Irena Brežná: A hálátlan idegen

(próza, Vályi Horváth Erika fordítása)

A sötétített üvegű rabszállító behajt az udvarba. Felmegyek a lépcsőn, a váróteremben belelapozok a bulvárlapokba. Ebben az intézményben csak ezek jelentik a színt.
Beleolvasok egy gyilkossági esetbe, amíg meg nem jelenik egy kedélyes rendőr.
– Mi ez az ügy?
– Szervezett bűnözés. Azért jönnek ide, hogy lopjanak. Pedig itt nincs önkiszolgálás.
A fiatal vádlott támolyogva bejön, a szemét forgatja, reszket, beesett mellkasát báránybőr kabátja alá rejti.
– Elvonási tüneteim vannak. Kiengednek?
A védőügyvéd tágra nyílt, világoskék szemmel az iratokat tanulmányozza. Izgalmában összekócolja göndör, barna hajfürtjeit.
– Az még nem elég indok, hogy börtönbe kerüljön, mert ellopott három parfümöt.
– Már nem bírom, ráz a hideg, felszökött a vérnyomásom, két napja nem lőttem be magam.
– Milyen gyakran van rá szüksége?
– Négy-öt óránként, itt szennyezett a heroin, nem tart sokáig a hatása. Nálunk, odahaza sokkal tisztább az anyag, egy gramm két hétre is elég.
Ez hazafiasan hangzik, a vádlott révetegen maga elé bámul. A csengő jelzését követően belépünk a tárgyalóterembe.
– Kérem a bíróság és az önök országa bocsánatát. Letértem a helyes útról, ígérem, hogy soha többé nem lopok, becsületszavamra.
Kidíszítem a szavait, hozzáteszem, hogy „tisztelt bíróság”, „az önök csodálatos országa”, és a „becsületszavamra” kimondásakor hangom elcsuklik a meghatottságtól.
Az idegenszerű pátosz bizalmatlanságot szül. Csak az ügyvéd hallja meg az idegen szó barátságos hangjait, majd heves védőbeszédbe kezd.

A tolmácsszerződésben az áll: azt kell becsületesen visszaadnunk, amit a felek valóban mondtak. A szándékosan elferdített tolmácsolásért többéves szabadságvesztés jár. Mindig kellő időben, ápoltan kell érkeznünk a tolmácsolásra. Csakhogy én túl kócos vagyok az ilyen tökéletesen fésült feladathoz. A másik ember sorsa kiűz a nyílt tengerre, a szél megtépázza az érzelmeimet és a gondolataimat.
A folyosón a vádlott engedélyt kér, hogy rágyújthasson.
– Miért is ne, nem vagyunk mi olyanok… – szól a rendőr, és együtt cigiznek.
– Gyűlölöm a dílereket – mondja a fiatal férfi. – A pályaudvaron állandóan ott ül egy díler, a nyelvével játszik, ez azt jelenti: van nála kokain. Legszívesebben kitekerném a nyakát.
– De ez csak az ön rögeszméje – próbálkozom a terápiával.
– Igen, kell hogy legyen az embernek akaratereje, ám a kábítószer tönkreteszi az akaratot. Valamikor bokszoltam, száz kilót nyomtam. Ha ma nem engednek szabadon, anyag nélkül szörnyű éjszaka vár rám. Sokan megfulladnak a saját nyelvüktől.
A vádlott tisztelettel és gyűlölettel beszél a drogról, barátnője és ellensége, anyja és apja, az ég és a föld, és maga az élet is egyben. Nincs már semmije, amit neki adhatna, csak a teste, így azt ajándékozza oda, hogy tönkretegye. Jó beszédtémát szolgáltat azzal, milyen hősiesen teszi ki magát az önpusztításnak.
– Az a gond, hogy gyűlöli magát. Erről van szó, nem a börtönbüntetésről, vagy arról, szabadon eresztik-e. Hogyan tanulhatná meg szeretni önmagát? – kérdezem gondolataimba feledkezve, ám az ügyvéd türelmetlenül felszólít: csak tolmácsoljak, mert ez a feladatom.
– Azzal az indokkal nyújtotta be a menedékkérelmet, hogy a hazájában háborúk dúlnak. Milyen háborúra gondolt?
– Az a rossz, hogy egy heroingyár üzemel ott a közelben.
A vádlott lehunyt szemmel szívja a cigit. Megszólal a csengő.
– Négy hét vizsgálati fogság, aztán kiutasítást előkészítő őrizet, majd kiutasítás.
A bíró igyekszik semleges hangon közölni az ítéletet. A rendőr felocsúdik az ábrándozásból, és elvezeti a vádlottat.
– Csak azért csukták le, mert idegen. Így válik az ember bűnözővé. De hiszen mindenkinek joga van azt művelni a testével, amit akar – jelenti ki felháborodottan az ügyvéd, aki most úgy néz ki, mintha kapott volna egy fülest. Göndör fürtjei csapzottan a fülére lapulnak.
– Nem áll módomban szabadon ereszteni. Heroinra van szüksége, hamarosan ismét a vádlottak padján ülne – közli letörten a bíró.

Már a nevem sem az enyém. Az emberek akadozva ejtik ki, kopogó, nehézkes hangzást kelt. Ez elég tartós indok, hogy kényelmetlenül érezzem magam. Beszédmódom az új nyelvben szintén darabosnak bizonyul. Vétek egy hibát, a lyuk kitárul. Az itteniek szeretik a sima, egyértelmű helyzeteket, a bebetonozott lyukakat. A tanár próbál meggyőzni:

– Alkalmazkodj! Képzeld azt, hogy mész az utcán, és mindenki azt hiszi, idevalósi vagy.

De tudom: árulkodó holdvilágképem úgyis felfedi az igazságot. És akkor mi van?

Az arcomat nem szeretném hosszúkás alakúra leszorítani, és gyökeret ereszteni itt, mint a búzaszem.

A réteket villanypásztor-kerítésekkel szelték fel apróbb darabokra, a tehenek Magánterületet jelző táblák mögött legelésztek. Nálunk odahaza végeláthatatlan rétek húzódtak mindenfelé, egészen a halálsávig. Az itteni legelő nem volt közös, a halak is a magántulajdon részét képezték. Hogyan szaladhattam volna el egészen a napig, hogyan kiabálhattam volna a végkimerülésig, ha egyszer itt minden magánterület?
Az illendőség határát átlépő, túláradó érzések itt csak felesleges gyanút ébresztettek. Attól féltek, hogy valaki kisajátítja a magántulajdont. Senki nem ismerte a kását főző varázsfazék meséjét, a kásáét, ami kifut és elterül a konyhapadlón, elhagyja a házat,  és hömpölyög az országban, egyre messzebb és messzebb. Az itteniek az igazságtalan rendszerünk borzalmas történeteit kedvelték, ezeket hallgatva ellágyult a tekintetük.

Meg is öleltek volna, de az efféle bizalmaskodást mégsem engedhették meg maguknak.
A test magántulajdon, melyet láthatatlan vasfüggöny véd.
– Előbb elkérik az útleveledet, hogy meg merjék simogatni az arcodat – mondta Mara.
Fel akartam őket szabadítani az átok alól, odaléptem hozzájuk, de ijedtükben összerezzentek:
– Milyen szörnyű életed volt, szegénykém, de nálunk már jó lesz minden – és kezet nyújtottak búcsúzáskor.

A régi énemet egyetlen mosógép sem mosta olyan tisztára, hogy teljesen új, kifogástalan életet kezdhessek. Hálásnak kellett volna lennem, hogy itt élhetek. Lehetőleg azonnal, a megfelelő időben. Kinek és miért kellene a megfelelő időben hálásnak lennem azért, hogy egy jobb világban ilyen rosszul érzem magam? Ott érezzük magunkat igazán otthon, ahol nyugodtan moroghatunk – és nekem nem volt otthonom.

Kora reggel, tanítás előtt újságkihordást vállaltam, a lapot a villák ajtaja elé, a küszöbre hajítottam, a kocsizörgés ütemére énekeltem. Ez volt életem első munkája. Azt mondták, hajoljak le, és óvatosan helyezzem az újságot a küszöbre, majd csendes léptekkel távozzam. Az öltözékem pedig ne legyen feltűnő, hiszen a társadalmi ranglétra legalsó fokán állok, a szerepek nem keveredhetnek. – Ezek itt zavartalanul alakultak ki sok évszázad alatt, és jól beváltak – figyelmeztetett a főnök. Saját forradalommentes szavai hallatán felnevetett, és sajnálkozott, hogy a világ már csak ilyen. Pirkadatkor továbbra is egyenes derékkal, kiengedett, lobogó hajjal lépkedtem a kocsim mögött.

A főnök irodájában időközben egyre csak gyarapodtak a villalakók panaszai.

– Ha nem fogja össze a haját, fel kell bontanom a szerződését.

Engem nem lehet betörni, megzabolázni. A hajam fürtökben a vállamra hullott, sűrű, göndör sörényemet reggelente, gyönyörre éhes tekintetek kereszttüzében, mindig az ablaknál fésülgettem. Csakhogy valaki összeszedte az udvaron a hajcsomót, az üzenetet vécépapírba csomagolta, és besüllyesztette a postaládánkba. Ez nem kincs, csupán szemét, amit le kell húzni a vécén. Egy szót sem írtak az üzenethez. Ez a pehelykönnyű csomag sokatmondó jelentéssel bírt, tényleg volt súlya. Nyomasztó nyugalom uralkodott mindenütt, itt még a gondosan összekötözött fekete szemeteszsák is csillogott. Már láttam, ahogy engem is eltakarítanak. A csodás, frissen lehullott lombkorona ugyancsak szemétnek számított. A sóvár, hangos lombporszívók körbe-körbe cikázva szippantották be a bizalmasan ismerős levélzizegést.

Az állandósult sebezhetőségtől minduntalan sírhatnékom támadt, minden egyes rúgásnál kibuggyantak a könnyeim. Egy emberi tett teljesen kizökkentett eddigi világomból. Semmi másra nem vágytam, csak hogy elhagyjam ezt a tisztára söpört ürességet, és visszatérjek a városunk járdáira, ahol úton-útfélen szemét hever. Ott az otthon, ahol felismerem az élet nyomait. Idegenben a bűz a haza illatává vált, ez jelentette a szabadságot.

Sápadtságából és homályos testformájából ítélve ez a fiatal nő már hetek óta börtönben tengődhet. Mozdulatlan testében csak úgy cikáznak a gondolatok. Görcsösen összerázkódik, pici kék szeme világít, mint a kútakna víztükre. Látszik, hogy sírt. Nem érti, milyen bűnt követett el, gondolatai akadályokba ütköznek. Reggeltől estig idegen házaknál takarított, mindig szorgalmas és engedelmes volt. Amikor a barátja rábízta, vigyen el egy csomagot egy másik országba, pusztán jó szándékból tett eleget a kérésnek. Előrehajol, olyan kézmozdulatot tesz, mintha újból kiürítené a szívét. Szolgáltatásaiért nem kapott pénzt, szóval hajlandó segíteni, senkinek nem tud nemet mondani, főleg neki nem, aki olyan jó volt hozzá.

Gyermekkorában megismerte, mi a szegénység, és ez a férfi segített, hogy kiutazhasson,
és pontosan ugyanolyan farmert vett neki, amilyenre mindig is vágyott, rá se nézett
az árcédulára. Még sosem találkozott ilyennel. Kulturált úriember, de elég zárkózott.
Nem igazán értette, miért viselkedik így. Amikor három hónappal ezelőtt tizenöt rendőr
tört rá a lakásában, akkor fogta csak fel, hogy egy drogbáró barátnője volt. Rászegezték
a kibiztosított fegyvert, pedig a férfi már rég messze járt. A vádlottak padján ül, izzadt
tenyerét morzsolgatja.

– Szívesen segítek, csak mondja meg, miben állhatok a rendelkezésére.

Felajánlja a nyomozati bírónak a szolgálatát, ám az nem akar tőle semmit, további nyolc hét vizsgálati fogságot vet ki rá.
A rendőrnő visszateszi a kezére a bilincset.
– Hogy érzi magát a fogdában? – érdeklődik az ügyvédnő.
– Azzal a gyilkossal, akivel egy cellában vagyok, nincs közös témám. De mit lehet itt csinálni, egész nap a tévét bámulom, mindig csak a tévé – veti oda grimaszolva a fogoly.
– Szereti még a barátját?
A rabnő, talán túl gyorsan is, a fejét rázza.
– Hiszen mindent elveszítettem miatta, a lakásomat, a munkámat, még ha a takarítás feketemunka volt, és rosszul is fizették. Most pedig tarthatok attól, hogy majd bosszút áll rajtam.
Védekezően összehúzza magát.
Az ügyvédnő elgondolkodva így szól:
– Még sohasem képviseltem olyan nőt, aki önszántából cselekedett volna.
A nő bűntette mögött értelmi szerzőként vagy felbujtóként mindig egy férfi áll.
– A gyengeség is egyfajta bűncselekmény – jelentem ki –, ha a nő nem szegül ellen, nem szedi össze az erejét, hogy átlépjen a túloldalra. Kényelemből, tudatlanságból, óvatosságból, vagy akár félelemtől vezérelve engedelmeskedik.
Mert képtelen elhagyni a hamis és rossz embert.
A férfi olyan vidékről származik, amely közel áll hozzám. Pár helység- és vezetéknevet említünk, mintha rokoni összejövetelt ünnepelnénk. És már el is sodor az ismerős hullám. Vadul gesztikulálok, nem veszem figyelembe, hogy ebben az országban a kéz szava elárulja, nem tudok elköteleződni, alkalmazkodni, és kordában tartani az érzelmeimet. Az ügyvéd megpróbál kirángatni a tutajára ebből az örvényből – teste megmerevedik, szaggatott mondatokban beszél, egyik jogi kifejezést a másikhoz rendeli, mint az egymáshoz szögelt
léceket.

Minél több itt a fal és a szabály, annál inkább vágyom a szabadságra. A börtön egy mocskos kolostor, mely őrült reményeket ébreszt. A tettes eddigi útját már megismertük.

Beáll valamilyen fordulat? Hogy ezt az órát, amikor itt vagyunk a vádlott tettei miatt ebben a teremben, amelybe nem hatol be a nappali világosság, öntse el végre a fényár. Ezért vagyok itt, a tolmácsolás csak ürügy.

– Nincs is olyan rossz hírem az ön számára – mondja az ügyvéd a helyi szokás szerinti tartózkodó módon. – Ma szabadon engedik.

A fogoly lassan eszmél, és felemelkedik görnyedt testtartásából. Ökölbe szorított ujjai megmozdulnak, és amikor a két őr belép a terembe, az ügyvéd névjegykártyáját ügyesen a zoknijába csúsztatja. Fürgesége elárulja, hogy otthon van a sitten. Dicséri a börtönkosztot, vasárnaponként rántott szeletet kapnak, és desszert is van, méghozzá fagylalt. Bár a többiek tisztelettel bánnak vele, és mindene megvan, mégis legszívesebben törne-zúzna, amit csak ér, na de miért? Ebben a megőrzőben mindenféle döntéshozatal alól felmentik, mintha vattából lenne. Búcsúzáskor egyenesen áll, megilletődötten néz utánunk, a keze a szívén, mintha az anyja és az apja hagyná el.
– Ártatlan? – kérdezem az ügyvédet.
– Egy tucat eset van a rovásán az egész földrészen, de eddig nem tudtak semmit rábizonyítani.

A világoskék egyenruhát viselő fegyőr széles matrózléptekkel halad át a hosszú folyosón, és kikísér bennünket a börtön recepciójáig. A recepciós hölgy szép napot kíván, mintha egy vasárnapi sétahajókázást követően a szárazföldre bocsátaná az utasokat.

Vályi Horváth Erika fordítása

—

1 Irena Brežná Die undankbare Fremde (Galiani, Berlin, 2012) című regénye elnyerte
a svájci irodalom nagydíját (Eidgenössischer Literaturpreis), és a kötet szlovák fordítása
bekerült az Anasoft Litera legjobb tíz könyve közé.