E. Fehér Pál – cseh demokrácia történelmi arculatai

2007-11 Posted 2007.11.10. | by admin

Arcok és művek
Masaryk és Beneš
A XX. századi magyar közgondolkodás egyik fontos tétele volt a cseh demokrácia történelmi tradícióira történő hivatkozás. Olykor némi, talán egészséges irigységgel felemlítve a Masaryk-életművet és sokkal többször – és szinte egyértelműen negatív megvilágításban – a Beneš-féle politikai gyakorlatot.

Különösen érdekes lett ez a hivatkozási alap a rendszerváltás körüli időkben (és tart napjainkig), de ez már nem csupán magyar sajátosság. A szlovákoknál ugyanúgy a legendák szintjén létezik, mint a lengyeleknél. Persze, a jelenség teljesen érthető. A térségben nem létezett más politikai demokratikus gyakorlat a két világháború között sem, előtte pedig kiváltképpen nem is létezhetett. A lengyel nemesi demokráciáról jobb elfeledkezni: többszörösen tehetetlennek bizonyult és néhányszor végső romlásba döntötte a recz pospolitát, nem szólva arról, hogy ebben az esetben legfeljebb a külsőségek mutattak csalóka képletet. Bajcsy Zsilinszky Endre – hajdani belgrádi útitársa, Németh Imre szerint – szívesen hivatkozott az úgynevezett szerb paraszti demokráciára, a Horthy-Magyarország oligarchikus-vitézi gyakorlata ellenében. De hát az igazság az, hogy ez sem volt több csalóka látszatnál, a gyakorlatban sohasem működött: a török hódoltság hosszú-hosszú évszázadai alatti csonka társadalmi struktúra következményéről és nem demokráciáról volt szó, legalábbis nem az általánosan elismert európai fogalmak szerint. Viszont igaz az, hogy a csehek és konkrétan Beneš által szervezett kisantantot alkotó államok szerkezete gyakorlatilag semmiben sem különbözött – éppen Csehszlovákia kivételével – a Horthy-Magyarország félfeudalizmusától, azonban egyetlen pillanatra sem merült fel, hogy e szervezet feladata a demokrácia terjesztése, netán védelme lenne.

A cseh demokrácia természete

Szeretném azonban előre leszögezni, hogy a cseh demokrácia fogalmát semmiképpen sem látom valamiféle misztikus forrású nemzeti sajátosságnak, minden cseh vele született alkati tulajdonságának. A csehek demokratizmusa ugyanúgy történelmileg kialakult és pontosan behatárolható jelenség, mint a – mondjuk – egy homlokegyenest ellenkező, ám minket, magyarokat közvetlenül érintő, s csaknem nemzeti sajátosságként kezelhető társadalmi jelleg: a dzsentri magatartás. A legpontosabb összegezést a XX. század második felének nagyszerű cseh filozófusától, Jan Patočkától idézhetem: „Fejlődésünknek a sajátosságait újra és újra hangsúlyoznunk kell: egyfelől a lényegileg népi társadalom szerkezetéből kisarjadó spontán demokratizmust, a benne vezető szerepet játszó népi értelmiséget, mely nem távolodik el a széles tömegektől, hanem szoros kapcsolatot tart velük, ezért természetes bizalmat és tekintélyt élvez; másfelől a szociális kérdést, mint történelmi feladataink és távlataink kikovácsolóját… Nálunk az egész újkori társadalom alulról nőtt ki…”1 Ez a megállapítás egyértelműen T. G. Masarykra, az uradalmi kocsis és szakácsnő fiára vonatkozik, noha – természetesen – mások is beleférhetnek e meghatározásba, mondjuk František Palacký, viszont a cseh história sok kiemelkedő, nemzetébresztő egyénisége aligha, például, a Cseh Nemzeti Múzeum alapítója, de 1848-ban Metternich utódja, gróf Franz Anton Kolowrat-Liebstenský. Masaryk a cseh fejlődés sarkkövének a huszita hagyományt tette meg. Inkább a nemzeti programot látta, láttatta másodlagosnak a huszitizmusban, és az erkölcsi mozgalmat emelte ki. Élete egyik legkövetkezetesebb vitapartnerével, a történész Josef Pekař-ral, „a cseh történelem értelméről” folytatott disputában szögezte le: „a huszitizmust nem annyira nemzeti, mint egyházi-vallási mozgalomnak, erkölcsi mozgalomnak; nemzeti mozgalom is volt, de nem a nemzet volt a fő cél…”2 Masaryk persze nem az egyházépítést, hanem a protestáns erkölcsi értékek megfogalmazását látta lényegesnek Husznál és követőinél: ez pedig a munkára épülő társadalom eszménye volt. Ahol a munka becsülete lett a legfőbb vallási érték is, ahogyan majd Luthernél meg Kálvinnál. A Pekař–Masaryk-disputát pedig 1922-ben, már az új állam berendezésekor, a masaryki eszmények elkötelezett propagátora, Ferdinand Peroutka, a publicista a Milyenek vagyunk? című röpiratában ekként fordítja le a hétköznapok nyelvére: „ez roppant praktikus eszmény egy kis nép számára. Ez egy olyan filozófia, amely szerint egy kis, létében fenyegetett nemzet életben maradhat, mert másként pusztulnia kellene… A masaryki humanizmus megvalósításához elegendő a fegyelmezett, normális emberi munka.”3 A demokratikus társadalom értékelve: a munka, a teljesítmény.

Vissza kell térni azonban Patočka meghatározásának folytatásához, mert az már inkább a beneši koncepció elégtelenségére és sebezhető pontjára utal: „A védekező és negatív nemzeti ideológia nem felelt meg egy vegyes összetételű állam programjának, amelynek vegyes lakossága állandóan a nemzeti ellenállás szellemében élt.”4 És Patočka szerint a csehek „elemi demokratizmusát” kellett volna „államelvvé” emelni, a kicsinyes nemzeti elfogultságok korszerűtlen erőltetése helyett, ami az első köztársaság, sőt végsősoron Csehszlovákia végzete lett. Ezért lett aztán végeredményben a történelmi cseh demokrácia nagyon relatívvá, mert a nemzeti eszményeket valahol másodrendűvé tette. (A demokratikus gyakorlat a két világháború közötti társadalomban általános volt, ugyanakkor nem zárta ki a fasiszta veszély, igaz, csekély erejű fenyegetését. És volt a demokratikus cseh társadalomban – van is – antiszemitizmus. Ugyanakkor – a demokratizmus ereje volt ez? – a német megszállás alatt nyögő Európában példátlanul: a nácikkal kollaboráló, bár Benešsel is kapcsolatot tartó kormány, ugyanúgy, mint a dánoknál, nem volt hajlandó zsidó törvényeket kiadni, ezt a „birodalmi protektornak”, azaz a megszálló hatalomnak kellett vállalnia.)

A csehek folyamatosan töprengenek saját demokratikus hagyományaikról. Benešről csak az utóbbi egy-két évben legalább egytucatnyi monográfia, tanulmány, emlékezés, sőt legalább két regény (vagy inkább pamflet) látott napvilágot. Érdemeinek törvénybe iktatását talán csak egyes-egyedül Václav Havel támogatta, de aztán a parlamenti javaslat megfogalmazói éppen Havel politikai ellenfelei közül kerültek ki: bármilyen különös szimbiózis ez: baloldali, pártonbelüli szociáldemokraták és jobboldali, pártonbelüli kommunisták fogtak össze. De a szavazás körül is tétovaság volt tapasztalható (főleg külpolitikai okok magyarázták ezt, ám nem csupán ezek), pedig hát a törvény mindössze egyetlen mondat: „dr. Eduard Beneš érdemeket szerzett az állam előtt”. Annak idején, 1930-ban pontosan ugyanígy hangzott az a törvény, amellyel elismerte a parlament az akkor nyolcvanesztendős Masaryk érdemeit.

Mégis lehetne egyenlőségjelet tenni a két politikus közé, a cseh demokrácia történelmi tradíciói nevében? És hát egyetlen percig se feledkezzünk meg arról, hogy az 1944–45-ben keletkezett elnöki dekrétumok, amelyek a német és a magyar nemzetiségű egykori csehszlovák állampolgárokat megfosztották állampolgárságuktól, a vagyonuktól és száműzték, kitelepítették az érintett több mint három millió személyt – még sokáig lesznek nemzetközi viták és vagyonjogi perek témái. És erősen megkérdőjelezik Beneš, illetve az általa reprezentált cseh polgári demokrácia minden körülmények között érvényesülő és minden körülmény ellenére hiteles érvényességét. Általános és szinte vallásos tisztelet övezi Tomáš Garrigue Masaryk személyét, emlékét, és a halála óta eltelt évtizedek alatt számos monográfia íródott személyiségéről, munkásságáról, de akad még bőven tisztázni – megérteni – való ebben a monumentális ouevre-ben. A legjobb összefoglaló Masarykról máig Karel Čapek beszélgetőkönyve, a nevezetes Beszélgetések TGM-mel, amelyet az alany személyesen szerkesztett, viszont éppen ezért objektívnak nehezen minősíthető. „Ebben gyakran ő van jelen és nem én” – jegyezte meg egyszer bizalmasai előtt, a kézirat javítása közben –, „és ezeket a részeket kihúzom”.5 Viszont ugyancsak jellemző, hogy a legátfogóbb modern életrajz, Jaroslav Opat több mint ötszáz oldalas opusa a következő címmel jelent meg 2003-ban: Průvodce životem a dílem T. G. Masaryka. Česká otázka včera a dnes, tehát a monográfia alanyának életét a „cseh kérdés” mérlegeléséhez kapcsolja, direkt módon utalva Masaryk egyik sorsdöntő tanulmányára. Tehát logikus és elfogadható a cseh demokrácia megértéséhez és gyakorlatához fogódzót Masaryk és Beneš kapcsolatának felmutatásán keresztül keresni. Az egyik lehetséges módszerként…
Hát akkor milyen a cseh demokrácia történelmi arculata? Milyen az a demokratikus hagyomány, amelyre a csehek többsége büszkén, vagy csak kényszeredetten hivatkozik, és ezt teszi nem titkolt irigységgel Közép-Európában szinte minden liberális vagy baloldali politológus, politikus?

A barátság kezdete

A kérdésre akkor adható többé-kevésbé megbízható válasz, ha mindenekelőtt vázlatosan áttekintjük a két politikus viszonyának természetét. Beneš, természetesen, mindig a feltétlen tisztelet hangján nyilatkozott Masarykról. A korkülönbség ugyancsak jelentős volt a két férfi között, amikor a hatvannégy éves Masaryk 1914-ben közelebbről megismerkedik a 30 esztendős Benešsel és hamarosan felismeri, hogy az aszketikus életmódot folytató professzorkolléga, a maga mérhetetlen munkabírásával nélkülözhetetlen a külföldi cseh–szlovák ellenállás működése számára. Beneš – minden túlzás nélkül – egyszemélyes hírszerző-szervezet, egyszersmind a nagy ügy, az önálló csehszlovák állam leghatásosabb propagandistája Franciaországban (Oroszországban, Angliában, illetve az Egyesült Államokban maga Masaryk végezte ezt a tevékenységet). És éppen Masaryk lesz az, aki 1916-ban felajánlja Benešnek a barátságot.6 „Egészen eddig viszonyom Masarykhoz eleinte a volt tanítvány, aztán a párthívő és a sokkal fiatalabb egyetemi kartárs viszonya volt. Évek óta tisztában voltam vele, hogy világnézet és érzés tekintetében sokkal közelebb állok hozzá, mint sokan legközvetlenebb politikai környezetéből. Vérmérsékletem dolga volt, hogy ezt sem neki, sem másnak külsőleg túlságosan nem adtam tudtára… Akkor azonban az a fölemelő belső érzésem volt, hogy Masa-ryk teljesen megért engem. Kifejtette ugyanis nekem felfogását a barátságról, miért nem tud ennek vagy amannak barátsággal írni, hogyan lettünk és maradunk mi ketten nemcsak társak a közös munkában, hanem mindig barátok is, noha életkorban egy egész nemzedék választ el bennünket.”7 Nagyjából ezzel a vallomással egyidejűleg Masaryk jóval ironikusabban nyilatkozik Benešről, igaz, szigorúan családi körben, legközelebbi munkatársai előtt, mert a nyilvánosság számára, nyilván, belpolitikai megfontolásokból, csak az elismerés kifejezése maradt: „Benešnek tudnia kellene, hogy amennyiben az embernek hajlama van a gépiességre – egy kis költészetre is szüksége lehet. Érzem ezt a gyengeséget, talán azért, mert magamban is érzek hasonlót. Éjszaka pedig, amikor nem tudok aludni, regényeket költök.”8 Beneš számára minden tevékenység, amely nem függött össze szorosan a munkájával, egy-egy adott feladattal – kényszerűen vállalt kötelesség volt. Olykor már a komikum határát súrolta, amiként igyekezett 1918 után külsőségekben is követni Masarykot. Masaryk sportolt, lovagolt, írókkal találkozott. Masaryk, az uradalmi fuvaros fia számára a ló közeli lény volt. Beneš pedig – már egyszerűen alacsony termete miatt – különös, groteszk látványt nyújtott lóháton.

Masaryk számára természetes, nélkülözhetetlen közeg volt az irodalom, a művészet. Még azt az állítást is megkockáztatnám: filozófiájának hitelességét ezen a terepen ellenőrizte. Elzarándokolt Jasznaja Poljanába, Lev Tolsztojhoz, hogy aztán egész életében vitázzon vele. Még az első világháború előtt Caprin ugyanúgy meglátogatta Makszim Gorkijt, mint – a paradoxon kedvéért említem – Vlagyimir Lenin. A kiváló német író, Emil Ludwig beszélgetőkönyvében elragadtatással nyilatkozott tájékozottságáról. Nem véletlen tehát, hogy rendszeresen látogatta a Čapek-fivérek pénteki összejöveteleit, ahol a legkülönbözőbb világnézetű írókkal találkozott: a kommunistákkal is, Vladislav Vančurával vagy Vitězslav Nezvallal. Az ifjabbik Čapekkal, Karellal ápolt kapcsolata pedig Goethe Eckermannhoz, vagy Tolsztoj Dušan Makovickýhoz fűződő viszonyához hasonlítható. Beneš idegenül mozgott ebben a világban. Ha Masaryk Tolsztojt és Gorkijt kereste meg, ő az orosz írók közül Ilja Ehrenburggal találkozott, de nem a Julio Jurenito vagy a Lasik Rojtsvanec szerzőjével, hanem, mint befolyásos szovjet hírlapíróval, meg az ukrán Olekszandr Kornyijcsukkal, aki találkozásuk idején nemcsak Sztálin udvari drámaírója volt, hanem történetesen a pánszláv dolgokért felelős szovjet külügyminiszter-helyettes is. Beneš egyszer kísérletet tett arra, hogy Karel Čapekkal baráti kapcsolatot építsen ki. Természetét azonban képtelen volt elnyomni. Szemtanúk jegyezték fel azt a vitát, amely 1937-ben zajlott le, amikor Beneš már elnök, de még él Masaryk is, és Čapek megírja a Fehér kór című színművét, amelyet a hitleri veszedelem elleni drámai figyelmeztetésnek szánt. Beneš a színház és a költészet iránti tökéletes érzéketlenséggel az emberi konfliktusok kibontása helyett a színmű propagandisztikus vonalának erősítését követelte, amelyet az író, természetesen, visszautasított. Ahogyan visszautasította azt is, hogy előszót írjon ahhoz a képes albumhoz, amely Benešt úgy mutatta volna be, ahogyan egy másik album Masary-kot, amelynek az előszavát, persze Karel Čapek jegyezte, de Beneš azt az otrombaságot is elkövette, hogy horribilis honoráriummal próbálta az írót elhatározásának megváltoztatására rábírni.9

Roppant tanulságos, hogy Masaryk szoros politikai együttműködésük évtizedei alatt igyekezett Benešt személyes ellenőrzése alatt tartani. Beneš bármennyire is a köztársasági elnök legközelebbi munkatársának számít és úgyis, mint csehszlovák külügyminiszter a legtekintélyesebb európai politikusok közé tartozik – gyakorlatilag nem szól bele és nem is szólhat bele a köztársaság belpolitikájába. Kormányok váltják egymást, Beneš az állandó kormánytag – külügyminiszter, aki nem annyira a parlamentnek vagy a miniszterelnöknek, hanem szinte kizárólag a köztársasági elnöknek felel. Ez amolyan hallgatólagos egyezség az elnök és a politikai élet egésze között. Masaryk láthatóan nem bízik abban, hogy Beneš eligazodna a belpolitikában, noha kétségtelen, hogy Masaryk rendkívül fontosnak, elengedhetetlennek tartotta Csehszlovákia kiemelkedő nemzetközi helyzetének szilárd biztosítását, és ezen a téren külügyminisztere (illetve saját fia, Jan Masaryk, mint londoni csehszlovák követ) nélkülözhetetlenek.
Masaryk politikai credója szerint azonban a demokratikus államnak belső biztonsággal kell rendelkeznie. Tudatában volt annak, hogy 1918-ban Csehszlovákia elsőrendűen a külpolitikai helyzet kedvező konstellációjának zseniális kihasználásával lett erős állammá. Ugyanakkor azt sem felejtette el, hogy ennek az államnak belsőleg is erősnek kell lennie. Egy kiváló cseh filozófus, Karel Kosík mutatott rá arra, hogy „Masaryk tétele, miszerint »a demokrácia a munkán alapuló társadalom szervezete; nincsenek benne a mások munkáját kizsákmányoló emberek és osztályok«, azt bizonyítja, hogy számára éppenúgy, mint más módon Palacký számára, a demokrácia nem redukálható egy jól működő gépezetre, hanem az ember egzisztenciájából fakad. Annak körébe tartozik, amit a németek Seinsfrage-nak (létkérdésnek) neveznek.”10 Természetesen a demokráciának jól működő gépezetre is szüksége volt, melynek motorja Beneš személyisége volt. De a gépezethez tartozott.

Az alkotó és a végrehajtó

Masaryk alkotó politikus volt. Beneš végrehajtó. Masaryk politikai pályafutását a belpolitikai viharokban kezdte, hosszú ideig a bécsi parlament ugyancsak aktív és ismert képviselője, sőt: tudományos munkásságát mintegy alárendelte, de legalábbis mellérendelte társadalmi aktivitásának. Hiszen akkor, amikor kétségbe vonta egy látszólag tudományos vitában a cseh nemzeti legendakörhöz tartozó relikviák hitelességét, a célja nem annyira a hamisítások filológiai bizonyítása volt, mert nyelvész sem volt, s különben is ezt a feladatot már előtte elvégezték a szakemberek, hanem azt a politikai és erkölcsi hitvallását óhajtotta kifejezésre jutatni, amely szerint egy nemzet identitása nem alapozódhat hamis értékekre, hanem realistáknak kell lenni, bármennyire kényelmetlen lehet ez a közösségre, a társadalomra nézvést egy bizonyos pillanatban. Már ekkor kiderült, hogy Masaryk mindenkor a stratégiai gondolkozást részesítette előnyben, míg – mint később kiderült – Beneš számára a taktikai harcok megvívása sokkal fontosabbnak tűnt, sőt: taktikai győzelmeinek – a diplomácia napi gyakorlatában más típusú előnyt nem is nagyon lehet elérni – sűrűn és következetesen igyekezett távlatos jelentőséget tulajdonítani. S egyáltalán nem mellesleg: Benešnek nem volt hétköznapi értelemben vett parlamenti gyakorlata, tehát a demokratikus politikacsinálás elemi iskolájából – hiányzott.
Masaryk kiállt 1899-ben a polnai vérvádas perben az antiszemita politika gyakorlói ellen. Nyilván nem azért, mert tudhatta volna, hogy vagy másfél évtized múlva, éppen erre a perre emlékezve, az Egyesült Államok zsidó üzleti körei jelentős pénzügyi támogatást biztosítanak a csehszlovák ügy számára az első világháború idején. Annál kevésbé gondolhatta ezt, mivel ekkor még a Monarchia megreformálásával, szövetségi állammá való átalakításával vélte a cseh érdekeket kielégíthetőknek. („Jsem byl celou válku Rakušák”, „én a háború idején osztrák voltam” – mondotta egyszer már csehszlovák köztársasági elnökként, amikor néhány cseh politikust azzal próbáltak lejáratni, hogy korábban Ausztria-párti nyilatkozatokat tettek, és az itt szereplő „osztrák” szót bízvást behelyettesíthetjük a mi „labanc” kifejezésünkkel, ami a cseh nyelvben ismeretlen.11 Masaryk komoly belpolitikai küzdelmeket vívott az osztrák parlamentben 1891 és 1893, illetve 1907 és 1914 között, amelynek vannak részcéljai, például, a horvátországi nemzeti mozgalmak támogatása és vannak távlatos céljai, amikor Csehországot ugyanolyan helyzetbe hozza Ausztria–Magyarországon belül, mint Magyarországot. Ezt a politizálást később úgy jellemezte, hogy az a meggyőződése: „Európa már jó ideje politikai laboratórium és még sokáig az marad…”12 És képviselőként is mindenkor a realizmust képviselte, egyszersmind példát mutatva arra, hogy a program miként kapcsolható a napi politikai harcokhoz. Egyik 1909-ben elhangzott felszólalásában, például, azt hangsúlyozta: „Nem létezik in abstracto, sem humanizmus, sem emberiség, sem kozmopolitizmus. Én cseh vagyok, Önök németek… a humanista politikát konkretizálnunk kell és praktikus politikai munkára kell alkalmassá tennünk.”13 És Masaryk már a századfordulón világossá tette, hogy mi az ő demokrácia-értelmezése: „A demokrácia valóban contradictio in adiecto, ha a hangsúly a -krácián, az uralmon van. A demokrácia népuralmat jelent, de ez nem annyira uralkodás és kormányzás, hanem inkább népigazgatás. Az igazgatás, az adminisztráció a legfontosabb a demokrácia számára, az arisztokratának pedig kormányzás: a demokrácia adminisztrációjával szemben az arisztokrata kormányzás áll szemben… Ezért a modern kori demokráciában mindenek előtt az adminisztrációtól a tárgyilagosságot igényeljük. Azt mondjuk, hogy a politika számunkra nemcsak empirikus művészet, hanem elsőrendűen tudomány. A modern demokratikus mozgalom szervesen és szükségszerűen áll kapcsolatban a tudománnyal, de semmiképpen sem a tudóskodással, a professzori mandarinizmussal. Gondolkozni és látni kell politikusan!”14 (Talán mellékes megjegyzés… Figyeljünk fel a lidospráva – népigazgatás terminus technikusra. Arra ugyanis, hogy mennyire azonos gyökerű a későbbi titoista önigazgatás kifejezéssel, ami nem lehet véletlen, ha tudjuk, hogy Masaryk rendkívül népszerű volt Jugoszláviában és kivált Horvátországban, s amikor nevét sem nagyon lehetett kiejteni hazájában Gottwaldék idején, Zágráb egyik belvárosi főutcája mindig Masarykról volt elnevezve.)

Masaryk azt is értette, hogy a demokrácia személyes bátorság kérdése is. Beneš – az államalapítás után –, mint diplomata nem is kerülhetett olyan helyzetbe, mint Masaryk, közvetlenül az első világháború előtt, amikor az osztrák parlament delegációjának tagjaként utoljára járt Budapesten. Az osztrák és a magyar delegációt fogadta Ferenc József is, aki váratlanul Masarykhoz lépett és ezt kérdezte: „Ön Masaryk?” „Igen, felség” – volt a válasz. Az uralkodó végigmérte, majd hátat fordított. Masaryk – az akkori protokoll hallatlan megsértésével – hasonlóképpen cselekedett.15
Masaryk államfőként is komolyan foglalkozott belpolitikai kérdésekkel: semmi esetre sem volt csupán reprezentáló államfő. Ezt szinte naponta bírálta a csehszlovák politikai élet és az adott helyzettől függően, hol sikeresnek, hol sikertelennek, sőt károsnak minősítette a Hradzsin befolyását. Sőt bízvást állítható, hogy Masarykot erősebben érdekelte a belpolitika és az erők egyensúlyának befolyásolása, mint a külpolitikai kérdések. Ennek megfelelően a kortárs sajtó egyáltalán nem kímélte az államfő személyét, noha elvben létezett a köztársaság védelméről szóló törvény, amely az államfő megsértése esetén büntető szankciókat írt elő. Masarykot a támadások különösebben nem bántották, a szankciók alkalmazására ritkán került sor. Sőt: emlékezetes az a gesztusa, amikor a még kezdő hírlapírónak, Ferdinand Peroutkának, aki alaposan bírálta őt, felajánlotta, hogy pénzügyileg is segíti, ha egy független politikai hetilapot kívánna alapítani. És magánvagyonából származó adományból a két világháború közötti Csehszlovákia talán legszínvonalasabb szemléje jelent meg, a Přítomnost című hetilap, amely valóban független volt a Hradzsin befolyásától. És azzal sem foglalkozott különösebben, amikor a cseh államiság legitimitásának általa megfogalmazott elvét, a huszitizmust támadták a cseh katolikusok. Szembeötlő különbség Benešsel ellentétben, hogy Masaryk a Csehszlovák Köztársaság egyik legfontosabb belső gondját – a nemzetiségi kérdést nem külpolitikai problémaként, azaz a Németországhoz, Lengyelországhoz, illetve Magyarországhoz fűződő kapcsolatok függvényeként kezelte – mint tette ezt Beneš, noha ez, persze, következett külügyminiszteri pozíciójából is –, hanem az volt a meggyőződése, hogy a nemzetiségek helyzetének demokratikus rendezése oldja meg a nemzetiségek és az anyaországok közötti viszonyt is. Jellemző, ahogyan egyszer megvilágította, hogy miként alakult a Kde domov můj (Hol a hazám), a cseh himnusz szlovák párjának kiválasztása az egységes állami jelképek kialakításakor: „A szlovákok csodálkoznak a szlovák himnusz hallatán. Arra gondolnak, hogy Šrobár azért erőszakolta rájuk a közömbös Nad Tatrou sa blýskát (A Tátra felett villámlik), nehogy a régi Hej, Slováci-ra (Hej, szlovákok) gondoljanak állandóan. „Ez a látszat” – nevetett az elnök. „Egészen más motívumok hatottak a döntésre. Hogyan csinálhattunk volna himnuszt a Hej, Slováci-ból vagy a Hej, Slované-ból (Hej, szlávok), amikor annyi németünk és magyarunk van? Nekünk olyan himnuszra van szükségünk, amely kifejezi államunk alapvető értelmét.”16

Természetesen Masaryk és Beneš politikai elveinek és gyakorlatának összehasonlítása nem mellőzheti azt a tényt, hogy Masaryk viszonylag kedvező időszakban irányította Csehszlovákiát, amikor a korabeli világban voltaképpen egyedül a Horthy-Magyarországot tarthatta ellenfelének, vagy inkább – Budapest revíziós szándékait figyelembe véve – ellenségének. Ebből a szempontból jellegzetes Borsody István 1943-ban Budapesten megjelent Benešről szóló könyvének érvelése. Borsody, aki később Jászi Oszkár hűséges híve lett, de e könyv megírásakor még nem volt az, sőt a mű kifejezetten a Kállay-kormányhoz közeli körök biztatására és megbízásából készült, azzal a teljesen értelmetlen céllal, mintha az angolszász hatalmak, vagy akár a Szovjetunió bizalmát meg lehetne rendíteni az akkor angliai emigrációban élő és az antifasiszta koalíció által rendkívül nagyra értékelt csehszlovák államfőben. Borsody azt fejtette ki: „Csehszlovákia hiába volt a versailles-i Európa új államai közt kétségkívül a legdemokratikusabb; hiába érte el a demokratikus társadalomszervezésnek európai viszonylatban is figyelemre méltó eredményeit: az antidemokratikus kezdet következményeit semmiféle államművészettel sem lehetett eltüntetni. Mert Beneš csak a propagandában dolgozott demokratikusan (alulról felfelé), az államot a lehető legantidemokratikusabban: felülről lefelé csinálta, az alullévők megkérdezése nélkül, sőt akarata ellenére. A Csehszlovákiába megkérdezésük nélkül és akaratuk ellenére bekebelezett nemzetiségek … az állam demokratikus intézményeitől kaphattak, nem kárpótolta őket az elszenvedett sérelmekért…”17 Csakhogy Borsody akkori érvelésében nem említi, hogy a weimari Németországgal Csehszlovákiának és a német nemzetiségnek semmilyen komoly konfliktusa nem volt és a szudétanémet nacionalizmus a hitleri agresszív fasiszta propaganda hatására és aktív pénzügyi, illetve fegyveres támogatása révén vált állambomlasztó erővé. És a csehszlovákiai magyar kisebbség pártjai is Budapestről kapták az irányítást. (Ezt magától Borsodytól tudhatjuk, aki egy későbbi könyvében, a felszabadulás után, ugyancsak a kormány megbízásából íródott művében, a Magyar–szlovák kiegyezésben ezt írta: „A Budapestről irányított csehszlovákiai magyar kisebbségi politikának is állandóan két feladata volt: aláásni egyrészt magát a csehszlovák államot, másrészt az államban uralkodó demokratikus szellemet.”18 Ugyanakkor viszont tény, hogy a csehszlovákiai magyar értelmiség döntő többsége a Masaryk-állam híve volt és igenis éppen a demokratikus állami berendezés okán. Fábry Zoltántól Balogh Edgárig, Peéry Rezsőtől Szvatkó Pálig, noha ez utóbbi később – korábbi eszményeit feladva – a Kállay-kormány hivatalos lapjának főszerkesztőjévé szegődött el. Vesztére, mert ezért a németeknél Mauthausen, a kommunistáknál mellőzés járt, s így jutott el Szvatkó a Szabad Európához…
Egyébként Borsody István idézi a szlovákiai magyar korifeus, az első bécsi döntés után, a budapesti felsőház tagja, Szüllő Géza egyik mondatát, amelyet állítólag Benešnek mondott akkor, amikor még a prágai parlament képviselője volt: „Excellenciád olyan szorgalmas, mintha tehetségtelen volna”.19 Próbálta volna meg ezt a kétségtelenül szellemes replikát Szüllő Horthy Miklós kormányzónak mondani, miután felszabadult az – úgymond – „cseh rabság” alól, és mint a budapesti felsőház tagja („főrend”) folytatta politikai pályafutását, majd a rendszerrel együtt fejezte be azt.

Beneš első bukása

Masaryk egyszer tett kísérletet arra, hogy „kipróbálja” Benešt, mint alkotó politikust. 1921. szeptember 26-án, hosszú és kínos kormányválságok után, amelyet a fiatal állam nehezen viselt, az elnök Benešt bízta meg kormányalakítással. Ekkor még nem gondolt arra, hogy utódot válasszon, noha ekkor már 71 éves és ebben az időben különféle egészségügyi problémái is akadnak. Masaryk abban bízott, hogy Beneš – a politikai dilettánsok színjátékai után – tartós és perspektivikus kormányzást valósíthat meg. Az új kormány félig szakértői, félig négy parlamenti párt képviselői foglalnak helyet benne.20

Az új kormány külpolitikai sikerekkel kezd: ez méltó is az új kormányfőhöz. Már aznap, amikor Beneš megkapja a kormányalakítási megbízást, találkozik Brnóban gróf Bánffy Miklós magyar külügyminiszterrel és kijelenti: támogatja Magyarország igényét, hogy Sopron és környéke hovatartozásáról népszavazás döntsön.21 És bármilyen furcsán hangzik: a diplomata Beneš miniszterelnökként való bukását egy diplomáciai siker okozta. 1922. április 10-én ült össze a genuai konferencia, amelynek célja az volt, hogy rendezze Európa és a Szovjetunió kapcsolatait. Csicserin szovjet külügyi népbiztos európai gazdasági együttműködési tervet terjesztett elő, amelynek kedvező voltát a konferencia résztvevői, különös tekintettel a háború utáni európai nyomorúságra, azonnal átlátták, de politikai előítéletek akadályozták a megegyezést. Ekkor bombaként robbant, hogy április 16-án a konferencia megtudta, hogy szovjet–német gazdasági és politikai együttműködési megállapodás született a weimari Németország, illetve a szovjetek között.22 Ebből Beneš – helyesen – azt a következtetést vonta le, hogy elérkezett az ideje a csehszlovák–szovjet viszony rendezésének. Csehszlovákia, mint ismeretes, az októberi forradalom után az orosz emigráció egyik legfontosabb otthona lett – Masaryk személyes támogatásával. A pánszlávizmustól mindenkor idegenkedő Masarykot ebben támogatta a pánszláv eszméket dédelgető rivális Karel Kramář, a köztársaság első miniszterelnöke is. (Masarykot az orosz liberális emigráció támogatására a jó barát, Pavel Miljukov, a múlt század egyik legkiemelkedőbb orosz történésze, a februári forradalom után alakult Ideiglenes Kormány külügyminisztere győzte meg ennek az akciónak a szükségességéről. A cári-nemesi emigráció nem Prágában volt, hanem Jugoszláviában, meg főként Párizsban.) Ezúttal Kramář robbantott: elfogadhatatlannak minősítette az egyébként ideiglenes Csicserin–Beneš-megállapodást, különös tekintettel arra, hogy a csehszlovák légió a bolsevik rendszer ellen harcolt, a légió pedig az új állam legaktívabb támogatója lett és most „elárulták” ideológiáját. Benešnek mennie kellett. (Mellesleg: gróf Bánffy Miklós is a szovjetekkel való kapcsolatfelvétel mellett állt ki: Horthy kormányzó azonban – Kramářhoz hasonlóan – ellenállt, tehát Bánffynak távoznia kellett nemcsak a külügy éléről, hanem a magyarországi politikai életből nem különben.)

Az pedig a történelem gonosz fintorai közé tartozik, egyszersmind jellemző Benešre is, hogy ő, aki a második világháború kitöréséig a leghatározottabb ellenfele a pánszlávizmusnak, a háború alatt és után, nem utolsósorban Sztálin hatására, a szláv együttműködésre hivatkozva teszi magáévá a csehszlovákiai nem szláv nemzetiségek kitelepítésének nem tőle származó, de általa végrehajtott torzszülött plánumát.

A kibékíthetetlen Kramář–Beneš-viszony folytatása később arra készteti Masarykot, hogy személyesen vegye védelmébe Benešt. 1929 májusában Viktor Dyk (1877–1931) a cseh nacionalizmus egyik leghangosabb képviselője, Kramář híve, Masaryk esküdt ellensége, különben pedig tehetséges író és költő, a katolicizmus képviselője – Ad usum pana prezidenta (Az elnök úr használatára) címmel egy haragos brosúrát ad ki. Dyk azzal vádolta az államfőt, hogy ugyanolyan kamarillát épített ki, mint Ferenc József, környezetében „bizantinizmus” uralkodik, s Beneš ennek köszönheti kivételes helyzetét. Természetesen nem hiányzik Dyk érveléséből az antiszemitizmus sem: Masaryk és Beneš „a zsidóknak építik a köztársaságot”. Dyk mögött – ez nyílt titok volt – maga Kramář állt. Masaryk felveszi a kesztyűt és levélben válaszol. Ebben Dyk érvelését alaptalan és tények nélküli rágalomnak nevezi és felszólítja a költőt, hogy amennyiben mégis rendelkezne Beneš káros tevékenységét dokumentáló bizonyítékkal – ezt neki személyesen mutassa be. Ez az államfői episztola Benešre vonatkozó része, de aztán általános következtetéseit fejti ki. Dyket, aki szenátor is volt, arra szólítja fel, az egész Kramář-párttal egyetemben, hogy a politikai harcukat akár őellene a parlamentben, a szenátusban folytassák és ne az utcán. A parlamentben – fejtette ki Masaryk – bármikor kész Beneš is, ő is nyílt politikai vitát folytatni. Dyk persze semmilyen bizonyítékkal nem rendelkezett, és hamarosan – tragikus baleset következményeként – meghalt.23
Masaryk és Beneš egészen pontosan tudták, hogy a politikában elválaszthatatlanok. München után az új, Hitler jóindulatára számító kurzus, Emil Hácha elnöksége alatt, meg sem várva a náci megszállást, az iskolai tantermekből eltávolíttatta Masaryk portréját, feszülettel helyettesítve azt, a jobboldali cseh sajtóban pedig egy új ige jelent meg: „odbenešit” – „benesteleníteni”.24 Ez pedig – Beneš személyétől függetlenül – a csehszlovák állam demokratikus intézményrendszerének felszámolását, a történelmi cseh demokrácia elleni támadást jelentette.

Az angol példa

Nem kétséges, hogy az első köztársaság értelmisége és a politikai elit jelentős része számára a demokrácia példája Anglia volt. A csehszlovák állam létrejöttét erősebben és hatékonyabban segítette az USA, Masaryk legfontosabb partnere Wilson elnök volt és nem a brit kormány, de a véleményformáló közvélemény az angol rokonszenvet részesítette előnyben. Nem véletlenül írta Karel Čapek az Angliai levelekben, hogy „mindenütt a világon, ahol parlamentet látnak, egyszersmind egy darab Angliát látnak; hiszen a parlamentarizmus Anglia gyermeke. Mindenütt, ahol a politikai demokráciával találkoznak – az angol szellemi térség egy részére érkeztek; hiszen a világunkban Anglia fogalmazta meg elsőnek a demokrácia eszményeit. És ezen a planétán mindenütt, ahol érvényesülnek az egyéni szabadság és méltóság, a tolerancia, az egyén tisztelete, az emberi jogok sérthetetlensége eszményei – az Anglia kulturális öröksége…”25

És bár minden hasonlat sántít, éppen ez a társadalmi beállítottság igazolja számomra, ha Masaryk és Beneš bonyolult kettősének pontosabb értésére egy angol politikai kettős természetrajzát is ide idézem. Churchill és Eden kettőséről van szó. A szivarozó, az alkoholos italokat szívesen és rendszeresen fogyasztó, született anarchista Churchill persze alig hasonlít az antialkoholista és fegyelmezett Masarykra. Vannak azonban nem mellékes, sőt fontosabbnak tűnő hasonlóságok. Mindketten írók, akik a világot nem csupán a politika, hanem az érzelmek kategóriáiban is értékelik. Mindketten gyűlölik a sematikus gondolkodást, esküdt ellenségei a totalitarizmusnak, s éppen ezért ismerik fel az elsők között Hitler veszélyességét, amikor még a demokratikus világ jelentős erői is reménykedtek abban, hogy valahogy ki tudnak egyezni a nácikkal. Mindketten idős korban jutottak a legfőbb hatalomhoz és erős kézzel, hatalmas élettapasztalattal védték, súlyos kompromiszszumok árán, eredeti eszményeiket. És mindkettejüknek szüksége volt egy olyan hűséges tanítványra, aki a belpolitikai küzdelmekhez a külföldi hátországot biztosítja, aki mindenkori „második ember”, akit kivonnak a belpolitikai küzdelmekből, feltétlen bizalmukról biztosítanak, s aki végül is, amikor már egészségi állapotuk nem engedi meg funkciójuk pontos gyakorlását – utódjuk lesz.

Masaryk számára ez volt Beneš, Churchillnak pedig Eden. Egy szellemes cseh publicista, Pavel Tigrid ekként jellemezte a Masaryk–Beneš párost: „Masaryk szimbólum volt, mintegy a siker kezessége; Beneš valóságos »pechvogel«, amit meg szeretett volna valósítani, végül nem sikerült; Masaryk hazárdőr volt, sjándig sportember, alkata szerint költő, irodalmár; Beneš középszer és száraz alak. Miért alakult úgy, hogy Masaryk csaknem a kezdetektől kezdve Benešben látta azt az egyetlen férfiút, akinek átadhatja az állam hajójának kormányzását? És kiharcolta számára az utódlást, ha nem is mindenkivel, de sokakkal szemben? Lehetséges, hogy azért, mert nem látott még egy olyan tapasztalatokkal és képességekkel rendelkező embert, mint Beneš.”26 Mindez – nem túlságosan sok eltéréssel – Churchill és Eden kapcsolatára is vonatkozik.

Mind Eden, mind Beneš sikeres és elismert diplomatákból lettek kudarcos első emberek: Eden miniszterelnökként felelt a szuezi kudarcért, Beneš pedig részben Münchenért, de mindenképpen 1945 utáni politikájának végzetes demokrácia-feladásáért. Helyénvaló – a részletezés mellőzésével – a bukás okát is jelezni. Nemcsak róluk, de őket ismerve írta erős iróniával A. J. P. Taylor, a kiváló angol történész a Demokrácia és diplomácia című esszéjében: „A diplomaták az állam szolgálatában állnak. A demokrácia pedig az emberek igényeit kell, hogy kielégítse, és nem fordítva. Ezt mindig is nehezményezték azok, akik a külpolitikával foglalkoztak. Szeretik az egész külügyet misztikusnak beállítani, és szinte már maguk is annak tartják. A diplomaták egytől egyig egy másik világban élnek. Idejük java részét külföldön töltik, de ha otthon vannak, akkor is mesterséges környezet veszi körül őket. Csak kevesen tapasztalják meg, hogy milyen a hétköznapi élet…”27 Mind Beneš, mind Eden politikai tanítómestereik politikai tőkéjét élték fel: talán túlságosan gyorsan. Beneš a két világháború között – hangsúlyozom – önerejéből, saját diplomáciai tehetségének köszönhetően eléri a diplomaták nemzetközi világában elérhető legmagasabb funkciót: a Népszövetség közgyűlésének elnöke lesz, noha az az ország, amelynek képviselője, legfeljebb középhatalomnak tekinthető. Diplomáciai készsége odahaza azonban csak annyit eredményezhet, hogy Masaryk tekintélyével támogatva biztosítja a parlamenti államfőválasztás számára kedvező eredményét. Ezzel pedig kimerül tehetségének otthoni alkalmazási lehetősége. Majd a második világháború alatti emigrációban lehet megint sikeres, de ez újra a diplomata és nem a demokratikus politikus eredményessége. Eden – Churchill útmutatása szerint – a második világháború idején az antifasiszta koalíció talán legsikeresebb diplomatája: még Sztálin elismerő szavait is elnyeri. Ám nem nagyon vette észre 1956-ban, hogy Anglia vezető nagyhatalmi pozíciójának napja leáldozott (amit Churchill már a háború alatt világosan látott), nem vette észre az angliai – taylori értelemben vett – „hétköznapi élet” változását sem. Eden is, Beneš is külföldi tekintélyüket – belpolitikai érvnek tekintették. Ez lett bukásuk egyik legfontosabb oka. (Sokkal később, mintha a történelem ismételte volna önmagát, Mihail Gorbacsov követett el hasonló tévedést: vitathatatlanul óriási nemzetközi tekintélyével próbálta pótolni azt, hogy önként lemondott a diktátori hatalomról belföldön.)

Benešt nyilván hatalmas elégtétellel tölthette el, hogy 1941 nyarán őt, egy száműzött, lényegében hatalom nélküli államférfit, Churchill „Európa legtapasztaltabb államférfiának” nevezte.28 Benešt egyértelműen megtévesztette, hogy Sztálin egyenrangú politikusként tárgyalt vele. Talán úgy érezte, hogy visszatértek azok az első világháború alatti évek, amikor sikerült megalapoznia Csehszlovákia önálló államként történő nemzetközi elismerését. És szinte bizonyosan elfelejtette, hogy akkor ez azért sikerülhetett, mert Masaryk állt mögötte. Most pedig csak Jan Masaryk, aki szintén nem államalkotó politikus, hanem csak kiváló diplomata volt.

Ezután már csak a hatalomért vívott kétségbeesett harc maradt. Beneš voltaképpen önmagát árulta el. Az angol viszonyok egészen mások voltak, mint a csehszlovákiai, illetve a közép-európai körülmények, ezért Eden – ugyanúgy, mint elődei és utódai közül annyian – mindössze nyugdíjas miniszterelnök lett. Árulásra nem kényszerült.
***
A cseh demokrácia sorsa, magától értetődik, nem szűkíthető le két személy történelmi teljesítményére. Viszont mindenképpen dokumentálhatja, hogy a demokrácia, bármilyen erős gyökerekkel rendelkezik a társadalomban, sohasem működik automatikusan. A demokrácia – mindennapos harcot jelent a populizmussal, az elvtelen kompromisszumokkal – és hajlékony kompromisszumokat egy nemes elv védelmében.

Jegyzetek

1. Jan Patočka: A jelenkor értelme. Németh István fordítása. Kalligram, Pozsony, 1999. 157–8.
2. Martin Kučera: Pekař proti Masarykovi. Ústav T. G. Masaryka, Praha, 1995. 32.
3. Ferdinand Peroutka: Jaci sme. Středočeské nakladatelství, Praha, 1991. 97.
4. Az előbbiekben idézett magyar fordítás ezen a ponton nem érthető, ezért a cseh eredetit idézem. Sobrané spisy Jana Patočky. Svazek 12., Archiv Jana Patočky, Praha, 2006. 337.
5. Anna Gašpariková-Horáková: U Masarykovcov. AEP., Bratislava, 1995. 57.
6. Zbyněk Zeman: Edvard Beneš. Mladá Fronta, Praha, 2000. 22–26.
7. Dr. Edvard Beneš: Nemzetek forradalma. Fordította: Donner Pál. Eugen Prager Könyvkiadó, Bratislava–Pozsony, 1936. 175.
8. Gašpariková-Horáková: i. m. 126.
9. Julius Firt: Knihy a osudy. Atlantis, Brno, 1991. 253., 277.
10. Karel Kosík: Harmadik München? Mayer Judit fordítása. Irodalmi Szemle, 1993. 1., 9.
11. Jiří Kovtun: Slovo má poslanec Masaryk. Československý spisovatel, Praha, 1991. 36.
12. Kovtun: I. m. 248.
13. Tomáš Garrigue Masaryk: Ideály humanitní. Melantrich, Praha, 1968. 103.
14. Gašparíková–Horáková: I. m. 73.
15. Az epizódot Stanislav Polák eleveníti fel. Stanislav Polák: T. G. Masaryk. 4. kötet. Masarykův Ústav AV ČR, Praha, 2005. 369.
16. Gašparíková–Horáková: I. m. 74.
17. Borsody István: Beneš. Atheneum, Budapest, 1943. 88.
18. Borsody István: Magyar–szlovák kiegyezés. Officina, Budapest, 1946. 78.
19. Borsody István: Beneš, 20.
20. Věra Olivová: Dějiny první republiky. Nakladatelství Karolinum, Praha, 2000. 128.
21. Benda Kálmán: Magyarország történeti kronológiája. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982. III. 881.
22. Giuseppe Boffa: Čńňîđč˙ Ńîâĺňńęîăî Ńîţçŕ. Ěĺćäóíŕđîäíűĺ îňíîřĺíč˙, Ěîńęâŕ, 1994. ň. 1. ńňđ. 191–192.
23. Jaroslav Opat: Průvodce životem a dílem T. G. Masaryka. Ústav T. G. Masaryka, Praha, 2003. 443.
24. Jiří Pernes: Až dno zrady. Themis, Praha, 1997. 148.
25. Karel Čapek: Anglické listy. Fr. Borový, Praha, 1934. 149.
26. Pavel Tigrid: Kapesní průvodce inteligentní ženy po vlastnim osudu. Odeon, Praha, 1990. 258.
27. A. J. P. Taylor: Európa tündöklése és bukása. Scolar, Budapest, 1999. 332.
28. Borsody István: Beneš. 155.