Mécs László versei (a hagyatékból)

Pór­as­­szony
Me­zí­te­len lá­ba vissz­eres
és melltelen és csu­pa csont,
so­sem pi­hen s míg pénzt ke­res,
ki­szív­ja gyer­mek, mun­ka, gond.

Még har­mincéves sincs talán
s úgy jár, mint vas­or­rú ba­nya
me­sék nap­fé­nyes ol­da­lán.
Még­is szép, dics­fényt hord: anya!

De kis­fia dun­din pu­ha
s fe­hér a tes­te, mint a tej
és tisz­ta raj­ta a ru­ha
és bár­so­nyos a buk­si fej.

Már jár­ni tud és már gü­gyög
száz sem­mi­sé­get tő­le kérd
és még­se únja mint nyügöt,
nem ad­ná sem­mi kin­cse­kért!

Az as­­szony krump­lit töl­tö­get,
a krump­li má­sé, har­ma­tos.
A sok sor: nem rég írt szö­veg
a föld köny­vé­ben. Har­ma­tos
vi­rág­ból fész­ket hal­mo­zott
fi­á­nak s míg az ját­szo­gat,
ja­vít­ja fény-ara­nyo­zott
ka­pá­val a zöld so­ro­kat.

De sze­me foly­ton rá­re­meg
a kis­fiú fe­jé­re, mint
két kék pil­lan­gó egy re­mek
vi­rág­ra, né­ha oda­int,
vagy oda­fut, gyor­san agyon
be­cé­zi s ek­kor, Is­te­nem,
a lúg­ki­mar­ta uj­ja­kon
vi­rá­gok nyíl­nak hir­te­len.

A föld, a mun­ka, a gye­rek
hogy ös­­sze­forr itt bib­li­ás
tör­vény sze­rint mint szív s erek!
Tu­dok sza­gos ka­mé­li­ás
dá­má­kat, kik­nek el­te­lik
szó­ra­ko­zás­ban éle­tük
s nem ér­nek rá, hogy estelig
meg­csó­kol­has­sák gyer­me­kük!!

El­li­be­gett tün­dé­ri­en

A tél­től még ki­csit fa­kón
szé­les­re tár­tam ab­la­kom.
A fák föl­vet­ték oda­kint
a ró­zsa­szí­nű kri­no­lint.

Egy éve vár­tam rá hí­ven.
Egy év­vel vé­nebb lett szí­vem.
Gon­dol­tam, má­ma meg­le­sem
s a kert­be ül­tem csen­de­sen.

S ő jött a dísz­be öl­tö­zött
ud­var­hölgy-bó­kú fák kö­zött
s hogy el­ke­rin­gett egy mazurt,
szél-uj­jal a ha­jam­ba túrt.

Meg­néz­tem, van-e ősz ha­jam
s nem vet­te ész­re só­ha­jom
se vá­gyas, vé­nü­lő szí­vem,
el­li­be­gett tün­dé­ri­en.