Tőzsér Árpád: Légy már legenda! Feljegyzések egy félmúlt nyárról – 2008 (napló)

Pozsony, 2008. június 2. Ezúttal a keltezésben a helymegjelölés is helyes, valóban Pozsonyban (azaz az Óvárosban) vagyok, nem Dolné Honyban, holmi Pozsonyra ráakasztott panel-kalitkában. A régi Vásárcsarnok előtt ülök egy padon, szemben az egykori Srdiečko (Szívecske) étteremmel, a Tesco nyitására várok. A Srdiečko épületében most bank van, mi is lehetne más! (Elmentek a tankok, bejöttek a bankok!) Valamikor ez a Srdiečko volt a törzshelyem: mikor az Irodalmi Szemle Ľudovít Štúr (korábban Baross Gábor) utcai szerkesztőségében dolgoztam, rendszerint itt ebédeltem. S ebéd közben is írtam, írtam, megszállottan, a naplóim fele itt született, ebben az étteremben: míg az ebédre vártam vagy ebédeltem, a környezetemet fixíroztam, s miután szomszédaim külsejét a jegyzetfüzetemben felskicceltem, történeteket kreáltam hozzájuk. Úgy gyűjtöttem a noteszaimba a típusokat és képzelt történeteiket, mint ahogy más bélyeget vagy lepkét gyűjt. Készültem az írói pályára. – Más: hetvenhárom évesen, sántán és vaksin jövök rá, hogy Pozsony (legalábbis az Óváros) dombon van: az előbb alig bírtam fellihegni a Dunaj-áruházig. Mi derül még ki az eddig a lakályosságig ismertnek hitt városomról?! Ami volt, annak más távlatot ád már nemcsak a halál, hanem az öregség is. Túl sokáig néztem a fiatalságom látószögéből Pozsonyt, s most, ahogy hirtelen megöregedtem, egy új városban találom magamat. Elképzelem a felém lejtő Felkelés teret a középkorban, akkor, amikor még Irgalmasok terének, majd Eskütérnek (a mindenkori megválasztott király itt tett esküt), végül Vásártérnek hívták. A füves, elég meredek lejtő már a várfalon túl volt, itt tartották a napi, heti és országos vásárokat is, ez utóbbiak kezdetét és végét a Márton Dóm harangja jelezte. De ha üres volt a tér, a parasztszekerek csak úgy találomra szelték át meg át a területet, a lehető legrövidebb úton igyekeztek elérni céljukat. Igyekszem meglátni a jelen látványában az időt, Benyovszky Károly Séták a régi Pozsonyban c. rézmetszetsorozatát s Ján Kulich túlságosan békésre és civilre sikeredett Felkelés-emlékművét egyszerre látom: a fegyverét kaszaként tartó partizán s az őt távolabbról kísérő két asszony mintha aratásból ballagna hazafelé. Fejük fölött rezeg a júniusi forróság. – Még csak reggel fél kilenc, de a meleg máris kibírhatatlan. Holnap a budapesti Könyvhétre utazom, a könyvhét mindig nyári kánikulában zajlik.

Budapest felé (vonaton), június 3. Miért ír az ember fia naplót a vonaton, valahol Galántán túl, Budapest felé tartva, meglehetősen kényelmetlen helyzetben, a vonat zakogása szerint ugráló tollal? Érdekes történés nemigen várható, se bent, se kint (azt leszámítva, hogy az ablakom előtt elhúzzák Mátyusföldet, mint valami filmszalagot, Šaľa – olvasom a kurrens képaláírást). Unalomból, beszélgetőpartner híján jegyezgetek talán? Megszólítsam a fülke túlsó sarkában a száját festő korombeli hölgyet? Akkor inkább jőjjön a papír! De miért kell egyáltalán beszélni vagy írni (ami szintén a beszéd speciális fajtája)? A csend a semmi változata, s mint olyan: kellemetlen, fel kell oldani, ki kell tölteni – mondják a napló műfajának szakértői. Más naplóteoretikusok szerint a napló – maszturbálás. Akinek nem jut nemi partner, az a papírral szeretkezik. Mindenesetre estig ki kell találnom valami elfogadható választ a kérdésre, mert a naplókönyvem (Szent Antal disznaja) bemutatóján (a budapesti Szlovák Kultúrában) biztosan megkérdezik, hogy miért írok szinte már gyermekkoromtól rendszeresen naplót. A naplóírás első fokon valószínűleg egyszerűen csak önképzés: a naplóíró az írás segítségével rendszeres gondolkodásra szoktatja magát. S szinte csak másodlagos cél, hogy közben általában valamit közöl is. (Most például eredetileg azt akartam „közölni”, hogy a pozsonyi pályaudvaron, a vonatomra várakozva nem tudtam leülni: a várótermekből eltűntek a padok. Aztán az írás és gondolkodás tehetetlenségi nyomatéka egészen máshová vitt.)

Budapest, június 4. Megvolt a Szent Antal disznaja bemutatója. A napló műfajáról semmit sem kérdeztek. A szerzőket még csak nem is köszöntötték. Az én könyvemet bemutató Hites Sándor olyan nyögvenyelősen dicsért, hogy az bizony elmarasztalásnak is beillett. De facto azt fejtegette, hogy unalmas a kor (a kilencvenes évek), amit bemutatok, ami persze egyáltalán nem igaz, s az állítás így, takartan, végül is azt célozta, hogy a mód unalmas, ahogy a kor a könyvben megjelenítődik. Ha szót kaptam volna, valószínűleg Lichtenbergerrel válaszolok a kritikusomnak: Ha egy fej meg egy könyv összeütközik, s valamelyik kong, nem mindig a könyv az. – Érdekesebbek voltak a bemutatót követő találkozások Esterházy Péterrel, Földényi F. Lászlóval, Csaplár Vilmossal, Radics Viktóriával, Wlachovsky Károllyal, Szegedy-Maszák Mihállyal, Kibédi Varga Áronnal stb. Esterházy még meg is vette a könyvemet. Ez volt a könyv igazi kritikája, s nem a Hitesé.

Pozsony, június 7. Az üresen hablatyoló ember elaljasodott állat, mondtam egyszer anyámnak valakiről. Vesztét érzi, fogalmazott más oldalról anyám. S természetesen nem tudta, hogy én Rousseau-t idéztem (bár kicsit megcsavarva), s azt sem igen, hogy ő is idézett, méghozzá egy népi szólást. Beszélgettünk és idézetekkel tettük kifejezőbbé mondandónkat. Az irodalom (s ilyen vonatkozásban a folklór is az irodalomhoz hasonlóan viselkedik) a kommunikáció része, s az is volt mindig, csak a modern és posztmodern költészet mondta föl teljességgel a kommunikációs szövetséget. Mi a kommunikációs értéke például az ilyen kimódolt ellen-képnek: „Zöld metaforán sötét szikrák”? Vannak persze becsülendő kivételek is. A Könyvhét egyik legizgalmasabb verskönyvében, Szálinger Balázs A százegyedik évében olvasom: „Tájszó kellene mostan…” Hát igen, a sok költői semmitmondás után olyan radikális népi szófordulattal kellene helyre tennünk a dolgokat, mint amilyen mondjuk Petőfi Nemzeti dalában a „Magyarok istenére esküszünk…”, amely (Illyéstől tudjuk) „az úr ajkán áhítat, a parasztén káromkodás”. (A „Zöld metaforán sötét szikrák” sort egyébként a Népszabadság egyik friss számából idéztem, s – horribile dictu – tőlem származik. Olyan édes dolog néha versben „elaljasodni”! Ez az egyetlen bűnözési mód, amelyet, jó esetben, a társadalom nem büntet.) A távollétemben felgyülemlett Népszabadságok egy másikában Tarján Tamás azt írja a Könyvhét prózájáról, hogy ezúttal nemigen volt szenzációja, hiányoztak az olyan húzónevek, mint Nádas Péter, Spiró György, Esterházy Péter. Szerinte az idei „felhozatalban” sok „a stíljáték, a fecsegés, a Parti Nagy Lajos-utánérzet”. Akárcsak a verskötetekben, teszem hozzá rezignáltan. Viszont a minőség sekélyesedésével egyenes arányban nőtt a mennyiség: a jeles ünnepre ezúttal csaknem száz új prózakötet jelent meg. És esett az eső. Esett és esett. Piszkosul esett. – A Népszabadság könyvszemléje néhány sorban az én Szent Antalomról is megemlékezik. Nekem, úgy látszik, ennyi jár!

Június 9. Budapesten találkoztam a péterfali Pelle Emillel is. (1947-ben tőlünk, a faluból egyedül őket telepítették át Magyarországra.) A Rákóczi úton, a Szlovák Intézetben emlegettük a gyermekkorunkat, Pásztor tanítót, aki a harmincas években már a Korunkat járatta a falunkba, s akinek köszönhetően kisiskolásokként Defoe-t és Balzacot olvashattuk. Nagyokat mosolyogtunk a tanító úr feleségén, aki „tekintetes asszonynak” hívatta magát velünk, s le akart szoktatni bennünket a palóc „å”-jainkról. S ez a „tekintetes asszony” s az egész gyermekkorunk olyan valószerűtlen volt ott a Rákóczi út közepén, 2008-ban, mintha a világ hetedik csodáját, az alexandriai világítótornyot idéztük volna oda.

Június 10. Tegnap megjártam Győrt. Gyönyörű időben vágtáztam kocsimmal szinte végig a Duna mentén, Medvéig, s ott fel a hídra, s már bent is voltam Győr központjában. A Szent Antalomat mutatták be a Megyei Könyvtárban. Magának az összejövetelnek nem sok értelme volt (jelen voltak az ilyen helyeken obligát vénasszonyok és kékharisnyák, plusz egy bogaras sumerológus, egy csinos Wass Albert-hívőnő, és két kitűnő győri barátom, Németh Ottó és Horváth József – ez utóbbi a könyvtár igazgatója), de maga az út és a nyári Duna-part feldobott. S miről beszélgettünk a barátaimmal? Arról, hogy az „én” nem más, mint a tett, a cselekvés lelki-mentális erőnléte, a tetterő olyan kondíciója, amely magába foglalja a célt és a megvalósulásához szolgáló eszközöket is. Aztán nem tudom, hogyan került szóba Tiberius, aki kezdő császár korában gyáva volt és képmutató, már a teljhatalom birtokában is úgy intézte a dolgait, hogy mások „kényszerítsék” rá, amit saját önző érdekében el akart érni, s így az önzését szerénységnek hazudta.

Június 14. Adalék az én szerénységemhez: tegnap megvolt a Pegazus-pályázat értékelése (a pályázat célja a szlovákiai induló költők támogatása), s köszöntöttem egy 70 éves műfordítót. S érdekes, hogy utána nekem gratuláltak, nem a jubilánsnak. Hogy úgymond, beszédemmel én teremtettem meg a műfordítót. Sajnos, ilyenformán én még nem létezem: nincsen, aki megteremtsen. – Martin Buber (1878–1965, azt hittem, már korábban meghalt), a dialógus-filozófia egyik jeles művelője írja: „… az ember a másikkal való találkozásban realizálódik, s az ilyen találkozás az isteni jelenlét élő megtapasztalása…, létezik olyan tendencia, hogy a tárgyiasult világ állandóan növekszik a Mások világának, vagyis a sacrum szférájának a kárára”. Hasonlót mond a Másikról a másik nagy dialógus-magyarázó is, Bahtyin (aki szinte évre egyidős Buberrel, de melyiké vajon az elsőbbség?), Cioran meg azt mondja: „Az isten öregszik” – s Kapuściński hozzáteszi: „Talán ebben kell keresnünk a növekvő szekularizáció okát. Az isten egyre kevesebbet segíthet rajtunk, mert már ő maga sem tud eligazodni ebben a zürzavaros, őrült új világban, ahol már semmi sem olyan, amilyen a múltban volt. (Talán helyesebb volna azt mondani: »amilyennek ő teremtette«. T. Á.) Cioran egyik feljegyzésében azt ajánlja, térjünk vissza a sátánba vetett hithez, s megint minden világos és érthető lesz”. Amint látjuk, Buber, Bahtyin és Cioran nagyon hasonlóan vélekednek istenről: Isten az emberi önzés növekedésével egyenes arányban fogy. Az én véleményem: az isten is az ember kiterjedése (egészen pontosan: transzcendáló képessége), s ilyen értelemben az előbbi vélekedés – tautológia.

Június 20. Olvasom a június 6-i Ést: én teljesen eltűntem a kritikusok látóteréből. Bodor Béla (aki pedig annak idején kitűnő kritikát írt rólam az Alföldben) recenzeálja a Szép versek 2008-at, s még csak a felsorolásaiban sem említi a nevemet, egyszerűen nem létezem a számára. Pedig Háy János ebben az évben is beválogatta néhány versemet a Magvető-antológiába (más kérdés, hogy most nem a legjobbjaimat). De hát hol van az megírva, hogy a korábbi köteteimet fogadó kitüntető érdeklődés nekem most már alanyi jogon jár! – Závada Pál fogalmazott így magáról a Népszabadságban, rokonszenvesen: „Az a kitüntető érdeklődés (a Jadviga iránt, T. Á.) ritka véletlen, és szó sincs róla, hogy nekem ez most már járna”. – Csakhogy: úgy látszik, mégis jár! Ugyanabban az És-számban, amelyben Bodor engem levegőnek néz, a lap kritikusa Závada új könyvéről (Idegen testünk) minden rosszat elmond, amit egy regényről el lehet mondani (a legenyhébb minősítése: „A szereplők sokszor illusztrációivá válnak egyes eszméknek, sematikus figuráivá válnak a különböző típusoknak, irányzatoknak, nézetrendszereknek, sorsoknak. És mondják, mondják… a politikai forgácsszöveget…” stb.), s mégis az „idei könyvhét egyik legfontosabb művének” tartja, és írása kiemelt helyen, az És könyve rovatban jelenik meg.

Június 21. S még mindig az És június 6-i számáról: El Kazovszkij, a festő-szobrász vallomásából: „Az élet maga a purgatórium. Mert valahonnan valahová tart. Ideiglenes állapot, sosem végső. Végső a Pokol és végső a Paradicsom, ahol megszűnik az idő”. Engem pontosan az rettent a halál utáni állapotban, hogy esetleg nem szűnik meg az idő. Hogy a halállal nem lesz vége a földi gyötrelmeinknek, a sejtjeink valamilyen formában tovább élnek, éreznek, csak reagálni nem tudunk a történésekre. Az a sejtés ijeszt, hogy a végtelen időben nincs halál, csak tetszhalál. De olvassam tovább El Kazovszkijt: a művészet „… egy csatorna, az nem csak én vagyok…, a tudatalattiból vagy a tudatfölöttiből, az isteniből táplálkozik. Jungi értelemben tudatalatti, a közös tudatalatti, tehát nem az enyém, hanem az emberiségé. A mítoszok összessége. Mindaz, ami az emberiségben benne van. Ez a gyökerünk, ez a vérünk, ez folyik bennünk, csak mindenkin másként folyik át, mert minden ember másfajta csatornát jelent”. Hát ez ugye Dawkins mém-elméletének egy változata: „A mém lehet egy dallam, egy gondolat, egy jelszó, ruhadivat, edények készítésének vagy boltívek építésének módja. Éppúgy, ahogy a gének azáltal terjednek el a génkészletben, hogy spermiumok vagy peték révén testből testbe költöznek, a mémek úgy terjednek a mémkészletben, hogy agyból agyba költöznek egy olyan folyamat révén, melyet tág értelemben utánzásnak nevezhetünk. Ha egy tudós egy jó gondolatot hall vagy olvas, akkor továbbadja kollégáinak és tanítványainak. Megemlíti a cikkeiben és előadásaiban. Ha egy gondolatnak sikere van, azt mondhatjuk, hogy agyról agyra terjedve elszaporodik“ (Richard Dawkins: Az önző gén). – El Kazovszkij egyébként a gének univerzális pechje: női testben homoszexuális férfi. Férfiakat szeret, de nem nőként, hanem férfiként, amihez semmilyen vonatkozásban nincs meg az egzisztenciális, fizikai lehetősége.

Június 24. Borbély Szilárd Halotti pompa c. verskötetéhez: A mai líra túlnyomó része csak elemez, azt mutatja meg: miből áll a lélek, holott az olvasó elsősorban még mindig arra kíváncsi, amire Németh László volt kíváncsi a harmincas években, hogy mi s főleg mire képes a lélek. Borbély Szilárd egyszerre mutatja a „miből áll?“-t és a „mi?“-t. Az ő verseiben a cselekvő lelket is látjuk.

Június 27. Egész életemben attól szenvedtem, hogy a közvetlen környezetem számára nem volt mondanivalóm. Irigykedve néztem másokat, ahogy fecsegtek, értették egymást, fontosak voltak egymásnak. Pontosan úgy, mint Tonio Kröger ott, azon a dániai fürdőhelyen, ahol egy bálban, a tácolók közt megpillantja a tácoló Hanst és Ingét, akik nevetnek, fecsegnek, gondtalanul szórakoznak. „Nézte a lányt, és eszébe jutott egy verssor, amelyre már régóta nem is gondolt; pedig szinte meghitt társa, rokona volt: »Szeretnék aludni, de neked kell a tánc.« Oly jól ismerte ennek a sornak északi mélabúját, a benne lappangó érzés ügyefogyott bensőségét. Aludni szeretnél… egyszerűen és teljesen átadni magad az érzelemnek, amely édesen és lustán önmagában tesped, és nem kénytelen cselekedni, táncba lendülni – és táncolnod kell mégis…, egészen sohasem feledkezhetsz meg arról a lealázó fonákságról, hogy táncolni vagy kénytelen, amikor a szíved…“. Táncoltam időnként én is. És szenvedtem a táncolni nemtudásomtól.

Július 1. Újra elolvastam a Wilheim András kritikájára írt válaszomat. (W. A. a Holmiban azt írja az Éjszaka Hamlettel-féle Holan-fordításomról, hogy az nyelvünkön a „legambíciózusabb s talán a leginkább kudarcba fúlt“ Holan-magyarítás.) Első indulatomban azt írtam a kritikusomnak a válaszlevelemben: szánalmas dolog egy versfordításról írni, s közben a forrásmű nyelvét nem ismerni. Aztán utólagosan kihúztam a „szánalmas“-t. Minek bárkit is fölöslegesen sértegetni! Végül is még a levágó kritika is jobb, mint a semmilyen kritika. Nekem sem tetszik Holan minden magyar fordítása. Nagyon kevés a „holanul” tudó magyar költő. A saját költészetében talán Marno János közelít leginkább a „század legnagyobbjai közül való” (Wilhelm) Vladimír Holan versnyelvéhez.

Július 6. „Nem emberi az összetételem” – mondja Kárász Nelli. Az enyém sem: 90% szenvedésből és 10% képmutatásból állok. De a képmutatás nagyon bonyolult dolog. Lehet álnokság, hipokratizmus, szemforgatás, kétszínűség, farizeizmus, hazugság, álszentség, kenetesség, szenteskedés, alakoskodás, köpönyegforgatás, kétarcúság, de lehet akár mimikri, a létfenntartás önvédelmi gesztusa, sőt irodalmi szerepjátszás is. – „Mit tudta azt ő (Takaró Sanyi, T. Á.): mire vállalkozott, amikor el akart meríteni engem az ő őszinte, meleg, emberi, utálatos szerelmében”. – Az Iszony a magyar Undor, Közöny és Bovaryné együtt, egy történetben. Örök talány, miért nem kell a mai kritikai kánonnak. Valami miatt még a Németh Lászlóval szemben elfogulatlan Földényi F. Lászlónak sem tetszik: Az ész álmában nem az Iszonyt, hanem a Bűnt tartja Németh legjobb könyvének.

Július 20. Borbély Szilárd Árnyképrajzoló címmel összeállított a prózai munkáiból egy zavarba ejtő könyvet, s benne közzétett egy kitűnő, mert hátborzongató-dermesztő önriportot (a szülei meggyilkolásáról). Ez utóbbi (Egy bűntény mellékszálai) feltehetően a nagy sikerű Halotti pompa kozmikus gyászának a háttérmagyarázata, a többi írásról nem tudom, hogy mi. Naplójegyzetek, publicisztikák, tárcák, novellakísérletek? A legambíciózusabb írás a Bolgár kalauz, de az olvasó előtt titok marad, hogy miért éppen Benešnek, Franz Kafkának és Walter Benjaminnak tulajdonítja a szerző ezeket az „ismeretlen feljegyzéseket”. Nem tisztázott az sem, hogy ki beszél a háromrészes történetben, ki tudhatja például azt, hogy miről beszél a „bolgár kalauz” s a pökhendi magyar újságíró a vonat másik végében, ha a narrátor a vonatnak emebben a végében áll. S a legzavaróbbak, mert funkciótlanok az elbeszélő bizonyos személyes ellenszenvei: a kultuszminisztérium hepciáskodó portásának „ráncolt, gondoktól mélyen redőzött homlokába hulló, hátra fésült haja” s „behízott disznószeme, turcsi orra” Móricz Zsigmondra emlékezteti; a csótányirtó „nagyon hasonlít Csokonaihoz”. „Ugyanaz a szem, nagy táskás, kerek, gülüszem, ugyanaz az orr, hosszú, petyhedt (!) uborkaorr, az arc forgótengelye, ugyanaz a száj, a felsőajak lefittyedve, az alsó kicsi és beszippantva”; a Gönczöt stricinek nevező nagyapa „jutasi őrmester” volt; aki nem evett még birsalmasajtot, az nem lehet igaz magyar stb., stb., a végtelenségig. Borbély ebben a könyvben gyűlöli a témáit, undorodik a figuráitól. Zeng szeretet nélkül, mint az érc, peng, hidegen, mint a cimbalom.

Július 27. Az ablakom alatt park, platánokkal. Ma reggelre az egyik növendék platán tetőtől talpig megsárgult. Július végén, a nyár közepén. Mintha valaki egy éjszaka megőszül! Dsida Jenő 24 éves volt, mikor (hét évvel a halála előtt) leírta: „Szólni szeretnél?, ne fáraszd magad, szépen feledd el, / Légy már legenda szelíd, világító, okos fejeddel”. A fa is előre megérzi vajon a korai halálát? Ez a megőszült növendék platán itt, az ablakom alatt mindenesetre kész vers. S ezek után mit akarhatok még én, 73 éves koromban? Ami a „világító” (ősz) fejet illeti, abban nincs hiba, az megvan, s 50 évvel vagyok több a 24 éves Dsidánál, ez év október 6-án belépek a 74. életévembe. Akkor mit akarok még? Hamarosan leadom a tizennyolcadik verskötetemet, s az lesz a címe, hogy Csatavirág. Nem kívánok legenda lenni.