R. Nagy Krisztián: Csak a képzeletem; Forródrót; Cím nélkül

– Cinizmus, te vagy a legjobb barátom.
Cinizmus volt az egyetlen barátom, ami elég szomorú ügy lenne, ha nem éppen Cinizmus ez az egy barát. Így viszont a legszórakoztatóbb felismerés a világon.
Cinizmus és én együtt jártuk a világot hosszú évekig, bűnt üldöztünk, abszintoztunk, nagyokat kacagtunk másokon és egymáson. Aztán egy időben eltávolodtunk egymástól.
Nem sokáig persze. Az univerzum nem elég nagy, se nem annyira komplikált, hogy ne fussunk
újra össze. És akkor megtörténik a csoda – mintha sose váltunk volna el. Nincsenek kínos csendek, nincsenek közhelyes beszélgetések. Minden ott folytatódott, ahol befejeztük.
– Mit csináljunk? – kérdeztem.
– A lehetőségek határtalanok.
– Igen, tudom én…
– A nagy részük borzalmas, még több egyenesen rettenetes, de ne feledd, hogy elvétve, némelyik, szó szerint egy-kettő a maradékból, szinte elfogadható.
– Akkor bizony ezen utóbbiakat célozzuk meg.
– Így van. Hullámvasút?
– Nem is kezdhetnénk máshogy.
Egyszert fent, egyszer lent. Az emelkedőket és a lejtőket valamiért mindenki kifelejti.
– Hova megyünk? – kérdezte Cinizmus.
– Haza.
– Minek? Nem akarsz még haza menni.
Elmagyaráztam neki a dolgot. Nem akarok otthon lenni, de nem akarok maradni sem.
Menni akarok.
– Akkor csak menjünk. Felülünk egy random buszra, és leszállunk, amikor már nem megy tovább.
– Nem. Haza menni akarok, nem csak menni. Amikor megyek valahová, nem csak a semmibe… ezek az egyetlen percei, órái az életemnek, amelyek nem teljesen céltalanok.
Szó szerint. Tudom, hol kezdődik, tudom, mi a célállomás. Van kapaszkodó. Van eleje, közepe, vége. Érted, amit mondok?
– Értem, hogy nincs értelme – rágyújtott egy cigarettára. Tilos volt dohányozni a buszon, de Cinizmusnak mindent szabad. – Beszélj arról, milyen volt, amikor megölelted – mondta unatkozva.

Amikor megöleltem, éreztem a lélegzetét, a szívdobogását. A teste minden rezzenését.
Soha nem gondoltam még valakit ennyire biztosnak. Mindenki más lehet a képzeletem szüleménye, de az én karjaimban akkor egy hús-vér, lélegző, gondolkodó, érző, szerető, gyűlölő élőlény volt. Valaki, aki nem én vagyok, de legalább annyira komplex teremtmény, mint én magam. És abban, hogy ilyen létezik, sosem voltam biztos azelőtt.
Ezt akartam mondani Cinizmusnak, de nem tudtam. Mintha a szavak egy nagyon nehéz kő alá szorultak volna a gyomromban, nem tudtak feljönni.
Órákba tellett, de felmásztunk a párkányra. A vízköpő lerázta magáról a havat, majd elégedetlenül morogva arrébb csúszott.
Szó nélkül cigarettáztunk. Közben fogtuk egymás kezét, mert fáztunk. Fújt a szél, és oldalról az arcomba hordta a havat, de nem bántam, mert a hajadat folyton a szemedbe csapta, én pedig nagyon szeretem két ujjal visszasimítani.
Lábunkat lóbáztuk négy emelet magasságban, és tenger volt alattunk, benne leviathán és néma szirének.
– Sokáig kívánnak még itt ücsörögni? – mordult ránk a vízköpő.

Mosolyogtam, és azt mondtam, igen, és ha már itt van, jólesne két csésze forró tea. Te előrehajoltál és kijavítottál, két bögre forró csoki, igen, valóban, csak nyelvbotlás volt. A vízköpő felháborodottan hápogott egy ideig, aztán legyintett, és eldöcögött forró csokiért.
Amikor lepöcköltünk egy csikket a vízbe, cápák rajzottak köré, mint ebihalak a morzsára. Akkorák is voltak innen nézve, mint az ebihalak, sötét, fürge árnyékok. Megkérdeztél, mi lehet a víz alatt, azt mondtam, nem hiszek a pokolban, de a mennyország kezd nagyon valószínűnek tűnni. Kaptam egy puszit az arcomra, de aztán visszatértél arra, mi lehet a víz alatt.
– Még több víz – landolt mellettünk egy vámpírdenevér. – És a víz alatt még több víz, az alatt pedig még annál is több víz. Az alatt a víz alatt egy másik óceán, az alatt néhány tucat tenger, tó és folyó…

Egészen a világ végéig, ahol már nincs „az alatt” tovább. Ahol már nincs semmi, de annyira, hogy a „semmi” maga sincs ott. Efölött, viszont még a víz legalján Cthulhu alszik valahol.

Mégis ki a fene maga, kérdezted a vámpírdenevért, mire elmesélte, hogy egy elátkozott  farkasember, és most már mennie kell, sajnos, épp csak beugrott szerencsét kívánni.
Mondani akartam, hogy nincs rá szükségünk, de addigra már elrepült és füstté vált.
Egy denevér, ami valójában farkasember, csóváltad a fejed, és játékosan az oldalamba boxoltál, hogy ekkora marhaság is csak nekem jut az eszembe.
Sajnos ebben igazad volt.
Kora reggeli én néha sír, csendben a sötétben. Eleinte ez azért történt, mert Napközbeni én, aki a logikus gondolkodásomért felelt, még nem ébredt fel, Kora reggeli én
viszont kizárólag az érzelmekre koncentrált. Kezdetben jólesett. Sőt segített. Megszabadulunk a könnyektől, a sötétben, egyedül. Aztán a dolog túl rendszeressé vált.
– Na, most már aztán elég legyen! – vágtam magam gyomorszájon, mert kezdtem a saját agyamra menni.
– Nem akarom, hogy felébredjek – mondta Kora reggeli én, ami meglepett, hiszen nem szokott beszélni. – Amikor a logikus Napközbeni előjön, ésszerűen megmagyarázza,
mit miért csináltam, mit miért gondoltam, mit miért érzek, pedig, mint azt most te is pontosan tudod, az égvilágon semmi észszerűség nincs ezekben.
– Tudom. Vagyis tudom, hogy így gondolod, de tévedsz.
– Nem tévedek. Tudod, mi történik, amikor én eltűnök, és Napközbeni én átveszi az irányítást? Azt gondolnád, csak elmegyek aludni, holnap reggelig, de nem. Meghalok,
másnap reggel pedig egy új Kora reggeli én születik. Már nem a közös problémáink miatt sírok. Önmagamat siratom.
– Ez a pohár abszint – magyaráztam legjobb barátomnak, Cinizmusnak – szimbolizálja a lelki egyensúlyomat. Tömény és erős és fekete és nagyon akarja az ember, megrendeli, de amikor már ott van előtte, csak fel kéne hajtania, mégis vacillál, mintha egy pohár méreggel ülne szemben. És akkor ahelyett, hogy leönteném, férfi módra, elkezdek valami furcsa rituálét, a cukorral, kanállal és az öngyújtóval, és egy jó részét elégetem, a maradékot pedig megédesítem, aztán iszom meg.

– Vannak, akik felöntik vízzel – mondta Cinizmus.
– A lényeg, hogy finomítsunk rajta így vagy úgy, mert valójában túl gyenge vagyok hozzá,
hogy a tiszta formájában fogadjam el.
– Hát akkor hagyjuk – mondta Cinizmus –, rendelj egy üveg meggyes sört, azt isszák a kislányok.
– Már így is szétcsaptuk magunkat, lehet, jobb lenne befejezni az ivást. Holnap munka.
– Az a Kora reggeli éned problémája, Késő éjszakai részeg énedet nem hiszem, hogy érdekli.
– Kora reggeli én úgyis egy nyomorult kis pöcs – mondta Késő éjszakai részeg én.

– Van benne valami – feleltem, és elkevertem az enyhén karamellizálódott cukrot a pohárban. Rózsát Cinizmus mutatta be nekem. Illetve pontosítva, Cinizmus ismerte Szarkazmust, aki jó barátja Rózsának. Szarkazmust én sose láttam, de Rózsa sokszor beszélt hozzá, ahogy Cinizmus is – bár ez utóbbi lehet, hogy csupán gúnyolódott, és Szarkazmus valójában csak Rózsa képzeletbeli barátja volt. Rózsa ugyanis, azt hiszem, bolond. Első találkozásunkkor, miután bemutatkoztam neki, lehordott a sárga földig, mert hiszen mi már találkoztunk. Megmondta a pontos dátumot is, a napszakot és az időjárást, és hogy hány galamb volt a látóterében. Cinizmus, hogy mentse a helyzetet, gyorsan felajánlotta Rózsának a nevemben, hogy hazakísérem majd, mivel nekem úgysincs életem, úgyhogy ráérek. Sajnos ez igaz volt. Rózsa elfogadta az ajánlatot, aztán hirtelen öt óra múlva, hajnali háromkor azt vettem észre, hogy a lány a vállamra hajtott fejjel, láthatólag nagyon kényelmesen bóbiskol, nekem pedig a fél arcom feldagadt egy ökölnyom alakú részen.
Rózsa bolondsága mellett még szép is. Ezen pozitív tulajdonságait igyekezte ellensúlyozni azzal, hogy nagyon rosszul csókolt – rosszul, rosszkor, rossz embert. Sajnos az ilyesmi azonban nem mérhető fel, csakis empirikus módon, a visszacsókolás során.

Amikor a visszacsókolást vissza-visszacsókolás követi, a csók csókolózássá fejlődik, és onnantól nincs kiút, hiszen csókolózás közben az élet sokkal elviselhetőbb, mint nemcsókolózás közben. Továbbá csókolózás közben a csók sosem rossz, sosincs rosszkor és sosem történik rossz emberrel, minderre csak utólag döbben rá a józan ész, ahogy a sötét utcákon bolyongva igyekszik rekonstruálni, mi a jó isten történt, miért, hogyan és komolyan? Komolyan?!
– Sajnos ez a helyzet, Józan ész – mondja valamelyik énem, nem teljesen biztos, melyikük,
Egó, Szenvedélyes én, Magányos én…? – Amikor egy Rózsa, aki bolond is, meg szép is, megcsókol, és olyanokat mond mellé, mint például, „Ez volt életem legjobb csókja”, vagy „Azt hiszem, részegen szeretlek…”, akkor ilyesmik történnek.
– Oh, persze, és rám marad a feltakarítás – mondta sértődötten a józan eszem.
– Jól tudod, hogy így megy ez mifelénk – felelte az összes többi énem.
Amikor Cinizmusnak másnap elmeséltem, mi történt, kiröhögött.
Kiderült, hogy nem is havazik inkább, mert már meguntuk. Lemásztunk a párkányról, és kézen fogva átsétáltunk a sivatagba megnézni a hőlégbalon-balettet.
– Hőlégbalett – mondtad.
A mutatóujjamat a szám elé helyezve csendre intettelek, mert már kezdődött az előadás, és nem illett beszélni közben.
A vállamra hajtottad a fejed, én pedig a fejedre hajtottam az enyémet. A hajadnak virágillata volt. Nem tudtam, melyik virág, de ha egyszer szembetalálkozom vele egy réten, tudni fogom, hogy ennek a virágnak te-illata van. És akkor majd szedek belőle, amennyit csak elbírok, és telerakom vele a világot.
A hőlégbalett hosszú volt, gyönyörű, de unalmas. Kicsit sajnáltam, hogy ennyi időt elvesztegettünk rá.
Kártyáztunk. A partnerem vagy nagyon rossz volt, vagy nem is tudta, hogy kártyázunk.

Két lap volt már csak a kezében. Az egyik azonban biztos vereséget jelentett a számára, a másikat kijátszva még nagyon hosszúra nyújthatta a játékot, azonban ez esetben is vagy én nyerek, vagy döntetlen lesz.

– Tudod, hogy van egy harmadik lehetősége, ugye? – kérdezte Cinizmus, aki whiskeyt szürcsölgetve álldogált a vállam felett, és nézte a játékot. – Akár fel is állhat az asztaltól, és elmehet.

Cinizmusnak igaza volt. Ez lenne talán az egyetlen gyors és jó megoldás, ha a partnerem szemszögéből nézem a dolgot.

Kitette a játékelhúzó kártyáját. Cinizmus felsóhajtott. Kidobáltam néhány lapomat az asztalra, hogy életben tartsam a játékot, és ne csak csendben üljünk egymással szemben.
– Unalmasak vagytok – mondta Cinizmus, és elment egy másik italért.

Már én is untam. Menni akartam, inni egyet Cinizmussal, vagy valami. Elvégre nekem is megvan rá a lehetőségem, hogy egyszerűen otthagyjam az asztalt. Ha már nem érdekel sem a játék, mert elromlott, sem a tét, mert már elfelejtettem, mi is volt, akkor mégis miért nem lehet kiszállni?

Forródrót

– Egy barátnőmmel történt, és nem tudom, hogy segíthetnék neki… mármint… túltennie magát. Érted?
Trükkös szituáció. Ez a sor tízből kilencszer hazugság. Van, aki annyira szégyelli a történteket, hogy még a névtelen segélyvonalon is egy ismerősére hivatkozik.
Én pedig mégsem kérdőjelezhetem meg. Az hiányzik, hogy elvegyem egy olyan kedvét a segélyvonaltól, aki még nekem sem hajlandó bevallani, mi történt vele.
Elmondattam vele, amit a barátnőjétől hallott. Hogy történt? Mikor? Kivel?
Egy bulin, részegen, valami ismeretlen sráccal. Elég tipikus.
A baj, hogy mást mondanék egy erőszakolt lánynak, mint a barátnőjének, aki szeretné megtudni, hogy segítsen rajta. Olyan, mintha egy ember egészségügyi tanácsért fordulna hozzám, de nem árulná el, hogy orvos-e vagy beteg.
Tulajdonképpen nem is olyan. Egészen más. Hagyjuk.
– … de ugyebár elég részeg volt, meg smárolt is a sráccal már előtte, szóval…
Íme, az én nagy belépőm:
– Nem. Nem az ő hibája volt. A legfontosabb, hogy tudatosítsa, nem az ő hibája volt.
– De bent történt a mosdóban. Ha sikoltott volna, vagy ha…
– Akkor sem az ő hibája volt. A srácnak semmilyen joga nincs a szexuális aktushoz a másik beleegyezése nélkül. A „nem sikoltottam elég hangosan” vagy „nem löktem el magamtól elég erősen” nem számítanak beleegyezésnek.
– De…
– Ha az én lökött nővérem úgy döntene holnap este, hogy anyaszült meztelenül végigrohan Dublin főútján fél kezében egy whiskys üveggel, másikban egy félig elszívott szál marihuánával, és aztán széttárt lábakkal végigterül egy szemeteskukán, egy elhagyott sikátorban, még mindig nem lesz senkinek semmi joga ahhoz, hogy egy ujjal is hozzáérjen.

Mély hallgatás a vonal túlsó végén.
– Nos, talán egy rendőrnek, hogy lecsukja – tettem hozzá. – De szexuálisan, senkinek.
A nevetéssel együtt tört elő belőle a bőgés.
Jó, ez legalább egyértelműsíti, hogy róla van szó. Vagy nagyon rossz volt a viccem, de ugyan már, legyünk reálisak.
– Nem ismerem a barátnődet, Sarah. Azt kell megtudnod, mire van szüksége. Arra, hogy valaki meghallgassa, vagy arra, hogy tanácsokat adjon neki. Az is lehet, hogy nem akar beszélni róla. A furcsa, hogy akár hiszed, akár nem, ő pontosan tudja, mi az, ami igazán segítene rajta. Csak meg kell kérdezned.
– Azt hiszem, csak beszélnie kéne róla – hangzott a válasz a Sarah-tól.
És Sarah beszélni kezdett, könnyeit nyeldesve. Friss élménynek tűnt. Lehet, hogy csak tegnap történt.
Fülön talált egy szőlőcukor. Kate egy asztallal arrébb épp letette a telefont. Egy tinilánnyal beszélt vagy három órán keresztül. Most kávéivást imitált a kezével. Bólintottam és a billentyűzethez nyúltam.
HARLEKINSZERET: cukor nélkül, légy szíves
KATICABOGÁR: OK

Sarah elmondta, hogy a barátnőjének, ugyebár, fogalma sincs, ki volt a srác, úgyhogy nem is tud a rendőrségre menni. Semmi baj, mondtam, nem számít, hogyha nem emlékszik, mindenképpen menjen a rendőrséghez. A szórakozóhelyen sokan láthatták őket, jó eséllyel térfigyelő kameráik is voltak. Minél hamarabb megy, annál nagyobb az esélye, hogy elkapják a srácot. Márpedig ez nagyon fontos lenne, hogy ne ismételhesse meg a dolgot egy másik lánnyal. Arról nem is beszélve, hogy ha gumi nélkül csinálták, amit nem mondtam, de szinte biztos voltam benne, akkor időben kiderülhet, hogy Sarah barátnője esetleg elkaphatott-e tőle valamit, vagy ne adj isten, ha teherbe esett, megvan az apa… olyan finoman fogalmaztam, ahogy csak tőlem tellett, de így is megríkattam. Szerencsére megvolt a gyakorlatom abban is, hogy lecsitítsam. Ezeken a nyilvánvaló tényeken végig kellett mennünk. Nyilvánvalóan mindez neki is eszébe jutott már, vagy ha nem, eszébe jutna később. Azzal, hogy én hozom fel őket neki, jobb stratégiai helyzetben leszek ahhoz, hogy megnyugtathassam velük kapcsolatban.
Fontos, hogy tudja, bármi hasonló történne, egyáltalán nem az ő hibája volt!

Megérkezett a kávém, egy bátorító vállveregetéssel együtt. Kate visszaült.
KATICABOGÁR: elsütöttem a
KATICABOGÁR: sztorit, amit mondtál
HARLEKINSZERET: igen?
KATICABOGÁR: anyaszült meztelenül végig dublin utcáin
KATICABOGÁR: jól töri a jeget
HARLEKINSZERET: azzal a sztorival eljuthatsz az északi sarkig hátrakötött kézzel
KATICABOGÁR: na de
KATICABOGÁR: mi van
KATICABOGÁR: ha
KATICABOGÁR: aki hív, tényleg végigszaladt dublinon meztelenül, részegen
KATICABOGÁR: és így erőszakolták meg
KATICABOGÁR: nem hiszem, h akkor jól venné ki magát
HARLEKINSZERET: haha
KATICABOGÁR: 😀
Sarah, vagyis pontosabban „Sarah barátnője” azon aggódott, hogy ha elmegy a rendőrségre, és elkapják a srácot, mindenki megtudja, mi történik.
– Nem az ő hibája volt. Nincs semmi oka szégyenkeznie miatta. Ezt ne felejtsd el, Sarah!
De ha az anyja megtudja, biztos, hogy őt fogja hibáztatni, mert nem kellett volna kimennie, és leinnia magát, és úgy öltözködnie, és…
Nem az ő hibája volt. Nem az ő hibája volt. Nem az ő hibája volt.
HARLEKINSZERET: bulismosdós csajt kaptam
KATICABOGÁR: izgi
KATICABOGÁR: mondd neki, h nem az ő hibája
HARLEKINSZERET: gonosz
KATICABOGÁR: ja, ja
KATICABOGÁR: de attól még nem az ő hibája 😛
Sarah-val való beszélgetésem lassanként autópilótára kapcsolt. Sikerült
elérnem, hogy nekiálljon kiönteni a lelkét, nekem elég volt csak beszúrnom néhány érdeklődő vagy bátorító szót, néhány „nem a te hibád”-at emlékeztetőül, és a konverzáció folyt szépen. Egy robot is csinálhatta volna innentől.

Alkalmam nyílt elbambulni kissé, miközben a kávémat szürcsöltem.
Ráírtam Kate-re, hogy kajálunk-e műszak után. Ebben a munkakörben az ember kénytelen volt a kollégáival barátkozni. Olyan emberek kellettek, akikkel őszintén beszélhet, anélkül, hogy lelketlen szörnyetegnek tartsák. Akik tudnak vele együtt egy kicsit cinikusak lenni.
Akik segítenek szellőztetni.
Nem az én hibám.
Kell a szellőztetés.
HARLEKINSZERET: pizza jó lesz? rég beszéltünk, én és pepperóni,
pedig milyen jóban voltunk… 😀
KATICABOGÁR: Meh
HARLEKINSZERET: múltkor még bírtad a pizzát
KATICABOGÁR: na ja
KATICABOGÁR: de egész héten pizzázom, nem volt türelmem főzni
KATICABOGÁR: már megy az agyamra, akármennyire szeretem is
82

CÍM NÉLKÜL

Mindenkinek meg kell halnia. Érdekes, hogy mi vagyunk az egyetlen állatfaj a Földön – legalábbis, azt hiszem –, amely felfogja ezt. És mégis megyünk tovább, csináljuk a dolgunkat, akkor is, ha nehéz, akkor is, ha kellemetlen, a lényeg, hogy kitöltsük valamivel az időt az elkerülhetetlen végállomásig. Valahogy nem lesz mindegyikünk kollektívan öngyilkos az egész céltalanságának megértése után. Úgy sejtem azért, mert az emberek nagy része nem érti meg a céltalanságot. Én ilyen szempontból szerencsés vagyok. Nagyon korán megállapították, mi az én életem célja, onnantól teljes munkaidőben annak beteljesítésén dolgozhattam, és hála istennek nem kell azon töprengenem, mihez kezdjek magammal, miután végeztem.

Nekiálltam belevájni a kőbe a jövőnek szóló magasztos üzenetemet. Gyűlölöm őket.
Elmondhatatlanul gyűlölöm őket. Jobban, mint… jobban, mint mit? Nem gyűlölök semmi mást, hisz az egész tetves világot gyűlölöm. Mi gyűlölni való maradhat az egész tetves világon kívül?

CONRAD

Anyám és apám ítéltek halálra még azelőtt, hogy egyáltalán megfogantam volna. Aztán a halálos ítéletemet szépen sorban aláírták még többen: az anyakönyvvezető, a keresztszülőm, Viet Chang az oviból, a túlbuzgó sebész, valamelyik kormányügynök és a többi. Mint egy nagy rohadt petíció folyt végig az istenverte rohadékok kezén az én halálos ítéletem! Ha basznék az egészre, és nem írnám tovább ezt a szart, akkor mi lenne? Itt maradnék örökre? Életben? Amíg meg nem írom? Valakinek meg kell írnia, másképp nem kerültem volna ide, de ha én nem teszem meg, mert köpök a jövőre, mert nem érdekelnek a hamis eszméik, mert gyűlölöm, őket… Akkor ki írja meg?

BLAISE

A szobában nem volt sok minden, egy pad, egy asztalka. Mivel a hegyoldal szélébe épült a házikó, ennek a helyiségnek ablaka sem volt, így ide akasztottak néhány kolbászt a gerendára. Érlelni…? Száradni…? Fogalmam sincs. Elrágcsálhattam volna őket, amíg írok, de nem volt étvágyam. A helyi (vagy talán pontosabb lenne azt mondani, hogy az idei) ételeket nem bírta túl jól a gyomrom, így egyéves itt-tartózkodásom alatt többnyire koplaltam. Az bezzeg nem jutott eszükbe, hogy erre felkészítsenek!

Meg ugye, az egész, belátható időn belül meghalok dolog sem javított az étvágyamon. A francia katona azt mondta, kijöhetek, amint az inkvizítor elmegy, addig viszont, a saját érdekemben is, rám zárja az ajtót. Hát persze. Mosolyogva elköszöntem tőle. Válaszul furcsán nézett rám. Nem értette, mire az érzékeny búcsú. Az inkvizítor csak ma estére pihen meg a faluban, aztán utazik tovább a város felé. Szegény inkvizítor. Őt nem gyűlölöm. Sem a katonát, sem a falusiakat. A gerendát sem felettem. Itt mindenkit és mindent… szeretek? Kedvelek? Nincs problémám velük? Nem gyűlölöm őket. Néhány évvel születésem után tártak fel. Ahogy mondom. Furcsán hangzik, nemde? A 15. században egy földcsuszamlás betemetett egy francia falucskát, velem együtt, amit aztán az én koromig senki nem is ásott ki. Szegény, szegény katona, aki bezárt ide. Szegény, szegény inkvizítor, akik miatt bezárt ide. Kétlem, hogy ők megúszták volna. Megúsznák. Tessék, mindjárt elsírom magam miattuk. Rég halottak már amúgy is. Én még élek, mégis őket sajnálom?

2065

Szóval, ha jól rémlik, négyéves lehettem, mikor feltártak. Vagy öt. Kaptam egy új játékot. A nappali szőnyegén szórakoztam vele, egy kis majom volt, cintányérokkal a kezében. Ha épp nem volt üres az elem benne, tudott beszélni és összecsapkodta a cintányérokat. Valamint kaptam még egy kifestőkönyvet is mellé. Nem emlékszem, milyen témájút. A fő attrakció igazából a majomhoz járó játékkatalógus volt, több száz másik figurával a lapjain – elvégre a majom lenyűgöző volt egy ideig, de mégiscsak ott volt fizikai valójában, és egy idő után minden lehetősége kimerült. Ahogy az elemei. A többi játékról viszont annyit fantáziáltam, amennyit csak akartam. Bennük sosem merült ki az elem… Anyáék a kanapén ültek, én köztük és a baromi nagy tévénk között, a földön. Akkor még olyan hatalmasnak tűnt a nappali. Mint egy komplett focipálya. Később négy lépéssé vált.

Tehát feltártak. Anyáék nézték a tévében a tudósítást. Nagy hír volt akkoriban, kiürültek az utcák, mert mindenki a tévét bámulta. Engem nem érdekelt. Egy középkori francia falucska romjai közt találtak egy csontvázat platina koponyaprotézissel. Hogy micsoda?! Hát ez hogy lehet? Hát volt a franciáknak a 15. században koponyaprotézisük? Szakértők szerint bizony nem volt! Rejtély!

Az cseszdmeg, rejtély. Később, ahogy az ügy lassanként levedlette magáról a kormány titkosításait, kiköpték, hogy a csontvázon kívül találtak még egy ezüst öngyújtót, hat darab cigarettacsikket, és egy fába karcolt üzenetet, amit ugyan elmosott az idő, a modern vegyszeres kezelésekkel viszont újra olvashatóvá sikerült tenni. Francba az egésszel. Amíg nem fejezem be, nem halok meg, igaz?

1426 Abbahagytam a kaparászást, és rágyújtottam egy cigarettára. Négy darab maradt. Ezeket elszívom, aztán meghalok. Ezüst öngyújtó. Emiatt kellett elrejteniük az inkvizítor elől. Akkor már nem is emlékeztem, hogy kicsi koromban az egyik ovis csoporttársam fellökött, és összetörtem a fejem a betonon. A sebész ajánlotta anyáéknak, hogy rakassanak be nekem egy fémprotézist, mert ha simán összefoltoznak, könnyen lehet, hogy még tízéves korom előtt megállok a növésben. Ha rosszul forrok össze, vagy valami ilyesmi. Szóval így kaptam platinaprotézist a fejembe. Ezt anyáék mesélték el később, mikor a tudósok elővegyszerezték az üzenetet a kőből, és az az én nevemmel kezdődött. Namost a Conrad Blaise nem egy gyakori név. Kösz anya, apa. Híressé tettetek. Egész biztos vagyok benne, hogy ezeket az öngyújtókat csak a felfedezés után kezdték gyártani. Vajon a dizájnere a megtalált darab alapján tervezte…? De akkor honnan jött az ötlet? Egy nagy hurokba van csavarva az egész, ahol látszólag az öngyújtó a semmiből teremtődött. Ez persze lehetetlen. A semmiből nem teremnek ilyen szép öngyújtók. És vajon az aljába dombornyomott RGC alapján nevezték el a céget, amely gyártotta, vagy létezett az RGC akkor már, és a felfedezés után felkereste őket a kormány, azzal a hihetetlenül fontos feladattal, hogy tervezzenek meg és gyártsanak le egy új öngyújtósort…? Elnyomtam a falon az utolsó cigarettát. Nem esett jól. Már fájt a fejem a füsttől. A gyomrom is fájt. Fogtam a kést, és tovább véstem a félbehagyott betűt.

VAGYOK

Ha már paradoxonoknál tartunk, ki írta ezt a hülye üzenetet…? Mert nem én, az biztos. „Vagyok, aki vagyok” – annyit tudtam, hogy Biblia-idézet, de életemben nem olvastam a Bibliát, és ha rajtam múlna, nem egy huszonhatvannégymillióféleképpen félreértelmezhető könyvből idéznék. Inkább valami olyasmit, hogy „hey, az időutazás receptje a következő: két kanál cukor összekeverve egy mikrosütővel, és egy csöves feláldozandó a telihold alatt, miközben egy dél felé néző kacsa szemébe bámulunk.” De nem – be kellett magolnom az egész üzenetet, hogy pontosan azt írhassam, amit a jövőben megtaláltak. Megtalálnak majd. Miért? Még mindig nem tudom megérteni, de ragaszkodtak hozzá. Azt hiszem, a fejesek sem értették, hogy működik az időutazásuk. Ha csak nagyjából jegyeztem volna meg az üzenet tartalmát, és kábé úgy írom le, ahogy rémlett, akkor is törvényszerűen pontosan azt az üzenetet írnám fel, ami eljut majd a jövőhöz. Ami eljutott már a jövőhöz. Nyilván!

Mikor megérkeztem, legszívesebben mindenkinek elmondtam volna, mennyire nem éri meg továbbszaporodniuk, mert a leszármazottaik mind gyűlöletes idióták lesznek. Nem mintha hallgattak volna rám, mintha változtatni tudtam volna az egészen. Épp csak el akartam venni a kedvüket. Érezzék ők is rosszul magukat egy kicsit.

Mert akkor még őket is gyűlöltem. Most már nem. Rájöttem, hogy őket nem. Ők okésak. Nem ismertek. Mármint… nem ismertek a hírverésből. Csak személyesen. Jól megtanultam az ekkori francia nyelvjárást, úgyhogy könnyen beilleszkedtem. Ugyanolyan voltam, mint ők, ami egy nevetséges iróniája az egész történetnek. Egy idegen időben voltam életemben először olyan, mint mindenki más, miközben egy kicsit sem hasonlítottam rájuk! Egy időre el is felejtettem, hogy sokkal jobban kirívok közülük, mint az otthoniak közül valaha is. Mégis.

Úgy nőttem fel. mint a világ első időutazója. A kormány rendesen felmérte a terepet, és én voltam az egyetlen ember, akire passzolt a név, a protézis, a születési év… Elvégeztek néhány DNS-tesztet is, amelyek mind egy-egy feltartott hüvelykujjal jelezték, igen, ő az emberünk. A világ leghíresebb emberévé váltam, mielőtt betöltöttem volna a nyolcat.

Ennyit a világomról. Vagy mégsem. Úgysem tudok elszakadni a témától.

Ők azt mondták, azért vagyok híres, mert a világ első időutazója leszek. Én el is hittem nekik.

AKI VAGYOK

Persze tök jó volt. Hirtelen én lettem a figyelem középpontja, a csodagyerek. Közben a tudósok megállapították azt is, hogy harminckét évesen haltam bele abba, hogy a tetőgerenda összetörte a mellkasomat, szétpréselte a tüdőmet és a szívemet, péppé zúzta a mellizmaimat. Juhé.

Akkor még nem érdekelt. Fel se foghattam tizenakárhány évesen. Örültem neki, hogy én vagyok a sztár a suliban, és hogy mindennap egy nagy fekete autó hoz és visz, külön kormánymegbízott sofőrrel. Nagyon menő volt. Aztán kicsit idősebben elkezdtek rám bukni a lányok. Carpe diem.

Utálatos ribancok.

Dehát basszus, egyszer nőhet fel az ember! Én csak azt a fajta felnövést ismerhettem meg, amely során az ember tudja, hogy harminckét évesen majd szétlapítja egy kibaszott gerenda. Ha ezt felfogom magamnak, szerintem begolyózok, mielőtt betöltöm a tizennyolcat.

Az első és legfőbb pofáncsapást Margereth hozta magával. Szép lány volt, és az átlag barátnőimhez képest okos és vicces. Ő volt az első ilyen. Azelőtt csak a libák ragadtak rám. Csak azért, mert híres voltam. Ő szerényebb volt, nem közeledett hozzám. Naná, a képemet az egész tetves világ ismerte, gondolom félt, hogy nincs esélye. Mindez az egyetemen történt. Történésznek tanultam, és mellé még francia nyelvet. Már ekkor készítettek a nagy küldetésemre.

A VAGYOK KÜLDÖTT

Margarethnek hosszú, sötét, göndör haja volt és barna szemei. Imádtam. Gyönyörű volt. A sok plázacica után meglepetésként ért, hogy lehetséges olyan viszony két ember között, mint Margareth és köztem. Az első beszélgetésünk olyan volt, mintha egy régóta elkezdett konverzációt folytattunk volna. Nem voltak kínos csendek, nem volt kétszínűsködés, strategizálás, csak egyszerű, őszinte beszélgetés, két ember között, akik azonnal megtalálták a közös hangot. Fogalmam sem volt róla, hogy egyáltalán létezik ez a legendás „közös hang”!

A harmadik randink után egy szabad óránkban összefutottunk az egyetem kampuszán. Sétáltunk, és valahogy az előző kapcsolatainkról való beszélgetésből a jövőre terelődött a szó – mit ad isten, olyan dolgokról kezdtem beszélni, mint a megállapodás, házasság, családalapítás. Tudom, túl korai három randi után, így is, úgy is, de soha nem éreztem hasonlót senki iránt, és a lelkesedés győzött a józan ész felett. Túlságosan tetszett az egész. Azt hiszem, kicsit szerelmes voltam.

ENGEM HOZZÁTOK

Margareth sírni kezdett és elfutott. Ha azt mondom, elfehéredtem, felületes vagyok. Úgy kifutott a vér az arcomból, mintha sejtette volna, hogy mindjárt felrobban a fejem és az elől menekült volna. Sprinteltem a lány után, amint cirka tizenöt perc után végre levegőhöz jutottam.

Utolértem Margarethet. Úgy meg voltam ijedve, mint még soha. Kérdeztem tőle, mi a franc rosszat mondtam? Elmondta, hogy rám sem bír nézni. Kicsit felhúztam magam. Nem voltam épp az a szívdöglesztő alkat, de a tekinteteket se taszítottam azért. Nem ez volt a baja. Mióta randiztunk, folyamatosan velem álmodott, mondta. Ez eddig jó, nem? Csakhogy ő nem velem álmodott, hanem a majdani velem. Avagy hajdani velem. Nem tudom, említettem-e már, hogy a világ nagyobb hányada ekkor egyetlen fényképről ismert engem: a csontvázomról készült képről. Hús, bőr, szervek, személyiség, nem mellékelve. Sikolyba csúszott állkapocs, széttrancsírozott bordák. Megtekinthető a Metropolitan Múzeumban, New Yorkban, reggel nyolc és este hat között. Diákoknak és nyugdíjasoknak kedvezmény.
A lány egy 800 éves hullával randevúzott. Valakivel, aki 10 éven belül meghal. Én pedig komoly kapcsolatról hablatyoltam neki. Mekkora barom vagyok…! Mi az istent vártam én el tőle?! Hogy szeressen belém, aztán jöjjön hozzám feleségül, majd egyszer csak felvesz a fekete autó, és azt mondom, pá szívem?

KIVONULÁS

Akkor fogtam fel, hogy mi vagyok. Időutazó egy nagy büdös faszt. Egy hulla. Azért vagyok híres, mert egy járó, beszélő hulla vagyok. Éljen a világ első élő-halottja! Hívjanak meg talkshow-kba és rádiókba. Hogy érez efelől monsieur Blaise? Lássuk csak, harminckét évesen meghalok, de hatéves korom óta stabil munkám van a kormánynál… Szerencsére soha senki nem mondta, hogy az lehetek, ami csak lenni akarok, hogy beteljesíthetem a vágyaimat, hogy megválaszthatom a saját utamat, hogy szabadon hibázhatok és tanulhatok ezekből a hibákból, úgyhogy nincs igazán koncepcióm minderről, csak annyi, mint az átlagembernek arról, milyen lehet sárkányon lovagolni, egy fantasy film alapján. Persze, tudom, mit jelentenek ezek a dolgok, intellektuális síkon, de nem hiszek bennük. És, hogy teljes legyen a kép, gyakorlatilag nem rendelkezem semmilyen szintű empátiával, mert soha életemben nem kellett senki helyébe belegondolnom magam, mivel én voltam az univerzum legkülönlegesebbje. De önnek ugye van ez a dolga, mi is volt a szó…? Empátia, igen. Játsszunk empátiásat, tisztelt műsorvezető ember: Próbálja elképzelni, próbálja átélni, amit tőlem vár el a világ, hogy átéljek! Meg fogok halni, bassza meg, meghalok! Egy rohadt gerenda kipréseli belőlem a szuszt néhány éven belül! De ön mint a világ első… Meg fogok halni! Meg fogok halni! Tudom, hogy mindenki meghal, maga is meg fog halni, de rohadtul nem érdekel senki más, csak én! Én, én, én! Mert nekem rosszabb, mint maguknak. Maguk legalább nem tudják, mikor és hogyan. Milyen felszabadító érzés lehet! Remélem, fájdalmasan és hosszasan!

Megreccsent fölöttem a gerenda. Meg sem rezzentem, túl dühös voltam. Azonkívül még nem fejeztem be az üzenetet, ergó nem halhattam meg. Addig nem. Ráérős…
Lassan ugyan, de haladtam. Szép 21. századi angolsággal. Nehogy már azt higgyék, egy nem-időutazó francia akarta megviccelni őket… Miért írok nekik? Gyűlölöm őket.
3:14
De ön, mint a modern világ leghíresebb embere… Mint azt felméréseken keresztül kimutatták, Jézus Krisztus még mindig híresebb volt nálam. Érdekes, hogy mindketten arról voltunk nevezetesek, hogy meghaltunk egy-egy elképesztően lényegtelen ügyért.
Lehet, hogy feltámadok majd…? Nem. Vagy ha igen, a csontvázamat valahogy sikerül itt felejtenem. Egy rohadt csontváz, ennyit hagyok hátra magamból. Egy csontváz, egy hazug jópofizós üzenet a mocskos jövőnek, egy tetves öngyújtó és hat cigicsikk.
Vigyázz jövő, jön Conrad Blaise és a legendás kincseskamrája, tele minden földi jóval!
Utolsó sor.

ÁMEN
…Gyűlölöm őket, gyűlölöm a jövőt, gyűlölöm, utálom! Undorító, rettentő, gyűlöletes rohadékok, akik megöltek engem!
Nem akarok meghalni, nem akarok meghalni, nem akarok meghalni, nem akarok, nem akarok meghalni, nem akarok meghalni.
Dübörgés kintről, és néhány kiáltás.
Istenem! Segíts! Csak ne fájjon!
Nem akarok meghalni. Nem akarok élni.