Milan Rúfus versei
A hűség
Csak a hűség. Ne várjunk többre?
Csak a hűség? És nem kevesebb!
Nem zarándok útja, ígéret földje,
szó, mely elszáll mint a fellegek
Mi teszi az embert tanúvá? A hűség.
Embert tanúvá, s költővé a tanút,
ki érzi az idő néma ketyegését,
az öröklétet, s hogy merre visz az út.
Csak ha hű maradsz a sorshoz,
hidalhatsz át tengert, sorsot.
Kérelem a vershez
Ki téged szolgált, megvénült már.
Te maradj ifjú, míg lehetsz.
És mondd ki bátran, kire mi vár,
hogy mit szeretsz, mit nem szeretsz.
Hiszen te csak azt nem szereted,
ami a Lét útjában áll,
s nem hajlandó vinni a terhet,
ha kéred őt: vidd hát, ne állj!
És nagyon, nagyon nem szereted,
ha fenyegetik a szépet.
Ő már megöregedett, de te
óvd a hangod, frissességed.
Tarts ki. Hiszen a Föld parányi,
a világ átrobog rajta.
Ha tőled sem lenne mit várni,
mondd, nekünk itt mi maradna?
Keretkompzíció
Nem a kép választ keretet.
Azt a képnek a sors adott.
A hited adta Istenedet,
s a fűnek Isten harmatot.
Olyan közel van már az este,
amennyire a reggel messze.
Te alázattal elfogadtad,
hogy képeden az isteni keret.
Hiszen önszántadból te magad
adtad neki a Zsuzsanna nevet.
Keretkompozíció II
Ha fáj, hogy a világ érdes,
ne szidalmazd a keretet,
hiszen a keret a végzet:
mint amikor az apostol
mezítelen lábát nézed.
Hegyek ormán, völgyek mélyén –
az sebzi meg, amin lépked.
De nem a gőg bősz haragja…
Fájdalomtól az alázat
szabadítja őt meg végleg.
Utunk
A zajos nap csendes újra.
Az élet fája nem susog.
Belső hangot hallok súgva:
„Utunkat magunk alkotjuk,
vagy bennünket az út bújva?”
A szerző szerzője kicsoda?
A műve, avagy ő maga?
Az alázat? Az öntudat?
A törvény nekünk mit mutat?
Nyugtasd meg a belső hangot,
tiszteld az Úr akaratát.
Miért kell elszakítanod,
amit Isten egységbe szánt?
Ő a törvények kovácsa.
Megmondta. Más nem is lehet.
Ne áhítozz tehát másra.
Végezd, ami rád méretett.
Hol megkezdett utad alkot,
büntet, avagy dicsér téged…
Az Isten ikrei vagytok:
Te és az Út – a testvéred.
Megállíthatatlan
Okot az okozat követ,
a törvényszerű megtorlás.
Isteni igazság a neved.
Istenítélet – semmi más.
Késik – nyílik szánk panaszra,
kik megtorlásra éhezünk.
Isten nem az idő rabja.
Több ideje van mint nekünk.
Álnok szóval ne állítsuk,
hogy az Úr művével baj van.
Isten lépte mindig lassúbb.
Lassúbb – s megállíthatatlan.
A remegésről
A remegés kér nagyobb teret.
Az öregség nem kér belőle.
A fellegekre némán mered.
Nem képes kitérni előle.
Csak áll, várja, hogy a duhaj szél
rossz árbocát mikor dönti ki.
Nem az istenítélettől fél.
Remegése csupán emberi.
A költészetről
A vak villanások lidércfénye
arcunk nem tudja megvilágítani.
Ha mondandóm túl réginek tűnne,
tudtok valami újat mondani?
Csak szavak. Szavak. Ennél több kell sokkal.
A szavak a parttól messze zengnek még.
Régi történetekkel, gazdagokkal,
bárcsak megáldaná mindannyit az ég.
Levél Magdához
Mit mondhatok ma, lányom, neked?
Hogy több vagy nekem mint a végzet,
Több mint szeretet: mind a kettő
helytáll, ha ítél a Teremtő.
Rakott ránk nehéz terhet bőven.
A tél már ott lapul az őszben,
s amit cipelünk mint szentséget,
parancsra tesszük – szívünk végett.
Tűzmadár tolla szállt ma körbe,
és lehullott a csendes földre.
Áldjon az Isten, én nem áldlak,
hogy ilyen lettél, csak imádlak.
Sok volt a nyíl és sok a sebem.
Ma, féllábú, emelem kezem,
Istennek az égbe nem köpök.
Az Úrnak hűen rád esküszöm.
Nagyon szeretlek, te is szeretsz.
Ami hozzád hasonló lehet:
sok nyavalyámból a szívemben
boldog betegség – az egyetlen.
Nem kell felírni az égboltnak
kékjére, lányom, hogy a sorsnak
és az Istennek, csendben, mélán
hálálkodom ma érted némán.
Pereszlényi Sándor fordítása
Válogatás Milan Rúfus közelmúltban megjelent, A hűség című kötetéből.