Szávai Attila: Hajli (novella)

Lassan közelít a komp a folyóparthoz, a kompvezető nagy gázfröccsöket ad. A fedélzeti korlátnak kapaszkodva gyerekcsapat bámulja, ahogy közelít a part, ahogy egyre nagyobbak a város folyóparti épületei. Egyikük a komp felett repülő sirályokat mutatja kacagva.

Egy másik gyerek, egy szőke kislány a part felé mutat, ahol egyre inkább ki lehet venni a sétáló alakokat, a fiatal párokat, a bottal bandukoló nyugdíjasokat, a kerékpárral suhanó sportos embereket, a kutyasétáltatókat. Húsvéti hétvége van, kellemes idő, aki teheti, a szabadban van.
A kislány az egyik pad felé mutat. Ott a Hajli, kiáltja boldogan, közben az óvónő kabátszárát húzkodja, nézzen ő is arra. A kislány vékony hangja kipattan a monoton motorzajból, mint egy apró szikra. Ki az a Hajli, kérdezi az óvónő. A kislány lelkesen, egy szuszra folytatja, hogy a Hajli az kukázni szokott, és az utcán alszik nyáron, meg hogy a Hajli mindig büdös, mert anya szerint egy héten csak egyszer fürdik. Vicsorítva, kuncogva mutatja a kislány, hogy melyik fogai feketék már a Hajlinak. Egy középkorú nő, aki a folyóparti sétány egyik padján ül, egészen a szélén. Valahová nagyon messzire néz, mintha nem is a fizikai világot figyelné, hanem valami mást. Mintha várna valakire, vagy mintha csak a lehető legkevesebb helyet próbálná elfoglalni a világban, épp csak amennyit feltétlen szükséges. A padtól nem messze hinta nyikorog, a folyóparti szél belekap, lök rajta, játszik vele. A hinta mellett, a tartószerkezet egyik vaslábánál három szatyor árválkodik. Hajli szatyrai. A kitömött szatyrok egymásnak dőlve, mint kiszolgáltatott, gyanakvó állatok, egymáshoz bújva várnak valamire. A hintában nemrég Hajli ült, mert nagyon szeret hintázni, a kiszállás utolsó mozdulata tartja mozgásban a láncon lógó ülőkét, a szél rásegít, hozzáteszi a magáét. Hajli egyik kedvenc elfoglaltsága a hintázás. Olyankor szinte megszépül az arca. Amin egyébként hosszú árkokban ül meg az idő és a kosz. Haja fakószürkés és kopott, a szemöldöke vastag, a szeme jókora szürkés karikák mélyén gubbaszt, mint a félős gyerekek az esti padlás homályában. A keleties, erősen kiugró járomcsonton feszülő bőr száraz, több tucatnyi vékony ér hálózza be. Repedezett a száj is, lilás, kellemetlen ízű. Ezt a kellemetlen ízt (kátrány és kávézacc elegye, amihez leginkább fogható) Hajli már megszokta. A durva, érdes tenyerek a foszló, koszos nadrágon nyugszanak, a bal kéz hüvelykujját a jobb kéz mutató- és hüvelykujja morzsolgatja. Mint mindig, mikor Hajli izgul. Az imént ismerte meg a kompról integető kislányt a sárga kiskabátról. Nem mer visszaintegetni, pedig szinte naponta látják egymást az utcán.

Bármikor találkozik a kislánnyal, mindig a saját nővére jut eszébe. Hajli három évvel idősebb lánytestvérének rendes élete van, munkahellyel, ha nem is jelentős, de rendszeresen utalt fizetéssel, van férje, két gyerek, kis autó, kis kutya, kis lakás. Hajli a kikötni készülő komp elől lustán elúszó vadkacsákat nézve gondol nővérére, mi lehet most vele. Sokszor gondol arra hintázás közben, hogy kislányként nővére is így hintázott vele, testvére közben mindig arról ábrándozott, pont olyan életről, mint amilyen most van neki. Ez, hogy valóra vált a nővére álma, ez nagyon tetszik Hajlinak. Újabban hintázás közben legtöbbször arra gondol, hogy ő a saját kisgyerekkori nővére, aki lelkes mozdulatokkal hozza lendületbe a játékszert, előre, aztán hátra, újra és megint. Képzeletben a fehér harisnyás lábait messzire előrerúgja minden újabb lendületvételkor. És közben álmodozik.

A konyhában a fás ládán ülve töltötte az estéket az apja. Akkor még volt családi ház, kutya, kiskert, közös vacsorák. Onnan, a tűzhely mellől mondta az utolsó időkben szinte minden este az apja a konyhaasztalon gombokkal játszó kislány Hajlinak, hogy sose lesz belőled semmi, meglátod. A kis Hajli félt ezektől a dohányszagú szavaktól. Ahogy az apjától is. Nem egyszer előfordult, hogy eljárt az öreg keze, ha nem úgy történtek a családban a dolgok, ahogy azt ő szerette volna. A pofonok után a kislány és az anyja szipogva a kisszobába mentek. A férfi a konyha feszes neonfényében ülve bontotta az újabb és újabb söröket. Egészen a részegedésig. Nővére ekkor már nem lakott velük, egy távoli város iskolájába járt, az ottani rokonoknál lakott. Idővel anyjuk is az alkohol rabja lett. A kis Hajli szinte naponta látta, ahogy a két dülöngélő, ápolatlan felnőtt részegen veszekszik, egymást okolják az alkoholizmusuk miatt. Aztán már Hajlira fogták. Egyszer, egy vita hevében a kenyérszelő nagykés is előkerült. Hamarosan nevelőintézetbe jutott a tinédzser Hajli. Azóta nem hallott a szüleiről. Nővére rendszeresen látogatta, azóta is tartják a kapcsolatot. Többször próbálták rábeszélni, hogy hagyja itt a várost, költözzön hozzájuk, talán valami munka is akadna. Ám Hajli hajthatatlan, és különben is úgy megszokta már az utcát, a játszótereket, szokta mondani ilyenkor. És a hintázás is nagyon hiányozna neki. Hajli a hajléktalanszállóra indul.
Most a nagy élelmiszerüzlet előtt gyalogol. A fekete ruhás, nagy pajeszú biztonsági őr Hajli egyik jó ismerőse, gyakran beszélgetnek, ilyenkor a nő cigarettát kap, és pár darabot a boltban árult, a reggeli sütésből megmaradt, erősen szikkadó zsömléből. Ilyenkor legtöbbször csak általánosságokról beszélnek, az időjárásról, a rendőrökről, a hittérítőkről. A játszótereken időző családokról. Aztán Hajli elköszön és tovább ballag a szálló irányába, egy ideig még a fekete egyenruhás férfira gondol, deres, erős, drótos bajszára, szabályos műfogsorára, szőrös kezére. Hogy milyen lehet a ruha alatt az az ember. Szőrös-e a hasa.

Hajli két éve nem él szexuális életet. Apja kivert belőle szinte minden testi vágyat, szülei kapcsolatában a szexualitás olyan volt, mint az ólak mögött felejtett kislábas, kicsi, kevés, rozsdaette: olyan hely, ahol nincs ott az Isten. Gyorsan megvoltak vele, mikor azt hitték, Hajli alszik. Pedig a kislány csak mímelte az alvó szuszogását, miközben nyitott szemmel feküdt az ágyban, nézte a fekete szobát, ami üres volt, nagyon üres Hajlinak. Mégis tele volt a légtér anyja részeg sóhajtásaival, apja elfojtott hörgéseivel, a falakból is ezek szivárogtak, mint telítettségig áztatott szivacsból a langyos, büdös, zsíros mosogatólé. Undorodva gondolt a kicsi Hajli arra, hogy földi létét ilyen hangoknak is köszönheti, ezeknek az embereknek. A szülői ágyvég egyre gyorsabban kopogott a régi öntöttvas radiátor bordázatán. Aztán abbamaradt. Hajli két éve látott, érzett utoljára férfitestet. A cementgyár egyik sörhasú teherautó-sofőrje csábította el, fizetett előtte két Martinit a már enyhén ittas nőnek, majd a cementgyár belső parkolójába mentek. A parkoló tele volt cementes tartálykocsikkal. Mint egy alvó állatcsorda, gömbölyödtek rendben egymás mellett a mozdulatlan tartálykocsik. Az egyik ilyen jármű volt a férfi munkahelye. Felmásztak a fülkébe, majd egymásnak estek, pontosabban, csak a férfi, Hajli csak tettette, hogy igyekszik, hogy jólesik. Mert inkább undort érzett. Nem is a férfival, hanem önmagával szemben. Hogy megint részeg. A Martini íze ott keseredett meg a szájában, mikor a férfi dolga végeztével kinyitotta Hajlinak a vezetőfülke ajtaját.

Ballag Hajli a hideg tavaszi szélben, rossz kabátja alá bekúszik az áprilisi szél, csiklandozza, a nő megáll, majd karcos hangon felnevet. Különös látványt nyújt az álldogáló nő a sétálóutca sűrű forgalmában. Lassan bont szirmot ez a nevetés, de annál felszabadultabb, önfeledtebb, többen megnézik a kacagó, rosszarcú Hajlit, majd a nevetés, ahogy indult, ugyanolyan lassan elvirágzik, visszasüllyed az utca zajába. A nő továbbindul, néhány perc múlva a hajléktalanszállóra ér. A szatyrokból kivesz pár személyes tárgyat, egy kopott, meztelen műanyagbabát, egy hajtincset, nővére kislánykori hajtincsét, egy fésűt, törött fülű poharat, egy kitört hegyű ceruzát. A tárgyakat gondosan elhelyezi az éjjeliszekrényén, a többit, a három szatyrot a zárható szekrénybe teszi az egyik szociális munkás jelenlétében. Ez a szabály. Hogy vagy, Hajli, kérdezi a szálló munkatársa. Mérsékelten, feleli rekedt iróniával Hajli, inkább csak maga elé. Ugye, nincs semmi romlandó a szatyrokban, nem akarok megint szekrényt fertőtleníteni, hallani a kedveskedő hangot, de Hajli nem felel. Visszamegy a szobába, lefekszik az ágyra. Négyen laknak egy légtérben, a szobatársak egyelőre még nem értek vissza, kint vannak valahol a városban. Így legalább csendben pihenhet. Az ágyneműt frissen mosták, érezni az öblítő üde illatát. A téli melegedőknél egy fokkal jobb ez, gondolja és visszaemlékszik, hogy a melegedőkben csak csupasz műbőrhuzat van a matracokon, nem ágynemű. Ez sokkal otthonosabb. Olyan az illata, mint a rendes emberek otthonának, gondolja most Hajli, miközben egészen elszenderül. A résnyire nyitva hagyott ajtón az egyik szociális munkás néz be lopva. Aztán csendesen beszól a szobába, Hajli, vedd le a kabátot, ne kabátban feküdj az ágyra, ne cipőben, most húztunk új ágyneműt. Hajli szeméből kirepül az álom, felül, tenyérrel végigsimít hamuszínű zsíros haján. Hosszan, hunyorogva néz ki az ablakon. Egyik szobatársát látja közeledni az utcán. A férfi láthatóan ittas. Nem akar veszekedést megint, inkább kimegy a városba, még jó, hogy nem vetkőzött le. Ám most csak az egyik szatyrot kéri ki a zárható szekrényből. Azt, amelyikben a lomok és egyebek közt pár könyv is van. Hova mész, Hajli, kérdezi a nő, akinél a kulcsok vannak. Kimegyek a napra, olvasni akarok, érkezik a válasz. A szálló munkatársa a mondat mögé lát, mikor megjelenik a szobatárs, sörszag dől a férfiból. Tudja, hogy ki nem állhatják egymást Hajlival. Én is így gondoltam, szól a keserű, dohányos férfihang, mikor látja, hogy Hajli a szatyrával kifelé indul az ajtón. A szociális munkás egy párizsis szendvicset csomagol a nőnek, reggel óta nem ettél szerintem, mondja, miközben Hajli nagy kabátzsebébe tolja az alufóliába csomagolt zsömlét. Köszönöm, te jó vagy, mondja Hajli, majd becsukja maga mögött az ajtót. A hintában olvas, amíg rá nem esteledik. Este tizenegy óráig kell visszaérnie a szállóra, de amíg lehet, kint marad a játszótéren, addig se kell találkoznia szakállas szobatársával, mire visszaér, talán már aludni fog a fogatlan férfi.

Mélyen leszívja a tavaszi zsenge, tiszta levegőt. Miközben kiengedi azt, valami megragadja a hintát. Hajli nagyon megijed. Szép arcú kamasz fiú markolja nevetve a láncot, van valami gonoszság a tekintetében. Hajli arcába fújja a füstöt, majd a többihez kiált, nézd má’, Tomika, itt van az anyád! Hangosan, erőltetve, fölényesen nevet Hajli arcába. A nő nem néz rá. Ez felbosszantja a részeg kamaszt, nagyot lök a hintán, a nő majdnem kiesik az ülőkéből. A fiú leköpi, majd hangosan kérdezi meg, hogy a többi is hallja, van nálam gumi, nyanya, mennyiért szopsz le? Hagyjál, mondja Hajli, túl sokat ittál. Ez csak olaj a tűzre. Ki vagy te, hogy arról pofázzá’, hogy mennyit igyak? Kurva anyádé’ ugatsz bele az életembe, fakad ki a fiú, majd felrúgja Hajli borát. A műanyag palack messzire pattan az acélbetétes bakancs orráról, spriccel belőle a bor, miközben hosszan bucskázik a játszótér füvén. A nő a szétfolyó bort nézi, harag gyűlik a tekintetében. A fiú megint az arcába nevet. Mit csináltok? Elég legyen! Normálisak vagytok? Hagyjátok, kiabálja egy vékony hang. A két részeg kamasz visszahőköl, cigarettára gyújtanak, miközben Hajlira mutogatnak, ez egy senki, ki a faszt érdekel, mondja az egyik. A dühös kamaszlányt látva mindkét fiú eloldalog, vissza a pingpongasztalhoz, ott fortyognak tovább, földhöz vágnak egy boros üveget. Menj innen, ha jót akarsz, szól a lány, majd az apró, formás kezében lévő borosüveget Hajli kezébe nyomja, a palack még félig van. Tessék, a tiéd, mondja a lány, de most már tényleg indulj. Hajli a közeli templom felé indul. Az épület mellett női szobor áll, egy szent nő szobra, alatta szökőkút csobog. Hajli megmossa poros és véres arcát a vízben. Az orrából hulló vércseppek lassú flottaként úsznak el, hogy aztán kissé távolabb – a szobor lábainál – teljesen felhíguljanak, feloldódjanak a szökőkút vizében. A szökőkút húsvéti vízcsobogásában.