A komfortzóna határai

Beszélgetés a Vekker Műhely színészeivel

A Komfortzóna című előadás a lehetséges szélsőségekre játszik rá, abból építkezik. Az érdekesség kedvéért megfordítanám a hagyományos sorrendet, milyenek voltak a visszajelzések?

Kuklis Katalin: Ezidáig két munkabemutatót és két élesben játszott előadást játszottunk Medve és Csilizradvány községekben. Célunk volt, hogy menekülttáborok közeli településeket szólítsunk meg, mert ez projektünk lényege: azoknak kínáljuk fel a témát, akik a leginkább érintettek. Projektünk tulajdonképpen egy kétoldali együttműködés a Vekker Műhely és a győri RÉV Színházi és Nevelési Társulat között, amelyet a Nemzetközi Visegrádi Alap támogatásával valósítottunk meg (http://comfortzoneproject.wixsite.com/projects). A tapasztalat az, hogy az emberek szívesen beszélnek, beszélgetnek, nem zárkóznak el tőlünk vagy a témától. Ugyanakkor a szélsőségek kevésbé mutatkoztak meg, mint amire számítottunk, azonban, úgy gondolom, Szlovákiában kicsit tompább a menekültkérdés éle. A darab nem hozta ki az emberekből azt, amit mi feltételeztünk, hogy majd kihoz. Mindez talán a darab felépítéséből is adódik. A történetben egy alapvetően kedves szír házaspárt látunk, amelynek a tagjaival nehéz szembefordulni. Kérdés számunkra is, hogy a továbbiakban fog-e ez erősebb reakciókat hozni, vagy pedig máshogy kell hangolnunk a történetet azért, hogy előtörhessenek a témát feszítő indulatok.

A gondolatcsírából miképp állt össze a darab? Mennyire volt nehéz az aktuális politikai helyzetet színpadra vinni?

KK: Elsőként egy konzultáció alkalmával találkozott a stáb Dunaszerdahelyen, ahová szakértőket hívtunk: Jászberényi Sándor haditudósítót és Hunčík Péter pszichológust. Fontos volt számunkra, hogy elmélyítsük az ismereteinket a háborús helyzetet vagy a menekültlét pszichológiai hátterét illetően is. Kulcsfogalom ebben a tekintetben a félelem – bármelyik oldalra is tekintünk. Nem egy aktuális politikai helyzet felmutatása volt a célunk. Sokkal inkább az, hogy megismerjük, elmélyítsük gondolatainkat – a saját, valamint résztvevőink gondolatait – egy adott témával, helyzettel kapcsolatban. S ez tulajdonképpen minden előadásunkra érvényes.

Romada Rakottyay Katalin: Sajnos a sajtóorgánumok megbélyegzik a menekülteket, mégpedig úgy, hogy igyekeznek hangsúlyozni a kultúrájukon kívül nem vagy kevésbé elfogadott jellemzőiket. A mi célunk az volt, hogy emberi sorsok kerüljenek színpadra. Arra törekszünk, hogy a befogadó továbbgondolja a történetet, hiszen ez vihet előre a kérdés elfogultságmentes megítélésében. Sosem szabad figyelmen kívül hagyni azt, hogy a bemutatott sorsokat nem a szereplők szabad akarata alakította, hanem tőlük független, elháríthatatlan események sorozata.

A cselekmény két család életét mutatja be: egyfelől a súlyos helyzetbe került szír házaspárét, másfelől pedig egy magyar házaspárét, amely szokatlan élethelyzetbe csöppen. Azt vizsgáljuk, hogy az ismeretlen szituáció, amely egyfajta próbatételt is jelent számukra, milyen hatást gyakorol az egyénre, a párkapcsolatra, illetve azok jövőjére.

A téma szemlélete és színpadra vitele újszerűnek számít: milyennek találjátok a közönség reakcióját?

RRK: Izgalmas azt látni, hogy a teljesen más színházi kultúrán szocializálódott közönségünk mennyire zökkenőmentesen tud alkalmazkodni az új helyzetekhez. Már a térrendezéssel kizökkentjük a nézőinket a komfortzónájukból: a klasszikus értelemben vett nézőtéren rendezzük be a színpadi teret, nézőinket pedig két oldalon, egymással szemben ültetjük le. Mindez teljesen megszokott annak, akinek amatőr színjátszós tapasztalatai vannak, de az átlagnéző a kőszínházi viszonyokhoz szokott hozzá. Viszont a rendező (Sereglei András) és a dramaturg (Romankovics Eda) által felépített sturktúra segít a nézőnek, hogy folyamatosan egyre beljebb kerüljön a történetbe.

Ami pedig a konkrét reakciókat illeti: az előadás után lehetőség nyílik a véleménynyilvánításra. Legnagyobb örömünkre a közönség szívesen gondolja tovább a hallottakat és látottakat, ezzel pedig a darab már teljesítette is küldetését.

Szerintetek lehetséges, hogy az emberek semleges és tárgyilagos képet alakítsanak ki olyan kérdésről, amelyet már agyontárgyalt a média? El tudnak vonatkoztatni az unalomig ismételt-sulykolt nézőpontoktól és véleményektől?

KK: Kérdés az, hogy van-e egyáltalán semleges vélemény, s hogy ilyen helyzetekben az már nem a közömbösségbe, hárításba fut-e bele. Bármi legyen is a téma: a hozzáállás, a vélemény alapkérdése az, hogy vállalod-e vagy sem. Mi nagyon konkrét kérdést teszünk fel: segítsek vagy ne? S szándékosan mindkettőre keressük az érveket.

Mennyire okozott nehézséget kilépni a saját komfortzónátokból? Szükség volt-e erre?

RRK: Szereposztás szempontjából a szír menekültet játszom, így olyan élethelyzetbe kell beleképzelnem magam, amelybe, remélem, sosem fogok kerülni. A próbafolyamat egyúttal tanulási folyamat is volt: meg kellett tanulnunk belehelyezkedni a szír család mindennapjaiba. Gyorsan meg kellett értenünk, milyen elvek, értékek határozzák meg életüket és viselkedésüket. A háttértudás elengedhetetlen „kelléke” a darabnak. Válaszolván a kérdésre: igen, minden egyes előadás a komfortzónámból való kilépést jelenti, mert olykor tőlem, a kultúrámtól távoli emberek élethelyzetébe kell beleélnem magam. És eközben a hitelesség jegyében kell alakítani.

KK: Én azt érzem, hogy nem az előadás, hanem az előadásszervezés során kell folyamatosan kilépnem saját komfortzónámból: amikor számomra ismeretlen polgármesteri hivatalokba kopogtatok be, ahol számomra ismeretlen (gondolkodású) embereket igyekszem meggyőzni arról, hogy teret adjanak egy ilyen nem hagyományos színházi előadásnak. Szerencsére, eddig még senki sem bánta meg, hogy élt a lehetőséggel.

Récsei Noémi (Zselíz, 1994)

A pozsonyi Comenius Egyetem kiadványszerkesztő szakos hallgatója, emellett a Pátria Rádió és az STV magyar szerkesztőségének bemondónője.

Fotók: Mezősi Kristóf és Tuba Ádám