok egy, a regény elbeszélő idejében már nem létező életforma »kövületei«…”.50 A Gályanapló kapcsán állapítja meg Szirák Péter, hogy az elbeszélt identitás szükségszerűen nyelvi természetű, ebből következően „állandóan újrarendeződik, s mozgásában nem hozható végső formulára”.51

Több elemző is hangsúlyozza, hogy Kertésznek mind a zsidó, mind a magyar identitása problematikus. Kertész erről például abban a Magyar Írószövetséghez címzett, sokat idézett levelében (1990)52 vall, amely a Nem tűröm, hogy kirekesszenek címet viseli: hangsúlyozza, hogy individuumát „csizmákkal széttiport személyisége” roncsaiból nagy nehezen sikerült felépítenie és fenntartania,53 s hogy nem menekül „semmiféle faji-, nemzeti- vagy csoportidentitásokba”.54 „Az, hogy magyar vagyok, semmivel sem képtelenebb annál, hogy zsidó vagyok; és hogy zsidó vagyok, az sem képtelenebb, mint hogy egyáltalán vagyok.”55 – hangzik az aforisztikus megfogalmazás.

Horváth Rita szerint a Kaddis „a beszélő saját identitásának, s ezen belül zsidó identitásának is megalkotója, vagyis a narrátor a zsidók nyelvén imádkozik, úgy, ahogy ő ezt a nyelvet és identitást a maga számára kialakította. Csakhogy ez az egyéni identitást létrehozó egyéni és épp magányos másságában megragadott zsidó nyelv semmilyen közösséghez nem viszi egyértelműen közelebb.”56 A Valaki más című kötet elejétől végig az identitásproblémát járja körül, a narrátor „minden új helyzetben saját másságát fedezi fel”.57 Esterházy Péter úgy fogalmaz e kötettel kapcsolatban, hogy „a napló egy biztos, egy kitartó én-t kíván, itt pedig éppen ez lesz a kétség titokzatos tárgya”.58 Fried István szerint „ott munkál ebben a felfogásban önnön idegenségének megtapasztalása, az én-hez eljutás gátoltsága”.59

Az identitás Kertésznél nemcsak a kollektivizmus elutasítása szemszögéből problematizálódik, hanem ontológiai kérdéssé is válik. Esszéiben is többnyire ez a látószög érvényesül: a Budapest, Bécs, Budapest címűben például egy olyan esetet mesél el, mely nem egyszerűen zavarba, hanem „identitászavarba” hozza60. Kertész tolmács-fordítói minőségben kalauzolta Budapesten Tankred Dorst német írót, akinek drámáját korábban lefordította. Mikor az orosz rendezővel, Ljubimovval találkoznak, kettős tolmácsolás folyik, német–magyar–orosz viszonylatban. A tolmács ilyen esetben láthatatlan, mintegy inkognitóban van, Kertész azonban erről elfeledkezik, s mikor a maga nevében is gratulálni szeretne Ljubimovnak, a tolmácsnő rászól: „Maga ne gratuláljon, tolmácsoljon.”61 Az anekdotikus tálalás jelzi, hogy Kertész az identitásproblémákat iróniával kezeli: „az a téveszmém támadt, hogy én is itt vagyok” – kommentálja saját megszólalását, majd hozzáteszi, hogy akkoriban inkognitójából kilépve gyakran került hasonló identitászavarokba.62

A néző című kötetben fontossá válik az is, hogyan hatnak vissza az identitás alakulására az élethelyzetek s az emberek közti interaktív kapcsolatok. A gyász következtében Kertész úgy érzi, megváltozott az azonossága: „A veszteség, a gyász egyik különös következménye: más vagyok önmagammal szemben; mintha megváltozott volna az azonosságom.”63 A „szeretetvesztést” és a gyászt, folytatja Kertész, szerepvesztés kíséri. „Azonosságunk arkhimédészi pontja, úgy látszik, a másik tekintet, a másik tudat…”64. A Valaki más című kötetben rögzített életérzés ez, mely ugyan több irányból megragadható, ám, ahogy Vári György hangsúlyozza, „a Valaki más utolsó oldalain a cím új értelmet kap a feleség halálának felkavaró elbeszélésében. A naplóíró már nem azonos önmagával, életét csak emlékként képes elgondolni […]. Rájön, hogy múltjának egyetlen tanúja tűnik el […]. …az én-t teremti meg egy másik emberi tekintet, a Másik tekintete, amely eltűnvén magával viszi, megsemmisíti az én-t is.”65

A szeretetre mintegy feleletként előtoluló bűntudat fokozza az identitásproblémákat. A Valaki más című kötet egyik feljegyzésének tanúsága szerint Kertész tervezte egy olyan önéletrajz megírását, melynek „középpontjában A. hiteles története” állna.66 A. nyilván Albina, az író első felesége:67 a tervezett mű önéletrajz lett volna a feleség szemszögéből: „»én« az »ő« szemszögéből, egy perspektívából tehát, amelyből az önmagam ellen fordított stílus szenvedélye teljes mértékben elnyerheti erkölcsi igazolását”.68 A néző című könyvben ugyan nem ez a mű valósult meg, de egyes feljegyzésekben érvényesül ez a perspektíva, megpillanthatjuk a másik szemével láttatott ént.

Három nőalak emelődik ki a kötetben, akikkel szemben az író szeretetteli bűntudatot érez: a feljegyzések megírásakor már halott anya, az első feleség, Albina és a második feleség, Magda.69 Az önelemzések ugyan kíméletlenek, s mindhárom viszony úgy ábrázolódik, mint az önző, szeretetre képtelen író és az őt szeretettel körülvevő nők egyoldalú kapcsolata, ám ez a mélyreható őszinteség tulajdonképpen nem a szeretet teljes hiányáról, hanem a tökéletes odaadás lehetetlenségéről tanúskodik. Az egyik bejegyzésben Albina azt mondja, valamikor ő is depressziós volt, de leküzdötte, beletörődött sorsába. „Ez a sors én vagyok, gondoltam.” – teszi hozzá a narrátor.70 A nézőben a szeretteivel szemben érzett bűntudat abból az érzésből fakad, hogy az embert életösztöne, az írót hivatása eredendően önzővé teszi – az önzetlenséget, a másokért élt életet magasabb rendű célnak, ugyanakkor az emberi gyarlóságból kiindulva megvalósíthatatlan önáltatásnak tartja.

A bűntudat nem etikai, hanem ontológiai és a maga módján poétikai természetű: a szeretet ellenében hatnak egyrészt az ember túlélésre sarkalló alapösztönei, melyek a halállal szembesülés pillanataiban is a továbblépést támogatják, másrészt az írói elhivatottság levethetetlen terhe, mely az írót az élettől, s így szeretteitől is elvonja. Mivel maga az írói ars poetica is egzisztenciális természetű (gondoljunk bele az L-alakú folyosón történt megvilágosodás kettős feladatába: észrevenni és megírni azt, ami az életről leválik), a kettő (ontológia és poétika) nem választható el egymástól.

A privát önzés hangsúlyozása az élet törvényeiből fakadó általános emberi önzés felmutatására szolgál. Anyja haldoklásával kapcsolatban írja: „Nem tettem semmit, hogy járjon, hogy felépüljön – ha nem is tudott volna járni és fölépülni. Mialatt hónapokon át – nem: két évig – haldoklott, én megőriztem kényelmemet.”71 A túlélő mindig szemrehányást tehet magának, akiben az élet folytatódik, felelősnek érezheti magát a másik haláláért. Szerettei halála (elsősorban Albináé) tudatosan kerül a kompozíció középpontjába, mintegy a Valaki más című kötet ezzel kapcsolatos enigmatikusságát ellensúlyozandó. Az 1997. január 11-i bejegyzés szerint eredetileg a Valaki más fő témája is ez lett volna, ám a gyász személyes leírását nem sikerült beillesztenie a könyv koncepciójába: „Albina portréja, pontosabban halála fölötti megrendültségem, a kompozíció átkozott kényszere miatt nem tudta megkapni azt a súlyt, ahogyan eredetileg elgondoltam.”72
Albina halála a személyiség szétbomlását eredményezi,73 a feleség ugyanis korábban maga is „néző” volt, az író életének tanúja, s Kertész szerint az egyedüllétnek az a legabszolútabb formája, amikor a múltunknak már nem maradnak tanúi: „teljesen egyedül maradtam, tökéletesen egyedül vagyok, senki sincs többé, aki régtől fogva ismerne”.74
Nemcsak a halottakkal, az élőkkel kapcsolatban is gyötri lelkiismeret-furdalás, a mássá válás a második házassággal is összefügg. Arra a saját magának feltett kérdésre, hogy szereti-e megváltozott életét, szereti-e a boldogságot, így válaszol: „Minden azt mondja bennem: igen – és ugyanakkor félek, hogy Md.-val szemben is elmulasztom a teljességet (vagy hogy is mondjam), mint ahogy mindeddig mindig csak mulasztottam…”75

A könyv első mondatában ígért „önvizsgálat” nem marad meg a felületen, kíméletlenül a mélyre hatol. Már az első bejegyzésben elhangzik a szemrehányás, miszerint úgy érzi, emberi kapcsolatai felületesek: „a sok érintkezés kikezdi erkölcsömet”, „elhanyagolok embereket (nem adok nekik magamból, nem adok nekik életet)”.76 A záró bejegyzésben is visszatér az önvizsgálatnak erkölcsi feladatként kezelése, ez a téma mintegy keretezi a könyvet. Wittgensteint idézi („aki nem ismeri önmagát, az »nagy ember« nem lehet”77), s vele polemizálva figyelmeztet arra, hogy az önismeret nem megvalósítható, nem lezárható, inkább csak törekedni lehet rá: „mert hiszen ki ismerheti önmagát?”78 Az írás ugyan nem segít hozzá az identitás megtalálásához, ám a művésznek az ábrázoláson kívül nincs is semmi dolga. Az önvizsgálat meghirdetett programjának a visszavonásával szembesülünk a könyv utolsó lapjain, vagy inkább az önvizsgálat olyan kíméletlenül éleslátó, mélyreható fokával, amelyen nem lehet továbblépni. Ezzel a tulajdonképpen önfelszámoló szkepszissel csak egyvalami állítható szembe, a boldogság programja: „mert egyedül a boldogság méltó a léthez”79.

Az író ezt a boldogságprogramot, a másokért élés lehetőségét a másoktól elválasztó idegenségérzettel próbálja szembehelyezni. A legtermékenyebb azonban éppen ez az egymásnak feszülés: az idegenség sem válik tökéletes izolációvá, ahogy a benső száműzetés sem maradt meg a maga szűkös keretei közt. A rendszerváltás, a külföldi sikerek lehetővé tették, hogy az író kiszabaduljon ketrecéből, de a nyitott ketrecajtón mégis újra és újra besétál, vissza, korábbi életébe. Az emberi kapcsolatok terén az odaadást, a szeretetet gátoló individualizmus egy belső, egy lelki ketrecbe tud zárni: a másik tekintetet tulajdonképpen a ketrecből való kilépés előzi meg, ez adja a külső perspektívát. A feljegyzések sajátos látószöge (mintha egy idegen nézne be kívülről a ketrecbe) ezért tud termékeny energiákat felszabadítani, így válhat az önmagunkban fellelt idegenség szerencsévé, az írói munka és az emberi létezés alapjává.

—

1 A tanulmány megírásához szükséges kutatások az 1/0051/14. számú, Ideológie, identity a sebareprezentácia v kontexte lingvistiky a literárnej vedy v multikulturálnom priestore című VEGA-projekt keretében folytak a pozsonyi Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén (Comenius University, Faculty of Arts, Department of Hungarian Language and Literature).

2 Kertész Imre: A végső kocsma. Budapest, 2014, Magvető.
3 Kertész Imre: Valaki más. Budapest, 1997, Magvető.
4 Kertész Imre: A néző. Feljegyzések 1991–2001. Szerk. Hafner Zoltán, Budapest, 2016, Magvető. Kertész Imre 2016. március 31-én hunyt el. A könyv sajtó alá rendezésében a súlyosan beteg író még részt vett.
5 Ezen a véleményen vannak a későbbi kritikai visszhangot is erősen befolyásoló Irodalmi kvartettben megszólaló irodalomtörténészek és kritikusok. Radnóti Sándor például így nyilatkozott: „Azt hiszem, hogy érdemes volna visszatérni a műfaj kérdésére, és azon gondolkodni, hogy vajon a Valaki más a főművek közé várja-e a besorolást, vagy pedig az írói műhelynek vagy írói világnak a mellékterméke. Én az utóbbi mellett vagyok.” Bán Zoltán András szerint „Kertész a Kaddis után valamilyen értelemben anyaghiánnyal küszködik.” Irodalmi kvartett. Kertész Imre Valaki más című könyvéről beszélget Angyalosi Gergely, Bán Zoltán András, Németh Gábor és Radnóti Sándor. Beszélő, 1997/6., 104–108. http://beszelo.c3.hu (Letöltve: 2016. 07.03.)
6 Krommer Balázs: Valaki más(képp ugyanaz). Kertész Imre: Valaki más. Jelenkor, 1997/12., 1256–1258. Az idézetek helye: 1258.
7 Vári György: Kertész Imre. Buchenwald fölött az ég. Budapest, 2003, Kijárat, 170.
8 Uo., 171.
9 Erdődy Edit: Kertész Imre. Budapest, 2008, Balassi, 125.
10 Kertész: A néző, 194.
11 Kertész Imre: A kudarc. Budapest, 2001, Magvető, 394.
12 Vö. Nietzsche: „Aki meg nem élte még, hogy szemét a látványra kénytelen szegezni, ám ugyanakkor nem nézni, hanem a látványon túllépni vágyik, az nehezen képzelheti el, hogy tragikus mítosz előadásakor e két folyamat együttes jelenlétét milyen határozottan és világosan érezzük…” Friedrich Nietzsche, A tragédia születése avagy a görögség és pesszimizmus. Ford. és a jegyzeteket írta: Kertész Imre. Budapest, 2003, Magvető, 227.
13 Kertész: A néző, 30.
14 Michael Theunissen: Ephe-
meres Dasein: Pindars achte Pythie. In Uő: Pindar. Menschen-
los und Wende der Zeit. München, 2000, C. H. Beck, 45–58.
15 Kertész: A néző, 148–149.
16 Kertész: A néző, 149.
17 Kertész: A néző, 167–168.
18 Kertész: A néző, 34.
19 Kertész: A néző, 8.
20 Uo.
21 Kertész: A néző, 208.
22 Kertész: A néző, 216.
23 Kertész: A néző, 129.
24 Mindhárom idézett mondat helye: Kertész: A néző, 168.
25 Esterházy Péter: 1 könyv. A szabadság nehéz mámora. Élet és Irodalom, 1997. július 25., 3.
26 Kertész: Valaki más, 85–86.
27 Nietzsche: i. m., 107.
28 Nietzsche: i. m., 107–108.
29 Nietzsche: i. m., 113.
30 Nietzsche: i. m., 214.
31 Nietzsche: i. m., 113.
32 Vö. „Aki nem röstelli az önvizsgálatot, mert meg akar bizonyosodni róla, hogy vajon maga is a műértő nézők sorába tartozik-e, vagy pedig a szókratészi kritikus közönség köreihez, az csupán őszintén faggassa ki magát arról, hogy milyen érzelmet vált ki belőle a színpadon ábrázolt csoda…” Nietzsche: i. m., 217.
33 Vö. „Jól tudom, hogy barátomat, ki engem figyelmesen hallgatva követ, most a magányos szemlélődés oly magaslati kilátóhelyére kell elvezetnem, hogy útján csak kevés útitársra lel…”. Nietzsche: i. m., 221.

34 Földényi F. László: „Az irodalom gyanúba keveredett”. Kertész Imre-szótár. Budapest, 2007, Magvető, 278.
35 Földényi: i. m., 278–279.
36 Kertész: A néző, 21.
37 Kertész: A néző, 21–22.
38 Vö. A végső kocsmában található aforizmával: „A legidegenebb nyelv, amelyen anyanyelvi szinten beszélek, a magyar. Bármit mondok, nem értenek, bármit mondanak, nem értem.” Kertész: A végső kocsma, 147.
39 Kertész: A néző, 22.
40 Konrád György: Kertész Imre. In Uő: Az író és a város. Esszék, előadások. Budapest, 2004, Noran, 472.
41 Kertész: Haldimann-levelek, Budapest, 2010, Magvető, 119., 179.
42 Kertész: A néző, 34.
43 Kertész: A néző, 199.
44 Fried István a Valaki más kapcsán állapítja meg, hogy nem az én megosztottságáról, megkettőzéséről, Doppelgänger-sé-
géről van szó, hanem a megnevezhetetlenségéről, a kisajátíthatatlanságáról. Fried István: Márai Sándor és Kertész Imre „munka”-naplói – mint emlékiratok. Műhely, 2006/4., 64–66.
45 Kertész: A néző, 35.
46 Vö. Barbara Mahlmann-Bauer: Imre Kertész – ein Nachruf. Das Glück des Auschwitz-Rückkehrers war das Schreiben, sein Werk ist für die ihn Überlebenden ein Schatz. Literaturkritik, 2016/4., április. http://literaturkritik.de/public/rezension.php?rez_id=21924 (Letöltve: 2016. 07.03.)
47 Heller Ágnes: A Sorstalanságról – húsz év után. In Uő: Kertész Imre. Négy töredék. Budapest, 2009, Múlt és Jövő, 37–38.
48 Heller: i. m., 38.
49 Heller: i. m., 39.
50 Antonio Sciacovelli: Szavak és kövek. Sziszifusz mítosza – élet és irodalom között (Kertész Imre: A kudarc) In Fűzfa Balázs (szerk.): A megértés felé. Budapest, 2003, Pont Kiadó, 116.
51 Szirák Péter: Kertész Imre. Pozsony, 2003, Kalligram, 172.
52 Kertész: Haldimann-levelek, 18–24.
53 Kertész: Haldimann-levelek, 20.
54 Kertész: Haldimann-levelek, 21.
55 Kertész: Haldimann-levelek, 20.
56 Horváth Rita: Családregények és „anti-családregények” a magyar holokauszt-irodalomban. In Molnár Judit (szerk.): A holokauszt Magyarországon európai perspektívában. Budapest, 2005, Balassi, 692.
57 Sanders Iván: Az identitás kérdése Kertész Imre regényeiben és vallomásaiban. In Molnár (szerk.): A holokauszt Magyarországon európai perspektívában, 702.
58 Esterházy: i. m., 3.
59 Fried: i. m., 66.
60 Kertész Imre: A száműzött nyelv. Budapest, 2001, Magvető, 163.
61 Uo. 162–163.
62 „…hirtelenjében nem tudtam néha, hogy nemlétezésem melyik formáját is válasszam inkognitómul”. Kertész: A száműzött nyelv, 163.
63 Kertész: A néző, 173.
64 Kertész: A néző, 173.
65 Vári: i. m., 177.
66 Kertész: Valaki más, 86.
67 Kertész első felesége, Vas Albina (1949–1995) agydaganatban halt meg, „hirtelen jelentkeztek a tünetek, s a betegség két hónap alatt elvitte” – ahogy az író Eva Haldimann-nak írja. Kertész: Haldimann-levelek, 107.
68 Kertész: Valaki más, 86.
69 Kertész 1996 áprilisában kötött házasságot Sass Magdával. Kertész: Haldimann-levelek, 175.
70 Kertész: A néző, 6.
71 Kertész: A néző, 26.
72 Kertész: A néző, 194.
73 „A halála óta a szétesés érzése kísért…”. Kertész: A néző, 177.
74 Kertész: A néző, 177.
75 Kertész: A néző, 190.
76 Kertész: A néző, 5.
77 Kertész: A néző, 310.
78 Kertész: A néző, 310.
79 Kertész: A néző, 311.