Horváth Kornélia: A megértés kérdései: Az Egy álmai (tanulmány)

Ha mindig csak megértek,
hol maradok én?
(Szabó Lőrinc: Az Egy álmai)

Immáron irodalomtörténeti közhelynek mondható, hogy az 1932-es Te meg a világ kötet radikális fordulatot jelentett Szabó Lőrinc költészetében, s talán nem túlzás kijelenteni, hogy a XX. századi magyar líra alakulástörténetében is. Nem véletlenül hangsúlyozta már Rába György is 1972-ben, hogy a „művészi elvek ilyen hatalmas átalakulására szinte alig akad példa a magyar líra történetében.” 1 S mint számos kutató ‒ többek között Kabdebó Lóránt,2 Kulcsár-Szabó Zoltán3 és Nagy Csilla4 – rámutatott: ennek a kitüntetett szerepű kötetnek is egyik, sőt talán legjellemzőbb darabja, ha tetszik, „kulcsverse” Az Egy álmai (amelynek jelentőségét a szerző maga is hasonlóan ítélte meg az élete vége felé készített versmagyarázataiban, a Vers és valóságban).5

Nem véletlen, hogy Szabó Lőrinc költészetének dialogizmusát is ebben a verskötetben látja kibontakozni az irodalomtudomány. Ez a dialogikusság a legtöbb esetben formailag is megragadható, amennyiben, mint azt Kabdebó Lóránt 1992-es monográfiájában hangsúlyozza, az önmegszólító verstípus egy sajátos változatát szólaltatja meg (Szabó Lőrincnél „a megszólító fordulat nem a vers alapmondatát adja, csak a viszonyítást jelenti, amely a verset alkotó dialógus ellentétes hangoltságú elemei közötti egyensúlyt biztosítja.”)6 Ezt a dialogicitást Kabdebó Lóránt a versbeli „cselekvő én” (aktor) és „szemlélődő én” (néző) kettősségeként írja le, mint a versbéli beszélő „tudatában” lezajló ‒ Szabó Lőrinc-i szóhasználattal ‒ „tükörszínjáték” két résztvevőjét. Nyilvánvaló azonban, hogy itt nem pusztán a minden első személyben megszólaló lírai szöveg azon jellemzőjével van dolgunk, amelyre Faryno mutatott rá a legélesebben egy 1975-ben orosz nyelven írt tanulmányában,7 miszerint a lírai szövegben az „én” névmással jelölt „szereplő” eleve osztott, amennyiben egyik jelöltje a versbeszéd „tárgya”, „hőse”, s mint ilyen, a versmegnyilatkozás idejéhez képest mindig előidejű, azaz a múlthoz tartozik, míg a vers beszélője az itt és most benveniste-i beszédaktusában fordul az olvasó felé, s reflektál „önmaga múltbeli énjére”.8 A Szabó Lőrinc-féle versbeszéd jellemzésére a Te meg a világban, s különösen Az Egy álmaiban inkább a vers szövevény szavát lehetne találó metaforaként alkalmazni, irodalomtudományi terminussal élve pedig a sokszólamúság fogalma tűnik igencsak alkalmasnak a szöveg nyelvi szemléletváltásainak érzékeltetésére.9 Meglátásom szerint a vers olyan „hullámzó”, folytonos mozgásban lévő karaktert mutat, amely ellenáll mindenfajta rendszerszerű beazonosításnak, s amint az elemző alkalmasnak találna a szövegre nézve valamiféle irodalomtudományi, elméleti kategóriát, a szöveg rögtön „ki is bújik” a már-már lehetségesnek látszó meghatározás alól. (Éppen úgy, ahogy a szöveg maga mondja a megkettőzött beszélőről, végső soron pedig saját magáról a 4. versszakban: „Szökünk is, lelkem, nyílik a zár, / az értelem szökik, / de magára festi gondosan / a látszat rácsait. – kiem. H. K.”). Ezért valószínűleg nem véletlen, hogy a vers értelmezői is gyakorta folyamodnak mozgást érzékeltető terminusértékű metaforákhoz Az Egy álmai kapcsán. Kabdebó Lóránt „mozgási vonal”-ról beszél, amelyet az igazság versbeli feltárásának kettős – pszichológiai és logikai – motiváltságaként értelmez, miközben jelentős hangsúlyt helyez a „bolond szövevény” szószerkezet szemantikájából következhető potenciális jelentésekre is. Kulcsár-Szabó Zoltán pedig úgy fogalmaz, hogy „a versbeli én pragmatikai helyzete (a beszélő megjelöltsége, illetve jelöletlensége a szövegben) egy igen figyelemreméltó mozgásban ragadható meg”,10 amit a versbeli megszólaló grammatikai jelöléseiben fedez fel, jogosan kiemelve az első két sor háromféle személyes névmását (te, ők, neki), a később megjelenő egyes szám első személyű névmást, amely azonban rögtön szembeállítódik a többes szám második személyűvel (l. „én vagy ti”), míg a vers utolsó két szakaszában a többes első személyű igeragok, névmások és birtokos személyjelek dominálnak.

Nos, a személyre utaló grammatikai alakzatok (személyes és birtokos névmások, igeragok, valamint a birtokos személyjelek (visszaható névmásra nincs eset a versszövegben) variabilitása önmagában is mutatja a szöveg folytonos, állandó „mozgását”, a meghatározások alól „kibújó” természetét, s mindezt magától értetődően érvényesíti a lírai beszélő meghatározhatóságára, pontosabban meghatározhatatlanságára nézvést is. Észre kell vennünk, hogy a versszöveg a magyar nyelvben létező mind a hat személyre utaló nyelvtani formát (személyes névmást vagy igeragot) aktivizálja, s ezáltal egyszerre bizonytalanítja el a versbeli beszélő önazonosságát (pl. „Mert te ilyen vagy s ők olyanok” /1. vszk./, „Én vagy ti, egyikünk beteg” /2. vszk./, „Szökünk is, lelkem…” /4. vszk./, „a mi hazánk az Egy” /6. vszk./ stb.), másfelől univerzalizálja is a mondottak érvényét (ha mindenkire kiterjeszthetőek a versbéli állítások, akkor általánosan érvényesek, akkor nem szükséges „én”-nek és a „világ”-nak, szubjektumnak és objektumnak a nyugati típusú racionalista gondolkodásmód szerinti szembeállítása). Másfelől, noha ismert a keleti vallásfilozófiák hatásának érvényesülése Szabó Lőrinc gondolkodásában és költészetében, mégsem állítható, hogy nála az ellentétek „elsimulnának”, vagy egy folyamatos cirkulációban „egymásba áramlanának”. Akkor sem, ha a cím (Az Egy álmai) a kitüntetett, egységesítő nagybetű ereje folytán a változatokon uralkodó, pontosabban azokból létesülő „egységes egész” képzetét sugalmazza: egy ilyesfajta meglátás sokkal inkább érvényesíthető lenne Weöres Sándor rendkívül változatos költészete kapcsán, amely azonban az egyes, egymástól mégannyira eltérő ritmikai, versformai, műfaji stb. arculatú költemények belső koherenciáját rendszerint nem ingatja meg, ily módon is demonstrálva a változatosságban fellelhető egység, illetve a kizárólag a változáson, a pillanatnyin, a tér- és időbeli végesen alapuló végtelen egység eszményét.11

Úgy vélem, ez a gondolat, a folytonos változásokon keresztül megvalósuló egység gondolata Szabó Lőrinc költészetében sokkal inkább vágy, véglegesen ki nem tölthető igény ‒ együttesen az elérhetetlenség tudatával ‒, mint eszmény. S ezt a szövegek, különösképpen pedig az elemzésre választott versszöveg többszólamúsága mutatja meg a leginkább. Az egyetlen beszélőhöz „leköthetetlen” versbeszéd csak egyik példája lehet ennek. Hasonló következtetésre juthatunk a cím vizsgálata során. Mint ismert, a költemény először a Pesti Napló 1928. július 29-i számában jelent meg Én és ti, többiek címmel, 12 mely cím még jóval inkább az én és a „világ” oppozíciójára helyezte a hangsúlyt, bár némi ambivalenciát (ti, többiek) azért érzékeltetett. A végleges cím, Az Egy álmai ugyanakkor inkább az egységesítés, az azonosság, a bennfoglalás gondolatát sugalmazza. Mindazonáltal az oszthatatlannak és önmagával azonosnak vélhető „Egy”-nek a cím szerint mégis többféle „álmai” vannak, vagyis a sokféleség és az eltérés lehetősége nagyon is adott a címben. (Hozzátehető: a kötet címe – Te meg a világ – hasonló játékot „játszik el” más eszközökkel: megőrzi az oppozíciót, bár némileg a hozzáadó jelentéssel bíró meg kötőszó révén finomítja is azt, ugyanakkor elbizonytalanítja az olvasót a tekintetben, hogy ki is az, aki itt a világgal szembenéz: a lírai beszélő? Vagy egy másik ember /”te”/? Netalán maga az olvasó a saját személyében?)

A jelzett sokszólamúság, ha látszólag teljességgel „formai” oldalról kívánjuk szemügyre venni, a versritmusban is eklatáns módon megmutatkozik. A vers vezérritmusát kétségtelenül az időmérték, s annak is egy sajátos, a magyar költészetben ily egyenletes arányban talán páratlannak mondható megvalósulása, a jambikus-anapesztikus lejtésirány együttes érvényesülése adja. (Megjegyzendő, hogy noha az anapesztus mint szintén emelkedő versláb „bátran” és a szigorúbb verstanok által is engedélyezett módon megfér a jambussal, a két emelkedő versláb ilyetén, szinte egyenlő arányú keveredését én még egyetlen magyar versben sem tapasztaltam. Még a két híres Chavy Chase-strófában írott költeményben, a Szózatban, illetve A walesi bárdokban sem, ahol az anapesztus az angol- skót balladaforma szabályai szerint néha megengedett módon, mintegy díszítőelemként, s rendszerint a sor, s még inkább a versszak kezdetén tűnik föl.) Ennyi anapesztussal egy nem tisztán anapesztusi versben – ez utóbbira Petőfi Szeptember végénje lehet jó példa – a magyar költészetben ritkán vagy aligha lehet „szembesülni”.

Milyen értelmezői meglátásokra adhat módot az előbbi észrevétel? Legelőször talán annak a belátásnak enged teret, hogy a szöveg több-, vagy legalább kétszólamúsága az időmértékes verselésben is megmutatkozik. Továbbá annak az általános megállapításnak, hogy a jambus az ún. gondolati költemények bevett verslába, s ilyenként egyfajta bölcseleti igényt is hordoz (l. az olasz szonetteket, Shakespeare drámai jambusait, ezek érvényesülését a reformkor magyar költészetében, s későbbi dominanciájukat a nyugatos lírikusoknál stb.). Másfelől pedig azt a tradíciót is megszólaltathatja, mely az antik görög költészettől eredően az anapesztust (amely a négy lejtéskijelölő verslábunk közül a legritkábban fordul elő a magyar költészetben) a siratóénekek megszabott versmértékeként tételezi. Ez utóbbi versformai‒szemantikai hagyomány Az Egy álmai rab~idegállapot~beteg~fegyverek~szökünk~rácsait stb. motívumsorában legalábbis részlegesen visszaigazoltnak mondható.

Külön érdekesség, hogy még ebben a viszonylag szabadon kezelt ritmusban (anapesztusi-jambusi sorok meglehetősen változó szótagszámmal, mely a legrövidebb 3 szótagtól a 11-ig terjed) is vannak törések, bicsaklások, amikor ellentétes lejtésirányú versláb töri meg a szöveg ritmikai-szemantikai rendjét. Az első ilyen hely az időmértékes versritmus szempontjából az 1. vszk. 2. sorában következik be („és neki az érdeke más” ‒ kiem. H. K.), s közvetve az érdek szóformát emeli ki a szövegből. Hasonló a helyzet a 2. versszak 4. sorában, amely az ’igaz” és az ’igazság’ témáját exponálja („annak mind igaza van”), illetve az utolsó sorában, amely a megértés lehetősége/potenciális bekövetkezte kapcsán teszi föl a kérdést: „hol maradok én?”. A 3. és 4. szakaszban nem tapasztalhatunk ritmustörést, az 5.-ben csupán egyet, a „valami” (lásd: ’mi?’) kérdése kapcsán („még rémlik valami elhagyott”). Szimptomatikus, hogy a verset záró 6. versszakban semmiféle ritmikai „döccenést” sem produkál az időmértékes ritmus, vagyis a versszöveget ritmikai aspektusból kiegyensúlyozottan, ha tetszik, az „Egy” szimbolikus értelmének irányában zárja le.

Másfelől a szöveg laza ütemhangsúlyos verselésűként is értelmezhető, hiszen döntően 7, 8 vagy 9 szótagos sorokat váltakoztat (eltekintve egyetlen három, három darab négy-, négy tíz- és egy tizenegy szótagos sortól), amelyek domináns ütembeosztása a 4│5, 5│4, 4│4, 6│3 kombinációk meggyőző gyakoriságában mutatható ki. Kétségtelen azonban, hogy a versritmus e tekintetben is mintha mindenkor „szökni próbálna” az értelmező olvasó elől: kétségtelenül körülír valamiféle állandóságot, ugyanakkor sosem „egyezik”.

Ezt a kettősséget (’egy és azonos’, mégis ’sokféle és megragadhatatlan’) a rímszerkezet is megerősíti. Egyfelől a 6 versszakra egységes és „állandó” rímképletet állapíthatunk meg, ennek elvont formája így nézne ki: x a x a b b b c x c, vagyis a négy sorra kiterjedő félrímes szerkezetet egy hármasrím követ, s azt egy csonka félrím zárja. Ez a konstrukció önmagában is jól „képviseli” variabilitás és egységesség viszonyát és poétikai egyensúlyát a versszövegben. Hozzátehetjük azonban, hogy néhány versszakban a fent vázolt alapstruktúrához képest „finomhangolások”, azaz további pontosítások történnek. Így néhány szakaszban az első négy sort egybefogó félrím keresztrímmé, a félrím pontosabb változatává „szigorodik”, mint az első (olyanok ‒ lelkiállapot), az ötödik (határ ‒ magány) és a hatodik versszakban (Csak ‒ sem ad), s talán nem véletlen, hogy ezek a „pontosító” változatok éppen a vers kezdő- és zárószakaszaiban érvényesülnek. Másfelől különösen érdekes, s mindenfajta egységesség-igénynek szinte bosszantó módon fittyet hányó karaktert mutat az egyes versszakok utolsó előtti vaksora, azaz a rím elhagyása. Eléggé meghökkentő az olvasó számára, hogy éppen a tízsoros szakasz utolsó előtti sora ‒ amelynek józan strofikus-ritmikai, egyben szemantikai megfontolások szerint ‒ a szakasz lezásárását, „lekerekítését”, „egésszé tételét” kellene szolgálnia, egyszerre renitens módon kibújik e „szolgálat” alól (miként a versbeli beszélő és/vagy a „lelke” próbál szökni a „rabságból”). De a szerző még itt is él egy „csavarral”: az első és a negyedik szakaszban az utolsó előtti sort rímelteti a második és negyedik sor zárszavával (vö. más~megfogalmazás~már, illetve szökik~rácsait~nekik), vagyis e két versszakban kiiktatja a vaksort. A befogadó mégsem nyugtathatja magát egy „szép” és lekerekített lezárással, hiszen a nem rímelő sor rímessé tétele ugyan megtörténik a kezdő első, de nem megy végbe a verszáró hatodik szakaszban (sőt még az azt megelőző, utolsó előtti ötödikben sem).

A versszöveg tehát szinte játszik az olvasóval, s valóban „szövevénynek” mutatja magát, amelyből azonban látszólag újra és újra felkínálja a szökés, mi több, az együttes szökés lehetőségét („Szökünk is, lelkem…” – kiem. H.K.). Egyúttal pedig a befogadói érzékelésben nagyon is könnyen aktivizálódó vagy „aktivizálódható”, hangzásbeli megfelelésen (paronomázián) alapuló szövevény~szökevény párhuzamra is rájátszik, ahol a paronomasztikus egybehangzás szükségszerűen a két szó jelentésbeli megfeleltetésére ösztönzi a befogadót – akár tudatában van e megfeleltetés hangzásbeli alapozottságának, akár nem.

Vagyis a versmegnyilatkozás nem ad „megnyugtató” választ arra, ki is az, aki itt szökik vagy egyáltalán szökhet (én? A lelkem? mi (többes első személy)? Az értelem?).13 Amiként az „igazság” – egyébként legyünk őszinték, aligha megválaszolható – kérdésére sem. Hiszen a versszöveg három alkalommal explikálja az igazság vagy az igaz szót, s úgy tűnik, mindhárom esetben más-más értelemben. Az első előfordulással az 1. versszak elején, annak 3–4. sorában találkozunk: „s az igazság idegállapot / vagy megfogalmazás”, amit az „igazság” fogalmának, illetve a nietzsche-i A nem-morálisan fölfogott igazságról és hazugságról14 értelmében az igazság nyelvi eredetűként, csakis nyelvi megnyilatkozás formájában létezőként (l. Austin és Searle, Benveniste stb.) való felfogásaként értelmezhetünk. A második szakaszban már nem az igazságról mint olyanról, hanem az „igaz” fogalmáról esik szó („Fut az idő, és ami él, / annak mind igaza van.”), ahol az „igaz” az élet attribútumává, mi több, annak azonosítójává válik (itt tapintható ki e szöveg kapcsán is a Szabó Lőrinc-költészetben a konferencián gyakorta emlegetett „biopoétika”).15 Végül a szó harmadik előfordulására éppen az utolsó versszakban kerül sor, ahol viszont az „igaz” egy felsőbbrendű kinyilatkoztatás, vagy, Rába György szavával, egy gnómaszerű szentencia formájában nyer meghatározást: „A tömeggel alkudni ha kell, / az igaz mint hamu porlik el.” (Külön erősíti a szentenciaszerűséget a XIX. századi költészetet, például Vörösmartyt vagy Aranyt megidéző inverzió, amely persze tematikájában sem idegen sem a reformkori, sem pedig a kiegyezés-korabeli politikai-irodalmi dilemmáktól: „alkudni ha kell”.)

S ha már a vers nyelvi–megnyilatkozásbeli vizsgálatára térünk rá, feltétlenül utalnunk kell egyfelől Kabdebó Lóránt megállapítására, aki szerint a kortárs kritika éppen a Szabó Lőrinc-i versbeszéd természetességére figyelt fel, szemben a megelőző költészeti paradigma szecessziós stilizáltságával,16 másfelől a versbeszédnek már Rába által is hangoztatott „gnómaszerűségére”, azaz ilyen értelemben, mondjuk ki, mesterkéltségére. Nincs most idő és hely tételesen felsorolni a vers megfellebbezhetetlennek tűnő, mert a lírai énre vonatkozó állításait (csak három példa: „Mert te ilyen vagy, ők olyanok”, „s ami szabály, mind nélkülem született” /1. vszk./, „Én vagy ti, egyikünk beteg” /2. vszk./), egyfajta aranymondásként, gnómaként megfogalmazott kijelentéseit (két példa: „az igazság idegállapot / vagy megfogalmazás” /1. vszk./, „Fut az idő, és ami él, / annak mind igaza van.” /2. vszk./), példázatos megnyilatkozásait, illetve kérdéseit („Hol járt, ki látta a halat, / hogyha a háló megmaradt / sértetlenűl?”, „…valami nagy és szabad álom…” /5. vszk./ és „élettanács” jellegű felszólításait („Rejtőzz mélyre, magadba!” /5. vszk./, „Tengerbe, magunkba, vissza!” /5. vszk./). Ha a versbeli megnyilatkozásokat eme pragmatikus funkcióik felől vizsgáljuk, szinte elkerülhetetlenül arra a következtetésre kellene jutnunk, hogy az egész versmegnyilatkozás didaktikus és kioktató, vagyis nagyon is idegen a lírai költészettől elvárt vagy megszokott megszólalásmódoktól. Paradox módon azonban az olvasó vagy az értelmező ezt a didaxist nem, vagy csak igen kevéssé érzékeli. Ennek oka részint a már felemlített poétikai megoldásokban

1 Rába György, Szabó Lőrinc, Bp., Akadémiai,1972, 6–7.

2 „A te meg a világ kötetről már a kortársi kritika, majd pedig az irodalomtörténet is megállapíthatta, hogy Szabó Lőrinc költészetének egyik csúcsteljesítménye, egyben a magyar líra kiemelkedő értéke.” Kabdebó Lóránt, Szabó Lőrinc, Bp., Gondolat, 1985.

3 Kulcsár-Szabó Zoltán, Különbség – másként. Az Egy álmai = Uő, Tükörszínjátéka agyadnak. Poétikai problémák Szabó Lőrinc költészetében, Ráció, Bp., 2010, 91–92.

4 Nagy Csilla, Megvont határok. Tér, táj, én-koncepció József Attila s Szabó Lőrinc 1930-as évekbeli költészetében, Bp., Ráció, 2014.

5 Vö. „Talán csúcsverse ennek a már régóta tartó magányvers-sorozatnak.” Szabó Lőrinc, Vers és valóság. Bizalmas adatok és megfigyelések, Osiris, Budapest, 2001, 57. A keletkezéstörténettel kapcsolatban lásd Kabdebó utószavát: „[…] a Vers és valóság diktálása feltehetően 1955-ben kezdődött, és közvetlenül a költő halála előtt zárult.” Kabdebó Lóránt, Utószó = Szabó Lőrinc, Vers és valóság, i. m., 357.

6 Kabdebó Lóránt, A dialogikus poétikai paradigma nagy pillanata: Szabó Lőrinc személyiséglátomása (Te meg a világ) = Uő, „A magyar költészet az én nyelvemen beszél”, Bp., Argumentum,1992, 36–40.

7 Faryno, Jerzy, K probleme koda lyriki Pushkina, UAM, Poznan, 1975, 121–136.

8 L. Benveniste, Émile, Szubjektivitás a nyelvben (1966), ford. Kovács Sándor = A posztmodern irodalomtudomány kialakulása, szerk. Bókay Antal, Vilcsek Béla, Szamosi Gertrud, Sári László, Bp., Osiris, 2002, 59–64. Hasonló elvet fejt ki a narratíva kapcsán Ricoeur, Paul, A narratív azonosság = Narratívák 6., Szerk. Thomka Beáta, Bp., Kijárat, 2001, 5–21.

9 Egyetértve Kulcsár-Szabó Zoltán megállapításával, mely szerint „Kabdebó egyfajta modális ambivalenciában, többszólamúságban, méghozzá nem valamifajta »belső« vitaként megjelenő drámai monológ formájában, hanem különböző nyelvi magatartásformák együttes jelenlétében jelöli ki a Te meg a világ-kötet eme sajátosságát, amely ezzel elsősorban a lírai én szólamában figyelhető meg, vagyis a versben beszélő hang megalkotásában.” Kulcsár-Szabó Zoltán, Különbség – másként. Az Egy álmai = Uő, Tükörszínjátéka agyadnak. Poétikai problémák Szabó Lőrinc költészetében, Ráció, Bp., 2010, 91–92.

10 Kulcsár-Szabó Zoltán, i.m., 94.

11 Vö. Horváth Kornélia, A Kettő és az Egy (Weöres Sándor: Keleti elégia) = Uő, Tűhegyen. Versértelmezések a későmodernség magyar lírája köréből, Bp., Krónika Nova, 2000, 77–97., valamint Boros Oszkár: „Weöresiáda”. A líranyelvi, filozófiai és zenei tradíció elemei a Weöreséletműben és annak utóéletében, Bp., Ráció, 2015.

12 Vö. Kabdebó Lóránt, Az Egy álmai. Szabó Lőrinc és Max Stirner 2., = Uő: Vers és próza a modernség második hullámában, Bp., Argumentum, 1996, 75., 314. Érdekességként megjegyzendő: Kabdebó e tanulmányában mind a főszöveg harmadik oldalán (a hivatkozott tanulmánykötetben a 75. oldal), mind a Jegyzetekben (314.) 1928-at adja meg a vers első, folyóiratbeli megjelenésének időpontjaként, miközben a tanulmányt indító bekezdésben, a 73. oldalon egy másik időpontot, 1931. március 15-ét nevesít az első megjelenés idejeként.

13 Hasonló szintaktikai ambivalencia és eldönthetetlenség tapasztalható a harmadik szakasz utolsó négy sorában: „Ketten vagyunk, én és a világ, / ketrecben a rab, / mint neki ő, magamnak én / vagyok a fontosabb.” Noha a szövegkörnyezet kínálja a kézenfekvő olvasói megfejtést, miszerint a rab a lírai beszélő, a ketrec pedig a világ, mindazonáltal a második tagmondat grammatikai struktúrája („ketrecben a rab”) teljességgel beazonosítatlanul hagyja a rab és a ketrec szövegbeli jelöltjét, vagyis meghagyja azok fölcserélhetőségének lehetőségét (lehet, hogy a világ a rab, s „én” vagyok a ketrec). Hasonló reciprocitás vagy felcserélhetőség lehetőségének egy-egy rövid mondat erejéig, ha eltérő módokon is, de mind Kabdebó, mind Kulcsár- Szabó Zoltán teret ad. Vö. Kabdebó Lóránt, A dialogikus poétikai paradigma nagy pillanata: Szabó Lőrinc személyiséglátomása (Te meg a világ), i. m., 43–44., Kulcsár-Szabó Zoltán, i.m., 98.

14 Nietzsche, Friedrich, A nem-morálisan fölfogott igazságról és hazugságról, ford. Tatár Sándor, Athenaeum I., Bp., T-Twins, 1992, 3–15.

15 A konferencia címe, szervezői, helye és ideje: Szabó Lőrinc 60. „örök véget és örök kezdetet”, Petőfi Irodalmi Múzeum és az ELTE BTK Összehasonlító Irodalom- és Kultúratudományi Tanszéke, PIM, 2017. október 5–6.

16 Kabdebó Lóránt, A dialogikus poétikai paradigma nagy pillanata: Szabó Lőrinc személyiséglátomása (Te meg a világ), i. m., 44–45.