Bánki Éva: A Tökéletes Város születése (regényrészlet)

Hákim, az ezermester nem panaszkodhatott. A fényességes Al-Zadzsr minden percére, minden gondolatára igényt tartott, maga mellett tartotta az udvarában, és elhalmozta feladatokkal. Ő aztán nem elmés játékszereket, halhatatlanná tett pókokat és más haszontalanságokat várt tőle, hanem a Tökéletes Város alaprajzát, szennyvíz- és csatornahálózatának térképét. Egy városét, amely tökéletes katonáknak ad életet, és amelyet a halandók csak egyetlenegyszer láthatnak életükben. Mert ide senki sem térhet vissza: hiszen a város polgára vagy a falai között, vagy a harcmezőn áldozza fel az életét. Ifjan belehal a munkába és gyerekszülésbe, vagy hadba vonul a többiekkel.

A Tökéletes Város, amely rengeteg fiatalnak ad otthont, miközben maga is örökifjú anyaként virágzik.

De a rovarok életét buzgón tanulmányozó Hákim nem a hit vagy a szerelem, hanem a szakadatlan munka varázserejében bízott. Hát nem a tétlenség minden bűn melegágya? Nem a fáradozás szabadít meg az öngyűlölettől, a hasztalan melankóliától, az emberi faj legártalmasabb szokásaitól? Nem télen, a nagy munkák szüneteiben a legcsüggedtebbek a parasztok?

Ezért gondolta Hákim, hogy csakis egy gondosan kialakított gyár, a szakadatlan munka, a pontosan és előrelátóan megtervezett gyereknemzésű szabadíthat meg a szenvedéstől egy kis helyre zárt embertömeget.

És hogy további ihletet nyerjen, eldöntötte, hogy Al-Zadzsr kíséretében
minél előbb megtekinti a híres manufaktúrát és a selyemgombolyí tóban élő, híres Ezerkezű lányt. Almeríában, a tengerparton épült rabszolgavárosban amúgy évizedek óta működtek a szlávok iskolái, laktanyái, selyemműhelyei. De eddig nem akadt senki, aki a sok előremutató kezdeményezést valahogy összefogja.
– Majd meglátjuk, hogy mire megyek én –, dünnyögte Hákim a szláv katonáknak.
Június elején egy egész kis küldöttség várt a nagyvezérre, Hákimra, és további negyvennégy személyre.
De a reggel óta gyengélkedő nagyvezér egy kicsit lemaradt. Pedig a műhely előtt már hajnal óta ott sorakozott az összes felelős: a selyemgombolyító vezetője, a selyemgombolyító vezetőjének a helyettese, a helyettes beosztottai, a beosztottak titkárai, a titkárok tanoncai.
Az állami selyemműhely vezetője nyilván napok óta készült a szónoklatára.

– Allah nagy feladatot ró az asszonyokra – kezdte. – És nem várja mindegyiküktől, hogy selyempárnákon páváskodjék, vagy a méhében melengesse a jövendő harcosokat. A kaptárban sem az minden méh dolga, hogy életet adjon: vannak, akiknek az a feladatuk, hogy kiszolgálják a többieket.
Hákim bólintott. Már alig várta, hogy megpillanthassa a dolgozó méheket.
De a selyemgombolyító vezetője úgy érezte, még mindig tartozik a látogatóknak egy tudós bevezetővel.

– Az emberek nagyravágyástól szenvednek, és reggeltől estig önnön fontosságukról képzelegnek.
Aki gyárat alapít, erről se feledkezhet meg: a legjelentősebb tétel a rabszolgák fegyelmezése.
Márpedig oda a bevétel, ha a munkásaidat éjjel-nappal őrizned és büntetned kell.
A helyettesek, a helyettesek beosztottjai, titkárai, tanoncai engedelmesen bólogattak.

– A jó munkásokat ki kell képezni, mint a katonákat. És semmi sem töri meg jobban az akaratot, mint a serdülőkor előtti erőszak! Utána a lányok békések lesznek: nem ábrándoznak, nem feleselnek, csak sodorják a selyemszálakat. A vendégeink persze azon is csodálkoznak, hogy a szövés-fonás-gombolyítás mennyire nem igényel teret, hogy elférünk egy ilyen kicsi helyen, hiszen nem szükséges egy selyemgombolyítóhoz kertet, fürdőt, konyhát, tánctermet, hálószobát építened. Az a legtakarékosabb, ha a rabszolganők a kádak vagy a szövőszék mellett alszanak, és egy percet sem vesztegetnek el mosakodással vagy tereferéléssel. Persze nincs kellemes szag egy ilyen műhelyben, no de melyik vevő mondja meg, hogy egy vég selyem mennyi izzadság, szenvedés árán született?

Udvarias nevetés hallatszott, és végre-valahára a mindig lemaradó Al-Zadzsr is feltűnt a kíséretével,

inasokkal, titkárokkal, írnokokkal, testőrökkel. De vajon mióta szokása az emír jobbkezének, hogy egy megbeszélt találkozóra ennyire nyúzottan érkezzen?

Nincs-e Al-Zadzsrnak valami titkos betegsége?

Hákim semmit sem kérdezett, csak örült annak, hogy az elengedhetetlenül szükséges fontoskodás, mosolygás, üdvözlés után beléphettek a kör alakú, vályogból vert terembe.

Mintha egy állat gyomrába ereszkednének, olyan elviselhetetlen volt a bűz.
A selyemgombolyító vezetője ünnepélyesen rábökött a forró kádak között egymásba gabalyodó lánytestekre.

– Nézzetek csak körül, testvéreim! Hallgassátok csak az éneküket! Nem igaz, hogy éjjel-nappal sírdogálnak Allah gyermekei! Boldogok a mi lányaink, hogy az erőszak után kaptak még néhány évet, és ezt igyekeznek is a legodaadóbban megszolgálni.
Nem halkította le a hangját, mert Allah gyermekei, a félmeztelen, izzadt kislányok nyilván egy szót sem beszéltek arabul.

– A mi szorgos pókjaink vagy méhecskéink két-három évig maradnak életben, addig együtt esznek, együtt isznak, együtt alszanak, egyszerre véreznek. Ahogy egy tenyérnyi selyemszövethez sok-sok egymásba csavart szál szükséges, úgy a jó manufaktúrába is kell a rengeteg összekapaszkodó kéz és tekintet. Amúgy meg hova kívánkoznának ezek a szegény gyermekek? – és színpadiasan megint körbemutatott a szövőszékek előtt kuporgó lányokon.

Hákim már tudta, hogy minden gondos selyemgyáros átvág egy ízületet vagy inat a lányok bokáján, nem mintha élve elhagyhatnák a műhelyt, hanem hogy érezzék magukat a selyemgyár tökéletes, eleven részének, higgyék azt, őket is a bugyborgó üstök, hatalmas szövőszékek tartják életben.

A gyereklányok ugyan külön-külön nem mondhatók szépeknek, de mint a műhely vezetője nevetve mesélte, ennek a lélegző selyemgombolyagnak a költők már számtalan misztikus költeményt szenteltek.

Ám nemcsak a sevillai vagy granadai misztikusok, hanem Hákim, a cádizi ezermester is eksztázisban figyelte a párás hőségben kavargó, nedves selyemgubókat gombolyító lánytesteket.
Könyökök, vállak, kezek. Könyökök, vállak, kezek.
Odaadó, szeplős arcocskák.
És hozzá még ez a szövőszék mellől felhangzó bárgyú, szláv dalocska! Szomorkás ballada a fiúról, aki elindul nyájával a hegyekbe, de hű kedvese engedelmesen várja.

– Micsoda tökéletes női beteljesülés! – suttogta.
A selyemműhely vezetője azt hitte, a cádizi vendég, Al-Zadzsr tanácsadója azért szorítja az arcához a zsebkendőjét, mert émelyeg a bűztől és a forróságtól. Pedig Hákimot a hamisan összekapaszkodó hangok, a tökéletes engedelmességgel mozgó lánytestek olyan mámorossá tették, mint cádizi műhelyének szitakötői.
– Gyönyörűek – hebegte. – Nem láttam még ilyen tökéletes emberi lényeket.
A bőbeszédű főnök, a forróságtól szédelgő tanoncok és segédek, sőt még Al-Zadzsr katonái is azt hitték, félrebeszél.
A könyökénél fogva kituszkolták, és odavezették az olajfák közé, a műhelyből izzadtan kitántorgó, a szívét masszírozó Al-Zadzsr mellé.
A nagyvezér, aki még annál is sápadtabbnak látszott, mint pár órával ezelőtt, úgy érezte, magyarázkodnia kell:

– Tudom, tudom, nem éppen felemelő látvány, kedves barátom, de ez a szörnyűséges műhely napi ötezer dirhemmel gazdagítja a kincstárat – suttogta egy hőségben fuldokló olajfának vetve a hátát. – Míg ezek a kislányok innen nem szabadulnak élve, addig északon azt hiszik, óriáspókok fonalából vagy szűzlányok könnyéből szőjük a kelméket. Azt csak mi tudhatjuk, hogy a selyemfonalakból kibomló virágok mennyi türelemből és alázatból születnek.

Hákim nem akart versenyre kelni a nagyvezér ékesszólásával.
– Tökéletes gépezet – suttogta megrendülten.
De igyekezett minél hamarabb észhez térni. Ha ez az idősödő, okos, de meglehetősen korlátolt katona belelátna a fejébe, elszörnyedne tőle.
És nem is azért jöttek ide, hogy a rabszolganőket megcsodálják.
Bármilyen szépek is a lányok, ez még csak a kezdet. Ki kell puhatolnia, hogy a nagyvezér pontosan mit akar tőle.

– Minden városnak megvan a titkos célja, személyisége, rendeltetése, uram. De még mindig nem értem világosan, mit akarsz. Egy korábbinál is tökéletesebb laktanyát és kiképzőközpontot?
Vagy az itteni selyemgombolyító mintájára egy tökéletes várost? Egy tökéletesen megszervezett emberi lakhelyet, amely mintául szolgál majd a többi mohamedán településnek?

Al-Zadzsr bólintott:
– Nem tökéletes várost, hanem tökéletes társadalmat akarok. De mivel ki tudja, meddig élek, ezért megelégszem egy várossal – legyintett fanyar mosollyal. – Hiszen te is tapasztalhattad, barátom, az emberek nem szervezik meg a saját életüket elég hatékonyan. Feltűnt neked is, hogy milyen ostobán nevelik a gyermekeiket? Hogy az öregek mennyire önző módon elnyújtják a haldoklásukat? Hogy a fegyelmezetlen társadalmakban még a nyomorék semmirekellők is szabadon párosodhatnak? És ezek az önző, ostoba, haszontalan lények semmi mást nem hagynak az utódaikra, csak hiábavaló keserűséget és vágyakat!
– Igen, nagyúr, egy rovartársadalom bölcsebb és szervezettebb: időben kiveti magából a felesleges életeket.

– Az általam elképzelt Tökéletes Város viszont pontosan olyan, mint egy méhkas, ahol nincsenek felesleges életek – bólintott Al-Zadzsr. – Vagy még egy méhkasnál is tökéletesebb. Csak egyetlen dolog nem hagy nyugodni: miért él több méhcsalád ugyanabban az erdőben? Miért osztozik több nemzetség az erdőn, mikor az erőforrásokat egyetlen család tudná a leghatékonyabban birtokba venni? Mire jó ez a sok mohamedán dinasztia, törzs, főváros, mikor egy is elég lenne ahhoz, hogy leigázzuk a népeket?

Hákim a nagyvezér élesen okos, szürke szemébe függesztette a tekintetét.
Vajon kit akar ez az Al-Zadzsr először leigázni?
Csak nem a Keleti-tenger partján élő testvéreit?
– És úgy gondolod, fényességes nagyvezér, hogy aki felépíti a várost, az egyesítheti az összes mohamedánt, és élére állhat az igazak seregeinek?
Al-Zadzsr nem mozdult, nem felelt. Okos, szürke szeme nem mindenkinek lehet. De a legutolsó testőrnek és rabszolganőnek is van füle – és van szája, amivel a született araboknak jelentést tehet.

– Ne beszéljünk ilyen távoli tervekről, Hákim barátom! De biztos, ami biztos: egy jól szervezett, tökéletes város feleslegessé teszi a családokat és a családokkal együtt számtalan ósdi hagyományt. Melyik józan gondolkodó vitatná, hogy nem nagynéniknek vagy nagyatyáknak, hanem katonáknak kéne nevelni a gyerekeket? Akik közül majd néhányan harcosok lesznek, néhányan gyereket nemzenek, de a legtöbben csak dolgoznak: a város határait tágítják a sürgés-forgásukkal.
Szorgoskodnak a csodásnál csodásabb árucikkeken, a kelméken, fémeken, illatszereken, amiért az életüket is odaadják a hitetlenek. Először odaadják értük a testvéreiket. Aztán odaadják a lelküket. Hákim amúgy szerette volna alaposabban kifürkészni a nagyvezér politikai terveit. De talán nem volt okos dolog a selyemgombolyító bejárata mellett, egy fuldokló olajfa árnyékában tárgyalni.

A keskeny levélkék közt átszüremlő fényben Al-Zadzsr, az emír jobbkeze, a Rettenthetetlen
megtántorodott.

A rabszolgái máris hanyatt-homlok rohantak hozzá, súgtak-búgtak körülötte, megigazgatták a ruháit, vizet csepegtettek az arcára.

Hákim összerándult. Szívtájékon ő is nyugtalanító nyomást érzett: mert hiszen mennyire tekinthető az bölcs döntésnek, egy ennyire beteg emberre bízni a titkait. Nemcsak a titkait, hanem a legféltettebb terveit is.

Vagy Al-Zadzsr egészsége nem is számít? Ő egyszer és mindenkorra olyan ütőképes testületet hozott létre az általa felügyelt szláv rabszolgákból, amely helyette is gondolkodik?
A többi szláv pedig képes lesz majd a Tökéletes Várost megvédeni?

A rabszolgák, kicsik és nagyok, öregek és fiatalok kámforos olajba mártott kendőcskékkel törölgették a Rettenthetetlen Nagyvezér homlokát.

És Hakim eközben is alázatosan bólogatott, mint aki észre sem meri venni az állam kincstárnokának, az emír hajdani nevelőjének a megtántorodását. Mert ha észreveszi, ezek a csendesen óbégató szlávok azonnal leszúrják.

Múló rosszullétét. Apróság.
De a nagy buzgóságnak hála, Al-Zadzsr gyorsan magához tért.
Várakozóan nézett Hákimra. Hiszen az ő cádizi rabszolgája adós volt még a válasszal.
– Ó, Rettenthetetlen! Az én gondolkodó gépem nem ábrándokból, nem hiábavaló Arisztotelész-kommentárokból, hanem megélt tapasztalatokból táplálkozik – folytatta Hákim alázatosan. – Szükségem volna katonákra, akik elhozzák a megfelelő embereket a műhelyembe. A megfelelő férfiakat és a legtökéletesebb nőket.

– Megadok, Hákim, minden segítséget, mert hiszek benne, hogy a te mindentudó géped, masinád a születő város szíve lesz, és együtt fog növekedni vele. Ha nem így lenne, a katonáim végeztek volna veled Cádizban. De ha megbecsülöd magad, még kaphatsz Allahtól pár évet. Igyekezz együttműködni a mérnökeimmel!

Hákim engedelmesen meghajolt.
– És hol akarod felszentelni a Tökéletes Várost, ezermester? A hegyek között, vagy itt, a tengerparton?

Hákim a csodás arabeszkekre, az egymásba kapaszkodó, hajlékony lánytestekre gondolt.

És egyáltalán nem vágyott arra, hogy valami lakatlan helyen fogjon bele a kísérletezésbe.
– Nem vagyok nagyigényű, uram. Jó lesz nekem itt, Almeríában a selyemgombolyító mellett. Nagyon megihletett.

—

1 A szerző Elsodort idő című regénye 2017 őszén jelenik meg a Jelenkor Kiadó gondozásában.