Szalay Zoltán: Szabásminták
2013 elején átvenni az Irodalmi Szemle főszerkesztését egyszerre hálás feladat és nyomasztó vállalás. Tóth László, aki két évvel ezelőtt idejét és energiáját nem kímélve elkezdte a megújítás sziszifuszi munkáját, komoly mércét állított fel utódjának, akinek vállát nem csak a mostani lap, hanem a mögötte álló ötvenöt éves hagyomány súlya is nyomja.
A munkát azonban folytatni kell: a megújulás nem egyszeri aktus, hanem folyamat, állandó mozgások rendszere, a versenyben és következésképp: életben maradás alapfeltétele.
Az Irodalmi Szemle ezek után is megmarad annak, amire már a neve predesztinálja: irodalmunk, irodalmaink tág értelemben vett szemléjére rendelt fórumnak. Lesznek azonban új hívószavak, melyek szerves következményei az elkerülhetetlen generáció- és szemléletváltásnak. Anélkül, hogy nagy szavakkal kívánnék dobálózni ebben a beköszönőben, ki szeretném emelni, milyen elemekre kívánom helyezni a hangsúlyt mint ennek a régi lapnak vadonatúj főszerkesztője. Az egyik ilyen a kritikai éberség, amely szerteágazó, kitartó, lankadatlan figyelmet feltételez, és amely nem operál a kímélet szükségtelen, sőt nemegyszer ártó eszközével. Ennek a figyelemnek szűkebb és tágabb környezetünkre egyaránt ki kell hatnia: regionális mozgásokra ugyanúgy, mint globálisakra. Tiszteletben kell tartanunk saját – metaforikusan értett – nyelvjárásainkat, emlékezve a goethei tételre, mely szerint a nyelvjárás „az az elem, amelyben a szellem lélegzik”. A tiszteletben tartás azonban nem a feltétlen méltatást jelenti, hanem a kellő szigort is: így épül fel a kritikai éberség. Ehhez kapcsolódó hívószavunk az elegáns provokáció, ami egy lapot a szó szoros értelmében vett folyóirattá tehet, kiemelve az állóvizek sokaságából. A merész gondolkodás mindig provokatív, mindig kihívja a régit, és magában hordozza a bukás kockázatát; életben tartja viszont a szellemet. Az igazi eredményt talán a klasszikus narratívák és a lyotard-i paralógiák termékeny összhatása hozhatja meg.
Elődöm, Tóth László elköszönőjében válságkezelésről értekezett lapunk jelenéről szólva; valószínűnek tartom azonban, hogy nem időleges állapotról van szó: a lapszerkesztés, ahogy maga a szellemi kihívásokkal szembenéző gondolkodás, mindig állandó válságkezelés. A válság elhallgatása az, ami a valódi bukáshoz vezet. Ehhez a produktív válságkezeléshez kívánok megújuló szerkesztőségünknek s benne saját magamnak elég kitartást és alázatot, olvasóinknak pedig, hogy ne csalódjanak.