Száz Pál: Szomszédolás az elvtársakkal
Soóky László Egy disznótor pontos leírása című darabjáról (kritika)
Kezdetben vala Búcs. Búcs vala az első és egyetlenegy, a világ köldöke, minden más, így Madar, Bátorkeszi, sőt Komárom, de még Budapest, Prága és Moszkva is csak ezután lettek meg. A sors fintora persze, hogy a végidőben, amely folyamatosan történik, éppen megfordítva zajlanak az események: kívülről jön a parancs, onnét jönnek a tankok, oda viszik ki a népet, onnét hozzák a mindenkori hatalom mindenkori elvtársait. Paradicsomi állapotokról szó sincs, ennek tán még az emléke is homályba veszett. Búcs, a világ köldöke az események esetlegességének (vagy sorszerűségének?) kiszolgáltatott, az alárendelt „félreeső hely”. Soóky László idén júniusban bemutatott monodrámája, ahogy az azt megelőző A nagy (cseh)szlovákiai magyar csönd is, e világ félreeső köldökének történéseit járja körül. S a locus topográfiájának komédiája, beágyazottságának szükségszerűsége a színpadot, a tettek és szavak mezejét mint a mikroszkóp (górcső) alá helyezett mintát engedik elképzelni: cseppben a tengert. A provincia a Nagy Történet vagy a Történelem eposzát töredékességében, esetlegességében szatíraként tudja csak ábrázolni, mint a békák és egerek harcát. Jelen esetben a disznó emberek és emberi disznók lázadásmentes küzdelmét. Ahogy a darab dramaturgja, Varga Emese fogalmaz a műsorfüzetben: „A provinciának is lehet emberi arca, hiszen a disznóknak is van nevük.”
A Dialóg társulás, amely Soóky e két darabját a világra segítette, jó érzékkel szól bele a nagy (cseh)szlovákiai magyar színház csöndjébe: a két előadás nemcsak e közönségnek, de e közönségről szól. Minden vádló szándék nélkül állítható, hiszen több oka is van (pl. a szlovmagy dráma helyzete, urambocsá, hiánya?) annak, hogy profi színházaink megfeledkeznek (mikro)társadalmunk kérdéseiről, vagy a múltfeldolgozás hiányáról – habár a Thália színház utóbbi évadjain végigtekintve érzékelhető ilyen tendencia, s A nagy (cseh)szlovákiai magyar csöndet is műsorra tűzték.
Minden gettóromantika mellett azonban a szerző kiváló érzékkel úgy kerüli el a belterjességet, méghozzá úgy, hogy folyamatosan játszik vele – a búcsi realitás (gyakran valós eseményeket, szereplőket dolgoz fel), és az ún. örökérvényűség, ahelyett, hogy konfliktusba bonyolódna, inkább átjárások soraként teszi értelmezhetővé mindkét darabot. Az előadás esetében ez nyilván az adott közönség reakcióit is meghatározza – ennek feldolgozása akár izgalmas recepcióesztétikai esettanulmány is lehetne.
Az értelmezés zónái koncentrikus körökként terjednek, akár a hagyma rétegei, talán valahogy így: a világ köldöke (Búcs) → kistérség (környékbeli falvak, Komárom) → Mátyusföld → szlovmagy → Csehszlovákia → keleti blokk. A Disznótorban e szférák kivált kirajzolódnak, hiszen rögtön az elején felsejlenek a disznótort illető regionális különbségek, s az első sztori is Gömörben, a pelsőci fennsíkon játszódik (bár ez overtúraként is dramaturgiailag kissé kilóg).
A „hermeneutikai hagyma” azonban nemcsak térben, de időben is terjed. A Disznótor a ’68-as eseményeket járja ugyanis körül, illetve azt, ahogyan ezek az események e mikroközösségre hatnak. A befogadás rétegei így generációfüggőek is, hiszen másként nézi/olvassa a darabot az, aki megélte (s milyen élethelyzetben), és máshogy, aki másodkézből értesült az eseményekről (s hogyan). Az átjárás azonban itt is remekül sikerül. Izgalmas kísérlet lehetne középiskolások előtt játszani a darabot – ez a fent felvetett esettanulmánynak is speciális részét képezhetné…
Soóky darabjának alcíme, a „mesélőszínház” leképezi a próza teatralitását. A mesélés, a sztorizás színháziasságát a disznótor és pálinkafőzés kollektív és profán rítusára, a szomszédolás spiccesen döcögő koreográfiájára járatja a szöveg. A narratív és mimetikus elemek közötti átbillenéseket a játszó-mesélő Lajos András kiválóan kezeli, noha egyes esetekben nagyobbat döccen a kelleténél, s így több hatásszünet is üresjárattá fajul. A szerepek elkülönítése azonban ragyogóan sikerül (kiváltképpen a Lajos szomszéd, Lajos szomszéd, Lajos szomszéd és Józsi szomszéd alkotta „kar” alakjainak megszólaltatása), mint ahogy a szöveg prozódiája által adott színházi pillanatok meglovagolása is. A távirati stílusú, nézőpontváltó rövid mondatok, és az ária-szerű futamokat produkáló, az irónia ornamentikájával túlretorizált hosszúmondatok közötti váltások dinamikáját Lajos remekül teremti meg – éppen ezért az előadás ritmusának helyenkénti megbicsaklása még zavaróbb.
Az alakítást azonban nemcsak a narráció és mimézis, valamint a szerepváltások strukturálják, de a jó érzékkel szerkesztett és végigvezetett színpadi eszközhasználat is. A tárgyak sorra abból a hordóból kerülnek ki, amellyel a játszó az előadás kezdetén a hátán cipelve belép. Ebből hangzik fel a zene (Márkos Albert munkája), s ez a hordó alakul tankká is, melyből Markaszan őrnagy elvtárs peckesen kémleli a terepet. Az előadás egyik izgalmas megoldása a tárgyszínház eljárásainak használata, amely a narrációval kerül kontrasztba: a Markaszan vezette vonuló hadosztály például borosüvegek és poharak (stb.) soraként jelenik meg. „Legelöl egy nyitott UAZ, mögötte egy T 54-es tank, melyből derékig kilátszott Markaszan őrnagy, aki nagy elszántsággal cigarettázott. A tank mögött tizenhét Volga, a járás TSZ. elnökeinek színe-javával, majd Ölveczky Feri bácsi a 603-asban, mögötte Apró Antal járási pártelnök piros zsigulija, a sor legvégén pedig egy ezred szovjet kiskatona, futólépésben.”
A kosztüm pedig – s különösen az otromba, sokzsebes halászmellény – nemcsak miliőteremtő hatású, de funkciójában a hordóhoz hasonlóan Pandora szelencéjeként rejti a tárgyakat. Igaz, a zsebekben való elvétett matatások még pontosításra szorulnak.
Összegzésként elmondható, hogy a darab (a szerző kedvenc szavajárását idézve) a kóklerség természetrajzát térképezi fel Búcstól Komáromig, s persze azon is, az óperencián is túl. A tragédia ezúttal elmarad – ellentétben a Csönddel, amely a háború végétől Sztálin haláláig követi a „(cseh)szlovmagy” eseményeket, az anyag így több komor pillanatra is okot szolgáltat. Az egyetlen igazán tragikus pillanat ebben az állati-emberi világban Gyuri, Rozsdás, Tarka és Jenüs (a disznók, akik a Luzsicza Árpád készítette plakáton is megjelennek) szerencsés szökése, amely rossz véget ér: a falu kutyáinak martalékává lesznek. A tragédia hiányának tragikusságát – ti. hogy minden ugyanúgy, sőt még rosszabbul folytatódik – talán jobban lehetett volna érzékeltetni, a szöveg feszessebbé hangolása erre talán rásegíthetett volna, ahogy az alakítás nonverbális eszközeinek helyzetkomikumon, groteszken túlmutató árnyalása is. A darab esztétikai erényeit (mint a dramaturgiai szerkesztettség, az alakítás és a színpadi, verbális eszközhasználat kitaláltsága) azonban nem lehet elvitatni. Társadalmi szerepe pedig a hiánypótló jelző közhelyén túl is hangsúlyozandó. Annál is inkább, mivel a ’68-as események csak elvétve képezik tárgyát a társadalomtörténeti diskurzusnak, s művészi feldolgozása is igencsak foghíjas (ennek ellenpéldájául Grendel Lajos több regénye szolgál, reményeim szerint nem egyedüliként). A szerző elmondása szerint a két monodráma egy nagyobb koncepció (tetralógia) részeit alkotják: várjuk a folytatást!