Radoslav Passia: Idegen a határon. A Keleti-Kárpátok a XX. századi közép-európai irodalmakban

(tanulmány, Paszmár Lívia fordítása)

Írásomban néhány olyan problémára és megoldási módszereik modelljeire koncentrálok, amelyek mentálisan vagy földrajzilag leginkább a Keleti-Kárpátok határterületére helyezett kanonikus szövegekben fordulnak elő. Kiindulópontnak a már tematizált feltételezést tekintem, miszerint a Keleti-Kárpátok esetében egy olyan textuálisan bizonyítható közép-európai térmetaforával van dolgunk, amelyet jellegzetes kulisszák vesznek körül, és amely saját motívumainak és szüzséinek gyűjteményével jellemezhető.

Közép-európai térmetaforák alatt például a Claudio Magris által megfogalmazott Dunát, vagy azt a Prágát értem, amely a városi szövegek páratlanul sokrétegű palimpszesztusával rendelkezik. Ezek közül a teljesség igénye nélkül Angelo Maria Ripellino Praga magica (Mágikus Prága)1 című művét emelném ki, továbbá Christian Norberg-Schulz Genius lociját, 2 aki várostipológiájában a romantikus város legjelentősebb képviselőjeként írja le az értelmezésében mintegy a középkori város megnevezéssel szinonim Prágát, végül Daniela Hodrová elképzelését a Citlivé města (Érzékeny városok) című esszékötetéből.

3 A Közép-Európával kapcsolatos mai, nem teljesen átlátható diskurzusokból hasonlóképpen emelkedik ki például Trieszt, kanonikus szerzőjével, Italo Svevoval4 stb. A közép-európai tér megragadásának specifikus esete Primo Levi Fegyvernyugvás (La tregua)5 című emlékező-útleíró prózája is, melyben a szerző az olasz foglyok lengyelországi koncentrációs táborokból történő hosszú és körülményes hazatérését dokumentálja – ez pedig a tér emberi és kulturális felszámolásának képeként is értelmezhető – a holokauszttal kezdve, az azt követő évtizedek hidegháborújával alátámasztva. Bár erős térmetaforák vannak itt jelen, de ezek nyilván távolról sem töltik ki Közép-Európa teljes kulturális korpuszát. Számunkra itt annak van jelentősége, hogy a Keleti-Kárpátok területe hangsúlyosabban főként 1918-tól jelenik meg témaként, pontosabban mint a történet kulisszája a környező országok irodalmában, az idegen szereplőket, bevándorlókat és visszatérőket pedig az értelmezés szempontjából nem lehet megkerülni.6 Ezek a szereplők az alapvető szüzséfunkciók betöltése mellett gyakran az egyes szerzők filozófiai és ideológiai hátországát is tükrözik. Jelen írásban leszűkítem a kutatás fókuszát, és csak a térség cseh reflexióját veszem figyelembe, amely Csehszlovákia megalakulásával és Kárpátaljának az új államalakulathoz történő csatolásával összefüggésben a XX. század húszas éveitől kezdve a publicisztika és szépirodalom terén egyaránt számottevően megnövekedett. Hozzá kell tenni, hogy e tér ideológiai „kihasználása“ kéz a kézben járt annak erős mitológiai potenciáljával, amely a XIX. században jött létre (nem csak) a cseh irodalomban.

A XX. század első évtizedeinek lassú szociális fejlődése, a földrajzi elhelyezkedés és a kulturális elszigeteltség a régió valós állapotára vonatkozó határokon túli felületes ismeretekkel együtt jó feltételeket biztosítottak ahhoz, hogy a cseh újságírásban esetenként hasonló sztereotípiák szilárduljanakmeg, mint a cseh kulturális elit Szlovákiához való viszonyulásában a Csehszlovákiaű létrejöttét követő első években, a nemzet újjáéledésének idején.7 Ennek példája lehet az a publicisztikai szöveg, amelyben Jaroslav Durych (1886–1962) katolikus író a cseh–kárpátaljai kapcsolatok egzotikusságát taglalja. Nem véletlenül folyamodik szlovák párhuzamhoz: „Erre a területre sok minden vonatkozik abból, ami Szlovákiára is igaz: mégis teljesen másnak mutatja magát; keletebbre van, Oroszország, Bizánc, Ázsia, a zsidók, a tatárok és a cigányok felé; majdnem sivatag: hic sunt leones! Hegyek, folyók, a szlovákiaitól eltérő növényzet és lakosság; hivatalosan úgy mondhatnánk, „alacsonyabbrendű kultúra”, ami nagyjából annyit jelent, hogy a kapitalizmus perifériája.”8

Az erősen idealizált, stilizált, vagy éppen ellenkezőleg, démonizált – ebben az értelemben tehát mitologizáló – térfelfogás, amely inkább közvetetten, sztereotípiák alapján jött létre, természetesen nem csak a cseh kulturális közegre volt jellemző. Joseph Roth, Galícia szülötte ironikusan emlékezik meg erről a Radetzky-induló (Radetzkymarsch, 1932) című regény narrátorának segítségével: „A megyefőnök elhatározta, hogy meglátogatja fiát a távoli határszéli garnizonban. Olyan ember számára, mint Trotta úr, ez egyáltalán nem volt könnyű vállalkozás. A Monarchia keleti határáról különös elképzelései voltak. Két régi osztálytársát kínos hivatali mulasztás miatt abba a távoli tartományba helyezték el, amelynek szélén már valószínűleg a szibériai szél bömbölését lehetett hallani. Medvék és farkasok és még borzalmasabb szörnyetegek: tetvek és poloskák fenyegették ott a civilizált osztrák embert. A rutén parasztok pogány isteneknek áldoztak, a zsidók pedig minden idegen tulajdon és birtok rettenetes elvesztésére törtek.”9 Ezzel a térséggel, amely szociokulturálisan nagyrészt a múltban konzerválódott10 és amely archaikus etikaivallási rendszerrel és életmóddal jellemezhető, a kulturális nyilvánosság kis részének volt csak közvetlen tapasztalata. Legalaposabban talán Ivan Olbracht11 ismerte a régiót. Nagy volt a korábban fel nem fedezett terület vonzereje – ezt a keletre irányulóelemi ösztönt például Stanislav Kostka Neumann is megörökíti az 1933. május 8-án keletkezett naplóbejegyzésében, amely a Československá cesta (Csehszlovákiai út) címet viselő útleírásában olvasható (akkoriban a szerző Pozsonyban tartózkodott): „Egyre világosabban látom, hogy mindez mellékes, és nem az igazi, hogy még mindig nem a saját utunkat járjuk, hanem egy valamerre vezető utat, ahol majd egyszer a saját elemünkben leszünk (R. P. kiemelése). Szívünk inkább türelmetlen, mint megigézett: a varázslat csak Ungváron, a huszita kapun, a román területentúl érzékelhető, ahol a vonatot bekebelezi a Terebesfejérpatak és Rahó között fekvő mély völgy…”12 Az eredetiség és a másutt már eltűnt autenticitás vidékét megtestesítő Keleti-Kárpátokra vonatkozó alapfelfogás később a modern társadalom értékeinek és irányainak komparatista megközelítéséhez nyújtott kiindulópontot. Természetesen az adott szerző politikai- ideológiai irányultsága alapján lehetett szó pozitív vagy negatív szemléletről.13 A Keleti-Kárpátoknak jó esélye volt arra, hogy a XX. század első felének irodalmára vonatkozóan ilyen jellegű komparatív megközelítés alapja legyen: már a Habsburg Birodalom idején határ menti, tranzitív pozícióval rendelkezett a délnyugati dunai és az innen északra található galíciai között – tulajdonképpen itt keveredett és kölcsönösen gyengítette egymást e két közép-európai térmetafora.14

A Magyarország és Csehszlovákia határán fekvő periféria egzotikusságot, az irodalmi feldolgozásokat tekintve természetes vonzerőt biztosított. Irodalmi szempontból tehát „kihasználatlan” térségről volt szó.

A határ és az elválasztás jelensége itt nemcsak „a kulturális magaslatából” nézve fejtette ki hatását, hanem lokálisan is. A terület legszínesebb etnikai összetételét talán az első Csehszlovák Köztársaság idején érte el, amikor több ezer cseh költözött ide. Kárpátaljai életükkel a két világháború közötti időszakban például Světla Mathauserová irodalomtudós foglalkozik Cesty a křižovatky (Utak és kereszteződések) című önéletírásában. Mathauserová itt született 1924-ben, és 1938-ig itt is élt szüleivel. A szerző visszaemlékezését átitatja az államalapító generáció optimizmusa, amelyhez szülei is tartoztak, a cseh bevándorlók, az állami alkalmazottak és az őslakosság együttéléséről pedig egyértelműen pozitív képet mutat.15 Azok a visszaemlékező kiadványok, amelyek a két háború közötti Csehszlovákiához tartozó Kárpátalja zsidó lakosságának életét és végzetét mutatják be, egészében véve ugyancsak pozitívan értékelik a cseh hatást ezen a területen, állásfoglalásukat azonban az „eredeti” zsidó, ruszin és egyéb etnikumhoz tartozó lakosság alapvetően rosszabb szociális helyzete is befolyásolja. Az ilyen kötetek irodalmi értéke különböző: az alkalmi visszaemlékező szövegekkel kezdve, amelyeknek nincsenek különösebb irodalmi és ismeretterjesztő ambíciói, és amelyek a család, a kárpátaljai vidéken folytatott élet, valamint a családtagok holokauszt során és azt követően bekövetkezett végzetének személyes örökségéről tesznek tanúbizonyságot – ennek példája Helena Maršíková Holka z Roztoky (Lány Roztokáról)16
című könyvecskéje –, egészen az ambiciózusabb memoárokig, mint például Bernheim-Friedmann Ráchel visszaemlékezései, amelyek lényegesen szélesebb területet ölelnek fel. A családra történő
visszaemlékezéseken kívül részletesebben

Grillező
Az objektumot a „2021 architekti” nevű építészcsoport készítette a Landscape Revisted 4 nevű művésztelepen
2015-ben. A művésztelep a természeti tájban való kísérletezésre összpontosított.

foglalkoznak a kárpátaljai zsidók oktatási és politikai tevékenységével, melynek ideológiai kontextusát a cionista mozgalom adja: „Iskolánk [a munkácsi héber gimnázium, szerz. megj.] tulajdonképpen az Erec Jiszrael egy kis szigete volt elveszve a diaszpórában, egy kis sziget a Csehszlovák Köztársaság szívébe fulladva, az egyetlen zsidó gimnázium az egész országban. Nemcsak a munkácsi és a környékbeli zsidók küldték ide a gyerekeiket, hanem akár a prágaiak és a szlovákiaiak is. Tudták, miért teszik – a gimnázium egyedülálló módon a fejlődésre és a cionizmusra szakosodott, ezért sokan szükséges lépésnek tartották a cionizmus megértése és az ígéret földjének benépesítésére való felkészülés érdekében.”17

Az etnikai zavargásoknak, a kultúrák konfliktusának tagadhatatlanul már a XX. század első felében voltak előjelei, és ezek alkalmasnak bizonyultak a szépirodalmi feldolgozásra, melyekben szükségszerűen az egyes szerzők filozófiai, sőt ideológiai eszközei is tükröződtek. A terület tisztázatlan helyzete az első világháború utáni bizonytalan geopolitikájú Közép-Európában a helyi élet archaikus jellegével és az éppen zajló nemzetébredéssel karöltve, amely Közép-Európában másutt már a XVIII. század végén kezdetét vette, vagyis régen tetőződött – ezek voltak azok a körülmények, amelyek lehetővé tették a szerzők számára az új, fejlődő világról alkotott modernista elképzelés és a távozóban lévő hagyományos értékek közötti harc demonstrálását: „Verhovinában jó emberek vannak, nem kell kikerülni szegényes kunyhóikat – kémény nélküli tetőik alatt több emberség lakozik, mint a nagyvárosi hideg betonfalak mögött.”18 Így tekint erre a térségre például Karel Čapek (Hordubal) vagy Ivan Olbracht (a Zeme bez jména / Névtelen föld című kötet publicisztikai esszékben és riportokban, valamint annak bővített változatában, a Hory a staletí / Hegyek és évszázadokban, a Nikola Šuhaj loupežník / Nikola Suhaj, a betyár című regényben, valamint a Golet v údolí / Átok völgye című elbeszélésgyűjteményben) illetőleg Jan Vrba (Duše na horách / Lelkek a hegyekben) is, igaz, különböző preferenciákkal, amelyekhez még fűzök megjegyzéseket. Másképpen, történelmi-politikai szemszögből nézve fordítva ragadja meg a hagyomány és a modernség viszonyát Márai Sándor, aki például a Kassai őrjárat (1941) című esszéisztikus prózájában a térségre jellemző, a szülővárosába visszatérő „hazai idegen” narrációs perspektíváján át egyrészt a nácizmus ellen foglal állást (annak megjelenése szerinte az európai polgárság kudarcának következménye, amely rezignálttá vált a történelmi feladatait – a közösségi ügyekkel kapcsolatos elköteleződését és felelősségvállalását – illetően), ugyanakkor az első világháború utáni Közép-Európa új geopolitikai berendezkedésével szemben is, amelyet az éppen akkor életbe lépő müncheni egyezmény vizsgált felül (illetőleg annak regionális „alkalmazása”, az 1938. november 2-i első bécsi döntés, amely a dél-szlovákiai területek – beleértve Kassát – Magyarországhoz történő csatolásáról döntött). Márai a szülővárosában tett emlékező sétából indul ki, ahol akkor tesz egy egynapos látogatást, miután azt Horthy elfoglalta. Kassa példáján szemlélteti Európa katasztrofális kudarcának egyik okát: a polgárság folytatólagosságának megszakadását, önbizalmának csökkenését. A két háború közötti csehszlovák kulturális, gazdasági és politikai értelemben vett városmodernizáció szerinte nem képes kiegyenlíteni Kassa polgárságának meggyengülését. „Itt nem volt keresnivalójuk, ez történelmi bizonyosság. Bukásukban nincs nagyság, mert önzőek voltak, pökhendiek, igazságtalanok.”19 – írja Márai a csehekről a Kassai őrjáratban. Ideológiai állásfoglalása egyértelmű és konzervatív: az író feladata mindenekelőtt morális természetű, ez a pozíció határozza meg az idegenhez fűződő kapcsolatát. Az idegent/újat/modernt (szinonim kifejezésekként értelmezve) elutasítja, mert ellentétben áll az általa támogatott hagyományos – fontos hangsúlyozni: magyar – polgári értékrenddel. Márai Sándornál tehát az idegen és a hazai keleti-kárpátokbeli ütközésének világos nemzeti dimenziója is volt.

A következőkben megpróbálom bemutatni, hogy az idegen, a kitaszított és a bevándorló narrációs perspektívái milyen fontos szerepet töltöttek be a cseh szerzőknél is ebben a radikálisan multinacionális és multikonfesszionális régióban,20 s nemcsak a fikciós műfajokat illetően. Erről tanúskodik Jaroslav Durych Otokar Březinának írott levele is 1921. március 14-i keltezéssel, Ungvárról, ahol akkoriban Durych katonai orvosként dolgozott a helyi alakulatnál: „Ungvárról, Kárpátaljáról írok önnek, amely abszolúte messzebb van, mint a világ túloldala, relatíve mégsincs olyan távol. Kétes spekulációk, kalkulációk révén kerültem ide, mint katonai orvos – s ez minden fizikai és erkölcsi nyomorom esszenciája, tinktúrája. Elfogadom, mint bűnbánat, és a vétkeim büntetése, tortúrája. Mert Ungvár büntetés, eléggé kegyetlen, mindenki számára, aki ide jön, számomra pedig még inkább az, mert sokszorozódik a családomtól meghatározatlan időre való elszakítottsággal, sötét, fogsághoz hasonlatos kvártéllyal (…).”21

Ivan Olbracht könyve, az Átok völgye (Golet v údolí, 1937), amely három kárpátaljai zsidó témájú prózát tartalmaz, már a címében is szimptomatikus – a galut („golet”) szó a jiddisben a zsidók száműzetésének helyét jelöli, akik a Messiás születésére várnak, ezt pedig az igazhitűek újraegyesülése követi. Polana, a Kárpátok mély völgyében található falu egyszerre egyedüli hazája a helyi ortodox zsidó közösséghez tartozóknak és a száműzetés barátságtalan helyszíne, a várakozás és a remény átmeneti színtere. Ivan Olbracht tehát egyértelműen már ebből a nézőpontból rávilágít a polanai zsidók körében tapasztalható, a hazai és az idegen paradox és racionálisan nem magyarázható viszonyának három megnyilvánulására. Ezt az elvet variálja a Az Úr csodát tesz (Zázrak s Julčou) című elbeszélésben és a Sáfár Hanna szomorú szeméről (O smutných očích Hany Karadžičové) című kisregényben. Az említett elbeszélésben például humorral, tulajdonképpen egy kibővített anekdotával, amely egy ügyes, de szegény zsidóról szól, aki képes túljárni a gazdag gój eszén. Ezt az aránylag semleges anekdotamodellt, amelyet a könyvben a polanai zsidó valóság és gondolati világ szemléltetésére használ, a novellában egy egyértelmű ideológiai alapú történetre cseréli. A novellában egymással szemben állnak a fejlődés kordokumentumai (gépkocsi, folyóirat-szerkesztőség, kiadó, zománcozott edények, ostravai ipar, villamos vasút, de leginkább az ateista világnézet) és a külső ingerekkel szemben elutasító zsidó kisiparosok, kereskedők és földművesek izolált világa az időtlen (Olbracht elbeszélőjének szavaival élve ókori vagy középkori) értékekre összpontosító ortodox zsidóság galutjában. Míg az elbeszélésben a két világ, a modern és gazdag (jellemzően néhány cseh turista képviseli), valamint a polanai zsidók archaikus szegény közegének ütközése kedélyesen, harmonikusan zárul, addig a kisregényben e két világ találkozása fatális, tragikus véget ér, amely ugyan nem „antik”, véres módon valósul meg – ám a fiatal Sáfár Hanna önkéntes távozása a közösségből, vagyis a cseh ateistával, Ivo Karadžičcsal történő házasságkötése, de iure a halálát jelenti a szülei és az egész zsidó település szemében. A két kibékíthetetlen világ ütközését az elbeszélő nem semlegesen „moderálja”, a vallásos és profán világnézet harcának kimeneteléről pedig már előre meg van győződve. Annak ellenére, hogy Ivan Olbracht nagy empátiával, sőt a helyi valóság ismeretével fordul az anyaghoz, ám a két eltérő világ konfliktusának modellálása során világnézeti hovatartozása mégis annak egyetlen lehetséges módjára kényszeríti: a vallásos hagyomány vereségére. Ennek ellenére művészi tehetsége megakadályozta a kommunista eszmék mechanikus szövegbe vitelében, elkerülte tehát a látványos egyszerűsítést.

Karel Čapek Hordubal (1933) című regényében használja fel a kárpátaljai valóságot az erkölcs és az igazság feletti elmélkedés modellálására. A szöveg központi motívumai a „hazai idegen”, az elidegenülés és a határ. Juraj Hordubal, miután nyolc évet töltött észak-amerikai bányákban dolgozva, visszatér szülőfalujába, Krivára, feleségéhez, Polanához, aki azóta már Štěpán Manya béressel él együtt. A Hordubal visszatérését követő fokozódó feszültség meggyilkolásával, a cseh csendőrök nyomozásával, majd pedig a pár elítélésével végződik. Az egész szöveg az ellentétek és a határok poétikájára épül – érzelmi elhidegülésben egymással szemben áll az amerikai Juraj Hordubal és felesége, Polana, aki sosem hagyta el ruszin szülőfaluját; nemzetiségi határ húzódik itt a történetileg nem egyenrangú nemzetekhez tartozók, ez esetben a ruszin Hordubal és a magyar Štěpán Manya között, amely a régióra vonatkoztatva modellszerűen tematizálódik – a földhöz és a gazdálkodáshoz való viszony közötti különbségek által. Manya az „úri lovak”22 szerelmese, Hordubal a földművelést és a marhatartást helyezi előtérbe; a feszültség a szövegben a vetélytársak vidékkel kapcsolatos eltérő ízlésében is megjelenítődik. Hordubal hazája a völgy, a magashegységek legelői és a völgyek kis földjei, Manya alföldről, sík vidékről jön. Olbrachttal szemben Čapek helyi ismeretei közvetítettek, az a módszer azonban, ahogy az említett ellentéteket tematizálja, a korra jellemző általános ismeretek meglétére utal a régióra vonatkozólag. Továbbá arra, hogy Čapek a kárpátaljai történet vázát, amely már korábban megjelenik nála a Történetek a másik zsebből (Poviedky z druhej kapsy) elbeszéléseinek egyikében, a Ballada Juraj Cupról (Balada o Juraji Čupovi)23 címűben, „csak” megfelelő kulisszaként használja fel a fő probléma megoldásának érdekében, ezek pedig a bűnösség, az igazság kiderítése, annak viszonylagossága és az igazságos büntetés kérdései. Erről tanúskodik az is, hogy ugyan a főszereplők és a közeg ruszin, a nyelv azonban, amelyen a szerző jellemzi őket, lexikális és morfológiai természetű szlovakizmusoktól hemzseg.

A „hazai idegen” modellje, aki a „nagyvilág” által megjelölve, értékrendjében elidegenülve tér vissza szülőföldjére, általában véve jellemző a kor közép-európai irodalmaira. Ennek logi kus magyarázata van a kor szociális és politikai helyzetében – gondolok itt elsősorban az első világháborúra és a kivándorlás jelenségére.24 Az osztrák irodalomban ezt a témát például Joseph Roth dolgozta fel Hotel Savoy (1924) című regényében: a szálloda, ahol Gabriel Dan, a történet ötéves orosz fogság után nyugatra utazó főhőse tartózkodik, a felborult régi világ metaforájává válik. Az ilyen típusú bonyodalomra találunk példákat a korabeli szlovák irodalomban is, említsük meg legalább Milo Urban Az élő ostor (Živý bič) című regényét és Dobroslav Chrobák prózáját, mint például a Návrat Ondreja Baláža (Ondrej Baláž visszatérése) vagy A bajkeverő (Drak sa vracia). Itt viszont a jövevény és a környezet konfliktusa – Čapek csendőre, Gelnaj szavával élve a Hordubalból a „családi mord – ez mi?” – nem nemzeti vagy vallási természetű. Karel Čapeknál az idegen témája különböző tervek alapján, különböző szinteken valósul meg: a házastársi konfliktusban, Štěpán Manya és Polana Hordubalová, valamint a vetélytársak, Hordubal és Manya viszonyában, és a keretezésben, a kárpátaljai közösség által idegenként kezelt cseh csendőrökkel való kapcsolatban. Sőt a hazai-idegen ellentét maguk a csendőrök között is működik, és segít Čapeknak modellálni a klasszikus detektívregény műfajának hátterét, amelyben gyakran szerepel a detektív-bűnöző egyéb kiegészítő tulajdonságokkal rendelkező kettőse. A Hordubalban a hazai, a hosszabb ideje szolgálatot teljesítő csendőrnek, Gelnajnak – akinek célja a korra jellemző módon a hazai környezet iránti diszkrét tisztelet („Csakhogy tudja, az ilyen falusi gyilkosságot nem úgy kell venni, mint a többit. Maga városi ember, nem lát úgy bele a dolgokba. Ha rablógyilkosság volna, akkor én is úgy szimatolnék, mint maga, a teremburáját. De családi gyilkosság… Hát én azt mondom magának, én nem is csodálom, hogy Hordubalt megölték.”25) – és a fiatal ambiciózus csendőrnek, Bieglnek – akinek éppúgy célja a tettesek megbüntetése, mint az eset alapos felderítése, tehát nemcsak az igazságosság, hanem az igazság kiderítése és nyilvánosságra hozatala is – az ellentéte van jelen.

Innentől kezdve érdekes párhuzamot vonhatnánk az akkori és a mai irodalom között: a hazai idegen, illetve az idegen hazai narratív perspektíváját Andrzej Stasiuk is feldolgozza útleírásaiban. Stasiuk továbbfejlesztette a határtérséggel kapcsolatosan például Kazimierz Przerwa-Tetmajernál (1865–1940) vagy Jerzy Harasymowicznál (1933–1999) fellelhető régebbi lengyel „point of view”-t. Ezeket a szerzőket jobban inspirálták a néphagyományok és a népköltészet: Przerwa-Tetmajert a goral és Harasymowiczot a lemkó. Stasiuk azokat a témákat aktualizálja, amelyek a két háború közötti cseh prózában jelennek meg ezzel a térséggel összefüggésben.

Stasiuk témái és cselekményhelyzetei szintén közel állnak ahhoz a ködös-álomszerű, galíciai kisvárosokról alkotott képhez, amelyet Bruno Schulztól ismerünk – vegetatív, labirintusszerű, elhagyatott, lepusztult házak, udvarok, utcák kényszerképzetszerű motívumaival. Hasonlóképpen Julian Stryjkowski munkásságában is találhatók ekvivalens helyzetek, említsük meg például A vendégfogadó (Hostinec) című regényét. Stryjkowski regénye a galíciai élet mozaikja az első világháború elejéről, 1914-ből. Értelmezhetjük akár úgy is, hogy ez a könyv a határról szól, amely változatosan jelenik meg benne: ontológiailag az élet és az eljövendő halál között, geopolitikailag a széthulló Osztrák-Magyar Monarchia és a keletkező új nemzetállamok között, vallási és etnikai értelemben a helyi szláv és zsidó lakosság között. Szempontjaink szerint fontos kiemelni Stryjkowski regényének nosztalgikusságát, amely eleve következik a tényből, hogy az adott térség kultúrájának és mindennapjainak autobiográfiailag támogatott megragadása nagy időbeli távolságból következik be (a szerző 1966-ban publikálta a regényt). Ez lehetővé tette Stryjkowski számára a galíciai életkép visszamenőleges módosítását annak korai, a második világháború idején történő végleges megszűnésére vonatkozó ismeretek által. A szerző felfogásában az első világháború előjel, az eljövendő végső kataklizmára26 vonatkozó figyelmeztetés. Stasiuk hasonló témát dolgoz fel, mint Schulz, Roth, Stryjkowski vagy Olbracht – az idegen és a hazai fatális ütközetét, a minoritás majoritássá válását, az adott terület etnikai domesztikációjának egyszer ellentmondó, másszor alig észlelhető mozgását.27 Felvázolja Szlovákia keleti részének aktuális jellegét, figyeli a Kárpátok ezen területének további átalakulását, ahol ezúttal nincs szó a zsidó etnikum kihalásáról, a magyarok visszavonulásáról vagy az ország politikai széteséséről, hanem egy új, a roma elem fellépéséről. Amint azt már korábban jeleztem, a saját és az idegen közti mozgás, a folyamatos határátlépés mai szemszögből nézve tehát e kultúrtérség alapvető „poetológiai elvének” látszik. Azt mondhatnánk, hogy Stasiuk ennek a lépegetésnek rendeli alá szövegei műfaji jellegét is, hiszen minden írásom tárgyát képező könyvében, vagyis elsősorban a Galíciai történetek(Opowieści galicyjskie), a Dukla és Útban Babadag- ba (Jadąc do Babadag) címűekben nagyon hasonló szerzői módszerekkel és emocionális modalitással dolgozik: valamennyi az útleírás műfajából indul ki. Stasiuk nem képvisel bennük egységes szerzői filozófiát, legalábbis nem azt a típusút, amely diszciplinált gondolkodás útján jut el a problémák meghatározásához és a megoldások felvázolásához. Kedveli az enumeratív és repetitív alakzatokat, prózáiban a világ pontos kontúrjai impresszionisztikusan szűnnek meg. Az útleírás látszólagosan nem fikciós világában mozog, ezt pedig a közép- és délkelet-európai területek konkrét toponímiájával igazolja. Szokatlan empátiával bír a térrel szemben az idő nyomainak felkutatására való képessége által. „Röviden: nem titkolhatom, hogy érdekel a pusztulás, az enyészet, és minden, ami nem olyan, amilyen lehetett vagy kellett volna legyen.”28 Stasiuk időértelmezése nem historiográfiai jellegű, nem függ össze a jelenségek és események rendszerbe állításának szükségletével, inkább körkörös-mitológiai természetű: „Mire kell valakinek a kronológia – a halál húga?”29 Az Útban Babadagba a terjedelmes címadó szövegen kívül további tizenhárom rövidebb útleírást tartalmaz. Ezen szövegek műfaji jellege azonban összetett: legalább annyira tekinthetők esszéknek, mint prózaverseknek. Konkrét helyszínekre vonatkozó úti beszámolókról, emberi jellemek skicceiről, lehetséges történetek vázlatáról van szó, az eredmény mégsem a hitelesség, amennyiben dokumentumjelleget vagy „igazságot” értünk alatta. Ellenkezőleg, erősen mitologizált térbe érkezünk. Stasiuk stílusának jellegzetes vonása a leírások barokkos enumerációja, a litániaszerűség és az egyes motívumokhoz való obszesszív visszatérés, amelyek gyakran csak enyhén módosulnak, tehát a lírikus „szimultaneitás” ezen eleme is hozzájárulű a könyv műfaji alapjának bizonytalanságához, amelyben a töredékesség, a szétesés, a pusztulás teljes arzenálja dominál.

Stasiuk átható megjegyzésekre és eredeti megfogalmazásokra képes – pontosan felvázolja Szlovákia egyes részeinek jellegét, figyeli roma területekké történő fokozatos etnikai átalakulásukat. Ugyanakkor az is érvényes, hogy a szöveg referencialitása a nem fikciós területi valósággal kapcsolatban helyenként meggyengül, és a Kárpátoktól délre történő vándorlás a szerzői szubjektum identitásának narratív konstrukciójaként használódik fel. A tudat lesz a „főhős“, folyamainak lejegyzése pedig a próza domináns „története“. A külső földrajzi szituáltság nagyszabású dekorációként szolgál, ezzel interakcóba lépve jön létre az elbeszélő belső világa.

Andrej Stasiuk szövegei a maguk módján olyan tendenciákat képviselnek és tetőznek be,amelyek nyomai legalább a két világháború közötti időszaktól fogva fellelhetők a Keleti-Kárpátok térségének közép-európai irodalmi ábrázolásaiban. A cseh, magyar, lengyel és szlovák kulturális közegben ezzel a térséggel kapcsolatban többnyire szentimentális motívumok jelennek meg, amelyek hordozói többnyire idegenek, zarándokok, bevándorlók, esetenként turisták. A térség irodalmi reflexióinak formáiról az említett irodalmakban a posztkolonialitás és Kiossev önkolonizációs elméletének30 keretein belül isgondolkodhatnánk, amelyekről Jana Dudková31 ír a mai szlovák filmmel kapcsolatban. Több idegen, a Keleti-Kárpátokba mint az archetipális „kellemes tájra“ érkező szereplő (így nevezte második verseskötetét – Powrót do kraju łagodności, 1957 – Jerzy Harasymowicz lengyel költő, akit jelentősen inspiráltak a Kárpátok) tudatosan vagy véletlenül tulajdonképpen a „barbár”, a modern civilizáció által alig érintett tér kulturális koloniális intervenciójára törekszik. Manapság a Keleti- Kárpátok térségének művészeti reflexiója fokozatosan bővül az „önkolonizáció” példáival is, amely esetén fontos szerep jut a „referenciális” kultúrák ideológiai és mitológiai eljárásmódjai hazai elfogadásának, kulturális mintái átvételének és aktív elsajátításának. A térséget külsőleg megfigyelő szemszögének átvételét és az erőltetett sztereotípiákhoz való alkalmazkodást a XX. század kilencvenes éveinek irodalmában figyelhetjük meg, például Václav Pankovič, később pedig Maroš Krajňak esetében. A kinematográfiában e tekintetben jelentős alkotásnak számít Štefan Uher tragikomédiája Pásla kone na betóne (1982) (A betonon legeltette a lovakat) címmel, amely Milka Zimková prózája alapján készült. Az utóbbi időszakban ez a jelenség például Marek Škop Iné svety (Más világok, 2006) és Osadné (2009) vagyJaro Vojtek32 Hranica (Határ, 2009) című filmjeiben fordult elő, a színművészetben pedig az eperjesi ruszin Divadlo Alexandra Duchnoviča v Prešove (Alexander Duchnovič Színház)33 produkcióinak egy részében találkozhatunk vele (utoljára például Michaela Zakuťanská Havaj című színdarabjában, amelyet 2011-ben tűzött műsorára a színház). Az említett dokumentumfilmekkel kapcsolatban érdekesnek tűnik, hogy esetükben az önkolonizáció inkább (ön)egzotizáció formáját ölti. Ezek az alkotások tulajdonképpen Szlovákia európai uniós integrációjának idején keletkeztek, amely politikailag, a művészetekkel kapcsolatban pedig gazdaságilag is (pályázatok) túlnőtt a multikulturalizmus koncepcióján. Ennek eredményeképpen olyan filmek keletkeztek, amelyek potenciális nézőközönségüket inkább a szélesebb európai, mint a hazai szlovák publikumban látták, tehát „kompatibilitásukat” és attraktivitásukat a nyugati referenciális kultúrák számára éppen az „egzotikusságra”, az Európai Unió keleti határán fekvő, archaikusan konzervált régió multikulturalitására történő utalásokkal tematizálták.

Az önkolonizációs törekvések csírái az újjáalakult köztársasággal kapcsolatban, amely a Keleti- Kárpátok térségében egyértelműen a kulturális és társadalmi értékek nyugati rendszerének képviseletét tűzte ki célul, a kelet-szlovákiai szerzők művészeti alkotásaiban már nem sokkal Csehszlovákia megalakulása után érvényesültek. Ezek a törekvések nyíltan elsősorban populáris műfajokban, illetőleg speciális funkciójú irodalomban jelentek meg. Jolana Cirbusová Cez zatvorenú hranicu (A lezárt határon át) és Anton Prídavok Svitanie na východe (Pirkadat keleten) című regénye nemcsak két érdekes kordokumentum a XX. század húszas éveinek kelet-szlovákiai irodalmi történéseiről, hanem a helyi kulturális elit önkolonizációs törekvéseiként is értelmezhetők, a kiossevi önkolonizációt képviselik, vagyis a nemzetalakító folyamatot, amely ún. racionalizációs stratégiákat34 alkalmaz. Az elemzett szövegekben szignifikánsan felfedezhető például az a stratégia, amelyben a traumatikus kultúra úgy jeleníti meg a nemzet születését, mint újjászületést, revitalizációt (ez esetben egy olyan elképzelésről van szó, amely szerint a szlovákság a korabeli Magyarországon csak az ezeréves igából való nemzetébredésre várt – ez az ideologéma jelenik meg Cirbusovánál és Prídavoknál egyaránt), továbbá az europeizáció stratégiája – a feltételezés, miszerint a kulturális lemaradás ugrások, a civilizációs fejlődésnek a szociális szabályozás racionalizálása általi radikális gyorsítása, valamint az iskolaügy és a kultúra irányított fejlődése stb. útján kiküszöbölhető. Az ilyen szerzői „önkolonizációs“ stratégia textuális példái lehetnek mindkét szöveg esetében a csehszlovák tisztek-legionáriusok idealisztikusan ábrázolt alakjai. Az idegenek, utazók, turisták tehát a XX. századi, a Keleti-Kárpátok határterületének mentális térségét reflektáló közép-európai irodalmak szempontjából azért fontosak, mert alapvető részt vállalnak annak kulturális-civilizációs modellálásában, legyen az „külső“ (ilyen esetben ezek a szereplők a szövegben a modern-hagyományos ideológiai ellentétpár megformálásához járulnak hozzá) vagy „belső“ észlelés (amikor általuk hangsúlyozódik a térség önkolonizációs törekvése a referenciális, domináló kultúrával összefüggésben). Eközben jól megfigyelhető, hogy hogyan változott ez a kulturális referencialitás a történelem során az eredeti osztrák-magyar (magyar) kulturális kerettel kezdve, az egyes nemzeti kultúrák keretein át, egészen a jelenlegi kultúrpolitikáig, amely a közép-európai vagy az európai keretet hangsúlyozza.

Fordította: Paszmár Lívia


1 Angelo Maria Ripellino: Magická Praha. Přeložil Alena Hartmanová a Bohumír Klípa, Praha, 2009, Argo.

2 Christian Norberg-Schulz: Genius loci. Krajina, místo, architektura. Přeložil Petr Kratochvíl a Pavel Halík, Praha, 2010, Dokořán.

3 Daniela Hodrová: Citlivé město (eseje z mytopoetiky). Praha, 2006, Filip Tomáš – Akropolis.

4 Italo Svevo: Poviedky I., II. Preložil František Hruška. Bratislava, 2002, Tatran és Italo Svevo: Zenovo vedomie. Preložil Ján Prochácka, Bratislava, 1966, Tatran. [Magyar kiadás: Italo Svevo: Zeno tudata. Ford.: Telegdi Polgár István, Budapest, 1967, Európa.]

5 Primo Levi: Prímerie. Preložila Terézia Gašparíková. Bratislava, 2002, Agora. [Magyar kiadás: Primo Levi: Ember ez?/Fegyvernyugvás. Ford.: Magyarósi Gizella, Budapest, 1994, Európa.]

6 A Kárpátok „alatti” vagy az azon „túli” régió iránti szépirodalmi érdeklődés Csehszlovákia megalakulása utáni fokozódásából természetesen nem következik az, hogy a cseh irodalomban nem találunk jelentősen korábbi időszakból a térségre (itt tágabban értelmezem, mint a keleti osztrák–magyar szlávok területét) vonatkozó reflexiót. Említsük meg legalább Karel Vladislav Zap Cesty a procházky po Halické zemi (Utak és séták Galíciában) című művét 1844-ből. Ezzel összefüggésben Veronika Faktorová úgy fogalmaz tanulmányában, hogy „komplikált a korabeli útleírásokban megfigyelhető kapcsolat a romantika poétikája és a realista tendenciák között (…)” (Veronika Faktorová: Nesnáze s realizmem (Na příkladu obrozenských cestopisů čtyricátych let). In: Marcela Mikulová – Ivana Taranenková (ed.) Reálna podoba realizmu. Bratislava, 2011, Ústav slovenskej literatúry SAV, 133.) Elsősorban ugyan az útleírás műfajának akkori megfogalmazásbeli- tipológiai változásait veszi észre, mégis azt mondhatjuk, hogy a cseh irodalomban a térségről való írás állandó velejárója egyfajta szentimentális topika és motivika (Čapek, Durych, Neumann, Olbracht, Topol stb.).

7 Bővebben ld. például az Emil Charous által összeállított A különbségek összehoznak. Cseh írók Szlovákiáról című antológiában: Emil Charous (ed.) Rozdíli sbližují (Čeští spisovatelé o Slovensku). 2005, Slovenský literární klub v ČR.

8 Jaroslav Durych: Duše Podkarpatské Rusi. Praha, 1993, Společnost přátel Podkarpatské Rusi, 5. – Jaroslav Durych cikke eredetileg 1922. július 25-én jelent meg.

9 Joseph Roth: Pochod Radeckého. Kapucínska krypta. Přeložila Jitka Fučíková, Praha, 1982, Odeon, 133. [Az idézet magyar fordításának forrása: Joseph Roth: Radetzky-induló / A kapucinus kripta. Budapest, 1982, Európa, 165.]

10 Ld. például Ivan Pop történész A ruszinok kis története című könyvét: (Ivan Pop: Malé dejiny Rusínov. 2010, Združenie inteligencie Rusínov Slovenska, 59, és a továbbiak)

11 Ld. például Ivan Olbracht Hegyek és évszázadok (Hory a staletí) című riportkönyvének Egy tizenegyedik századbeli falu (Vesnice jedenácteho století) című publicisztikai esszéjét (Ivan Olbracht: Hory a staletí. Kniha reportáží z Podkarpatska. Praha, Melantrich, 1935. [Magyarul: Ivan Olbracht: Kárpátaljai trilógia (Átok völgye / Nikola Suhaj / Hegyek és századok). Ford: Zádor András, Európa, Budapest, 1987, Európa, 355–369.] Ivan Olbracht történetét Vladislav Vančura is felhasználta Marijka Nevěrnice (1934) (Hűtlen Marijka) című filmjében.

12 Stanislav Kostka Neumann: Československá cesta. Sebrané spisy XV. Praha, 1952, Nakladatelství Svoboda, 54. E kötet kiindulópontját azok a riportok adták, amelyeket Neumann a Lidové noviny című lapban publikált, a könyv pedig először 1934-ben és 1935-ben jelent meg. A szerző tematikailag a kárpátaljai térségből merített (a Podkarpatská Rus kifejezést használta) már az Enciány s Popa Ivana (1933) (A Pop Iván tárnicsai) című könyvében is.

13 A kárpátaljai szociopolitikai helyzetet a korra jellemző módon, jelentős ideológiai hangsúllyal publicisztikailag Ota Holub dolgozta fel. Věc: Nikola Šuhaj (Tárgy: Nikola Suhaj) című könyvében dokumentarista jelleggel ragadja meg Suhaj, a betyár ismert esetének körülményeit, amely történet Ivan Olbracht regényének alapját is szolgáltatta (Ota Holub: Věc: Nikola Šuhaj. Praha, Československý spisovatel, 1983.).

14 A galíciai irodalom középeurópai kontextusának aktuális reflexióit, ld.: Marie Iljašenko: Krajiny paměti ve středoevropské literatuře – Halič a Bukovina (diplomová práca). FF UK, 2011, Ústav české literatury a literárne vědy.

15 Světla Mathauserová: Cesty a křižovatky: Podkarpatská Rus, Morava, Čechy. Praha, 2011, Nakladatelství Břeh, 10–11.

16 Helena Maršíková: Holka z Roztoky. Praha, 2006, Triáda.

17 Bernheimová-Friedmannová: Jak jsem přežila. ford.: Tereza Spencerová, Praha, 2002, G plus G, 40.

18 A Kárpátaljára vonatkozó hasonló jellegű irodalmi reflexió jó példája lehet Anna Brtníková- Petříková Mezi Huculy. Zápisky z let 1929–1933 (Huculok közt. Feljegyzések az 1929–1933 közti évekből) című könyve, amely nemcsak tematikailag jellegzetes (természet, hegyi turisztika, etnográfiai megjegyzések, ember és természet szimbiózisa, szociális kérdések), hanem műfaji szempontból is (vázlatok és rövid elbeszélések alkotják). (Anna Brtníková-Petříková: Mezi Huculy. Praha, 1997, Společnost přátel Podkarpatské Rusi.)

19 Sándor Márai: Košická pochôdzka. Košický mešťania. Preložil Alexander Balega, Dunajská Streda, 2000, Nap, 41. o. [Eredeti kiadás: Márai Sándor: Kassai őrjárat. Budapest, 2013, Helikon, 48.]

20 Szepes, Sáros és Zemplén megye térsége nemzetiségi és vallási összetételének történelmi genézisét és részleteit ld. Peter Šoltés: Tri jazyky, štyri konfesie.Bratislava, 2009, Historický ústav SAV.

21 Jaroslav Durych, i.m., 35.

22 A Hordubal 4. fejezete, amelyben Juraj megismerkedik Štěpán Manyával, két haszonállatfaj találkozásának metaforikus-metonimikus modellálása: a metaforikus sík a két vetélytárs fizikai adottságaiból következik – Juraj robusztus (szarvasmarha), Štěpán kisebb, szálkás (lovak) –, de belső összefüggésre is felfigyelhetünk a két férfi szereplő temperamentumbeli hasonlóságaira alapozva az állataikkal, amelyek pars pro toto különböző gazdálkodási módokat, tehát különböző „életmódot” is képviselnek. Karel Čapek: Hordubal. Praha, 1933, František Borový. [Magyar kiadás: Karel Čapek: Hordubal. Ford.: Donner Pál, 2016, Fapadoskönyv.hu.]

23 Műfaji szempontból inkább vázlatról van szó, Havelka cseh csendőr vizsgálódása a családi gyilkosság körül minimalizálódik a szövegben. Fontosabbak a korabeli kárpátaljai viszonyok, valamint a világi jogrend és az isteni törvény kapcsolata, mint az igazságszolgáltatás két etikai kerete, amelyeknek az archaikus falusi társadalomban nem kell átfedődniük. Karel Čapek: Povídky z druhé kapsy. Praha, 1929, Aventinum. [Magyar kiadás: Karel Čapek: Az ellopott gyilkosság (és más bűnügyi történetek). Ford.: Zádor András, Budapest, 1966, Európa, 257–263.]

24 A visszatéréssel kapcsolatos szerzői megoldások különbözőek lehetnek. Az első világháborúra és a Csehszlovákia megalakulására vonatkozó szlovák nemzeti imagológiával például Jelena Paštéková foglalkozik. Elsősorban Ján Hrušovský és Janko Jesenský szövegeiből indul ki, és ezen szerzőknél a nemzeti függetlenséghez vezető két eltérő utat azonosít: Hrušovský szereplői (Muž s protézou, 1925 – Férfi protézissel; Peter a Pavel na prahu Nového sveta, 1930 – Peter és Pavel az Új világ küszöbén) inkább egyénekként tűnnek fel a háborúban, Jesenský (Cestou k slobode – A szabadság felé vezető úton) Oroszországban, a csehszlovák légióban szerzett tapasztalataival pedig elsősorban a nemzet tagjaként értelmezhető alakokat jelenít meg (Jelena Paštéková: Refleksje nad słowackim dyskursem I wojny światowej. In Joanna Goszczyńska (ed.) Procesy autoidentyfikacji na obszare kultur środkowoeuropejskich po roku 1918. 2008, Wydział Polonistycki Uniwersytetu Warszawskiego, 231–246.).

25 Čapek: Hordubal, 111–118.

26 A galíciai térség peremén az első világháború még mindig „kézzelfoghatóan” jelen lévő „esztétikai utóhangjai” között megemlíthetnénk Dušan Jurkovič építész munkáját, aki 1916–1918 között a mai szlovák–lengyel határon fekvő Żmigródban, akkori osztrák–magyar katonai körzetben néhány tucat katonai temetőt épített. A Kárpátok hegyvidéki környezetével alkotott maximális szimbiózis, a természetes anyagok felhasználása, a regionális népi építészet hatása és végül a monumentalitás, valamint az absztrakt ornamentumokkal való munka jellemzi őket (közelebbről ld. például: Dana Bořutová: Architekt Dušan Samuel Jurkovič. Bratislava, 2009, Slovart, 160–193.)

27 Hasonló tematikai preferenciákat figyelhetünk meg néhány kortárs nyugat-ukrajnai szerzőnél is, például Jurij Andruchovicsnál vagy Tarasz Prochaskonál.

28 Andrzej Stasiuk: Cestou do Babadagu. Překlad: Jolana Kamiňska, Helena Stachová, Tomáš Vašut. Olomouc, 2008, Periplum, 198. [Magyar kiadás: Andrzej Stasiuk: Útban Babadagba. Ford.: Körner Gábor, Budapest, 2006, Magvető.]

29 Stasiuk: Cestou…, 139.

30 Ld. Alexander Kiossev: Poznámky o sebakolonizujúcich kultúrach. In Profil súčasného výtvarného umenia 15, 2008/3, 6–13.

31 Ld. a Sebakolonizačné aspekty v slovenskej kinematografii (Önkolonizációs aspektusok a szlovák kinematográfiában) című fejezetet Jana Dudková A szlovák film a transzkulturalitás idején című könyvében. (Jana Dudková: Slovenský film v ére transkulturality. Vlna, Bratislava, 2011, 98–132.)

32 Amint Dudková írja, Kiossev az önkolonizáció fogalmát a „traumatikus, az alkati hiányérzetből felépített, a különböző, de mindig csak részleges (Dudková kiemelése) deficit felsorolásának repetitív retorikájával jellemezhető kultúrákat” érintő jelenségként értelmezi (Dudková, i.m., 103. o.). „Megkésve a nagy modern nemzetek és kultúráik keletkezése után a traumatikus kultúrák róluk vesznek példát – készséggel (ön)kolonizálódnak.” (Uo. 104.)

33 Az egykori ukrán, ma dominánsan ruszin professzionális színház történetéhez ld. Miron Pukan: V premenách času. Ukrajinské národné divadlo / Divadlo Alexandra Duchnoviča, Prešov. Bratislava, 2007, Divadelný ústav.

34 Bővebben ld. Kiossev, i.m., 2008