Kemény Aranka: A tökéletes mű. Az átírás, az újraírás példái Szabó Lőrinc prózai életművében

(tanulmány)

A Szabó Lőrinc által használt „próza” fogalma magyarázatra szorul. A hagyományos értelemben vett szépprózai műfajokat, a regényt, novellát ő nem művelte, hagyatékából és korábban már megjelent írásaiból összeállt három gyűjteményes kötete a legkülönbözőbb műfajokat fedi le: napi- és hetilapok hasábjain megjelent publicisztikáját (kritikáit, tárcáit, riportjait, színes írásait), különböző alkalmakra készült előadásait, antológiák és műfordításkötetek mellé írt esszéit, a vele készült interjúkat és naplóit.1 Próza alatt ezeket a szövegeit értjük. Bár ő maga kötetben nem publikálta őket, de 1942-ből származó „Próza-kötet vázlata”2 című kézirata mégis arról árulkodik, hogy tervezte összegyűjtésüket, s hogy megjelentetésük esetén ezeket a szövegeket is kritikával szemlélte volna, de bizonyára újraírta, aktualizálta volna. Nem egy cím, még az apró emlékeket feldolgozó könnyed tárcák címe mellett is gyakran szerepel megjegyzése: „Megírni!” Vagy, amikor élete végéhez közeledve sorra veszi verseinek hátterét, az Óda a Genovai kikötőhöz címűnél megjegyzi: „Össze kellene szedni és tisztességesen meg kellene írni az én németországi útiképeimet!” – utalva németországi útjai során született személyes hangú tudósításaira, tárcáira.3

E prózai életművet áttekintve kirajzolódik egy alkotói ív, melynek kezdete 1920-ra, tetőpontja az 1941-től 1944-ig tartó időszakra tehető,4 amikor publicisztikája mellett olyan, az életrajzi esszét az életmű elemzésével összekapcsoló dolgozatai születnek meg, mint a Tóth Árpádról, Babitsról, Juhász Gyuláról, Baudelaire-ről, Francis Jammes-ról vagy a Villonról szólók. Talán az életeket fenyegető világháború és annak bizonytalan kimenetele, de közelgő huszonöt esztendős alkotói jubileuma, annak remélt ünneplése is ösztönözhette arra, hogy visszatekintsen életművére.

A javítás, átírás, újraírás gyakorlatában említsük meg mindenekelőtt a verseit átíró költőt. A nagy elődök elsősorban a folyton javító, újraíró Goethe, Baudelaire, az istenített Stefan George vagy a perzsa Omár Khájjám verseit négyféle fordítás-átírás változatban közreadó Edward Fitzgerald voltak. „E kis antológia kiadásának terve impulzust adott régi szándékom megvalósítására, hogy »újraírjam« régi verseimet” – írja Szabó Lőrinc 1934-ben a Válogatott Versei bevezetőjében.5 Az Örök Barátaink 1941-ben megjelenő kötete számára műfordításait javította ki, saját verseinek, első négy verskötetének átírását, véglegesítését az 1943-as Összes verseiben valósítja meg.6 Egy feltehetően ekkor, 1943 elején készült interjúban így beszél munkájáról: „ … úgyszólván ifjúkori verseimnek adom meg a definitív formát. Átdolgozom, újraöntöm az első verseimet (…) Stiláris és logikai hibák vannak ugyanis benne, melyek hihetetlenül irritálnak. Ki kell tisztítanom a rajzot, meg kell adnom a daraboknak a végső simítást,ű amit annak idején elmulasztottam…”7 Megnyugvással tölti el az eredmény, indíttatásait, a munka jelentőségét az Olvasóhoz címzett utószavában fogalmazza meg: „Az átírással most nem a maximumot akartam kihozni az adott témákból; célom legelsősorban az volt, hogy szándéktalan homályt, értelmetlenséget, aránytalanságot tüntessek el, hidaljak át, magyarázzak meg, akár részletértékek feláldozása árán is.”8 Rába György, későbbi értő elemezője is kételkedik az esztétikai mércében, ugyanakkor szerinte gyakran éppen az ösztönös líra csorbul: „az átírás nem egyszer úgy hat, mint az eredeti értelmezése, másrészt néha az alkotás hímporát törli le az első megfogalmazásról. (…) [Szabó Lőrincet] a nemes értelemben restauráló munkára a szüntelen alkotásvágy és a hibátlanságeszménye ösztönözte.”9 Ezt maga a költő is alátámasztani látszik, 1955 körül Zavar című verse keletkezéséről megjegyzi: „Természetesen – most jut eszembe! – ez már a Föld, Erdő, Isten átírt szövege, tehát a kidolgozásba későbbi érettségi fokon is beleszólt a kritikám. Egybe kéne vetni az első változattal. Úgy sejtem, a későbbi variáns mindig logikusságban, emberi érettségben és kifejezésbeli biztosságban tér el az elsőtől.”10 A végleges változat és az eredeti közti különbség szerinte a művészi fejlődést demonstrálja – irányát mindenképpen – és érdemesnek tartotta a korábbi változatokat is megőrizni.

Egy-egy téma átformálása, frissítése, tökéletesítése az esszéiben is fontos volt számára. Az átdolgozással mindig kissé „leporolta”, aktualizálta a szöveget, a témával, szerzővel kapcsolatos legújabb ismeretei, nézetei szerint bővítette vagy javította azt, ugyanakkor érzékeltetni akarta azokat a változásokat is, amelyek benne, mint alkotóban az idők során végbementek. Ezek apropóját is mindig egy újabb megjelenés, közzététel jelentette.

Az átírás esetei

Az alábbiakban megkísérlem tematizálni és egy-egy példával illusztrálni a Szabó Lőrinc által gyakorolt átírás, újraírás, újrahasznosítás válfajait.

1. Valamely kötet elő- vagy utószavát formálja át önálló cikké.

Leginkább a terjedelmen húzva, a kötet összeállítására, szerkezetére stb. vonatkozó konkrétumokat elhagyva közölte esszéjét folyóiratban, versekkel tagolt előadásként olvasta föl a rádióban vagy más pódiumon népszerűsítette a közeljövőben megjelenő könyvet. Az 1943 könyvhetére megjelenő Összes verseinek Az olvasóhoz című utószavát a versekről leválasztva, kissé rövidítve, egyes pontján átfogalmazva Születésnapi ajándék címmel11 adta közre az Új Idők 1943. május 1-i számában.12 Összevetve a két írást, a rövidítésen túl egy fogalmazásbeli különbséget találunk az egyező részleten belül: míg a feltehetően már nyomdába adott kötet utószavában úgy fogalmaz: „…mintha erősebben állnék a földön. S mindez azért, mert rendeztem a múltamat: kijavítottam ifjúkorom hibás verseit.” – a lapban a feltételes módot elhagyva az olvasót meggyőzőbb hangot használ: „…erősebben, biztosabban állok a földön…”

Ennek egy fordított esete az alkalmi felkérésre íródott, a berlini Collegium Hungaricumban 1939-ben Die stilistischen und geistigen Hauptrichtungen der neueren Ungarischen Dichtkunst (A stílus és szellem főirányai az újabb magyar költészetben) címmel a magyar kortárs költészetről német nyelven tartott előadása.13 A magyarul megfogalmazott szöveget előbb Szabó Lőrinc leánya, Kisklára német nyelvtanárnője fordította le, majd Horvát Henrik műfordítóval finomítottak rajta, hogy az, mint egy interjúban említette: „minden tekintetben kifogástalan legyen.”14 Az Ungarn, a Magyar–Német Társaság lapjának szerkesztője, a germanista Pukánszky Béla 1940-ben, az épp katonáskodó költőt kérte szövege közlésére, melyet a lap arányaihoz igazítva, módosított címmel, kissé rövidített és nyelvhelyességileg javított változatban, a hivatkozott versekkel együtt esszéként közölt 1941-ben.15 Levelében így fogalmazott: „A tanulmány jóval terjedelmesebb ugyan mint az Ungarn cikkei, de azért eszem ágában sincsen, hogy megcsonkítsam, vagy éppen csak részletet közöljek belőle. A tanulmányt mindenképpen a maga egészében akarom hozni. Van azonban egy bökkenő: a tanulmány eleje kb. a harmadik kézirati oldal első bekezdéséig. Ez teljesen alkalomszerű: a berlini társaság meghívott előadója szól benne közvetlenül közönségéhez, igazolva mondanivalóját és rámutatva feladatának nehézségeire. Ez az első két oldal és egynéhány sor nem alkalmas folyóiratban való közlésre. Arra kérnélek teháttisztelettel, engedd meg, hogy ezt elhagyhassam vagy pedig – ha ehhez semmiképpen nem adhatnád hozzájárulásodat – megfelelően átdolgozhassam. Hidd el, hogy tanulmányod nem fog vele veszíteni.”16 Az ajánlott változtatásokkal, az írási folyamat körülményeinek törlésével így koncentráltabban, egyszersmind szigorúbban is szolgálta a címben körvonalazott témát a rövidített előadás.

2. Egy korábban megírt esszét többször átír.

Szabó Lőrinc életútját végigkísérték az Edward Fitzgerald – Omár Khájjám-féle fordítások. 1920 és 1943 között háromféle fordításváltozatot készített, melyekhez, majd ezek együttes tervezett kiadásához minden alkalommal aktualizálta az ismeretterjesztő cikk és az életrajzi esszé határmezsgyéjén járó bevezetőjét. 1920-ban a Táltos-féle kiadást17 épp csak megelőzve, ez volt az első publikációja a Nyugatban.18 A nélkülöző költőnek e lehetőség egyszerre jelentett pénzkeresetet, a kötetnek – és egyben az ifjú költő műfordítói zsenijének – pedig jó reklámot. A szerkesztő, Osvát, nemcsak a fordításokkal, de a bevezetőszöveggel is elégedett volt, Kisnaplójában tett utalása szerint azt külön megírta a Nyugat számára. Így is sok a hasonlóság a két szöveg közt, de a lapban rögtön az első mondatban leszögezi: „Az itt következő Omár-verseket nem Omár írta, hanem Edward Fitzgerald angol költő. Azok közül az igen érdekes kereszteződések közül valók, amelyeknél lehetetlen megállapítani, hogy hol végződik a fordítás és hol kezdődik az eredeti.” Az életrajzot és az életmű sorsát összefoglalva, aktualitását hangsúlyozva, a történelmi hátteret elnagyoltabban, de a fordítás és a sajátos verselés témaköreit is érinti bevezetője. A kötet előszavában méltatja Fitzgerald érdemeit, de elsősorban Omár életútjával foglalkozik, s csupán egy mondatban jelzi: a magyar fordítás többnyire az angol „eredetit” követi. Érdekesség, hogy a könyv borítóján nem szerepel Fitzgerald neve.

Előképe maga Fitzgerald volt, aki négyféle fordítását egy kötetben adta közzé. „Számos angol kiadás azóta mind a négy szöveget közli, hogy az olvasó tetszése szerint élvezhesse a négy változatot, és lépésről lépésre követhesse a folyton tökéletesített mű végleges kialakulását.” Szabó Lőrinc az első fordítás után az 1930-ban érkező felkérésre19 a kis példányszámban megjelenő Khájjám-rubájok egy részét újrafordította, a korábbi előszót a fordítástörténeti előzmények tekintetében aktualizálta és lerövidítette. Új fordításai világképe változásának nyomait is magukon viselik. Barátjának és kritikusának, Kardos Lászlónak írott levelében így jellemezte az 1920 óta eltelt esztendőket: „Általában azt szeretném, ha esztétikai vizsgálódáson keresztül az én emberi fejlődésemről írhatnál, tíz év alatt megnehezült pesszimizmusomról, illetve ennek ebben a munkában is látható nyomairól.”20 Ezek után Kardos László 1931-ben a rubájok kiadása alkalmából közzétett recenziójában ezt írta a fordításokról: „Az új Omár a harmincéves költő műve. Szabó Lőrinc az utolsó évek során egyre közelebb jutott ahhoz a pesszimista intellektualizmushoz, amelyből a perzsa rubájok fakadtak. Költői eszközei együtt változtak mondanivalóival, és új verseiben egyre kevesebb a dísz: keményen, hidegen koppanó ütemei és száraz pengésű rímei között szikáran áll az uralkodó Gondolat. Omárját is ilyen szellemben formálta át.”21
A harmadik változathoz 1943-ban, míg a három fordításvariáns tervezett együttes kiadásához 1957-ben fűzött immár végleges, jól tagolt utószót. „Kísérőzenéjében” – amint egy helyütt fordításai mellé készített tanulmányait nevezte – szétválasztotta és bevezetővé emelte az életrajzot és a történelmi hátteret, míg az utószóban a fordítás problémájára, a magyar nyelvű előzményekre és fordítói módszerére helyezte a hangsúlyt. A három változat együttolvasását filológiailag is indokoltnak érezte, azok kiegészítik egymást, mint fogalmazott, „…ha az én költői fejlődésem, illetve az eszmék vándorútja, az ihlet rejtélyes amalganizálódásai, és egyéb nem okvetlenül érdektelen műhelykérdések szempontjából vizsgáljuk őket.”22

3. Személyes élményét több műfajban írja meg közel azonos időben.

Így születnek Az Est-lapok számára postázott, úti élményeit feldolgozó pillanatkép-tárcái és ezekkel párhuzamosan az ugyancsak jórészt e napilapokban megjelentetett Dolomit- és Dalmácia-versei vagy az egyiptomi költemények. 1924-ben első olaszországi élményéből születnek versek is, tárcák is, de 1925-ben, második útjáról ezt írja apósának, Mikes Lajos szerkesztőnek: „Kedves Doktor úr, parancsoljon. Itt egy cikk, amiből ha nem sietek, talán vers is lehetett volna”23 – ekkor, 1925. augusztus 10-én küldte meg a Néger a Dolomitok közt című tárcáját. Időigényesebb volt tehát a könnyed tárcánál a versírás, de mégsem fizetett olyan jól.

Téli tátrai úti élményéből születik a Négyszáz kilométeres film: Budapest–Magas-Tátra című tárcája, amit ugyanezen címen, átírás nélkül, egyszerre három lap is közöl.24 Mint 1926. december 17-én feleségének címzett levelében fogalmaz: „Írtam egy szép, reklámmentes hangulatcikket, és elküldtem Miskolcra, sőt elküldtem, mert 3 példányban gépelte le az irodakisasszony, a Prágai Magyar Hírlapnak is. És végül: elküldtem Miklós Andor címére, a Pesti Napló karácsonyi számának, megfelelő udvarias levél kíséretében. Nem akartam Mikest terhelni tátrai dologgal, s valószínűnek tartom, hogy nem használja föl a P. N. A többi igen. Mindenütt csak karácsonykor. Meglátjuk, mi lesz; ez az első lépés az egy róka – három bőr felé. Tegnap küldtem el mind a három levelet.” 25 A tizenkét órás, vonaton megtett utazás élményét, a havas táj szépségét,  a fényesség és sötétség, a csend és a hangok ellentétét és harmóniáját sűrítetten megragadó költői írás az olvadó jég látványának és hangjának együttesét a következő mondatban ragadja meg: „…az erkélyről milyen nagyszerű hallgatni az energikus napban, amely nyárba öltözteti a fehér telet, a tetőkön olvadó és csepegő hólémuzsikát, a csatornák zengő pattogását, amitől egyetlen zenegyár az egész palota, és havon megkékülő árnyék, és mindaz, ami piktort és embert érdekelhet.”26 Ugyanezt a képet a Napos tél egy tátrai üvegteraszon című, a halált drámai erővel megéneklő, a jégcsapok ismétlődő, egyre gyorsuló cseppenő hangját a versformán át is tükröző, lendületes ritmikájú hosszúversben bontja ki. A részben a prózában már használt kifejezések itt is szerepelnek:27

„Cseppenként s végtelen hullnak a december
fehér nyarában, a tátrai nap
szúró melegében, cseppenként s végtelen
hullnak a nagy üvegtetőkön, végtelen
hullnak a december gyöngyei, olvadó
cseppek, a tátrai nap
szúró melegében, a forró
erkélyeken, ötször
koppanva zuhannak a forró
hó nagy vércsöppjei…”

Nem utazásaihoz, hanem gyermekkorához kötődő emlékhez, a Budapestről a falu természetközeli idilljébe visszavágyódó felnőtt érzéséhez fűződik a Szénásszekér című, a Pesti Napló 1923. szeptember 8-i számában megjelent verse, amelyet Kalibán (1923) című kötetében már némiképp átírva, Szénásszekér ment át a városon címmel közölt. Amit Proustnál a madeleine sütemény íze invokált, ahhoz hasonlóan erőteljes és részletgazdag emlékezést idéz elő Szabó Lőrincnél a széna illata és látványa. Hasonló című tárcájában a költemény keletkezésére is utal: „Az esetről aztán verset írtam, amely nagyjából a fenti szavakkal, egyszerűen és – ma már úgy érzem – kissé egyoldalú idealizmussal elmondotta érzéseimet. A vers megírását éjszakai hazamenés előzte meg; azt hiszem, ennek hatása alatt lett a valóság délelőttjéből a versben éjszaka.”28 Végül 1957-ben megjelent, az életutat összefoglaló Tücsökzene 251. darabjában tér vissza a gyermekkori emlékekkel „feltöltött”, de már Budapesthez kapcsolódó csaknem harmincesztendős „eltűnt idill”-hez. Lássuk az egyes változatok részleteit, kiemelve azonosságaikat.

A Szénásszekér című versben:

„Szénásszekér ment át az éjszaka
a városon, az utcánkon, fehér
holdfényben, – óh, hogy felfigyeltek a
fülledt házsorok! Hogy nyújtóztak és
sóhajtoztak a roncs körúti fák!
Szénásszekér ment át a városon.
Jött és továbbment: úszott, lebegett
az édes szagban, amely vele jött,
úszott a fényben, úszott és mesélt –
nekem mesélt! Nekem hozta el a
falusi holdat, tömzsi tücsköket,
lompos komondort, rétet, aratók
bőtorkú dalait, mezei nők
barna bőrét, ekét és vödröket,
cigány nyirettyűt, dünnyögő dudát,
hozta magával emlékeimet,
utánam hozta kormosderekú
bikák szemében az erős napot,
a trágyát és az egek árvizét,
a záporban felfrissült dombokat,
kegyetlen munkát, erőt, szigorú
kitartást, – mindent utánam hozott!
(…) szívdobogva
hallgattam, hogy nőnek köröttem a
fák, füvek, erdők, s távol ormokon
roppant testét végigterítve hogy
lélegzik ős álmában a hegyek
tölgyhomlokú, bozontos istene.”

Az eltűnt Idillben (Tücsökzene 251.):

„…s ha szénásszekér ment át éjszaka
az utcánkon, holdfényben, s hozta a
tücsköket, álmot, a rétek szagát,
sóhajtoztam, mint a körúti fák (…)
én megint Becsen, megint Gyarmaton
akácként álltam a domboldalon:
éreztem, mint bozontos istenek
lélegzenek köröttem a hegyek…”29

A Szénásszekér ment át… című verse keletkezésére így emlékezik vissza 1955 körül: „Már nem tudom, hogy a Reviczky u.-ban figyeltem-e fel a váratlan szénaszagra és az éjszaka szürkületében zörgő szekérre, vagy pedig már a Naplótól jövet a Nagykörúton. Mindenesetre óriási, aránytalanul nagy meglepetést okozott. Egy nagyon költőies prózai cikkben is feljegyeztem (később) a jelenetet,”30 amely 1927-ben született és ugyancsak a városi közegben meghökkentő, s ezért jó figyelemfelkeltő Szénásszekér ment át a városon címmel jelent meg a Pesti Napló, 1927. február 13-i számában.31 Pontos leírás, a versekben is használt jelzők használata, a névszói halmozás jellemzik az egymásra rétegződött emlékekből táplálkozó tárcáját is. Egyedül a napszak változik: „Tavaszi délelőtt volt, kilenc óra; kilenckor kezdődött a hivatal, sietnem kellett. Villamoson mentem be a város közepébe. Az utolsó megállónál, ahol leszálltam, öt szénásszekér döcögött el előttem a Körúton; (…) az emeletmagas, rég nem látott s váratlanul elém került szénásszekerekből olyan illat dőlt a délelőtti Körútra, (…) úgy éreztem: nem érdemlem meg én, kis rabember, hogy a rég elhagyott, nagy-nagy, szabad természet fölkeressen, és öt szénásszekéren elhozza nekem a falusi holdat, tömzsi tücsköket, lompos komondort, rétet, aratók illatos dalait, mezei nők barna bőrét, ekét és vödröket, cigány-nyirettyűt, dünnyögő dudát, kormos derekú bikák szemében az erős napot, s az ég kék árvizét, a záporban megduzzadt dombokat, a parasztélet különleges, lomha erejét, ridegségét, a kitartást, az önzően szigorú szeretetet, mindazt, amit a föld és a paraszt érzelmileg jelenthet annak, aki valamikor köztük élt.”32 Mindezen túl azonban az élmény itt már túlmutat az emlékezésen, azt kibontja, továbbírja és a különben megfoghatatlan költői ihlet működésének leszünk tanúi. Az előbbi jégcsap-csepegéshez hasonlóan lüktető, ritmikus, sorokon át hullámzó mondatban fejti ki a „költői szimultanizmus, a modern poézis” lényegét: „A rétek muzsikája! (…) Itt kell megtanulni a szabad vers ritmusát, édességét, természeti törvényeit!”33

4. Személyes élményét nagyobb időeltolódással több műfajban írja meg.

A Jászai Marival (1850–1926) 1923-ban készített színes riportját 1944-ben gyorsírt jegyzetéből rekonstruálva illeszti emlékező esszéjébe. Bár e riport az olyan híres színésznőkkel, mint a Bajor Gizivel vagy a Márkus Emíliával készített beszélgetések sorába illeszkedik, ám azok későbbiek, már a II. világháború idején készültek, itt pedig egy huszonhárom éves költő-műfordító-újságíró látogatja meg a nagytekintélyű, hetvenhárom esztendős művészt. Szabó Lőrinc cikke Jászai Mari, az első magyar Éva Az ember tragédiájáról – Beszélgetés a legnagyobb magyar tragikával című riportként jelenik meg Az Estben a bemutató előtti napon.34 A beszélgetés apropójául egyrészt a Nemzeti Színház Tragédia-bemutatója szolgált, másfelől az a tény, hogy Jászai 1883-ban, éppen ötven esztendeje alakította először Éva szerepét.35 Mint a riportból kiderül, a mostani előadásban is számított volna rá a rendező, Hevesi Sándor, Jászai azonban nem vállalt szerepet.36 A kötetlen, oldott, mégis informatív beszélgetés az ünnepelt színésznő otthonában készült, akinek közben olyan földi dolgokra is figyelnie kellett, mint a kályhaszerelők munkája. Egyszerre nívós és közérthető korabeli bulvárriport ez, pillanatkép, mely a válaszokon túl Jászai lakását, berendezését is leírja, a riporter, mellesleg Shakespeare-fordító – aki maga is rajong a művészért – tudja, hogy egy hírességgel kapcsolatban minden apróság érdekes. Már felütésével megragadja olvasója figyelmét: „A magyar színészet nagyasszonya nem nagyon kedveli a látogatókat.”37 A riport Jászai válaszait, jellegzetes szóhasználatát hűen adja vissza – mint a későbbi emlékezésből egyértelműen kiderül, Szabó Lőrinc gyorsírásban jegyzetelt –, míg a kérdező kissé háttérben maradva, csak narrátorként idézi meg szükséges kérdéseit: „Ádámról, Éváról kezdem a dolgot, és megkérem a nagyasszonyt, mondjon el egyet-mást az emlékeiből a Nemzeti Színház Madách-előadása alkalmából. – Megbocsát, de nagyon utálom ma magát, kedves fiam – kezdi tréfás komolysággal Jászai Mari –, hogy ilyesmivel jön hozzám, de hát megígértem, és elmondom, amit hirtelenében összeszedhetek.”38 Húsz esztendővel később, 1944 tavaszán Szabó Lőrinc ezt az eleven beszélgetést használja fel, e köré építi az Új Időkben közölt Jászai Mariról című emlékezését.39 A színésznő szavait meghagyva, az egykori interjút kiegészítve és bevezetve a saját és felesége Jászaihoz fűződő emlékeit gyűjti egybe. Jászai 1926-ban halt meg, vajon miért 1944-ben, a háború közepén emlékezik meg róla Szabó Lőrinc? Mint emlékezése bevezetőjében elmondja, könyvtárrendezés közben kerül kezébe a Jászaitól kapott Shakespeare-Sonnets-kötet, és a könyv mellett az egykori riport gyorsírt jegyzeteit is megtalálja. Tehát nem a megjelent riportot használja újra, hanem a riporthoz készült jegyzeteiből dolgozik. A könyvet még Jászai Mari dedikálta neki e szavakkal, idézi is: ,,A szonettek művészfordítójának, Szabó Lőrincnek cserébe. – Jászai Mari, 1923.”40 – A költészetet szerető színésznő itt feltehetően a költő fordításában 1921-ben megjelent Shakespeare Szonettek kötetére utalhatott, amelyet ismert, szeretett, szavalt is belőle, s melyet maga a költő is „első jelentős irodalmi munkájaként” tartott számon, és amelynek személyes hozadéka is volt: „váratlanul megszerezte számomra az öreg Jászai Mari barátságát. Jászaival Bárdos Artúr színigazgató ismertetett össze és „Mari bácsi” el volt ragadtatva a szonettektől: egész életében a fordításokat várta, hogy szavalhassa őket…”41 A riport élénk, pergő, szinte jelen idejű műfaját, az emlékezés lassúbb, múlt idejű medrébe tereli, a régi egyenesvonalú beszélgetésből keretes szerkezetet alkot. Mintha műhelytitkot osztana meg velünk, a saját emlékezése keletkezését is a szövegébe vonja. Jegyzeteiből élethű portrét kapunk a színésznőről, és egyúttal önreflexívnek is nevezhető, kissé melankolikus emlékezést, vallomásos önarcképet. Amikor a Shakespeare-kötetben lapozva észreveszi a Jászai által bejegyzett Nietzsche-idézeteket, s ezeken elgondolkodva jut arra a megállapításra, hogy Jászai is „Übermensch-típus volt” (…) féktelen és végtelen energia vagy a titkos gyöngédség és érzékenység, amely a sóvárgásaiból szüli meg az emberfölötti erő tiszteletét? (…) Babits Mihály mellett talán őt tiszteltem a legjobban: benne a zord, szenvedélyes, magányos, nagy lélek egyszerűsége, bátorsága és egészsége kapott meg.”42 Érdekes, hogy a tragika emléke egyben saját költői működésének (1920–1945) közelgő huszonöt esztendős jubileumára is emlékezteti. Egy apró nyom árulkodik arról, hogy a lapban megjelent ’44-es cikkből rádióműsor is készült. Hlatky Endre, a rádió akkori műsorigazgatója egy levele szerint az Egy újságíró Jászai Marival című írás 1944. március 29-én hangzott el a rádióban. 43 Mivel az előadás szövege nem maradt fenn, és a lapban megjelent írás terjedelme hosszabbnak látszik, mint a korabeli műsorokban elhangzó előadásoké, feltételezhető, hogy az Új Időknek leadott szövegét formálta át rádió- előadássá a műsoridőhöz igazodva. Talán a feleség emlékezését elhagyva az egykori színes riportot és a rövid bevezetőt olvasta fel.

5. Egy korábban megírt szöveget később kiegészít.

Szabó Lőrinc 1937-ben, Juhász Gyula halálát követően a Találkozások Juhász Gyulával 44 című esszéjében részletesen leírja megismerkedésük történetét, hűen felidézi a személyes emlékeket, köztük a beteg költővel való beszélgetéseket. Már-már egy pszichoanalitikus érzékenységével jellemzi, hogyan igyekezett baráti közeledésével Juhász Gyula ingadozó lelkiállapotát stabilizálni, depressziójából kizökkenteni. Ennek a szinte egyedülálló empatikus képességének Örley István is felismerte a jelentőségét. Szabó Lőrinc Baudelaire-tanulmányára így reagált 1943 végén: „Költők, költészet analizálása: ebben Te sokkal többet tudnál adni Babitsnál is. Alaposabb, gondosabb vagy, ugyanolyan mélyenjáró; prózai kifejezőerőd pedig nagyobb. Egy Tőled eredő tanulmánykötet – Goethe, Baudelaire, Babits, ilyen formátumú költőkre gondolok – tulajdonképpen fájdalmasan hiányzik irodalmunkból.”45 1944. március 9-én ezt a rövid üzenetet hagyta Laczkó Gézának, a Dante kiadó vezetőjének: „Kedves Gézám, / már beszereztem a Juhász Gyula Összes Verseit, olvasom, meglesz a dolog,”46 amit Laczkó a feladatokat összegezve így nyugtáz: „Georgét újraírod. / Juhászt kiegészíted. / Ha csak ezt a kettőt kapom, azt is nagyon köszönöm Neked.”47 Az igazi démonizmus II. című dolgozatában Szabó Lőrinc Juhász Gyula verses életművére koncentrál.48 A szöveg számozásából, az előzményből és a levelekből feltételezhető, hogy ez a tanulmánya az 1937- ben publikált Találkozások Juhász Gyulával című írásának folytatásaként íródott, s a kiadót ért súlyos háborús pusztítás miatt végül nem jelenhetett meg. A kézirat írásképéből arra következtethetünk, hogy a címet a szöveg megírását követően szúrta be, és eredetileg a II. sorszám alatt, a Laczkó által említett „kiegészítés” gondolatával fogalmazta meg a tanulmányt. Az „igazi démonizmus” kifejezést az emlékezésben is említi, de ott még nem fejti ki részletesebben: „Az igazi démonizmust nem is sejtettem benne, s mire a szegedi költő megnőtt a szememben, már nem tudtam igazán rajongani.”49 Az első rész befejezését: „Kedden reggel az újságok nagy cikkei közölték, hogy Fodor utcai lakásán Juhász Gyula ismét megmérgezte magát, és meghalt. / Sohasem fogom elfelejteni.” – a II. számozású szöveg felütése így folytatja: „De a líránk története sem felejtheti el. Juhász Gyula a legtisztább elégikus költőnk.”50 Ugyanakkor tanulmányának előzményéül szolgálhatott 1942. január 15-én a Zeneakadémián megtartott Juhász Gyula és a halál című előadása is51 – melynek szövege még lappang.

A fenti példák csupán ízelítőt adnak abból a sokrétű folyamatból, amely Szabó Lőrinc írói módszerét jellemezte. Fennmaradt kéziratait összehasonlítva, pontról pontra elemezve, az egyes változatokat összevetve e „szöveggyár” működését, fejlődését még teljesebben érthetjük meg.

—

1 Az Osiris Klasszikusok-sorozatban megjelent három kötet: Szabó Lőrinc, Emlékezések és publicisztikai írások, szöv. gond. jegyz. utószó Kemény Aranka, Bp., Osiris, 2003; Uő, Vallomások: Naplók, beszélgetések, levelek, szöv. gond. jegyz. életrajz és utószó Horányi Károly, Kabdebó Lóránt, Bp., Osiris, 2008; és Szabó Lőrinc, Irodalmi tanulmányok, előadások, kritikák, szöv. gond. jegyz. utószó Kemény Aranka, Bp., Osiris, 2013.
2 Kézirat, Petőfi Irodalmi Múzeum, Kézirattár (PIMK), letét, file: 19.087–091.
3 Uo. 41.
4 „Az új magyar költészet legjelentősebb alakja. Nemcsak eredeti verseivel, de műfordításaival is méltó utóda a legnagyobbaknak. Alkotókészsége delelőjén áll.” – így jellemezte Szabó Lőrincet a Film Színház Irodalom szerkesztője az 1941/10. számban.
5 Szabó Lőrinc Válogatott Versei, szerk. Juhász Géza és Kardos László, Debrecen, Nagy Károly és Társai, 1934 (Új Írók 8), 3.
6 Szabó Lőrinc Összes Versei, 1922–1943, Bp., Singer és Wolfner, 1943.
7 [Versátírás] gépirat, PIMK, letét, file: 25.040–1, kötetben: Szabó Lőrinc, Vallomások, 210.
8 Ld. Uő, Összes versei: 1922–1943, Bp., Singer és Wolfner, 677–681, és Uő, Vallomások, 211–215.
9 Rába György, Szabó Lőrinc, Bp., Akadémiai Kiadó, 1972, 123–124.
10 Szabó Lőrinc, Vers és valóság: Bizalmas adatok és megjegyzések, szerk. Lengyel Tóth Krisztina, Bp., Osiris, Osiris Klasszikusok, 2001, 360.
11 Szabó Lőrinc 1900. március 31-én született és 1943-ban e napon fejezte be könyve munkálatait.
12 Uő, Születésnapi ajándék, Új Idők, 1943. május 1. 2, kötetben Összes versei: 1922–1943, 677, és Uő, Vallomások, 210.
13 Magyar nyelvű fogalmazványa a Szabó Lőrinc Alapítvány tulajdonában található, kötetben: Kemény Aranka, A stílus és szellem főirányai az újabb magyar költészetben: Szabó Lőrinc első berlini előadásának magyar nyelvű kézirata = Publicationes Universitatis Miskolcinensis, Sectio Philosophica: Ünnepi tanulmányok Kabdebó Lóránt 80. születésnapja alkalmából, szerk. Horváth Zita, Miskolc, Miskolci Egyetem, 2016, 203–221.
14 Ld. Magyar Bálint, Beszélgetés Szabó Lőrinccel berlini előadásáról, irodalmi terveiről és Egyiptomról, Színházi Magazin, 1939. június 25. 74–76. kötetben: Szabó Lőrinc, Vallomások…, 140–141., részletes jegyzete uo., 700.
15 Lorenz Szabo, Neue ungarische Dichtung: Geist und Stil, Ungarn, 1941. május, 261–273., kötetben, Szabó Lőrinc, Irodalmi tanulmányok…, 1001–1018.
16 Pukánszky Béla 1940. július 17-én keltezett levele: Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ Kézirattára, (MTA KIKK) Ms 4687/179., kötetben, Szabó Lőrinc, Irodalmi tanulmányok…, 1017.
17 Omár Khájjám, Rubáiyát, ford. Szabó Lőrincz, címlap, Dienesné Révész Ilona, Budapest, Táltos, 1920.
18 Ld. G. Szabó Lőrinc, Edward Fitzgerald – Omár Khájjám négysorosai, Nyugat, 1920. február, 216–221. G. Szabó Lőrinc névvel, kötetben Szabó Lőrinc, Irodalmi tanulmányok…, 15–17. kézirata, MTA KIKK Ms 4662/3.
19 A magánnyomatként elkészült kötet apropóját a könyvbarát és -gyűjtő, Conrad Ottó ötvenedik születésnapja adta.
20 Szabó Lőrinc 1930. december 20-án kelt levele kötetben: Kardos László, Közel és távol: Irodalmi tanulmányok [a Függelékben Szabó Lőrinc hatvan levelével], Bp., Magvető, Elvek és utak-sorozat, 1966, 514.
21 Nyugat, 1931. február 1. 204.
22 A mulandóság mámora: Omár Khájjám: Száz rubáí: 14 magyar műfordító 268 magyar változatában, vál. szerk, utószó, Steinert Ágota, Budapest, Terebess, 1997.
23 Szabó Lőrinc, Napló, levelek, cikkek, szerk. bev. Kabdebó Lóránt, Bp., Szépirodalmi, 1974, 152.
24 Ld. Pesti Napló, 1926. dec. 22. 5, Reggeli Hírlap (Miskolc), 1926. dec. 25, Prágai  Magyar Hírlap, 1926. dec. 25. 13., kötetben, Szabó Lőrinc, Emlékezések…, 143–145.
25 Harminchat év: Szabó Lőrinc és felesége levelezése (1921–1944) I. kötet, sajtó alá r. bev. jegyz. Kabdebó Lóránt, Bp., Magvető, 1989, 244.
26 Szabó Lőrinc, Négyszáz kilométeres film: Budapest–Magas-Tátra, Pesti Napló, 1926. december 22. 5, Reggeli Hírlap (Miskolc), 1926. december 25., Prágai Magyar Hírlap, 1926. december 25. 13., kötetben: Emlékezések, 143. A vonatút komplex leírását adja még a Duruzsolj, tátrai villamos című költeménye.
27 A vers a Pandora 1927/2. februári számában jelent meg, kötetbe nem válogatta be Szabó Lőrinc, ld. Szabó Lőrinc Összes versei, II. kötet, 614–615. Ha összevetjük a két verset egymással, akkor látható, hogy a helyesírás mellett a második főként a szókapcsolatokban különbözik az elsőtől: „sóhajtoztak… a fák” helyett „nyöszörögtek… a fák”, „aratók bőtorkú dalait” helyett „aratók illatos dalait”, „a záporban felfrissült dombokat” helyett „a záporban megduzzadt dombokat” és „kegyetlen munkát, erőt, szigorú / kitartást” helyett „erőt, kitartást, önzést, szigorú / szeretetet…” – így formálta át a költemény egészét.
28 Szabó Lőrinc, Szénásszekér ment át a városon = Uő, Emlékezések…, 173–175.
29 Szabó Lőrinc Összes versei, II. kötet, szöveggond. Kabdebó Lóránt és Lengyel Tóth Krisztina, Bp., Osiris, Osiris Klasszikusok, 2000, 152–153.
30 Szabó Lőrinc, Vers és valóság…, 18.
31 Kötetben lásd Szabó Lőrinc, Emlékezések…, 171–174.
32 Uo, 173.
33 Uo, 173.
34 Az Est, 1923. jan. 21. 3, kötetben, Szabó Lőrinc, Emlékezések…, 48–53.
35 A rendező: Paulay Ede, Ádám: Nagy Imre, Lucifer: Gyenes László volt.
36 Az előadást 1923. január 22-től 1925. december 16-áig játszották (összesen 60 előadást), rendező: Hevesi Sándor, a főbb szerepekben: Ódry Árpád – Bakó László – Kiss Ferenc – Abonyi Géza (Ádám), Paulay Erzsi – Hettyey Aranka – Cs. Aczél Ilona (Éva), Gyenes László – Pethes Imre – Kürti József – Nagy Adorján – Sugár Károly – Ódry Árpád (Lucifer) (http://madach.hu/old/bibl/FEJER.pdf (2017. július 13.)
37 Uo, 49.
38 Uo, 50.
39 Szabó Lőrinc, Jászai Mariról, Új Idők, 1944. ápr. 22. 460–462.
40 A Heinemann-féle angol Shakespeare-sorozat e darabja ma az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményében található.
41 Szabó, Vers és valóság, 322. Megismerkedésükről bővebben ír Szabó T. Anna a Shakespeare szonettjei Szabó Lőrinc fordításában című disszertációjában, Bp., 2004. (Interneten: http://doktori. btk.elte.hu/lit/szabot/disszertacio.pdf (2017. július 16.)
42 Szabó I. m. 740.
43 Ld. Hlatky Endre 1944. március 22-én kelt levelét, PIMK, Szabó Lőrinc-letét, file: 5.0123.
44 Válasz, 1937. május 257–265., kötetben, Szabó, Emlékezések…, 400–409.
45 Örley István Szabó Lőrincnek címzett levele, kézirat, MTA KIKK Ms 4685/127.
46 A Laczkó Gézának szóló üzenetet Réz Pál őrizte meg.
47 A levél: MTA KIKK Ms 4683/204.
48 Kézirata, MTA KIKK Ms 2273/108, kötetben, Szabó, Az igazi démonizmus [Juhász Gyula költészetéről] II, Irodalmi tanulmányok…, 813–818.
49 Szabó, Emlékezések…, 401.
50 Szabó, Irodalmi tanulmányok… 813.
51 Szervezője a Budapest Székesfőváros Iskolán kívüli Népművelési Bizottsága volt, dokumentumai, MTA KIKK Ms 46748/11–13.