RÁSKI ISTVÁN – Kamaszkori háborús emlékek

Több mint 60 évvel a 2. világháború befejezése után is szinte hetenként olvasok a lapokban arról, hogy valamelyik településen – építkezés vagy talajművelés közben – a háborúból visszamaradt fel nem robbant bombát, fel nem használt aknát vagy lőszert találtak.

Ilyenkor elismeréssel – de némi bűntudattal is – gondolok vissza szülőfalum felvégének kamaszaira, akik nagy igyekezettel – és tegyük hozzá: gyermekes könnyelműséggel – igyekeztek megsemmisíteni a talált robbanóanyagot, lőszert és hasonló veszélyes dolgokat.

Az öt felvégi fiú a háború utolsó évében szinte versengett egymással, kinek sikerül több fegyverre vagy lőszerre szert tennie. A katonaszökevények rendszerint elhagyatott helyeken szabadultak meg puskájuktól, töltényeiktől, szuronyaiktól, s a fiúk szorgalmasan begyűjtötték, ha ráakadtak az efféle zsákmányra. Róbinak – a legfiatalabbnak közülük – egy láda Vécsey-kézigránátja volt már a disznóól padlásán elrejtve; majd csak jó lesz valamire, gondolta, de többen azt ajánlották neki: inkább szabaduljon meg tőle valamiképpen, mert ez semmire sem jó. Még halászni sem lehet vele, mert a víz színén robban az ütődéstől, nem úgy, mint az időzített nyeles gránátok, amelyek csak négy másodperc múlva robbannak a fenéken. Falujuk és a szomszéd község között az országúton hét felrobbantott híd helye tátongott üresen, de az egykori fahidak szétszóródott gerendáira rögzítve akadt még tégla nagyságú fel nem robbant trotil is – ők azt is begyűjtötték szorgalmasan. Nehogy valaki pórul járjon vele! Pistának már hét katonapuskája volt elrejtve az istállóban a jászol fölötti etetőrács deszkázata mögött; nem tudta, mit fog velük kezdeni. A téli hónapokban ki-kimentek ezekkel vadászni, de a havas határban a nyulak már kilométerekről meglátták őket, és sértetlenül elmenekültek. Át is adta a puskákat a milíciának, mihelyt megalakult ez a testület a községben. Pisztolyt szerettek volna szerezni; mindegyiknek ez volt a leghőbb vágya, de ez egyiküknek sem sikerült. Amelyik tisztnek vagy katonának pisztolya volt, az azt rendszerint magával is vitte, hátha szüksége lesz rá útközben, vagy otthon is jól jöhet még. Jobb híján az eldobált lőszert is összeszedték, nehogy valami hozzá nem értő gyerek kezébe kerüljenek azok a töltények, és szerencsétlenül járjon velük. Ők már szakértőknek tartották magukat. Különösen Pista tett szert köztük tekintélyre ebben. Kikérdezte a katonákat a robbantás módszereiről, s ha robbanószert találtak, őt kérték meg a többiek is a gyújtózsinór, a gyutacs és a robbanóanyag összeszerelésére. Csak az bosz-szantotta, hogy nem volt olyan fogója, amellyel a gyutacsot a gyújtózsinórra szorosan rögzíthette volna, így tóban vagy folyóban többször meghiúsult a robbantás, mert a gyutacsba jutott víz kioltotta a gyújtózsinórban terjedő égést. Pedig a vízben való robbantás „zajtalanabb” volt, mint a földi, mert a víz lefojtotta a dörrenés erejét. Erre is gondolni kellett, mert a felnőttek már nem mutattak kellő megértést buzgalmuk iránt. Pista később rájött, hogy a fogót a metszőfogaival is jól helyettesítheti – ezekkel szorította a gyutacsot a gyújtózsinórra. Még élvezte is, amikor a többiek ilyenkor félrehúzódtak tőle.

A szülők szintén nem nézték jó szemmel a fiúk tevékenységét, hiába igyekeztek azok humánus cselekedetnek feltüntetni a robbantásos lőszerlikvidálást. Magának a lőszer-megsemmisítésnek a „technológiája” nagyon egyszerű volt: kivitték a lőszert a rétre, tüzet raktak rá, ők meg a tűztől kb. 50 méterre egy alacsony domb mögé feküdtek. Rendszerint sikeresen le is zajlott a megsemmisítés. Néha hosszú volt a várakozási idő, de tudták, hogy a tüzet nem hagyhatják őrizetlenül, tehát haza nem mehetnek. De a tűzhöz sem volt tanácsos közelíteni, mert bármelyik pillanatban elkezdődhetett a töltények ropogása, és a repeszdarabok kiszámíthatatlanul röpködtek mindenfelé. A folyamatot egyébként sem lehetett volna felgyorsítani, így tehát türelemmel végig kellett várni, míg az utolsó töltény is fel nem robban. Jó szórakozásnak tartották ezt így is, s az a tudat meg jó érzéssel töltötte el őket, hogy hasznos társadalmi munkát végeznek, ha illegálisan – vagy legalábbis engedély nélkül – teszik is.

Legérdekesebb – és talán a legizgalmasabb – „leletük” egy légvédelmi ágyú lőszere volt. A hosszú hüvelyben benne volt még a lövedék is, csak a gyutacs hiányzott a hüvely másik végéből. A gyutacs helyén levő lyukon át látszott, hogy töltet is van a hüvelyben (ezt ők a puskatöltényekben található puskapor analógiájára csak „ágyúpornak” nevezték). Jó mulatságnak ígérkezett az újabb lelet „hatástalanítása”.

Nagy előkészületeket tettek: száraz ágakat szedtek a közeli ligetecske fái alól; papírt is vittek otthonról gyújtósnak, s annak rendje-módja szerint tüzet raktak az ágyúlőszerre. Vigyázva, a lőszer helyétől távolabb gyújtották meg a máglyát, nehogy a lángok idő előtt elérjék a lövedéket, vagy a hüvely gyutacsnyílásán át korán lángra lobbantsák a töltetet, s a kelleténél hamarabb következzék be a robbanás. Egyszóval minden szükséges óvintézkedést megtettek, nehogy baleset történjék. Majd ezután lefeküdtek a szokott helyre a dombocska mögött, és türelmesen vártak. A hatás azonban gyanúsan sokáig nem következett be. Noha a tűz már régen elérte a lőszert, sőt a domb mögül óvatosan kipislogó szemek azt is megállapították, hogy lángolás helyett csak parázslanak az ágak, robbanás nem történt. Türelem – intették csendre egymást: szó sem lehet arról, hogy a tűzhöz közelítsenek. Csakhogy szemerkélni kezdett az eső. Ők ezt még elviselték volna, de amiatt aggódtak: kioltja a tüzet. Tanácskozás kezdődött arról, mitévők legyenek. Egyszer csak jókora robbanás hangzott a tűztől. Mielőtt azonban fellélegezhettek volna, üvöltő hangot is hallottak: vú-ú-vú-ú-vú-ú… Nem tudták ijedtükben, mit csináljanak: a földhöz lapuljanak-e, vagy elfussanak. De nem is kellett sokáig várniuk: a levegőben üvöltve és forogva repülő, tüzet okádó hüvely tőlük kb. 5. méterre esett le, majd a vizes fűben sisteregve forgott tovább, és mindkét végén süvöltve fújta ki a lángot. A fiúk most már úgy rebbentek szét, mint egy verébcsapat, ha váratlanul macska ugrik közéjük. Néhány másodperc múlva a hüvely elnémult.

Az öt fiú falfehéren állt fel a vizes fűből, s most már tisztes távolságból úgy bámult az üres és néma hüvelyre, mintha kísértetet látott volna. Először el sem tudták képzelni, mi történhetett most itt. Lassan-lassan azonban magyarázatot találtak az esetre. Először nyilván a lövedék robbant fel a forróságtól, s a robbanás ereje a levegőbe dobta a hüvelyt, amelyben a lövedék robbanásától (és a tűztől – vagy mindkettőtől) lángra kapott a töltet is. Az üvöltő-süvöltő hangot a hüvely két végén távozó lángok okozták.
– Hát én többet ezt nem csinálom! – jelentette ki határozottan Laci. – Másokat akarunk védeni, és a saját bőrünket visszük vásárra…
– Erre igazán nem számíthattunk – próbálta menteni a helyzetet Pista, a lőszerrobbantási akciók értelmi szerzője, de most neki is remegtek a térdei. Aladár is, Mityu is, Róbi is kijelentette: soha többet ilyet! Elvégre nem a felvégi fiúknak kell a falut megszabadítani a szerteszét hagyott háborús lőszertől.
Pista a kihűlt hüvelyt magához vette, hogy emlékeztesse az esetre és a fogadalmukra, s szótlanul indultak a falu felé. Később aztán hol egyikük, hol másikuk tért vissza a történtekre… Mert bár baleset nem történt, de ilyenkor elkerülhetetlenül a nyelvükre tolakodnak ilyen kérdések: mi lett volna, ha…? Még sokáig vitatkoztak az esetről és az eshetőségekről, de a lőszer-megsemmisítést végleg befejezték.