László Erika – Az Orpheusz-szonettek magyar fordításai

2010-03 Posted 2010.03.12. | by admin

Tanulmány – Kulcsár Szabó Ernő Mérték és hangzás című tanulmánya alapján Rilkét a klasz-szikus modernség lezárulásának egyik kulcsfigurájaként tartja számon. „Az Én világmegértése csak akkor valódi képesség, ha nem egyetlen szubjektum »tudásának« kivetülő vallomása, hanem az idegenséggel összekapcsoló lét tárul fel rajtunk keresztül benne.”1
Rilke ennek tudatában, s emellett a művészi nyelv követelmé-nyének is eleget téve, alakította ki az újfajta lírai én beszédformáit. A húszas-har-mincas évek költészettörténetének az a felismerés állt a középpontjában, hogy a lírai magatartás a beszéd és egy értelemtörténés kapcsolatából következik, amely csupán a beszélő szubjektum által nem birtokolható. Ezen a horizontváltáson belül a folytonosságot nyelv és beszédhelyzet viszonya teremti meg. Ez a folyamat Rilkénél figyelhető meg a legnyilvánvalóbban, amennyiben költészetében a „teremtő távlat” és az „esztetizált-evokatív nyelv”2 összeegyeztetésének tendenciá-ját követi. Rilke kései költészetében, melynek kiemelkedő darabjai a Die Sonette an Orpheus, ez a folytonosság tematikai-szemléleti szinten is megmutatkozik, mégpedig a metafizikai vonásoktól megfosztott lét személyiségre irányultsága által.
Rilke a Die Sonette an Orpheus költeményeiben az orfikus hagyományhoz nyúl vissza az élet két dimenziója közti egység megteremtésének szándékával. Teszi ezt Rilke mindenféle mitizálásra való törekvés nélkül. Éppen a mítoszi gondolkodás dekonstrukciójával próbálja meg – sikeresen – a lét és semmi kizárásosságának elvét feloldani. Orpheusz és halott felesége, Eurüdiké azért nem lehetnek feltétel nélkül ismét együtt, mert a lét két külön tartományához tartoznak. A férfi megtartotta individualitását, míg az asszony elveszítette azt a halott lét személy-telenségében. Eurüdiké számára ebből kifolyólag nincs is tétje Orpheusz istenekkel kötött alkujának. Ez tehát semmiképp sem annak a halált is túlélő szerelemnek a verse, amit az ókori mítosz sugall. Rilke az egészet szeretné megragadni a szonettekben. Versei istene nem a mindenben benne lévő, panteisztikus Isten, hanem az isteni mérték. Ezért van az, hogy a szonettekben probléma nélkül megfér egymás mellett a Biblia Istene az olimposzi istenekkel, sőt még az egyiptomi hitvilág is sze-rephez jut a versekben. Rilke nem csupán a holtak birodalmának életre keltésére törekszik.
A lét és nemlét teljessége Rilke költészetében az organikus világnak egyfajta noematikus, dolgok körül szerveződő értelmezésével ragadható meg. A lét és nem-lét világát ezért nemcsak térben, de metaforikus időbeliséggel is el kell képzelnünk, mivel a nemlét világába tartoznak az életet már nem, s még nem élők, hiszen maga az idő köt minket össze a valaha élőkkel és a majdan születőkkel, így biztosítva a folytonosságot, a haladást. Rilke a szonettekben kétségbe vonja az ember időnek való sorsszerű kiszolgáltatottságát. Ez már abból a tényből is kitűnik, hogy a versek létrejöttében Wera Ouckama Knopp halála játszott nagy szerepet, aki fiatalon távozott az élők sorából. Az időbeliség mozzanata ezért csak másodlagos jelentőségű a szonettekben. A végtelenség, ahol a létezés két tartománya összetartozik, nem meta-fizikai természetű – figyelmeztet Kulcsár Szabó Ernő –, mivel poétikai megjelenése időtlen, s a különböző létszférákban egyidejűleg jelen lévő tárgyias noémákhoz kötődik3. Tehát a szonetteket mind tárgyiasságukban, mind orfikusságukban az időtlenség eszméje uralja.
Ennek egyik kitűnő példája a második rész 23. szonettje, mely Kálnoky Lász-ló fordításában olvasható magyar nyelven.

       Bang verlangen wir nach einem Halte,
       Wir zu Jungen manchmal für das Alte
       Und zu alt für das, was niemals war.

       Szívszorongva esdünk támaszért mi,
       túl ifjan még ahhoz, ami régi,
       s a sosem-volthoz túl öregen.

Ebben a versben Rilke a lét, nemlét szféráit valamiféle semleges helyként láttatja az olvasóval: hiszen mi ott leszünk szabadon bocsátva, ahol mi előzőleg kö-szöntve lettünk4. Rilke további szonettjeiben is gyakran előfordulnak utalások erre, például a „Raum”, „Ort” szavakon keresztül. Rilke célja ezzel nem a szigorú területi elhatárolás, a szonettekben szó sincs erről, hanem épp a mindenek felett álló „Egy” személyétől való függés kifejezését próbálja meg elkerülni. Nem így Kálnoky, aki a fent említett versben a szabadságot nem helyhez, hanem személyhez köti: „Az tett szabaddá, ki előbb örömmel fogadott.”
Az idő másodlagos szerepére találunk utalást a II/25. szonettben is, mert Rilke és Szabó Ede5 szerint is „tovaszállva ifjodnak az órák”6. A I/22. szonettben Halasi Zoltán fordítása nagyon jól érzékelteti a rilkei időtlenséget. A mozdulatlan, az örök maradó a lényeg, nem pedig a mozgó, mely a lét szférájának jellemzője. Minden mi elsiet, csak a múlt rabja.
Rilke nem mitizál, mivel elutasít mindenféle művészi prófétizmust, messianizmust. A másik oldalon viszont elutasítja az avantgárd dezindividualizációs törekvéseit is. Ő a dolgokat, a dolgok világát választja az individuum megközelítéséhez, a létértelmezéshez. A létező dolgok individualizációja által, az „Én és a Dolog kölcsö-nösségének”7 kifejezése révén tesz erre kísérletet. Így az Én a Dolog megformálása folyamatában válik teremtővé. A megformálás nem más mint életadás, és nem pedig akaratlagos alakítás. A költészet mágikus hatalmának „evilágiasítását” Rilke a fenomenológiai tárgyiassággal valósítja meg. Sikerül Rilkének a nemlét valóságát a lényeges dologi lét világába vonni, s teszi ezt úgy, hogy a valóságos ottlét megelőzi a bármiről való tudást. Rilke a tárgyakat dologként kezeli. Abból indul ki, hogy ha valami megfigyelhető a tárgyi világban, akkor az szükségszerűen értelmezhető, közölhető tudati tartalom lesz. A dolgok, mint a nemlét jellemzői te-hetik tehát lehetővé az átjárhatóságot a lét és nemlét határain. A dolgok lényegét magukba foglaló képzetek olyan mértékben távolodnak el konkrét jelöltjeiktől, hogy képessé válnak a nemlétezőt is magukba integrálni.
Rilke szonettjeiben igyekezett elérni, hogy a dolog lényege úgy hassa át a versegészet, hogy létnek és nemlétnek egyidejű hordozója legyen.
   Kulcsár Szabó Ernő az Orpheusz-szonettek beszédjellegű8 vonására is felhívja a figyelmet, mely az én-te szembeállításában mutatkozik meg. Még a mono-logikus jellegű szonettek is a mondatépítésnek, szóválasztásnak, jelentésformálásnak köszönhetően dialogikusnak hatnak. Erre példa az I/8. szonett9, melyben Rilke a Dicséretet (Rühmung), a Panaszt (Klage), az Ujjongást (Jubel) és a Kételyt (Sehnsucht) mutatja be. A magánbeszéd vallomásossága korlátozva van ezekben a ver-sekben.
A szonettek beszélője nem aktív közreműködő – figyelmeztet Paul de Man Trópusok10 c. munkájában. Valóban az érzelmek nem a szubjektumból fakadnak fel, hanem mindig valaki, valami más fájdalmai. Tehát egy különös megfordításnak lehetünk tanúi: a belső világ nem a szubjektum, hanem a dolgok sajátja. A dolgok külső világa válik ezáltal belsővé.
    A szonett legsikerültebb darabjaiban a többszólamúság jelensége érvényesül: az egyes szavak több gondolati síkon is értelmezhetők, és az egyes értelmezésmódok logikusan beilleszthetők egy-egy versszakba, sőt néha az egész versvilágba is. Például a II/26. szonett utolsó versszakában a főt és a lantot Orpheusz és az ordító egyaránt hordhatja11. Rilkét mindenekelőtt a német nyelv grammatikája és az írásjelek önkényes használata segíti ebben. Nem szabad azonban a túlértelmezést túlzásba vinni, mivel az összefüggés mindenhol adódik, és ahol egy sötét hely marad, ott nem felvilágosításra, hanem elfogadásra van szükség – ahogy maga a költő Clara Rilkének írja.12
Tanulmányomban szeretném megvizsgálni, hogy a szonettek magyar fordítóinak mennyire sikerül visszaadni Kulcsár Szabó Ernő és Paul de Man munkájában fellelhető jellemzőket. A fordítások és az eredeti összevetése során a következő problémaköröket elemzem:
– képesek-e a fordítók tolmácsolni a mítoszi gondolkodás dekonstrukcióját a mitizálásnak, illetve az ókori mítosz csábításának ellenállva
– mennyire sikerül a fordítóknak érzékeltetni Rilke létfelfogását: lét és nemlét dologi világ általi egyesítését
– miként oldható meg a fordításokban – ha egyáltalán lehetséges – a rilkei beszéd többszólamúságának kihívása
– képesek-e a fordítók a Paul de Man által felfedett fordított perspektívából szemlélni és szemléltetni a szonetteket
Dolgozatomban nem szándékozom a fordítói hűség, hűtlenség problémájára kitérni. A fordítás és az eredeti közti eltéréseket, egyezéseket az általam vizsgálni kívánt kérdések megválaszolásának rendelem alá, nem pedig a fordítás mint olyan minősítésének szándékával. Fordítani annyi, mint kompromisszumot kötni13, a fordító az anyanyelv törvényszerűségeinek a foglya, és soha nem lesz képes ennek kereteit túllépni, és épp ezért a fordítás és az „idegen” soha nem fog teljesen meg-felelni egymásnak, vagy a tartalmi, vagy a formai, vagy mindkét ekvivalenciára törekvés fog csorbát szenvedni. Ebből a gondolatból kiindulva ugyanazt az alkotást nem lehet még egyszer, még egy másik nyelven sem megalkotni. Egyedül az újraírás lehetséges, de általa is egy teljesen új, önálló mű születik. Mivel, ahogy Kosztolányi mondja, egyik nyelv szavát sosem fejezheti ki hiánytalanul egy másik nyelv szava. Ez nemcsak a szavak sajátos megjelenési formájának, zeneiségének tudható be, mivel a szavakhoz használói életéből, történetéből kifolyólag hangulatok kapcsolódnak, melyeket csak az adott kultúrába igazán beavatottak ismerhetnek. Kosztolányi az „úri” szóval szemlélteti ezt a nézetét. Ez a szó magyarul egy-szerre jelenti a nemest, lovagiast, önfeláldozót, könnyelműt, bőkezűt, előkelőt, belátót, fáradtat, könnyelműt – sorolja a költő. Magát a szót, „úri”, le tudjuk fordítani más nyelvekre, de szinte biztos, hogy nem fogják a fordított alakok a magyar nyelvközösség által ismert valamennyi jelentést visszaadni, mert az adott, értelmező közösség története folyamán valószínűleg más viszonylatokban, szituációkban merült fel ez a szó, és így más jelentések kapcsolódtak hozzá14.
Az első rész második szonettjében Szabó Ede találóan oldja meg a beszéd többszólamúságát a „már-már lány” kifejezéssel, mely az „ein Mädchen fast” fordításaként olvasható. Ezzel a kifejezéssel Rilke egyrészt utalhat Eurüdiké második lányságára, amire a Neue Gedichte kötet egyik darabjában, az Orpheus. Eurydike. Hermes. című versben találunk utalást: e szerint Eurüdiké visszanyeri elveszített szüzességét. De utalhat arra is, hogy Orpheusz lantjával, illetve játékával és az istenekkel kötött alku be nem teljesítésével olyan állapotba juttatja hajdani feleségét, hogy az már majdnem visszanyeri létbeli lányi alakját, tehát Orpheusz tetten tudja érni azt a pillanatot, amikor Eurüdiké még és már nem lány, nő, asszony. Már nem lány, hiszen halála által már nem része az élők birodalmának, s még nem, mert még nem lépett át az élők világába. Ezért írja Rilke: „sie erstand und schlief”15, amit Szabó Ede a következőképpen fordít16: „Lett, s lehunyta szemét.”, az utóbbi kifejezéssel sajnos épp a lényeges „alvás” szó marad el. Aludni az az állapot, ami lét és nemlét egyidejű jelenlétét hivatott kifejezni a német versben.
„Und alles war ihr schlaf” – olvashatjuk ugyanebben a szonettben, amit Szabó a következőképp fordít: „És álma volt a lét”. A magyar változatban a „minden” kor-látozva van az eredetihez képest, hiszen a mindenbe nemcsak a lét, de a nemlét is beletartozik.
Szabó kihagyja azt a lényeges momentumot is, melyből kiderül, Rilke értelmezésében Orpheusz fejezi be, tökéletesíti Eurüdikét17. Így téve többértelművé Rilke egyértelmű kérdését: „Lant istene, lám mint telt be így, hogy nem kívánt titokban ébredni sem?”
Az I/15. szonett utolsó versszakában szereplő „Schale” értelmezhető gyümölcs-héjként, amit a gyümölcs nedve tölt ki, de jelentheti a csésze szót is, mint a már ki-facsart gyümölcslé tartóját. A magyar nyelvben azonban nincs egyetlen szó, mely érzékeltetni tudná e szó két jelentéstartományt. Szabó Ede a „héj és tánc” kettősét használja visszautalva az előző rész táncmotívumára. Ezzel kifejezésre jut, hogy a versben nemcsak a „héj”-on mint tárgyon van a hangsúly, hanem az egyértelműség hiányán. Szabó „kompromisszumos” megoldását a :magyar és a német versek egy-más mellé állításával szemléltetem:

       Tanzt die Orange. Die wärmere Landschaft,
       werft sie aus euch, daß die reife erstrahle
       in Lüften der Heimat! Erglühte, enthüllt

       Düfte um Düfte. Schafft die Verwandschaft
       Mit der reinen, sich weigernden Schale,
       mit dem Saft, der die Glückliche füllt!

       Táncotok most: narancs. Meg a fényes
       Déli vidék – míg a friss honi szélben
       Felragyog majd e gyümölcs! Sugarának

       Illata izzik. S rokonul a kényes
       Héj meg a tánc s az a nedv is a mélyben,
       Mely benne most boldogan árad!

További példa a rilkei többszólamúságra az első rész negyedik szonettje „Zärt-lichen” szava, melyet Halasi Zoltán „szelídszívű lények”-nek fordít. Vonatkozhat itt ez a szó az istenekre, de utalhat Orpheusz halottakkal való találkozására is, mivel sem az isteneket, sem a halottakat nem érinti a lélegzés, de néha mégis belépnek a lét világába. E két lehetőség következetesen végigelemezhető a versen: a ma már halott ősapáink voltak azok, akik megelőzték, megelőlegezték létünket (mindenekelőtt az íj, ill. a szenvedéstől való félelem enged erre következtetni), de arra is gondolhatunk, hogy az istenek voltak előttünk, s ők alkottak meg bennünket, esendő embereket.
Rilke gyakran az egyértelműség hiányával/ban próbálja megragadni a lét és nemlét közös terét, hiszen ez maga a kimondhatatlan tere. Ezért jellemzi a ciklus darabjait a többszólamúság. Mivel mi, halandók a léthez tartozunk, gondolatainkkal, elménkkel nem tudjuk megragadni azt, amit nem éltünk át, minden konkrét utalás hazugság, félrevezetés lenne. Ezért folyamodik Rilke oly sokszor az ellentétek egységéhez. Csakis az ellentétek alkothatnak igazi egységet. Lét és nem-lét együtt hozhatják létre a mindent.
Halasi Zoltánnak az I/11. szonettben kiválóan sikerül érzékeltetni a „hajsza, torpanás”, „Útra – fordulat” ellentétét18, mely a lét sajátja, majd pedig ezek egy-ségesülését. Bár a „kettő benned egy” megoldás „benned” szava bizonyos értelemben konkretizálja a helyet, illetve személyhez kapcsolja az egységesülést, ami Rilke versét nem jellemzi, ő több interpretációs lehetőségnek nyújt teret.
Az Isten, ill. az istenek nem tartoznak sem az élőkhöz, sem a holtakhoz, szintén egy köztes állapotban helyezkednek el, mégha ez számukra egy véglegesen determinisztikus állapot is, nem úgy, mint Eurüdikének, aki, miután Orpheusz meg-szegte az alkuját, kénytelen visszatérni a nemlét birodalmába.
Az első rész 19. szonettjében, ahogy az egész ciklusban is, Rilke a halált nem valamiféle idegenként, ismeretlenként kezeli: „und was im Tod uns entfernt, ist nicht entschleiert.”, ellenetétben Szabó Ede fordításával19, melyben. Szabó épp arról beszél, hogy mindörökre megmarad a halál-messzeségek titka.
A második rész 12. versében Halasi Zoltán elsiklik egy nagyon fontos gondolati tartalom fölött. Az első versszak utolsó sorában kihagyja a „wendenden Punkt” magyar megfelelőjét a fordításból. Értelmezésünkben rilkei ez a fogalom, mivel ez az a pillanat, amikor az alak egyszerre tartózkodik a két tartományban, az egyik állapotból épp a másikba fordul.
A II/28. darabban Rilke kifejti, hogy a halandók a tánc, a művészet által is túl-léphetünk a léten, hiszen Orpheusz is lantjátékával győzte meg az isteneket, hogy alászállhasson Eurüdikéért a másvilágba. A művészet hatására az élettelen tárgyak is életre kelnek. Rilke ebben a versben visszanyúl az első rész csillagképéhez, su-gallva a kapcsolatot a lány tánca és a lantos Orpheusz alakja között, hirdetve a zene, a tánc, a művészet öröklétét.
Garai Gábor fordításában: „Míg hangja – léten át – elér ide,” (I/5. szonett) igen-csak kifordítja az elemzésünk kiindulópontjául szolgáló rilkei gondolatot. Garai mondata azt sugallja, hogy Orpheusz hangjának a léten kell áthatolnia ahhoz, hogy hozzánk elérjen, de ha ez így van, akkor kik azok a mi, és hol van az itt. Kiinduló interpretációnk alapján Rilke a lét és nemlét szféráját különbözteti meg egymástól, a létbe tartoznak az élők, tehát Rilke, az olvasó, és így a mi is. Megvizsgálva Rilke német sorát, ő azt mondja ki, hogy a dalnok szava túllép az ittléten, meghaladja azt, mégpedig annyiban, hogy Orpheusz a nemlétből üzen nekünk, neki megadatott, hogy egy időben tartózkodjon a két szférában. Orpheusz volt az, aki élő létére átélhette a lét és nemlét állapotát. Erről a kivételes megtapasztalásról szól a következő szonett (I/6). A „két világból sarjadt ki bő természete” közli velünk Kálnoky is. Csakhogy nem a szeretet miatt képes valaki valamit jobban megtenni, nevezetesen szebb holmit fonni a fűzfaágból – ahogyan Kálnoky folytatja a szonettet – hanem, mert megtapasztalta („erfuhr”) azt, ahogy az eredetiben áll. Valószínűleg Rilke a „Wurzel”-t, a gyökeret, mely többször is megjelenik a szonettekben, a nemlét szférájába tartozónak érzi, nem azért, mert helyzeténél fogva alul, a földben he-lyezkedik el, mint az eltemetettek, hanem, mert a gyökérből sarjad ki minden, ez minden dolog kezdete, és ha ez elpusztul, akkor pusztul el a növény is. Rilke felfo-gásában a nemlét körülveszi a létet, ebből sarjad ki a lét, de ez annak vége is. Ezért oly fontos a gyökér megtapasztalása. Az I/14.-ben is arra találunk utalást, hogy a hol-tak azok, akik erősítik a földet, majd ugyanebben a versben Rilke tétován kérdezi, talán az istenek azok, akik a gyökereknél alszanak. Így megtartva a „gyökér” jelentésésnek bizonytalanságát.
Az I/12. szonett 2. versszakában Rilke ezt mondja:
„Die Antenne fühlen die Antennen, und die leere Ferne tru”, ami Lator fordításában, konkretizálva Rilke sorát, így hangzik: „Antennák az antennákat érzik, s termést hoz az üres messzeség”.
Nem véletlen, hogy Rilke versében nem találjuk a „termés” szót. Rilke nem mondja ki, hogy mit hord az üres messzeség, illetve mi hordja az üres messzeséget20, mindenféle behatárolástól távol marad. Lator László megoldása ezzel szemben valamiféle pozitív eredmény érzését kelti a befogadóban.
Találó Kárpáty Csilla megoldása: a 13. szonett kezdetén álló „teljesízű”, mert itt Rilke még valóban ízükben és teljességükben ragadja meg a gyümölcsöket, hogy később aztán a felbomlás fontossága váljék hangsúlyossá. Láthatólag a magyar fordítók eléggé nehezen kezelik Rilke sejtelmes utalásait, az esetek többségében valami konkrétabbal, a vers gondolati magvához kapcsolódó szóval helyettesítik a látszólag oda nem illőt. Ez vonatkozik e szonett többi sorának fordítására is. Kárpáty Csilla a vers további részében azonban a kézzelfogható szintjén megrekedve a felszínen marad, először is azáltal, hogy kihagyja a „Funde” szót, ami szó szerint leletet, találmányt, valami újnak, ismeretlennek a felfedezését jelenti, s a „nedvek”-et ülteti be helyette. A fordítónak ezáltal az újdonság-felismerés mozzanatát nem sikerül bevinni művébe. Rilke még az „überrascht” „meglepetten” szóval is a történés váratlanságát, meglepetésszerűségét erősíti.
Kárpáty Csilla versében nem érzékelhetők az egység, a felbomlás, az újraegy-ségesülés fokozatai. A forrásszöveg első szava a „voller” a gyümölcs egységére, teljességére vonatkozik. A második versszakban a gyümölcshúsból felszabadult „tárnákról”, „ismeretlenekről” olvashatunk, ami az egység felszakadására utal. A következőben pedig definiálva van az alma benső lényege, mely először össze-sűrűsödik, hogy majd az ízlelésben helyreálljon eredeti állapota. A fordítás utolsó versszaka szintén nem adja vissza a „klar zu werden” és a „doppeldeutig” ellentétét, hiszen, ami világos, az nem kétértelmű. Ennek az ellentétpárnak azért van nagy sze-repe, mert Rilke líráját az ellentétek alkotta teljességre törekvés jellemzi.
„Aber sind sie’s? Oder meinen beide nicht den Weg, den sie zusammen tun?” ennek a két sornak (I/11. szonett) a fordítása elemzésem szempontjából szintén problematikusnak tűnik: „Ám léteznek-e? S lesznek-e azzal, hogy mindkettő egy utat mutat?”. Halasi épp a lényeg felett siklik el: nem biztos, hogy a kettő egy útra mutat. A német eredeti Orpheuszra és Eurüdikére, s általuk a lét és nemlét kettőségére utal. Rilke régebbi verse, az Orpheus. Eurydike. Hermes című magyarázatot szolgáltat az Orpheusz-mítosz e kiragadott részletének rilkei értelmezésére. Ebben a Rilke-versben ugyanis Eurüdiké nem ismeri fel férjét, egy más létállapotban elmélyedve lépked Hermész, a hírnökisten mellett, Orpheuszt követve. Ez magyarázza meg a „visz” ige másik jelentését: a vezető is viszi a rábízottakat. A Rilke-versben pedig Orpheusz viszi, vezeti ki feleségét a másvilágból. A bekezdés elején álló idézetben Rilke arra utal, hogy férj és feleség nem egy útra gondolnak, nem egy utat tesznek meg, mivel Eurüdiké fel sem fogja, hogy kit követ. Ezt úgy érzékeljük, hogy Hermész csalódott megjegyzésére: „Megállt!”, Eurüdiké reakciója a „Ki?” kérdés, ami arra utal, hogy tudomása sincs a szerelméről, a szeretett férfi jelenlétéről. Halasi Zoltán versében lóról és lovasáról beszél. Még az utolsó versszakban is erről árulkodik a „hidd alakjukat” többes száma. Ezzel ellentétben Rilke egyes számban használja a „Figur”, „alak” szót, amivel utalhat a mitológiai Orpheuszra, de utalhat az egységesült csillagképre is, vagy akár Orpheusz és Eurüdiké összetartozására.
A II/8. szonett fordítása során Szabó Ede figyelmen kívül hagy egy lényeges szót, megváltoztatva így a hozzá fűződő szavak szerepét. Ez a szó a „das All“, ami mindent, mindenséget jelent. Rilke arra kérdez rá versében, hogy mi volt iga-zán/valójában a mindenségben.21 Szabó kérdése pedig: Mi volt a való hát? Lényeges szó a mindenség, mert ez egybefogja a létet és a nemlétet. Rilke kérdése tehát az, hogy mi alkotja a mindenséget, mi tartozik egyszerre a lét és nemlét szférájába. Mik alkotják a két világ metszéspontját, közös halmazát? Az utolsó versszakban meg is leljük a logikus választ. A gyerekek nem tartozhatnak a keresett tartományba, hi-szen ők az élet birodalmának részesei. Az idegen, számu(n)kra tartalommal nem bíró tárgyak, mint az idegen kocsik, a minket nem ismerő házak szintén nem, ezek megmaradnak élettelen dolgoknak a számunkra. Csakis a „játszótárs-labdák” tartoznak ide. Szabó a „labdák ívé”-vel teszi elvonttá a választ.
A második rész 21. versének harmadik versszaka ismételten a rilkei többszólamúság egyszerűsítésére szolgáltat példát. Szabó Ede konkrétan a lét szövetéről beszél, a német eredeti viszont értelmezhető szó szerint, valóságos szövetként is. Rilke költészetét a dolgok megéneklése jellemzi. Rilke a selyemfonalat mutatja be az olvasónak, ahogy beilleszkedik a szövetbe, s rajta keresztül képződik a kép, mely a szőnyeget alkotja. Szabó Ede interpretációja elől sem határolódik el a költemény, hiszen Rilke a dolgokon keresztül mindig az emberire próbál utalni, de virtuozitása épp abban van, ahogy kifejti a szálakat. Egyszerre ír emberről és dologról, megragadva ezzel a lét és nemlét egyesülését. Szabó ebben a fordításában csak az emberre vonatkozó elvont síkot ragadja meg, és a dologit elhanyagolja.
A II/2. szonett harmadik versszakában Rilke azon töpreng, mit láttak a szemek egykoron a kandallóban kormosan elhamvadni22. A gondolatot kettőspont követi, majd „Blicke des Lebens,”23 kifejezés olvasható. A névelő elhagyása „kétér-telműsíti” ezt a kifejezést, s így nem egyértelmű, hogy maguk a szemek az élet te-kintetei vagy a szemekre az élet tekintetei néznek vissza a parázsból. Nem egyér-telmű tehát, hogy a tekintet alanyi vagy tárgyi minősítésben szerepel-e az adott sorban. Erre és hasonló többszólamúságokra a német nyelv sajátossága teremt lehetőséget. Mivel a magyar nyelv nem flektáló, hanem agglutináló, a névelő elhagyás nem eredményezi a mondat többértelműségét. Itt valamiképpen a tárgyas és alanyi ragozást kellene vegyíteni, s „költő” legyen a talpán, aki ezzel a feladattal megbirkózik. Ilyen esetekben a fordító kénytelen vagy egyik, vagy másik megoldással megelégedni, kompromisszumot kötni, még az egyértelműség hiányából fakadó feszültség elmaradása/csorbítása mellett is. Nemes Nagy is erre kényszerül. Ő a néző régi szemeket azonosítja a lét szemeivel.
Hasonló egyszerűsítés figyelhető meg a Szabó Ede által fordított II/13. szonett második versszakának utolsó sorában. Rilke az eredetiben buzdítja a harmadik személyű hallgatót, hogy legyen csengő hang, mely már a csengésben széttörik24, tehát léte első pillanata az utolsó is egyben. A magyar változat25 nem fejezi ki, hogy önmaga, saját céljának megvalósulása által törik össze az üveg. Szabó mindössze a széttörése után továbbcsengő üvegről beszél.
Kárpáty Csilla az I/13. szonettben nagyon jól visszaadja azt a tipikusan rilkei leírási módot, melyet megfordított világértelmezésnek nevezhetünk. Az íz leírását nem a szubjektum felől közelíti meg – holott ez lenne a legkézenfekvőbb, mivel ő észleli, tapasztalja szájában –, hanem a gyümölcs lényeges tulajdonságai felől: „Ez a méz sűrűség, mely a szájban enyhén elvegyült, és áttetszővé vált”.26
Képes Géza az első rész 9. szonettjében elsiklik a felfordított világértelmezés felett
A versszak utolsó sorát, mely szó szerinti fordításban a képnek tulajdonít(ana) tudást27, s így bizonyos értelemben aktivitást, Képes fordításában „tündököl és éles a kép” megoldásra egyszerűsíti. Ezzel a megoldással azonban nem jut a víztükör képe különleges pozícióba, s így Képes Gézának nem sikerül feloldania benne a lét és nemlét határait. Viszont Képes elemzési szempontunknak megfelelően érzékeli, s oldja is meg a „Doppelbereich” fordítását: „hol kezdet és a vég egybeesik”, hiszen Rilke ciklusában valóban e két állapot egybeesését próbálja megragadni.
Csodálatos példája Rilke kifordított világértelmezésének a II/3. szonett. A tükrök az emberi lényeg fontos mozzanataira irányítják figyelmünket. Gyakran festőiséggel vannak telve ezek a tárgyak, ha például egy festőien szép ember néz bele vagy segítségükkel egy lány púderezi magát. De mindenképp a legszebb fog maradni, amíg csak a tükörképarc felszabadított Narcisszussá nem változik. Halasi Zoltán egyéni értelmezésében a legszebb helyett a legmesszebb kifejezést használja, melylyel a rilkei versekre oly jellemző ellentétek keltette hatásfokozás eszközéhez folyamodik.
Az Orpheusz mítoszból több elemet is felhasznál Rilke szonettciklusában, melyeket a figyelmes olvasónak kell összeraknia. Némelyik szonett csak a lant, az ének vagy a zene által utal az Orpheusz alakja köré szőtt mítoszra, máshol meg-leljük az ókori dalnok nevét is. Találhatunk utalást Orpheusz halálára, és halála utáni alakváltozataira, mint például a rózsa. Előfordul, hogy a magyar fordítók nem tulajdonítanak fontos szerepet ezeknek az utalásoknak: Halasi Zoltán fentebb már elemzett 11. szonett első versszakának fordításából például teljesen elhagyja a csillagkép szót, holott ennek a szónak nagy jelentősége van, mivel az Orpheusz csillagképre utal vele Rilke. A görög mitológia szerint ugyanis az istenek kárpótlásul, hogy nem tudta visszahozni feleségét, Eurüdikét a másvilágból, Orpheuszt és lant-ját az égre helyezték.
Rilke ciklusa egyes darabjaiban gyakran használja ugyanazokat a szavakat, mindegy ezzel érzékeltetve a szonettek összetartozását, egységességét, orpheuszi tematikáját. Az egyes versek szorosabb összetartozását a prágai származású költő nem egy alkalommal azzal érzékelteti, hogy a következő szonett elejére beilleszti az előző vers utolsó sorának kulcsszavát. Fontos az összekapcsolások érzékeltetése a fordítások során, mert a szavak jelentésére gyakran az egyik szonettben derül fény, és a következőben magyarázat nélkül csak utalva van rá. Erre példa, hogy a második rész második verséből, mely Nemes Nagy Ágnes fordítása, kimarad az „Atmen” (lélegezni) szó, holott ez a szó az előző szonettre utal, melyben Rilke a lélegzetet többek között láthatatlan költeménynek, egy hullámnak, melynek tengere az Én, térnyerésnek28 nevezi. Nem közömbös tehát, hogy a fordításban a való arcok lélegzetébe esik-e a visszfény vagy csak magukba az arcokba. Az első megoldás ugyanis a „lélegzet” szó beiktatása által egy elvont eszme hordozója lesz, melynek felismerése csak a beavatottaknak adatik meg, míg a második mindössze egy bárki által megfigyelhető természeti jelenséget mutat be, kijelentve, hogy a visszfény sugara a való arcokra vetül. Rilke viszont azt mondja, hogy már arra a láthatatlan semmire is ráesik a visszfény.
Az I/ 20. szonettben Halasi nem figyel a „weihen” ige szerepére. Ezzel kezdődik és zárul az említett vers. A névtelen beszélő, aki lehet Orpheusz, de maga Rilke, kérdi Istentől, aki szintén lehet Orpheusz, hogy mit áldozzon neki. Majd visszaemlékezik egy tavaszi estére Oroszországban, mikor egy lovat pillantott meg egyedül a mezőn. Ezután következik a ló leírása, s végül a német vers végkicsengése, hogy a ló (emlék)képét fogja feláldozni. A magyar változatban Halasi megáldja ezt a képet.

JEGYZETEK

1 Kulcsár Szabó Ernő, Mérték és hangzás, in Orpheus, 1991. 6. II. évf. 2–3. szám, 153.
2 Uo.,
3 Uo., 163.
4 A szerző fordítása
5 Rilke-fordításai mellett Rilke világa (Európa, Budapest, 1979.) című könyve is nagyon jelentős.
6 „Jede Stunde, die hingeht, wird jünger.”
7 Im., Kulcsár Szabó Ernő, 1991,159.
8 Uo., 165.
9 Kálnoky László fordítása
10 Vö., Paul de Man, Az olvasás allegóriái. Figurális nyelv Rousseau, Nietzsche, Rilke és Proust műveiben. Ictus Kiadó és JATE Irodalomelmélet csoport, Szeged, 1999, 55.
11 „… – Ordne die Schreier,
    singender Gott! dass sie rauschend erwachen,
   tragend als Strömung das Haupt und die Leier.”
12 Vö., Rilke Briefe, dritter Band, Rilke Archiv in Weimar, 1952, 835.
13 Paetzke szerint a műfordítónak kompromisszumot kell kötnie. A műfordító „úgy és annyira ((hamisítsa)) meg a szerzőt, hogy az olvasás végeztével a befogadó meg legyen győződve arról, hogy ha a szerző idegen nyelven dolgozna, akkor így és csak így írta volna meg a regényét. Műfordítani tehát ideális esetben annyit jelent, mint írni”. Lásd: Hans-Henning Paetzke, Megjegyzések a műfordításról, in Hans-Hening Paetzke, Előadások a műfordításról, Collegium Budapest, 1996, 28.
14 Vö., Kulcsár Szabó Ernő, A saját idegensége, in Alföld, 1997/11, 41.
15 Életre kelt és elaludt – a szerző fordítása
16 Szabó Ede bánik a szonettek fordítói közül a legszabadabban a német szöveggel.
17 „…Singender Gott,
   wie hast du sie vollendet,…”
18 „Ist nicht so, gejagt und dann gebändigt,
   diese sehnige Natur des Seins;
   Weg und Wendung. Doch ein Druck verständigt.
   Neue Weite und die zwei sind eins.”
19 „s a halál-messzeségek titka se szűnhet”
20 A német nyelv grammatikai sajátosságából kifolyólag ez a megoldás is lehetséges
21 „Was war wirklich im All?”
22 „Was haben Augen einst ins umrußte
        lange Verglühen der Kamine geschaut:
        Blicke des Lebens, für immer verlerne.”
23 „a lét szemei …” – Kárpáty Csilla
24 „sei ein klingendes Glas, das sich am Klang schon zerschlug.”
25 „tiszta üveg, mely cseng, bár maga összetörött.“
26 „Diese Süße, die sich erst verdichtet,
    um, im Schmecken leise aufgerichtet,”
27 „Mag auch die Spiegelung im Teich
       Oft uns verschwimmen:
    Wisse das Bild.”
28 Szabó Ede találó fordítása