Csordás János – Akinek majdnem sikerült

A folyosón csend honolt, az irodából néha-néha hangok szűrődtek ki. Mögötte a fűtőtest kellemes meleget árasztott, már kevésbé fázott. Az órák lassú múlása nem érdekelte, türelemmel viselte a várakozást. Egyébként sem volt már meg az órája, nem nézhette meg bármikor a pontos időt; az órát napokkal ezelőtt beadta a zálogházba. Tudta, hogy becsapták, az óra valószínűleg többet ért, de sürgősen kellett neki a pénz. Krumplisalátára költötte, már huzamosabb ideje ezen élt. Elszokott a rendszeres étkezéstől, s előfordult már az is, hogy napokig nem evett.

Hosszas mérlegelés után jutott arra az elhatározásra, hogy vállalkozni fog. Azt hallotta, egyesek gyorsan meggazdagodtak még akkor is, ha nem volt megfelelő szakképzettségük. Viszont neki volt, csak nem tudott vele mit kezdeni a balesete óta, mesterségét már nemigen folytathatta, nem akadt olyan cég, amelyik alkalmazta volna őt. Kétszer utasították el, harmadszorra pedig már nem próbálkozott. A melegebb hónapokban kartondobozokat és fémet gyűjtött, ám minthogy egyre többen űzték ezt a foglalatosságot, felhagyott vele, ennél többre tartotta magát. Ráadásul a hajléktalanok, akiknél jobban öltözött, megfenyegették, hogy tűnjön el a területükről. Régi szaktársai közül szinte mindenki dolgozott valahol, ő sem akart kivétel maradni. Segélyből nem élhet a végtelenségig, tennie kell azért, hogy megváltozzon a helyzete. Eldöntötte, megpróbálkozik valamivel, hisz még csak negyvenöt éves. Nehezen szánta rá magát, nem szívesen járogatott a hivatalokba, kimondhatatlan undort érzett a falak között megbúvó különös atmoszféra iránt. Még maga sem döntötte el, mihez kezdjen, előbb tanácsot szeretett volna kérni a hivatalban, mi az, amire számíthat. Az a tény, hogy a bal keze részben béna, számára nem jelentett akadályt: aki nem tudott erről, annak fel sem tűnt. Az alsó karját bírta mozgatni, csupán az ujjai nem engedelmeskedtek kellőképpen.

Azt gondolta, majd behívják őt, hisz annak idején ilyen módszerrel lehetett bejutni az irodákba. Illetlenségnek tartotta a kopogtatást, inkább várt, míg kiszólnak érte. Egyszer, még a régi rendszerben ráförmedtek, amiért be merészelt kopogtatni a helyiségbe, ahol éppen valamilyen fontos értekezlet zajlott. Azóta lett óvatos a hivatalnokokkal szemben.
Délben megunta a várakozást, korgott a gyomra, ezért hazament. Elfogyasztotta mustárral ízesített maradék krumplisalátáját, vizet ivott rá, azután kiballagott a Fő térre csellengeni, hátha találkozik valakivel, aki meghívja őt egy pohár sörre. Hetek óta nem ivott sört, okmánybélyegre gyűjtötte a pénzét. A hivatalba aznap már nem óhajtott elmenni, másnapra halasztotta az ügyintézést.

Midőn este az ágyba bújt és magára húzta a takarót, nagyot sóhajtva visszagondolt az elmúlt időkre. Régente másként élt, szolid körülmények között megengedhetett magának bármit, annyi sört ihatott, amennyi éppenséggel jólesett. Asztalosként dolgozott egy nagyvállalatnál, s hétvégeken segédkezett kollégája otthoni műhelyében. Nem nősült meg, holott adódott rá alkalma. Inkább a teljes szabadságot választotta. Fizetésének jelentős részét mindig elköltötte, eszébe se jutott takarékoskodni. Akkor azt hitte, a helyzet nem változik meg, havonta megkapja a fizetést, munkaadója nem bocsátja el, mert több mint húsz éve dolgozik, tehát valamiféle előjoggal bír. De nem így történt.

Az éjjeliszekrényről leemelte a szakácskönyvét, s elnézte a színes képeken díszelgő ínycsiklandó ételeket, leggyakrabban a töltött káposztánál időzött sóvárgó tekintete. Ilyenkor nagyokat nyelt, s kicsordult a nyála. Hamar álomba szenderült, azt álmodta, hogy terített asztalnál töltött káposztát eszik és pezsgőt bont hozzá… de az üveget nem képes kibontani, fél a durranástól.

Másnap korgó gyomorral újra elsétált a hivatalba, leült a lócára és várakozott. Ekkor fedezte fel, hogy lyukas a cipője. Az irodából megint nem szóltak ki, ezért ebédidő alatt elhagyta az épületet. Fölöttébb különös, gondolta magában. Bizonyára sok a munkájuk, ezért nem szólítják az ügyfeleket. M. régivágású ember lévén nem idegeskedett, hallásból ismerte, minő megmagyarázhatatlan jelenség a bürokrácia egy kívülálló számára.

Dél közeledtével szédült, forgott vele a világ, a lépcsőn lefelé menet meg kellett kapaszkodnia a korlátban. Soha nem tételezte fel, hogy éhezni fog egyszer. És tessék, most bekövetkezett!

Ő is elhitte, mint sokan mások, hogy az új rendszerben jobb lesz a kétkezi munkásembernek, többet kereshet, jobban élhet. Elhitte, hogy egy jobb és másabb rendszer felé araszol ez a szerencsétlen társadalom. Lehet, hogy egy jobb rendszer felé araszolnak, ez a rendszer tényleg másabb, de sokkalta rosszabb életkörülmények közé került a lakosság jelentős része. Ő így érzékeli nap mint nap. Megszülettek a kirívó szélsőségek az életstílusban: láthatóvá váltak a milliomosok és láthatóvá vált az elszegényedés folyamata. M. az egészben azt furcsállotta, hogy azok közül az új keletű milliomosok közül, akiket látásból ismert, annakelőtte egyik sem tartozott a tényleges munkásréteghez; javarészt valamennyien vagy egykori vezetők és másodvonalbeli pártfunkcionáriusok voltak, vagy jól helyezkedő középrétegbeliek, illetve ezeknek a csemetéi. Nem beszélve az orvosokról, gyógyszerészekről, némely sportolóról és egy-két kétes hírű egyénről, akik kapcsolataik révén kihasználták a kínálkozó lehetőséget…

A szociban, ahogy ezt a rendszert sokan nevezték, M. sohasem éhezett, soha! Naponta háromszor étkezett, ebédre meleg ételt evett. Ha kedve szottyant sajtot enni, megvette. A márványsajt, amelyet imádott, ma egy vagyonba kerül! A paradicsomról, a zöldpaprikáról és a gyümölcsről lemondott, arra már nem futotta a kevéske pénzéből.    
Valaki nemrégiben azt mondta, megszűnt a társadalom, kettészakadt, darabjaira hullott; egyének, családok és csoportok léteznek, az ő érdekeik érvényesülnek mindenütt; a társadalom mint olyan, merő nosztalgia. A politika pedig a legkifizetődőbb vállalkozási forma a nagybani rablás után.

M. semmibe vette a mostani politikusokat. Azt tudta róluk, hogy egy-egy adott helyzetben mindig másként beszélnek, igazodnak a körülményekhez. Persze közöttük is akadnak kivételes egyéniségek és link alakok szép számmal. A régiek se voltak különbek, de legalább mindig ugyanazt hangoztatták, noha néha jó nagyokat hazudtak. A maiakon viszont az ember nem igazodik ki, néha, amikor igazat mondanak, úgy tűnik, mintha hazudnának, s amikor kendőzik a valóságot, igazságnak állítják be a hazugságokat is. S egy idő elteltével már nem lehet a szavuknak hinni, ha egyszer hazugságon kapták valamelyiküket.

Az utcán összetalálkozott T.-vel, az egykori munkahelyi párttitkárral, így a délutánt a Hét Törpe elnevezésű csapszékben töltötte el, ahol T. rendületlenül fizette neki az italokat. Rumot ittak sörrel, s visszasírták azokat a régi szép időket, amikor húsz koronáért megebédelhetett az ember. Két óra leforgása alatt néhányszor elénekelték a „Te benned bíztunk eleitől fogva” kezdetű zsoltárt, s mivel M.-nek üres volt a gyomra, hamarosan berúgott.

Nehezen sikerült hazakecmeregni, többször megcsúszott a havon, nekiment a lámpaoszlopnak, egy kóbor kutya pedig megtépte a nadrágját. A konyhában aludt el úgy, ahogy beesett az ajtón. Reggel nem emlékezett semmire, csak a feje zúgott irdatlanul. A hideg víz térítette magához, prüszkölt és fújtatott, akár egy kimerült igásló.

A hivatalba valamivel később ment be, mint az előző napokon, sokáig tartott, amíg megborotválkozott. Meglepetésére a lócán már hárman ültek, mindanynyian merőn nézték a falat. M. biccentett feléjük, s letelepedett a lóca szélén levő tenyérnyi helyre. Tizenegy óra tájt a többiek otthagyták a hivatalt, csupán melegedni tértek be, egyéb dolguk nem akadt.
M. magára maradt azzal a jellegzetes büdösséggel, amelyet a hajléktalanok árasztanak magukból és a ruházatukból. Néha elbóbiskolt, a feje meg-megbicsaklott, de szerencséjére nem esett le a lócáról. Álmában aktákat pecsételő, szorgoskodó kishivatalnokként okmánybélyegekről nyalta le a ragasztót, hogy munka közben enyhítse az éhségét…
Ajtócsapódásra ébredt. Dél volt, a hivatalnokok ebédre mentek. Átnéztek felette, csavargónak hitték. M. nyelt egy nagyot, majd nehézkesen felállt, s üres tekintettel kiballagott az épületből. Alig tett néhány lépést, amikor megcsúszott. Olyat jajdult, hogy körülötte szinte megállt a gyalogosforgalom.

A kórházban M. szinte újjászületett: hozzászokott a rendszeres étkezéshez, hetente háromszor egy gyors beszédű, nagy bajszú borbély megborotválta, s az ápolók elvitték zuhanyozni is. A balesete után más embernek érezte magát. A kórházban törődtek vele, teljesítették a kéréseit, egyedül ő nem panaszkodott az ellátás minősége miatt. A többi ápolttal néha-néha jól elszórakozott, esténként kártyázhattak vagy tévét nézhettek, s aki tehette, kisurranhatott a toalettre cigarettázni.

Egy hónap elteltével M. már járt. Kapott két mankót, ezek segítségével kimehetett a folyosóra. Combtőig begipszelt lábát mereven vonszolta, s olybá tűnt neki, mintha járni tanulna. Minthogy tartott attól, hogy esetleg hamarosan hazaengedik, éjszakánként titokban kisettenkedett a balkonra, s pizsamában ácsorgott a hidegben azt remélve, alaposan megfázik, s nem kell egyhamar elhagynia a kórházat. Maradásának legfőbb okát abban látta, hogy titokban beleszeretett az egyik ápolónőbe, aki egy filmszínésznőre emlékeztette; gömbölyded alakja elevenen megmaradt az emlékezetében. Ráadásul, ahogy azt saját bőrén tapasztalhatta, ő is felkeltette az ápolónő érdeklődését, s fokozatosan egyfajta szimpátia vagy vonzódás alakult ki kettejük közt.   

Tervezgetett, spekulált, nagybani reményeket fűzött kiagyalt jövőjével kapcsolatban. Ha rendbe jön a lába, ha újra járni fog, végrehajt egy zseniális cselekedetet. Ez lesz majd a következő balesete, amelyet saját maga idéz elő. Persze úgy kell feltüntetni, mintha véletlenszerűen következett volna be. Megint kórházba kerül, talán pontosan ugyanide, láthatja újra kedvenc ápolónőjét, etetni fogják, hasznosan eltöltheti az idejét, felkészülhet megint valamire… Legfőbb célja: testi fogyatékossá válni, akkor biztosan valamilyen intézménybe teszik, ahol majd eltengődik az ottaniakkal. Ez amolyan titkos magánvállalkozásszerű életmód lesz, remélhetőleg lassú és hosszantartó. Saját teste a vállalkozási alap, hisz, ahogy arra az egyik pillanatban rádöbbent, nincs semmije és senkije, az élete teljesen kilátástalan. Végül is valahová csak kell tartoznia.

Számítása bevált: alaposan megfázott, valamiféle ronda náthát kapott el, s három napig negyven fokos lázban hánykolódott az ágyban. A negyedik napon aztán meghalt.

Mit tehet ilyenkor az író (egy olyan írásával, amelyik legalább tíz éve várat a befejezéssel)? Átnézi a szöveget, odakanyarít valamiféle meghökkentő véget – noha nyugodtan lehetett volna még folytatni a történetet –, javítgatja mindaddig, amíg elégedett nem lesz vele, kinyomtatja, utána eljuttatja valamelyik irodalmi folyóirat szerkesztőségébe. A szerkesztő átveszi, elolvassa, s talán beleszerkeszti az egyik következő lapszámba. Az író pediglen, amikor visszaolvassa a novelláját a lapban, megelégedéssel konstatálhatja, hogy M. nemhiába halálozott el a fentiekben. Könyörtelen világ ez.