Tőzsér Árpád – Sziklája az ő jószága…

Milan Rúfus 80. születésnapjára
Írásomban a napokban nyolcvanadik életévét betöltő Milan Rúfus költészetének egyik meghatározó sajátosságáról szeretnék szólni.

Bevezetőben el kell mondanom, hogy Rúfus költészete egy szűkebb körben Magyarországon is jól ismert, hogy egy magyar válogatott kötet e sajátos lírából korán, már 1973-ban megjelent, s olyan kitűnő magyar költők-műfordítók fordították, mint Tótfalusi István, Hajnal Gábor és Eörsi István, s hogy kisebb Rúfus-válogatások folyóiratokban időnként azóta is megjelennek.

Milan Rúfus neve a magyar irodalomban is jól cseng.

Megemlékeztek Budapesten a mester nyolcvanadik születésnapjáról is: ez év november 25-én a Petőfi Irodalmi Múzeumban nagy sikerű születésnapi ünnepség volt, melyen jómagam is beszéltem, s a következőkben tulajdonképpen az ott elhangzott előadásom rezüméjét olvasom föl.

A dolgozatom címe eredetileg Milan Rúfus, a misztikus és realista költő volt, témája pedig az az izgalmas folyamat, ahogy a költő életművében a transzcendencia és a realizmus antinómiája lírává alakul.

Egy korábbi interjújában a költő maga jelentette ki: „Olyan ember vagyok, aki a költészetet költészeten kívüli célokra használja”. Ez az állásfoglalás nyílt tagadása annak a ma széltében elterjedt és alkalmazott monista költészetfelfogásnak, amely szerint a költészet nem használja a nyelvet (s főleg nem nyelven kívüli célokra), hanem olyan cselekedetet végez vele, amelynek célja is a nyelvben van, s ennélfogva csak és kizárólagosan a nyelv által végezhető el.

Rúfus számára a nyelv eszköz, s az ő célja ettől az eszköztől független, a nyelv által csak megmutatkozó. S ez a cél nem más, mint az én és a transzcendens világ egysége, vagy ahogy a misztika teoretikusai mondják: az ember és az Isten (mint az, úgymond, egyetlen hiteles létező) uniója, s az az extázis, amelyben ez az egység-unió megvalósulhat.

Azt is mondhatnánk hát, hogy Milan Rúfus a szlovák költészet misztikusa, de amennyiben leírásai történetileg és szociológiailag is hitelesek, egyben realista is. S ez az ellentmondás sajátos drámai feszültséget ad a költészetének, s már önmagában ellensúlyozza azt az állítólagos „statikusságot”, amelyet a bírálók (pl. Valér Mikula) a Rúfus-versek misztikus idő-tapasztalata, „örök mostja” összefüggésében a szerző szemére vetnek.

Rúfusnak már az első megjelent kötetében, az Až dozrieme (Majd ha beérünk, 1956) címűben ezt olvashatjuk:

Az ég hangtalan villámlik, nézi
némán a madár, megül. – És
félve érik a gabona, érzi
fájni fog…, nőnek a szülés.

A szigorú föld méri a kalászt,
kicsinek találja még,
korai lenne a kasza.
Majd ha beérünk, majd ha beérünk…    

De te, vers, versem, ne bocsáss meg.
Legyen meg a szavak igaza.

Már ebben a kis opusban együtt van tehát a teljes rúfusi glóbusz: ég és föld, transzcendencia és a transzcendencia felfogására éretlen ember, s a vers, az ige mint etikai instancia a természet-isten törvényei ellen vétkezők fölött. A későbbiek során ez a vershabitus csak komorodik, szigorodik.

Az 1968-as Zvony (Harangok) c. kötetben megjelent Vrcháry (Hegyilakók) c. versből idézek:

Magasra tetted asztalunkat, Uram,
vért izzadunk, míg széléig érünk,
s folyik a só is rólunk patakokban,
holott rá gyakran pénzünk sincsen.

Felemeltél bennünket, Uramisten,
emeltél az emberen egy keresztnyit,
e mérték nem kerülhet el itt senkit…

A bevezető sorokban a hegy és az asztal, valamint a vér, a só (a csupasz egzisztencia szimbólumai) kerülnek egymás mellé, a vers másik részében pedig a hegy a kereszttel mint a szenvedés jelképével azonosul. A költő a vers további részeiben konkrét emberekről, a „hegyilakókról” szól, akik kemény munkával ke-resik a kenyerüket, de az aktus teljesen összecseng a bibliai szöveggel: „A te orcádnak verítékével egyed a te kenyeredet”, s így a konkrét helyzet és jelentése szak-ralizálódik is. Rúfus Hegyországa óriási feszület, Istene az emberré lett Krisztus, aki a Föld keresztjére feszítve maga is szenved.

Camus írja a Sziszüphosz mítoszában: „Az embert mindenkor megvárja a terhe. Sziszüphosz a felsőbbrendű hűséget hirdeti, amely… felemeli a sziklákat. Kövének minden szemcséje, ennek az éjszakába merült hegységnek minden ásványszilánkja egymagában egy világ.” – Rúfus „hegyországa” felfogható Szi-szüphosz köveként is. Olyan kőként, amely az embernek szenvedést okoz, de életének (az életen túli, a transzcendens alapcél mellett) egyben plusz értelmet is ad. „Sziklája az ő jószága” – folytatja Camus, pontosan úgy, ahogy a rúfusi táj is tartozéka a költőnek: „darócing: százéves verejtéktől tapadsz testemhez”(Hegyilakók). De a költő az egyik prózai vallomásában direkt módon is megfogalmazza a Camus-i tanulságot: Sziszüphosz „az újból és újból visszahulló terhe felemelésében találja meg léte lelki forrását”, mondja.

Kijelenthetjük: Rúfus lírai hőse bizonyos értelemben Camus Sziszüphoszával is azonos. Földje „az ő jószága”, amellyel „vért izzadva küzd”, s ez a küzdelem életének második tartalmává válik.

S ahogy a misztikus Rúfus az ember földjét, „szikláját” s a vele való küzdelmet megjeleníti, abban realista is. Koncsol László, a Rúfus-költészet egyik legavatottabb magyar ismerője írja: „…a tájban küszködő szegények egyszerű tárgyai népesítik be a Rúfus-versek világát. Kövek, sziklák, tavaszi és őszi sarak, köves he-gyi út, szekerek, lovak, friss vagy fáradt keréknyomok, a lovak patanyoma, a benne csillogó víz, a tehénke, a juhok, a kapura szegezett denevér, a kút, a rókacsapda, a hármas fogat, a tönkbe vágott fejsze, a kenyér, a só, a krumpli, kutyák, szakajtó, madárijesztő, rabul ejtett veréb, harangok” – s mindez a leghitelesebb lírai realizmussal megrajzolva, tehetjük hozzá a pontos felsoroláshoz mi.    

    De Rúfusnak érdekes módon a realizmusa is sok jelentésű: első fokon az archaikus ruralista szlovák életformát jeleníti meg (a huszadik században ez még a jelenben is szemlélhető volt), másodfokon a rúfusi „valóságábrázolás” annak a múltba (a múlt erkölcsi értékeibe) vetített pozitív utópiának a rajza, amelyről a költő spanyol fordítója, Alejandro Hermida ír egy helyen, de az „emberiség gyermekkorának” (ez is Hermida kifejezése, idézi Ján Zambor) a rúfusi képe valamiféle negatív utópiát is sugall, legalábbis számomra: e kép redukált életszükségletű szegényembere mintha túlélője is lenne egy világ végnek, mintha már visszafelé jönne az apokalipszisből.

A Policka v horách (Hegyi szántó) c. versből idézek:

A fogyasztónak semmit!
A föld csak a sömörként csendes férfit
szolgálja ki, aki a követ is lisztté töri,
s csipetnyi is elég neki.

Az alázkodik meg utolsónak,
aki ismeri az alázat árát,
s a hála lukas garasát is tudja becsülni.

A lázadó megint
a hegyekbe futott. Túlélni. Egyes-egyedül.

A kőből lisztet őrlő paraszt klasszikus szegényember, de amennyiben az így nyert „csipetnyi liszt elég neki”, annyiban történelem utáni lény is, aki kihűlt-kihalt otthoni földdel a lába alatt már nem lázad, hanem számot vet a megváltozott körülményeivel, s megpróbál tovább élni. Nem a népköltészet és a romantika szegényembere, s nem is a szocialista realizmus hamis forradalmára ez már, hanem a szabadságát eljátszott civilizáció utáni lény, aki ha könyörög, már csak Istenéhez, egyébként pedig szenvtelenül vall nyomoráról, esettségéről, a túlélő ember minimalizmusáról.

A fentebbi versidézetek többnyire az 1968-as dátumozású Zvony (Harangok) c. kötetből valók. A hatvanas-hetvenes évek opusaiban, ha kételyek és komor, sőt apokaliptikus hangzatokba-képekbe ágyazva is, de még erős volt a túlélés szólama, a későbbi periódusokat azonban már egyértelműen a kilátástalanság hangjai, látomásai uralják.

A Hviezdna vojna (Csillagháború) c. versből idézek (a vers az 1987-es Prísny chlieb – Kemény kenyér c. kötetben jelent meg):

Honnan jössz, ember? Érted,
hogy mily erők összege vagy?
Honnan a fekete szőlő, amitől véred
sűrű? S miért hogy a vágyad bárhol lobban,
az állat már egy éjszakával
előbb ott van.

Rúfus újabb verseiben az ember, ahogy Ján Zambor, az irodalomtörténész írja, „még mindig nem ért be, félig még állat, nem képes felmérni helyzetét, semmit sem tesz a saját maga és a Föld megmentéséért és vakon rohan a pusztulásba”.

A költő számára pedig marad a fohász a Mindenhatóhoz az isteni és az emberi minőségek korábbi egységének a visszaállításáért, az időbeliség levetkezéséért, a könyörületért:

Távoztál belőlük. –
Mezőről a félénk első hó
s a füst száll így el.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Állj meg, Istenem, egy percre a kor fölött.
Hideg és fényes tál – kong, zörög,
s olyan fenkölten sivár.

Az idézett vers címe: Oni a Ty, Pane (Ők és Te, Uram), s a Báse? a ?as (A Vers és az Idő) című, 2005-ben kiadott, s ezidág az utolsó előtti Rúfus-kötetből való.

S ehhez a fohászmotívumhoz kapcsolódva s mintegy befejezésként hadd mondjam még el, hogy Milan Rúfus költészetének mai aktualitást természetesen és főleg korunk nagy spirituális szomjúsága ad, s hadd kívánjak a nyolcvanéves költőnek a szép jubileum alkalmából jó egészséget és sok születésnapot még, hogy lelki-szellemi szomjunkat sok szép verssel enyhíthesse.

——————

A írás elhangzott szlovákul, 2008. december 10-én, a pozsonyi Egyetemi Könyvtár szemináriumi nagytermében, Milan Rúfus 80. születésnapján. A szövegben szereplő versidézetek a szerző fordításai.