Pomogáts Béla – Kosz­to­lá­nyi mél­tó­sá­ga

Ami­ről – a Kosz­to­lá­nyi­ról ren­de­zett ha­gyo­má­nyos ta­nács­ko­zás be­ve­ze­tő­je­ként – most be­szél­ni sze­ret­nék, kis­sé el­fo­gód­va mon­dom ezt, rész­ben sze­mé­lyes jel­le­gű. Te­hát nem pusz­tán ar­ra vál­lal­ko­zom, hogy ki­ra­gad­jak egy ap­ró rész­le­tet ab­ból a ha­tal­mas szel­le­mi, lel­ki gaz­dag­ság­ból, ame­lyet az élet­mű je­lent, ar­ra is, hogy rész­ben a ma­gam sze­mé­lyes vi­szo­nyát tisz­táz­zam Kosz­to­lá­nyi­val, a Kosz­to­lá­nyi-élet­mű­vel.

Va­gyis nemcsak a ma­ga­mét, ha­nem, gon­do­lom, so­kun­két, min­de­nek­előtt azét a most már idős és a bú­csúz­ko­dás elő­szo­bá­já­ba ér­ke­zett nem­ze­dé­két, amely­nek szá­mot kell vet­nie az­zal, hogy va­jon mi­ért ér­zi min­den­nél fon­to­sabb­nak a ma­ga szá­má­ra a ma­gyar iro­dal­mat. Mi­ért ke­res ma­gya­rá­za­tot en­nél az iro­da­lom­nál a ma­ga sze­mé­lyes ta­pasz­ta­la­ta­i­ra, tör­té­nel­mi ta­pasz­ta­la­ta­i­ra, és ha nem ta­lál is iga­zán meg­nyug­vást, leg­alább vigasztalást ke­res. Lé­vén ezek a ta­pasz­ta­la­tok in­kább a ki­áb­rán­dult­sá­got ala­poz­ták meg, mint a bi­zal­mat az em­be­ri tár­sa­dal­mak és­­sze­rű­sé­ge, er­köl­csi­sé­ge iránt.

Kosz­to­lá­nyi a vigasztalás köl­tő­je volt. Eb­ben a te­kin­tet­ben nem egye­dü­li, de ta­lán egyi­ke azok­nak, akik a leg­in­kább hi­te­le­sen és ha­té­ko­nyan kí­nál­ták a vigasztalást mind­azok szá­má­ra, aki­ket két­sé­gek kö­zé ta­szí­tott a vi­lág ki­is­mer­he­tet­len ab­szur­di­tá­sa, és el­bor­zasz­tott a tör­té­ne­lem, mond­ha­tom így is: a ma­gyar tör­té­ne­lem ke­gyet­len­sé­ge. Más ma­gyar köl­tők ta­lán mé­lyeb­ben él­ték át a tör­té­ne­lem­nek, a ma­gyar tör­té­ne­lem­nek a drá­má­it és ab­szur­di­tá­sa­it, olya­nok­ra gon­do­lok (ma­rad­ván csak a hu­sza­dik szá­zad­nál), mint Ady, Ba­bits, Jó­zsef At­ti­la és Il­­lyés Gyu­la, de hi­vat­koz­ha­tom az ec­lo­gák Rad­nó­ti­já­ra, a Psal­mus hungaricus Dzsi­da Je­nő­jé­re, akár Jékely Zol­tán­ra és Nagy Lász­ló­ra, de sen­ki sem él­te át Kosz­to­lá­nyi­nál mé­lyeb­ben az el­mú­lás sze­mé­lyes drá­má­ját – füg­get­le­nül at­tól, hogy ép­pen mi­lyen uta­kat je­lölt ki és mi­lyen kor­lá­to­kat ál­lí­tott szá­muk­ra a tör­té­ne­lem. Mind­eb­ben bi­zo­nyá­ra sze­re­pet ka­pott az is, hogy utol­só éve­i­ben szüntelenül a ki­ha­gyó lé­leg­zet­tel, a test gyöt­rel­me­i­vel, a ha­lál bi­zo­nyos­sá­gá­val kel­lett vi­as­kod­nia. Mind­eb­ben ta­lán csak az ugyan­csak tes­ti szen­ve­dés­sel küz­dő Ba­bits és a sze­mé­lyi­ség fel­bom­lá­sá­val vi­as­ko­dó Jó­zsef At­ti­la vol­tak a sors­tár­sai.

Kosz­to­lá­nyit a ma­gyar iro­da­lom szin­te egye­te­mes szel­le­mi­sé­gé­vel és min­den­kép­pen ne­mes ha­gyo­má­nya­i­val el­len­tét­ben vi­szony­lag ke­vés­bé (a kor­társ nagy köl­tők­nél ke­vés­bé) gyö­tör­te meg a tör­té­ne­lem és ke­vés­bé adott han­got a nem­zet úgy­ne­ve­zett „sors­kér­dé­se­i­nek”. Il­let­ve csak ki­vé­te­le­sen, mint a hú­szas évek ele­jén, mi­dőn a tri­a­no­ni dön­tés kö­vet­kez­té­ben szü­lő­vá­ro­sá­nak el­vesz­té­sét kel­lett ta­pasz­tal­nia, va­la­mint az anya­nyelv ha­tal­má­ról és mél­tó­sá­gá­ról írott val­lo­má­sa­i­ban, ezek va­ló­ban a nyel­vi, kul­tu­rá­lis és lel­ki iden­ti­tás min­dig ér­vé­nyes ös­­szeg­zé­sei. Más­kü­lön­ben, leg­alább­is leg­fon­to­sabb mű­ve­i­ben és ez­út­tal Szám­adás cí­mű ver­ses­köny­vé­re, hát­ra­ha­gyott ver­se­i­re, kö­zöt­tük is min­de­nek­előtt a Szep­tem­be­ri áhitatra, ja­va el­be­szé­lé­se­i­re vagy ép­pen Édes An­na és Néro, a vé­res köl­tő cí­mű re­gé­nye­i­re gon­do­lok, nem a ma­gyar­ság tör­té­nel­mi sor­sá­val vi­as­ko­dott, ha­nem az „em­ber” lét­be­li és er­köl­csi ta­pasz­ta­la­tá­val, ahogy Jean-Paul Sartre mon­dot­ta an­nak ide­jén: a „condition humaine”-nel, en­nek korlátaival, konf­lik­tu­sa­i­val.

Eb­ben, so­kan el­mon­dot­ták ró­la, a szto­i­kus fi­lo­zó­fu­sok ta­nít­vá­nya volt. Va­gy-is az em­be­ri böl­cses­sé­get tar­tot­ta a leg­több­re, esz­mé­nye, ame­lyet min­den meg­nyil­vá­nu­lá­sá­ban kö­ve­tett, a bölcs em­ber volt, aki szá­mot ve­tett lé­té­nek korlátaival, ahogy ezt a „sztoa” fi­lo­zó­fu­sai: Epiktetos és Marcus Aurelius ta­ní­tot­ták, a rab­szol­ga és a csá­szár, akik ta­lál­koz­ni tud­tak en­nek a böl­cses­ség­nek a ma­gas­la­tán. A szto­i­kus böl­cse­let kö­zép­pont­já­ban, mond­ják, az em­be­ri mél­tó­ság fo­gal­ma ál­lott, ezt a mél­tó­sá­got hir­det­te Kosz­to­lá­nyi is, pél­dá­ul ép­pen a fi­lo­zó­fus csá­szár pél­dá­ját idéz­ve. Marcus Aurelius cí­mű ver­sé­re gon­do­lok:
Csak a bá­tor, büsz­ke, az kell ne­kem, ő kell,
őt sze­re­tem, ki ér­zi a föl­det,
ta­pint­ja me­ré­szen a gör­csös, a ször­nyű
Me­dú­za-va­ló­ság kő-iszonyatját
s szól: „ez van”, „ez nin­csen”,
„ez itt az igaz­ság”, „ez itt a ha­mis­ság”
s vé­gül oda­dob­ja fér­gek­nek a tes­tét.
Hős kell ne­kem, ő, ki
dé­li ve­rő­ben né­zi a ré­met,
hull kön­­nye a fény­ben
és ko­szo­rú­ja
iz­zó szo­mo­rú­ság.
(…)
Hadd eme­lem föl,
hadd eme­lem hát tisz­ta, hi­tet­len,
két­ked­ve ci­ká­zó, em­be­ri pá­ra-
lel­kem te­fe­léd most,
ki jöt­tem a pan­nón
hal­mok alól s élek a bar­na Du­ná­nak,
a sző­ke Ti­szá­nak part­jai közt. Jaj,
hadd eme­lem föl még egyszer a szí­vem
test­vé­ri szí­ved­hez,
Marcus Aurelius.

Kosz­to­lá­nyi köl­té­sze­té­nek és éle­té­nek köz­pon­ti fo­gal­ma volt az em­be­ri mél­tó­ság, va­ló­já­ban ez a fo­ga­lom adott ma­gya­rá­za­tot élet­fi­lo­zó­fi­á­já­ra. Va­la­mi­kor, ép­pen Kosz­to­lá­nyi 1932-ben szü­le­tett Szép­ség cí­mű es­­szé­jé­re hi­vat­koz­va, so­kan ál­lí­tot­ták szem­be a „ho­mo moralis” és a „ho­mo aestheticus” ma­ga­tar­tá­sát és szem­lé­le­tét, mint­ha az es­­szé az er­köl­csi el­vek­kel szem­ben ha­tá­roz­ta vol­na meg a „szép­ség” ka­te­gó­ri­á­ját és en­nek szol­gá­la­tát. Nem így van, az a „szép­ség”, amely­ről Kosz­to­lá­nyi be­szélt, in­kább az em­be­ri mél­tó­ság­ra, az em­ber­hez mél­tó élet­re (és ha­lál­ra) utalt. De idé­zem ma­gát Kosz­to­lá­nyit: „A ho­mo moralis – a mai kor di­va­tos nagy­sá­ga – el akar­ja osz­ta­ni a föl­di ja­va­kat, ki akar­ja elé­gí­te­ni az ös­­szes mo­hó igé­nye­ket, de nem si­ke­rül ne­ki, szi­go­rú tör­vé­nye­ket hoz, há­bo­rú­kat in­dít, gyil­kol­tat és akasz­tat az er­kölcs ne­vé­ben, hol azt parancsolja, hogy adjuk oda kabátunkat az erkölcs nevében, hol pe­dig azt, hogy húz­zuk le má­sok ka­bát­ját, szin­tén az er­kölcs ne­vé­ben, ál­lan­dó­an ren­del­ke­zik, ön­sa­nyar­ga­tást, mun­kát, fá­radt­sá­got kö­ve­tel tő­lünk, ál­lan­dó­an bol­dog­sá­got ígér ne­künk, de min­dig csak egy tá­vo­li idő­pont­ban, so­ha­sem a je­len­ben. Ve­le szem­ben nem a ho­mo immoralis áll, nem az er­kölcs­te­len em­ber, mert nincs mó­dunk el­dön­te­ni, hogy a lét­harc­ban ki az er­köl­csös és ki az er­kölcs­te­len, ha­nem a ho­mo aestheticus, aki a tisz­ta bol­dog­sá­got már meg­ta­lál­ta a szem­lé­let­ben, az a leg­ma­ga­sabb ran­gú em­ber, aki a lé­lek­ben bir­to­kol­ja a vi­lá­got, aki­nek nincs szük­sé­ge köz­ve­tí­tők­re, aki ma­gá­ban is tel­jes egész, aki­nek er­köl­cse a szép­ség.” Mond­hat­nám így is: er­köl­cse az emberi mél­tó­ság, va­gyis egy mo­ra­li­tást hor­do­zó fo­ga­lom.

Kosz­to­lá­nyi nyo­ma­té­ko­san je­len­tet­te ki, hogy a „ho­mo aestheticus” iden­ti­tá­sa nem füg­get­len az er­köl­csi el­vek­től, az er­köl­csös ma­ga­tar­tás­tól, még­is szem­be­ál­lí­tot­ta ezt az iden­ti­tást a „ho­mo moralis”-éval. Ez utób­bi Kosz­to­lá­nyi imént hal­lott ér­tel­me­zé­sé­ben nem egé­szen az er­köl­csi el­vek­nek fel­tét­le­nül el­kö­te­le­zett és eze­ket min­den­kép­pen ér­vé­nye­sí­te­ni szán­dé­ko­zó ma­ga­tar­tás­sal azo­nos, in­kább kis­sé az­zal a po­li­ti­kai el­kö­te­le­zett­ség­gel, amely ugyan er­köl­csi el­vek­re hi­vat­ko­zik, mi­ként a hu­sza­dik szá­za­di dik­ta­tú­rák ide­o­ló­gu­sai kö­zül an­­nyi­an, va­ló­já­ban még­sem a mo­ra­li­tás­nak, a ma­gas er­köl­csi kö­ve­tel­mé­nyek­nek akar meg­fe­lel­ni, in­kább a po­li­ti­kai fa­na­tiz­mus­sal ro­kon. Az „er­köl­csös em­ber­nek” az az ide­ál­ja, amely pél­dá­ul a hu­sza­dik szá­zad nagy mo­ra­lis­tá­i­nak és gon­dol­ko­dó­i­nak, mond­juk, Thomas Mann-nak, Bertrand Russelnek, Al­bert Camus-nak vagy ép­pen Ba­bits Mi­hály­nak az esz­méi nyo­mán meg­is­mer­he­tő, so­ha­sem kép­vi­selt olyan ri­go­ró­zus és dik­ta­tó­ri­kus el­ve­ket, mint ame­lyek­re az imént Kosz­to­lá­nyi utalt. Eb­ben a te­kin­tet­ben Kosz­to­lá­nyi, mint a „ho­mo aescheticus” és Ba­bits, mint a „ho­mo moralis” ma­ga­tar­tá­sá­nak kép­vi­se­lő­je egy­ál­ta­lán nem ál­lot­tak mes­sze egy­más­tól, és va­ló­já­ban meg­té­vesz­tő az a több he­lyen is meg­je­le­nő in­terp­re­tá­ció, mi­sze­rint a két köl­tő esz­méi kö­zött el­len­tét ta­lál­ha­tó.
Az­zal kezd­tem ezt a kis­sé sze­mé­lyes han­gon in­dí­tott elő­adást, hogy Kosz­to­lá­nyi-ol­va­sa­tom­ban mint­egy sze­re­pet ad­tam a ma­gam hét­ év­ti­ze­des ta­pasz­ta­la­ta­i­nak és fel­is­me­ré­se­i­nek. Ezek a ta­pasz­ta­la­tok mind­azo­nál­tal nem csak az én élet­ko­rom­hoz kö­tőd­nek, mond­hat­ni, az egész ma­gyar Kosz­to­lá­nyi-kul­tuszt, amely a nyolc­va­nas és ki­lenc­ve­nes évek­ben él­te vi­rág­ko­rát, ha­son­ló ta­pasz­ta­la­tok és meg­fon­to­lá­sok ala­poz­ták meg. Va­gyis az a ta­pasz­ta­lat és meg­fon­to­lás, mi­sze­rint a köz­élet és egy­ál­ta­lán a tör­té­nel­mi va­ló­ság a leg­ke­vés­bé sem elé­gít­he­ti ki az em­be­ri mél­tó­ság­ra áhí­to­zó lel­ket, és szük­ség van ar­ra, hogy va­la­ki ép­pen a köz­éle­ti és tör­té­nel­mi ta­pasz­ta­lat­tal szem­ben ál­lít­son fel er­köl­csi és hu­ma­nisz­ti­kus kö­ve­tel­mé­nye­ket és ide­á­lo­kat. Az „em­be­ri mél­tó­ság” er­köl­csi princípiumát és esz­mé­nyét, amely el­uta­sít­ja azt az őrü­le­tet, ame­lyet a köz­élet­ben és a tör­té­ne­lem­ben ta­lál. Kosz­to­lá­nyi pél­dá­ját, mű­ve­it, esz­mé­nye­it.

So­kan és sok­szor el­mon­dot­ták már, hogy Kosz­to­lá­nyi pél­dá­ja és örök­sé­ge mit je­len­tett a mö­göt­tünk ma­radt em­ber­öl­tő ma­gyar iro­dal­má­ban. Hos­­sza­dal­ma­sabb ma­gya­rá­za­tok he­lyett csu­pán két (ál­ta­lam nagyrabecsült) író ér­ve­it idé­zem fel itt: Balassa Pé­te­rét és Es­ter­házy Pé­te­rét. „Az az egzisztenciálfilozófia és az a ke­resz­tény sztoa – mond­ja Balassa Pé­ter Kosz­to­lá­nyi és a sze­gény­ség. Az Édes An­na vi­lág­ké­pé­ről cí­mű (ép­pen itt: Sza­bad­kán el­hang­zott) elő­adá­sá­ban – ami vé­le­mé­nyem sze­rint az Édes An­na szer­zői vi­lág­kép­ének mé­lyén hú­zó­dik, nem pas­­szív és nem ke­gyes, ha­nem a sze­gény­ség és rész­vét ál­tal a lét meg­is­me­ré­sé­nek ak­tu­sa. A rész­vét: ak­tív. Az ak­tív meg­is­me­rés egyik for­má­ja. A né­met nyelv­ben nem a Teilnahme szó fe­je­zi ki ezt, ha­nem in­kább a Mitleid, az együtt szen­ve­dés, a ve­le szen­ve­dés. A meg­is­me­rés­re vo­nat­ko­zó­an pe­dig a fran­cia connaitre igé­jé­re kell gon­dol­nunk, ami szó sze­rint együtt szü­let­ni, ve­le szü­let­ni je­len­té­sű, ahogy er­re már Paul Ricoeur rá­mu­ta­tott, szem­be­ál­lít­va a savoirral. Mind­két eset­ben az együtt és a ve­le, a tár­sas­ság sze­man­ti­ká­ja raj­zo­ló­dik ki, csak­úgy, mint a Kosz­to­lá­nyi idéz­te Rituale Romanum la­tin­já­ban, Eu­ró­pánk alap­nyelv­ében a Ne bo­csát­koz­zál íté­let­re szol­gád­dal (ill. szol­gá­ló­lá­nyod­dal) mon­dat­ban a cum servo, il­let­ve cum famula for­du­la­ta. Ez az »együtt« Kosz­to­lá­nyi Édes An­ná­já­nak ta­nú­sá­ga sze­rint is az egyet­len vá­lasz a szo­ron­gás ki­ál­tá­sá­ra, mely a lét­be­ve­tett em­ber­ből te­he­tet­len­sé­gé­ben föl­sza­kad.”

Es­ter­házy Pé­ter Ün­ne­pi be­széd és re­konst­ruk­ció cí­mű elő­adá­sá­ban pe­dig a kö­vet­ke­zők ol­vas­ha­tók: „Kosz­to­lá­nyi a dur­ván le­egy­sze­rű­sí­tett lát­szat­va­ló­ság­ból se­gít vis­­sza­ta­lál­ni a sa­ját éle­tünk­be, a min­den­nap­ja­ink tel­jes­sé­gé­be, ahol a mér­he­tő ada­tok­nak, meg­fo­gal­maz­ha­tó té­nyek­nek, va­gyis mind­an­nak, ami­ről azt his­­szük, hogy e vi­lág­ban tör­té­nik, ve­lünk vagy kö­rü­löt­tünk, igen cse­kély a fon­tos­sá­ga. Meg­mu­tat­ja, se­gít fel­fe­dez­tet­ni, fel­is­mer­tet­ni ve­lünk, hogy éle­tünk foly­to­nos­sá­ga men­y-­nyi­vel va­ló­sá­go­sabb dol­gok­kal van te­le. Mi­ként a no­vel­lái is, a tör­té­ne­ten mes­­sze túl: fén­­nyel, szín­nel, íz­zel, áhí­tat­tal, a szép­ség­gel, re­gé­nyes­ség­gel. A bol­dog­ság min­den­fé­le já­ra­tá­val, szint­jé­vel, le­he­tő­sé­gé­vel.”
Balassa Pé­ter a „rész­vét”, Es­ter­házy Pé­ter a „bol­dog­ság” fon­tos­sá­gá­ról be­szél – eze­ket a fo­gal­ma­kat lát­ják ér­vé­nye­sül­ni Kosz­to­lá­nyi­nál. Mind­ez ép­pen el­len­té­te an­nak, ami­vel a je­len iz­ga­tott, el­ve­te­mült és os­to­ba kö­zé­le­té­ben ta­lál­ko­zunk. Kosz­to­lá­nyit ezért már csak lel­ki egész­sé­günk, er­köl­csi ön­vé­del­münk ked­vé­ért is ol­vas­ni ér­de­mes.

(El­hang­zott a Kosz­to­lá­nyi Em­lék­bi­zott­ság ál­tal ren­de­zett kon­fe­ren­ci­án,
Sza­bad­kán)