Pomogáts Béla – Erdélyi arcképek (2) – Páskándi Géza
Magyar irodalom Romániában
(Bevezető gondolatok) Három esztendeje dolgozom az erdélyi magyar irodalom történetén: három terjedelmes kötet mutatja majd be Erdély magyar irodalmát 1918 és a jelen között.
Korábban több könyvem is megjelent ebben a tárgyban – az első iroalomtörténeti munkám (még 1968-ban) is erdélyi író: az irodalomalapítás lázas korszakában igen eredményesen tevékenykedő Kuncz Aladár tevékenységét dolgozta fel. Azóta több mint húsz tanulmánygyűjteményem, monográfiám foglalkozott az erdélyi magyar irodalom neves alkotó egyéniségeivel, intézményeivel, szellemi áramlataival.
A most folyó munka ilyen módon egy sok évtizedes irodalomtörténet-írói tevékenység remélhetőleg összegző eredménye lesz. Az Irodalmi Szemle következő néhány számában készülő könyveimből mutatok be néhány fejezetet, négy erdélyi magyar író pályáját foglalják ezek össze. Sütő Andrásét, Kányádi Sándorét, Páskándi Gézáét és Szilágyi Istvánét. Két költőét és két elbeszélőét, mind a négyüket mára az egyetemes magyar irodalom klasszikus egyéniségei között tartjuk számon. Remélem, alkalmam lesz arra is, hogy a majd elkészült három terjedelmes kötetet is bemutathatom a felvidéki magyar olvasónak.
Páskándi Géza, a költő, próza- és esszéíró…
Az erdélyi magyar költészetnek az a „forradalma”, amely a hatvanas évek második felében (főként 1968 után) kibontakozott, mindenekelőtt három költő: Páskándi Géza, Lászlóffy Aladár és Szilágyi Domokos nevéhez fűződik, nemzedékük költői ezzel a „forradalommal” zárkóztak fel az előttük járók, mindenekelőtt Kányádi Sándor és Székely János megújulást kereső törekvéseihez. Páskándit már személyes tulajdonságai: minden irányú érdeklődése, igazságkereső nyugtalansága, a kockázatokat figyelmen kívül hagyó őszintesége mintegy „predesztinálták” a kezdeményező és vezető szerepre, ennek mindig maradéktalanul meg tudott felelni. Annak ellenére, hogy ifjúságának leginkább fogékony esztendőit embertelenül kegyetlen börtönökben és a Fekete-tengerhez vezető csatorna építkezését szolgáló kényszermunkatáborban kellett eltöltenie. A kíméletlen tapasztalatok nem törték meg sem emberi szuverenitását, sem alkotó erejét, néhány évtized alatt az erdélyi irodalom egyik színvonalában és terjedelmében egyaránt nagyszabású életművét hozta létre.
A Szatmárnémeti közelében lévő Szatmárhegyen született 1933. május 18-án, Szatmárnémetiben tanult, már tizenhat évesen versei jelentek meg a helybéli Dolgozó Nép című lapban. Ő is osztozott a korszak reményeiben, 1949 és 1953 között a bukaresti Ifjúmunkás, majd az Előre szerkesztőségében dolgozott, nagy szerepe volt az ifjú költő- és írónemzedékek pályára állításában. 1953-ban a kolozsvári egyetem magyar szakos hallgatója lett, egy éven át a jogi kar növendéke is volt, az irodalmi lapok állandó munkatársaként 1957-ben jelent meg Piros madár című verseskötete (ezt a munkáját letartóztatása után zúzdába küldték). 1956 őszén részt vett a kolozsvári magyar egyetemistáknak egy demokratikus ifjúsági szervezet létrehozására irányuló tevékenységében, ezért 1957 márciusában (az ötvenhatos magyar forradalom erdélyi szimpatizánsai ellen lefolytatott eljárások során) letartóztatták és izgatás vádjával hatévi börtönre ítélték, ennek nagy részét embertelen körülmények közepette kellett letöltenie. 1963-ban szabadult, Bukarestben egy könyvtárban raktárosi, majd bibliográfusi munkát végzett, 1965-től szabadfoglalkozású íróként dolgozott, 1966-ban jelent meg Holdbumeráng című kötete, ezután rendszeresen adták közre könyveit. Kolozsvárra költözött, 1971–1973-ban a Kriterion Könyvkiadó ottani szerkesztőségének lektora lett, majd miután szüntelenül érzékelnie kellett azt, hogy a bukaresti hatóságok megfigyelik, 1974 februárjában áttelepült Budapestre, ahol a Kortárs című folyóirat belső munkatársa-, a Nemzeti Színház dramaturgjaként dolgozott, az Erdélyi Magyarság című lap és a televízió Magyarok című műsorának szerkesztőbizottsági elnöke volt, vezető sze-repet kapott a Magyar Írószövetségben, több irodalmi díjat kapott.
Költői kibontakozásának első és meghatározó élményeit a szülővárosának tartott Szatmárnémetitől, majd ifjúságának otthonától, Kolozsvártól kapta, ott találkozott igazán az erdélyi magyar társadalom kihívásaival és nyomukban a megnövekedett felelősséggel. Később szinte „ódai” hangoltsággal beszélt a szülőhelyének tartott alföldi városhoz fűződő emlékeiről és érzéseiről: „Ez hát a város: stílusteremtő stílustalanság. / Lapos, de rangos alföldi porból hordta a hantját. / Temetőjében nyögtek a gótok: barokk a kripta, / S csak Biedermeier mosolyog, tudva, hogy mi a titka. / Céhes legények nyeltek pofont, szót s majszoltak kolbászt. / Latin tanárság civisek ellen hegyezett plajbászt. / Szűrösök csíptek farba s becsíptek nyakalva óbort, – / Tiszteletes jött, templomba mentek: tisztulni jó volt.” Korai verseiben a családi élet és a szülőföldtől kapott elemi élmények mellett nemzedékének akkor még szinte töretlen történelmi bizalmát fejezte ki, vagy talán éppen a nehéz tapasztalatok ellenére próbált reménységet kelteni. Piros madár című versében erről így beszélt: „Álomlátón mindent megtevők! / Krisztusi küldetésű korosztály, / ne hullajtsd le fejed! / Hajdani vak cselekvő, pisszt se tűrő / forrongó agyvelő, / ifjúságom, próbálj álmodni még!” Ez a történelmi bizalom akkor: az ötvenes évek közepén, amidőn az erdélyi magyarság szinte naiv módon bizakodott a politikai „olvadásban”, szinte indokoltnak tetszett, maga a költő sem sejtette, hogy hama-rosan milyen pokoli körülmények közé kerül.
Az ezután következő megpróbáltatások eleinte csak rejtetten vagy később jelentek meg verseiben, a börtönben írott Betyárrigmus ötvennyolcban című versében minderről bizonyos „villoni” szarkazmussal beszélt: „Egy cigányné megjósolta / Anyámnak az ócskasorba’ / Hogy meghalok, hogy elvérzem / Vagy tán akasztófán végzem. / Most, az atomkor határán / Lógjak egy primitív spárgán? / Villamosszék, halálvonat / Kell, nem kötél, s szamárfogat! / Akasztódjék, ki arra jó, / Tuskófejűeknek való. / Nem gyilkoltam, fosztogattam, / csak tanácsot osztogattam, / mert a szegény diákgyerek / nem szól, hanem csak pityereg… / Nos, hát ez volna a bűnöm”. Hunyorgó rémülettel című versében pedig – Van Gogh fényeinek csodálata nyomán – a szabadulás fájdalmas-boldog, felemelő-szorongató emlékéről tett vallomást: „hunyorgó rémülettel, mint pincebogár járdai fényre / hunyorgó rémülettel nézek a képre / mert jaj gyanús ez a fény ez a szín mint a rabnak / ki körüllesvén szorongva érzi magát szabadnak / midőn mögötte maradtak a cellák…” A sérüléseket nem lehetett elfelejteni, emlékük visszatért a költői szemléletben, az asszociációk rendjében, a versek képanyagában és fordulataiban, majd évtizedek múltán (már az 1989-es változások után) nyíltan is beszámolhatott megpróbáltatásairól és tanúvallomást tehetett a romániai zsarnokság embertelenségeiről.
A hatvanas években, ismét szabadon, újra kellett kezdenie költői pályáját, mindenekelőtt újra meg kellett fogalmaznia közéleti felelősségvállalását, és mint-hogy arra számított, vagy legalábbis abban reménykedett, hogy a társadalmi fej-lődés előbb-utóbb érvényesíteni fogja a szocialista eszmék eredeti egalitárius elveit és teret ad az erdélyi magyarság jogos törekvéseinek. Újra Lenin vagy Öreg munkások című verseiben kifejezésre juttatta azt a baloldali eszmeiségét, amelyet a börtönévek tragikusan próbára tettek. „Fároszod nem személy szeszélye, hanem a törvény. / Maga a míves emberiség…” – tett vallomást Törvény című versében. „Együttélés – olvasom Szaporodnak a jó fogalmak című versét –: édesvízű tenger: ragyogjanak halak s virágok.” Ezekből a versekből kitetszik, hogy az indulás vakmerő bizalmát, felhőtlen derűjét megfontoltabb bizalom és morális igény váltotta fel. Az etikai komolyság, a tartalmasabb közéletiség nonkonformista meggyőződést hozott, ennek a nonkonformizmusnak a jegyében idézte fel Tűzevő Dózsa című költeményében a tüzes trón gyötrelmében és fenségében megdicsőült Dózsa György alakját, azt a Dózsát, akit az új erdélyi magyar költészet (Páskándin kívül például Székely János) nemcsak a forradalom, hanem a következetes erkölcs, a helytállás hősévé is avatott. Ez a megváltozott tájékozódás és megújult költői szemlélet jelent meg 1966-ban közreadott Holdbumeráng, 1972-ben megjelent Tű foka, majd 1976-ban már Budapesten kiadott A papírrepülő eltérítése című versesköteteiben: mindhárom verseskönyvnek irodalomtörténeti szerepe volt a fiatal költőnemzedékek világképének és poétikájának alakításában.
Páskándi Géza az alkotó személyiség felszabadulását hirdette, a kelet-európai történelemmel, ennek tragikus tapasztalataival viaskodott verseiben, az „ideák poézisét” kívánta művelni. Költői nyelvére az archaikus népiesség és a szürrealista líra merész képtársítása egyaránt hatott, nagy nyelvteremtő erővel, sokszor groteszk képekkel dolgozott, nem állott távol tőle a költői humor, amely korábban meglehetősen ritkán jelent meg az erdélyi magyar költészetben. A természet és a tárgyi világ leírása, illetve a közéleti-politikai élmények kifejezése kapott személyes tartalmat, a dolgok világa és a személyiség került állandó asszociatív kapcsolatba lírájában. Láng Gusztáv találó szavakkal írta le ennek a költészetnek a jellegét: „Páskándi lírájának alapigénye ugyanis a költészet és a költészet tárgya közötti válaszfalak lerombolása; egy olyan költői szemlélet kialakítása, amely nem méri be a valóság érzéssé és intellektuális tanulsággá szublimált képmásával, hanem a valóságnak a köznapi lehetőségeknél teljesebb meghódítását jelenti. A lét nem a költemény fölényesen kezelhető nyersanyaga a számára, hanem olyan eleven folyamat, mellyel költő és verse állandó küzdelemben hullámzik, sodródik és formálódik együtt.” Ahogy maga a költő mondta ars poetica értelmű versében, az Ódá-ban: „Nincs időm főztöd dicsérni, hozsannát / zúgni: eszem éppen – / Nincs időm tested vonni babérba: / simogatlak – / Nincs időm, Anyag, művedet koronázni, / hiszen élem!”
Élet és költészet egységéből következett, hogy Páskándi szüntelenül „átpoetizálta” a valóságot: a költészet és a játék (persze a komoly értelmű játék) egységét hirdette. Ez az „átpoetizálás” nem volt idegen az erdélyi magyar líra hagyo-mányaitól, más-más alakban és módon ezt tette Áprily Lajos, Dsida Jenő, Salamon Ernő és Székely János költészete is. Páskándi az ő nyomdokaikon indulva avatta költészetté a tapasztalatot, állította költői összefüggésbe a köznapi dolgokat. A való világban rejlő költőiség játékos felfedezése természetesen az emberi létezés és a történelem hitelesebb megismerésének benső igényét követte. Mint a költő mondta: „a játék is lehet véresen komoly. A játék szó eredeti értelmében sem más, mint az élet gyermekes utánzása. A legártatlanabb gyermekjátékokban is pokoli lét-analógiákat fedezünk fel. És ugyanúgy, mint a gyermekjátékban, a költői vagy színpadi játékban is olykor tragikus létviszonylatok vannak.” Ezek a „tragikus létvi-szonylatok” jelentek meg játékos verseiben, ötletes költői aforizmáiban. A játék ösztöne és kedve hozta létre költészetének formai játékosságát, a sziporkázó szójátékokat, nyelvi leleményeket, az ütemezés ötletes kísérleteit, főként a gyakori rímjátékot, amely a nyelvben természetes módon megnyilvánuló zenei lehető-ségeket aknázta ki. Ezek a játékos rímek és ritmusok Kosztolányi vagy még inkább a népköltészet nyelvi találékonyságára emlékeztetnek. Különösen Szó nyomán című versciklusában lehet ezt tapasztalni, ez a verssorozat többnyire nyelvi ötletekre épült, és töredékes felépítésében is kifejezi a költő szeszélyes gondolkodását és képzeletét. Mindezt a ciklus bevezető sorai, mintegy „ars poetica”-szerűen a következőkben jelzik: „már nem hajtom tovább a verset a lendületnél. Ahol a vers magától megáll, ott befejezem: ha befejezetlen is, ha függőben marad is, egészebb így, mintha indulaton és lendületen kívüli formába terelném a kerek befejezésért. Így lesz a töredékeslíra, melynek egésze – egész képet ad.”
A fiatal Páskándi Géza (és ez a gondolkodás nem volt idegen tőle későbbi munkálkodása során sem) az életet és a költészetet egymást kiegészítő, szinte egy-mással felcserélhető folyamatnak tekintette: a versben találta meg az igazabb életet és az életben is mindig meglátta a költőiséget vagy ennek lehetőségét. Talán arra gondolhatott, hogy a korai közéleti remények elhervadása után (nem csak az ő ese-tében) egyedül az alkotó munka és a nyelvben (az anyanyelvben megtalált otthon kínálta számára a méltó és teljes életet. Ez fejeződött ki Nyelvemlék című ugyan-csak versekből, nyelvi ötletekből, esszészerű vallomásokból felépített (száznyolc-vanhét szövegdarabot tartalmazó) költeményének záródarabja: „Egyetlen mondat az én néha versszerű életem. Hangok, hangsorok, szavak, szóösszetételek, mondatok, mondatösszetételek, szakaszok és szakaszösszetételek, részek és egészek összetételei – mind-mind egyetlen nagy mondatba gyűlnek, amelyben a legszebb, legjobb is talán csak egy írásjel, pont vagy vesszőként ugrik szemünkbe. A nyelvet akartam megragadni, a nyelvet, amely több, mint a beszélt és leírt, a kialakulásában élő nyelvet; és a gondolatmenetek kialakulását hű rajzban (ez a szellemmozgás realizmusa), és a gondolkodás beidegződött reflexeit – s ezek robbanásait is – papírra vetettem. A múlt nyelve nyelvemben: a tehetetlenség, történelmi reflexek, elidegeníthetetlen árnyak, el-nem-hessenthető őseim; a jelen nyelve nyelvemben: a mód – ahogyan ezentúl, az említetteken felül majd mindez alakul. Talán, mert a táj gyakran kifutott a szememből – a nyelvi táj felé futottam. De nem a szókincs, hanem a nyelv mondattani és alaktani lehetőségeinek tájai felé; nem a látszat, hanem a lényeg nyelvei felé. A nyelvben egyszerre akartam a szín és hangulat, a dolgokat jelző-jelentő nyelvet megragadni a másikkal: a fogalmak, a gondolkodás, eszünk, képzeletünk járásának nyelvével. »Belső nyelvet« akartam. Amelyhez a külső, a beszélt és gyakran az írott is, alig csupán ábécének elég. Önmagamban sze-rettem volna keresztmetszetét nyújtani egy nyelv lehetőségi irányainak: igyekeztem újraélni a nyelvteremtés primitív korát és egyidőben vele a jövőnyelv irányait is megsejteni. Sejtelemnyelv.”
Az élet és a költészet összetartozásának hite, a magasrendű játékosság és a bölcseleti horizontokat bejáró művészet egységének tudata alakította ki Páskándi asszociatív versképző módszerét, amelyet ő „transzcendens grammatikának” ne-vezett. Ez a versképző eljárás a képtársítások merész szabadságára utal, arra, hogy a költő a tárgyi világot mintegy „asszociatív támaszpontként” kívánta használni. Sajátos „metaforizmust” alakított ki, ez részben a szürrealista líra hatásáról tanúskodott. „Ághegyről ághegyre / a madár / nem röpül / nem sétál / nem jár – / szabadon asszociál” – hangzik a Tanversezet című tréfás kis ars poetica. A szürrealistákkal való összevetés mégis csak bizonyos mértékig jogosult, az erdélyi költő verseit valamiképpen mindig a gondolat fegyelmezte, a költemény egy eszme kifejezésének szolgálatában állt, s ezért legfeljebb technikailag használta fel a szürrea-lizmus vívmányait. Ez a technika két módon érvényesült: egyrészt azokban a versekben, amelyek aforisztikus módon, minden szóba hangsúlyos jelentést rejtve, sőt a szünet, a csend szemantikai jelentését is kihasználva fejezte ki a költő felismeréseit és érzéseit. Ezzel a versépítő eljárással találkozunk a Hó jászla című költeményben, amely bibliai asszociációk révén ad képet a születés csodájáról, az anya és a gyermek mindennél bensőségesebb kapcsolatáról, illetve mind a három korai verseskötet pusztán jelzéseket adó rövid verseiben: ilyen a második kötet imént idézett Szó nyomán című költői ciklusa, amely háromszázkilencvenkét rövid (és csak néhány terjedelmesebb) versben ad mozaikszerű képet, mintegy lírai naplót a költő tapasztalatairól és felismeréseiről.
Másrészt azokban a versekben, amelyek mintegy önmaguknak teremtenek formát, s parttalanul áradva, képhalmazokat görgetve tesznek érzékletessé valamely elvontabb gondolatot. Ilyen Az Örömrontó Angyal című nagy költői kompozíció, amely a személyes ember és a személytelen világmindenség viszonyát próbálta bemutatni és értelmezni. Arról a szorongató bizonytalanságról beszélt, amely a megismerésre vágyó ember osztályrésze. A mindenség titkait fürkésző emberi szellem ugyanis sohasem érheti el a boldog megelégedést, mindig rá kell döbbennie, hogy ismeretei révén csupán a mindenség egy csekély részét veheti birtokába. Az „Örömrontó Angyal” mint a költő személyes értelmű mítoszának hőse ezt a bizonytalanságot személyesítette meg. Kételkedést és kétségbeesést okozott, nyugtalanságot és zavart keltett, mint kegyetlen démon állott a megismerésre törekvő ember és a világmindenség közé:
Én, Örömrontó Angyal élet s halál forrásából itatom lebegésem
Én senkit meg nem ölök, tettem csak ennyi: az öröm szárnyában két toll közé
Beengedek egy kis szomorkás, tar eget, beszabadítom a síró levegőt
Minden lénynek Örömrontó Angyala vagyok én
Mint ahogy te önmagadnak Örömrontó Angyala vagy ember.
A mitikus költemény a mindenség, a történelem és a lélek lehetséges harmóniájának helyreállításáért folytatott küzdelemnek, illetve e küzdelem kilátástalanságának a lírai dokumentuma. Akár drámai monológnak is tekinthetjük, a költő magával a létezés megbomlott rendjével szállott perbe, és a nagyszabású költemény (akár a klasszikus drámai monológok) a hiteles történelmi cselekvés korlátait ost-romolta. Páskándi hatvanas és hetvenes években írott verseiben feltűnt valami „metafizikai nyugtalanság”, lázadás az emberi életet korlátozó erők ellen: „Gyere, pajtás, tegyünk a halál ellen valamit” – olvassuk Önéletírásában, mintegy költői programként, lehetőségek után kutatott, vajon milyen fegyverekkel vértezhetné fel magát. Egyik lehetősége a szerelem volt: szerelmi költészetének bölcseleti súlya van: nem pusztán vallomás, hanem kihívás és tiltakozás, amely a múló időn próbál győzelmet aratni (pl. Simogass című versében). E győzelemnek egyetlen esélye van: nem az, hogy meghosszabbítja az életet, hanem, hogy megnöveli intenzitását, tartalmasságát, azt a személyes időt, amelynek fogalmát a modern líra (pl. Apollinaire) Bergson filozófiájától tanulta. Az intenzitást (a bergsoni „tartamot”) azonban nemcsak a szerelem páros érzésével lehet megnövelni, hanem azzal is, ha valaki átéli egy tágasabb közösség sorsát és hagyományait. Az erdélyi költő az emberiség hatezeréves fejlődésére, kultúrájára gondolt. Hatezer harminc év című verse az újrakezdés lendületét idézte, amellyel fiatal költő korában indult, egy „új törté-nelem” hajnalán. Szándéka szerint azért, hogy a folytonosság, a kulturális örökség, a humánus hagyomány mellett tegyen hitet: „Hatezer harminc… életem toldom / ős hevülethez”.
A költőnek mindig meg kellett küzdenie az elmúlás fenyegető rémével, ennek a harcnak az egyetlen hiteles fegyvere a mesterség, a költészet volt. Páskándi hatékony cselekvésnek tartotta a költészetet, cselekvésnek, amely bármilyen keveset, de alakít a világ arcán, és amely éppen ezért értelmet ad a költő korlátozott és eltűnő létezésének. „Utánam: / özönvízként – / az ének” – fejezte ki ezt a hitét az Utókor. Brancuºi halála című versében is arról szólott, hogy a művész életének az ad értelmet, ha valami maradandó nyomot hagy maga után: a költő már azzal is megváltoztatja a világ képét, hogy megnevezve meghódítja a dolgokat, a tárgyakat. „A névadás a tárgyak és dolgok emberi meghódítása” – írta mottó gyanánt Anonymus című verse fölé (különben a Bibliával egybehangzóan, minthogy az első ember azzal hódította meg az élőlényeket, hogy nevet adott nekik).
A világ megváltoztatása: a cselekvő költészet az etikát érintette (legalábbis Páskándi tisztultabb meggyőződése szerint), a költészetnek így lehetett egyszerre esztétikai és etikai karaktere. „Egyetlen elkötelezettség a művészetben – mondta Páskándi Gondolatok líráról, művészetről című írásában – az esztétikai értékhez való ragaszkodás. Persze az esztétikai érték fogalmában az etikai mozzanat is jelen van. Az etikai mozzanatban pedig a szociális is jelen való.” A költészet ezért igazságkeresés és az ezzel járó küzdelem, amely az igazságot és az emberséget kívánja győzelemre segíteni, még akkor is, ha tudja, hogy az írott szó, a vers csak korlátozott győzelmi esélyekkel léphet fel. „Hétfejű sárkányt ölök én is / Ceruzával” – vallotta a költő, azzal a hittel, amelyet a küzdelem kívánt és azzal az öniróniával, amelyet a költő helyzete szükségessé tett (Képzelet). Ismerte a hivatás lehetőségeit és korlátait, mégis vállalta kemény fegyelmét, konok erkölcsét, kény-szerítő feladatait, erről a belső parancsról, morális kényszerről tett vallomást Prédikáció halaknak, A rekedt Armstrong és Hogy a fogalom ki ne vesszen című verseiben. „Ó énekelj, / rekedten is, / ha már dalolni idelöktek” – fordult Armst-ronghoz, az énekeshez, egyszersmind önmagához: biztatást keresve és ars poeticát adva. A költészet olyan ügy, olyan esztétikai-etikai-szociális feladat volt a költő számára, amelyre életét tette, az élet és a költészet ezért nála a legszorosabban összefüggött. A természet vagy a tárgyi világ leírása személyes tartalmat kapott, a dolgok képe és a személyiség állandó kapcsolatba kerültek egymással.
Az élet és a költészet összetartozásának eszméje, a játék és a vers egységének tudata alakította ki Páskándi asszociatív versképző elvét, amelyet ő „transzcendens grammatikának” nevezett. Ezt az elvet Gondolatok líráról művészetről című (már idézett) esszéjében vetette fel: a „gondolat lírájáról”, az „ideák poéziséről” beszélt. „Ebben a költészetben – állította – a külső világ csakis a lírai idea megvilágítójaként érdekes a lírikus számára […] Ennek a költészetnek kis túlzással ilyen meg-határozását is adhatjuk: valamifajta transzcendens grammatikát próbál teremteni, egy meglévő világot asszociatív támaszpontul használ, amelyről kibocsátja új és új asszociációit, amelyek eddig csupán a lehetőségben szunnyadtak.” A képtársítások felszabadítására gondolt, a metaforák szabad röptére, amely bizonyos módon és mértékig a szürrealizmussal rokon. „Ághegyről ághegyre / a madár / nem röpül / nem sétál / nem jár – / szabadon asszociál” – hirdette Páskándi tréfás költészettana (Tanversezet). A szürrealizmussal való összevetés azonban csak bizonyos mértékig jogosult: Páskándi verseit ugyanis a gondolat fegyelmezte, a költemény egy eszme kifejezésének szolgálatában állott, ezért legfeljebb technikailag használta fel a szürrealizmus vívmányait. Ez a technika két módon érvényesült: egyrészt azokban a versekben, amelyek önmaguknak teremtettek formát, parttalanul áradva, képhalmazokat görgetve érzékeltettek valamely elvontabb gondolatot. Ilyen volt Páskándi imént idézett összefoglaló nagy verse: Az Örömrontó Angyal. A másik technika ennek éppen ellentéte: azokban a versekben jelentkezett, amelyek aforisztikus módon, minden szóban súlyos jelentést rejtve, sőt a csend szemantikai lehetőségét is kihasználva adtak kifejezést a költő eszméinek, érzéseinek. Ezt a versépítő eljárást használta a Hó jászla című költemény, amely bibliai asszociációkkal idézte fel a születés csodáját, anya és gyermek természetes kapcsolatát: „És a tejből tollu lett pihe / És hó jászla és őzike / És ablakon fehér darázs zörög / És a tejből tollu lett pihe / Fehér cérnácska csordogál / Hó lesz a tejből / Hó / Anyám”. A szabadság és a fegyelem, az asszociatív líra kötetlensége és a gondolkodás konok szigora együttesen jelentkezett a Páskándi-versekben, ezek grammatikája lehet „transzcendens”, a benne testet öltő gondolat azonban nagyon is „antropológikus”. Az embert állította a költészet fókuszába, az ember öröméről és szorongásáról, emlékeiről és hivatásáról beszélt.
Az imént körvonalazott poétika alapozta meg Páskándi Géza későbbi költészetét, ez már kevésbé változott, inkább kiteljesedett és kiegészült. Így három groteszk eposzát egybefoglaló A sárikás anyós (1979) című kötetében, ez a címadó költemény mellett Tövis-köszörű a giccsemáné kertben és Föl-jelentés visszamenőleg című műveit tartalmazta. „Előljáró szavak” című bevezetésében a költő Cso-konai Vitéz Mihály bölcseleti tankölteményére: A lélek halhatatlanságára hivatkozott, és így hívta fel munkájára az olvasó figyelmét: „Három groteszk eposzt, illetve poémát, sőt itt-ott versesszészerű tankölteményt vesz itt kezébe a kedves Olvasó. A legelső könnyed, azután az olvasás – úgy vélem – mindinkább nehezül. Ez azonban el ne riasszon senkit, s csak miután e könyvet befejezte, némi gondolkodás után ítélkezzék.” A három elbeszélő költemény szatirikus mondanivalóját, amely a közélet, az irodalmi élet visszásságait vette célba, groteszk nyelvi humor fejezte ki, az első költemény szójátékokra épülő befejezéséből idézek: „Ó, Olvasó, ha lámpád már titusszant, / s emillen már minden, mi dénesendő, / móriccanás még olykor föltiborcan, / brunódzó lelken langy a gedeonzás: / már nincsenek helgás rozálizások, / nem venceleg már, mely lehelgető, / már dánielső lábunk megpihent, / adélső mell, antalsó hajfonat, / cecillegésünk fridány fülöpönység, / oly péterékeny éji-óra ez, / hogy emmadalmas mindenegy tiborlás”. Kétségtelenül bizonyos irodalomtörténeti tájékozottságra van szükség a szöveg megértéséhez. A másik két epikus mű is nyelvi játékosságra, irodalom- és művelődéstörténeti utalásokra épült, de mint a harmadik: Föl-jelentés visszamenőleg című költemény mutatja, Páskándi a politikai szatíraírói hajlandóságát is érvényesítette: a spanyol inkvizíció mentali-tását és működését bemutató részletek a költő romániai tapasztalataira épültek.
Költészete később is a történelmi jelen idő zaklató tapasztalataival küzdött, mintegy drámai monológok sorában idézte fel ezeket a tapasztalatokat. Ilyen drámai monológok voltak A végtelen kacér, Morgenstern-rehabilitáció, A vissz-hangváró, Bolyai utolsó előtti meditációja, Aljechin monológja, Tantaloszi kín-rímes levél Báthory Böskéhez, Jótét börzsönyétül egy auktor-comoediás keserues butsuja, Epikurosz kertjében tél van? című és más költeményei. A korábban kialakított személyes poétika szerint ezek között is találhatók esszészerű versek (Nem a kígyó) vagy találékony nyelvi ötletességről tanúskodó szójátékok (A szójátékok bolygója felé). A kötet darabjai, illetve a hagyatékban maradt versek nemegyszer tértek vissza a költő személyes történelmi élményeihez: a megaláztatások, a börtönlét megpróbáltatásaihoz, egyszersmind felmutatták öntudatosan vállalt eszményeit, mindenekelőtt a nemzeti kultúra folytonosságát és szolgálatát. Lovastérkép című, a magyar történelemre és a magyar költészet múltjára mintegy címszavakban visszatekintő versében olvashatjuk a következőket: „Az ő fejüket koszorúzza a fény! Báthory István, Károli Gáspár! Apáczai, Bocskai, Bethlen! Rákóczi, Bartók, Ady Endre! / Új s új fény hulljon Mikes fejére! / S koszorúzzon a nap, Teleki Sámuel, Kós Károly, Puskás Tivadar! / Ragyogjon Arany s Kölcsey borús szemére a fény! / Kolozsvári fivérek, Heltai Gáspár! Ó, Mátyás, Bolyaik, Bölöni Farkas, / Kriza János! Bodor Péter, Tóth Árpád és Tamási! / Tündököljetek ott a toronyban, Tótfalusi Miklós betűi! / Fényt az Események homlokára, vándorok halántékára, fényt, fényt: / halhatatlan fényt halandók homlokára!” Gazdag költői életműve öntudatosan vállalta régi évszázadok szellemi örökségét, egyszersmind új utakat keresett. Verseinek válogatása 1995-ben Az örömrontó angyal, 1998-ban Túlélés kapuja címmel került az olvasó elé.
Páskándi Géza igen sokoldalú alkotó egyéniségnek bizonyult: költői mun-kássága mellett rendkívül jelentékeny volt drámaírói tevékenysége (erről a jelen kötet egy külön fejezete: az erdélyi magyar drámairodalom több kiválóságának bemutatása során fog képet adni), elbeszélő művészete, esszéírói munkássága és gyer-mekirodalmi életműve is. Korai elbeszéléseit Üvegek (1968) címmel jelentette meg, ezekben többnyire hétköznapi emberek hétköznapi tapasztalatairól és megpróbáltatásairól adott képet, nemegyszer ironikus ábrázolással, bölcseleti fejtegetések kíséretében. Ezt a munkáját követték A vegytisztító becsülete (1973) és A szörny-szülött (1985) című elbeszéléskötetei. Bata Imre a következőkben adott jellemzést a kolozsvári író novellisztikájáról: „Páskándi elbeszéléseinek hőse az a kisemberke, aki korunk mindennapjainak terhei, súlya alatt egyre inkább összezsugorodik. Egy-re korlátozottabb térre szorul. Korunk minden értékmániája a személyiség körül, a nagyember-mítosz, a páratlan karrier ennek a kisembernek a szemszögéből ered. Páskándit nem ez izgatja. Nem tűri a kivételes személyiséget. Annál inkább a kivételes helyzetet. A Páskándi-elbeszélés titka a szituáció. Az elbeszélés emlegetett szürkesége, vagy, védekezésképp, rekvizítumbősége; mert az író nem a helyzetből, hanem a jellemből indul ki. Másoknál meg a helyzet hangsúlyozott olyannyira, mintha már jellem nem is volna. Páskándi a helyzetből indul ki, de a szituációban az embert figyeli. Szereti, megbecsüli, mert meri helyzetét, helyzeteit történetté alakítani.” Regényei, így a Beavatkozás (1974), Az árnyékfejtők (1988), A szal-mabábuk lázadása (1998) hasonlóképpen analitikus módon ábrázolták az erdélyi magyarság köznapi tapasztalatait, ezekben a műveiben is szerepet kaptak a groteszk és a szatíra eszközei. Sírrablók (1989) című munkája valójában politikai kalandregény: a romániai diktatúra kegyetlen működését leplezte le. Szekusok (2007) című szatirikus regényében ugyancsak erdélyi tapasztalataival foglalkozott, Ézagh (2008) című munkájában az esszé és a történetmondás vegyítésére tett kísérletet.
Eredeti esszéíró munkássága során egyaránt foglalkozott történelmi és irodalmi, bölcseleti és művészetelméleti kérdésekkel, ezeket a műveit A szabadság színeváltozásai (1984), Esszék, előadások, levelek (1995), Begyűjtött vallomásaim (1996), Száműzött szavak temploma (1998), A megvallás, avagy van-e lélek röntgen (1999), Méltó túlélés (2001), Mesterek kortárs szemmel (2005) című könyveiben (ezek egy részét özvegye, Páskándiné Sebők Anna rendezte sajtó alá) igen gazdag műveltséganyagra támaszkodva, rendkívüli ötletességgel beszélt olvasmány-élményeiről, történelem- és művészetfilozófiai gondolatairól. A megvallás… című könyvének „Prológusában” olvashatók a következők: „Írd azt, amiről úgy hiszed: ilyet senki sem élt meg úgy – éppen úgy, amiként Te… Egyszeriség Lovagja… mint minden lélek… Egyszeri életednek egyszeriséget nem annyira szándék, akarat, de épp hazárd sodrás, Pilátusként történelmi Credóba csöppenés, megannyi esetleges és véletlen adott… És sose egy ok, hanem okcsoportok. A bokros okság… Egy »nacionalista lélek« rajzát adom itt. A magamét. Egy »világképet«, ahogy kialakult. Stílusaim, műfajaim kvintesszenciáját. Bemutatom az egyik lehetséges útvonalat. Módot. Sűrítetten s mégis oldottan, amennyire lehet…” Az igen változatos értekező-prózai kötetekben rendre találunk tanulmányokat, írói vallomásokat, publicisztikai írásokat, leveleket. Múlhatatlan barátsággal (1999) című kötetében Pinchas Müller názáreti főrabbival folytatott igen érdekes: történelemfilozófiai kérdéseket érintő levelezését adta közre.
Költői munkásságának szerves részét adta gyermekversköteteiben, (csupán néhányat említek meg az igen gazdag választékból), Tündérek szakácskönyve (1966), Szebb a páva, mint a pulyka (1968), Zápfog király nem mosolyog (1969), A szárnyas bocs (1975), Tréfás, pipás, kupakos (1979), A királylány bajusza (1981), A szalmabábuk lázadása (1985) és a többi tréfás nyelvi fantáziával dolgoztak fel nem-egyszer népmesei történeteket. Páskándi Géza életművében a nyelvi fantáziának, a játékosságnak – az elvont bölcseleti, történelemfilozófiai gondolkodás és a határozott politikai kritika mellett – mindig fontos szerepe volt. Igen gazdag életművet hagyott hátra, írásainak egy része még sajtó alá rendezésre vár. Súlyos betegségben hunyt el Budapesten 1995. május 19-én. Temetésén egykori barátja és börtöntársa, Páll Lajos a következőkben vett búcsút tőle: „A prédikátorok megszállottsága kísért és kísértett vitáinkban. […] Érvelésedben a történelem ballépése, hogy szatmári létedre a süllyedő Erdély gyermeke lettél. De viselted ezt a rokonságot, akár az ékességet. Hányszor kínzott meg a tudat, hogy fajtádért, nyelvedért Apáczaival nem fellebbezhetsz, csak a remény marad, hogy ki mindenek igazságos bírája, tudja miként cselekszik.”