Kulcsár-Szabó Zoltán laudációja Bánki Éva Magyar Dekameron című kötetéről

Tallózó
Történetek a határvidékről
„Az elbeszélések nagyobb része valamilyen módon a (magyar) történelem és fikció »Határvidékeit« járja be. Ez a sajátos, hely nélküli hely, a határ, amely – ott »Határsáv« néven – a szerzőnő első, nagy sikert aratott regényének, az Esővárosnak is meghatározó kronotoposza volt, a legkülönfélébb formákban meghatározza a Magyar Dekameron történeteit […]” – Kulcsár-Szabó Zoltán laudációja a Magvető Novellárium sorozat első négy kötetének bemutatóján hangzott el a Petőfi Irodalmi Múzeumban 2007. november 7-én.

TÖRTÉNETEK A HATÁRVIDÉKRŐL
 
Az olvasó, aki kezébe veszi Bánki Éva új könyvét, aligha érzi első pillantásra nyomasztó kényszernek azt, hogy elgondolkodjon a cím lehetséges jelentésein. A címlap viszonylag kézenfekvő orientációt nyújt: aligha van bármi különös az olyan címadásban, amely az európai kultúra valamely közismert, műfajteremtő alkotásának címét a „magyar” jelzővel bővíti, a műfaj „alapítójára” tett utalás pedig elárulja egyrészt azt, hogy a kötet sejthetően novellákat fog tartalmazni, másrészt talán azt is, hogy novellák ciklussá szerkesztett gyűjteményéről van szó, olyan kompozíciós megoldásról, amely jó ideje népszerűnek mondható a magyar irodalomban. A kritika hajlamos speciális jelentést (vagy jelentőséget) tulajdonítani az elbeszélésciklusoknak (emlékezetes módon határozta meg ez a szempont pl. Bodor Ádám Sinistra körzetének fogadtatását, de az utóbbi időkben különféle hazai irodalomtudományos kutatásoknak is tárgyát képezte), a „dekameron” kifejezés címbe emelése pedig valamiféle reprezentatív erővel bírhat: Jókai vagy Mikszáth gyűjteményeire lehetne gondolni, de adtak ki ilyen címmel válogatást pl. Jaroslav Hašek munkáiból, sőt különféle többszerzős antológiákat is.

Bánki Éva kötete nem tartalmaz száz elbeszélést, ám ennél sokkal szorosabb viszonyt épít ki Boccaccio klasszikusához. A kötetet ugyanis egy olyan kerettörténet szervezi egységbe, amely szinte mindenben az eredeti Dekameronét idézi. Főhősei ugyanazokat a neveket viselik, ugyanúgy a középkori Firenzéből menekülnek a pestis elől, ugyanúgy történetekkel kívánják szórakoztatni magukat, sőt írnokuk, „Pamfilo egyik lovásza”, aki a hallott történeteket lejegyzi, az ugyancsak gyanús Giovanni névre hallgat. A Magyar Dekameron (kerettörténetének) hősei azonban egy sajátos időutazás után a budai Körszállóban kötnek ki, a számukra igencsak egzotikus mai Magyar-országon, amelyet a könyvben mindenki „Határvidékként” emleget: ennek a „Határvidéknek” a történeteire kíváncsiak, s mintha ezekből igyekeznének megérteni ezt a különös világot, amelyet ők maguk turisztikai kiruccanások révén, de méginkább a szálló ablakából nyomon követett, nehezen értelmezhető eseménysorok látványaként tapasztalnak meg. Ezekhez a különös némajátékokhoz egy később egyszerű konyhai lámpaburának bizonyuló kristálygömb szolgáltatja a „Hangot”, amely voltaképpen mindig másvalakinek a hangja, hiszen itt nem a turisták mesélnek egymásnak, hanem különféle praktikák segítségével újra és újra előcsalogatják a történeteket (és az azokat felszolgáló Hangot vagy hangokat) az ismétlődő szeánszokon. Hogy ez a kerettörténet mit tesz hozzá a novellákhoz, nem egészen magától értetődő. Egyfelől egyértelművé teszi a „magyar” jelzőt a mű címében, hiszen mindaz, ami a történeteket szükségessé teszi a múltból idemenekült ifjak számára, gyanúsan emlékeztet a mai magyar realitásra, Bánki Éva novelláiban azonban mégsem az olyasfajta anakronisztikus vagy naiv aktualizálás a meghatározó elem, amelyet (az egyik történet nyitányában mintha felbukkanó) Borges Pierre Ménard-ja a Wall Streetre áthelyezett Don Quijote példájában a történelmen való felülkerekedés némiképp naiv útjaként bélyegzett meg. Bár a Magyar Dekameron történetei bőven élnek az ilyesfajta anakronizmusok eszközeivel, mégis sokkal inkább a „Határvidéknek” a történelme az, ami a történetek hallgatóit újabb és újabb kihívásokkal szembesíti – legalább olyan csapongó vagy kaotikus formában, amilyennek a Körszállóból megpillantott valóság mutatkozik.

Az elbeszélések nagyobb része valamilyen módon a (magyar) történelem és fikció „Határvidékeit” járja be. Ez a sajátos, hely nélküli hely, a határ, amely – ott „Határsáv” néven – a szerző első, nagy sikert aratott regényének, az Esővárosnak is meghatározó kronotoposza volt, a legkülönfélébb formákban meghatározza a Magyar Dekameron történeteit: a nyíltabban magyar történelmi vonatkozású novellák fontos színhelyei rendre egykor Magyarországhoz tartozó, ma már határon túli vagy határ menti vidékek, az olvasó számtalan határátlépést követhet nyomon Karl May vagy éppen a „paraszti származású régész” és jezsuita antropológus Tóth Imre történetében, az emlékezetes női hősök kalandjaiban, de ugyanígy magában az olvasás folyamatában is, ahol időről időre beazonosíthatónak vélt történelmi eseményeket vagy alakokat kell el- vagy visszakísérnie a fikció világából, vagy éppen ismert hősöket vagy történeteket láthat viszont olyan, „történelemalatti” megvilágításban, amelyet mellékszereplők, a kis történelem névtelen tanúi, illetve a történelemformáló férfiak asszonyai szolgáltatnak – Szapolyai János özvegye pl., aki egy idők sokaságát egyesítő jelenetben egy tüntetés zűrzavarába kerül vagy egy – többé-kevésbé beazonosítható történeti referenciával rendelkező – bácskai forradalmár felesége. (Itt jegyzendő meg, hogy egy alaposabb méltatás aligha kerülhetné el a novellák nőképének kérdését: a kötet több darabja is azt sugallja, mintha a kötet víziói az alternatív vagy fiktív történelemről nem lennének teljesen függetlenek attól, hogy az eseményeket női tanúk adják elő, akik legtöbb esetben különféle fortélyokkal vágják magukat keresztül, több-kevesebb sikerrel, egy rendre irracionálisnak mutatkozó világon. Bánki Éva nőalakjait nehéz volna a hazai próza új keletű feminista vonulatában elhelyezni, ettől függetlenül azonban igencsak relevánsak lehetnek a női elbeszélés mibenlétét faggató kritika számára).

Mind a történelmi vonatkozású, mind a sejthetően önéletrajzi jellegű vagy a leginkább mesei elemekből építkező novellákról elmondható, hogy a fikció itt nem annyira a történelem vagy a valósnak beállított események puszta horizontja (amit éppen az emelhet ki a gyűjteményben, hogy a „Határvidék” történeteit időről időre más jellegű, mitikus, mesei vagy világirodalmi eredetű fikciók szakítják félbe), hanem talán úgy is lehetne fogalmazni, hogy az, ami történeti valóságként jelenik meg vagy legalábbis ilyen vonatkozással rendelkezik, itt lényegében bizonyul fikciónak, olyan fikciónak, ami történelemnek szimulálja magát vagy történelem forrásává válik (pl. Kádár János születése a Konkoly-Thege-Csermanek legenda narratív kidolgozása vagy körülírása révén kerül képbe). Ez – máshonnan közelítve – azt is jelenti, hogy a „Határvidék” történeteinek forrásai leggyakrabban álmok, költészet, mítoszok, „mendemondák”, mesék, sőt képek vagy akár puszta nevek (még a több novellában fontos szerephez jutó tudományok is, az antropológiától a verstanig, meseszerűnek bizonyulnak). Olyan források ezek, amelyeket a mindenkori elbeszélő – a novellák döntő részében: én-elbeszélők – az elbeszélhetőség igényei szerint alakítanak: az elbeszélhetőség vagy elmesélhetőség lesz a kritériuma annak, hogy mi és hogyan jelenik meg ennek a csak félig reális világnak a múltjából. A novellák a történelem nagy elbeszéléseinek – amúgy nem kevésbé narratív – környezetét (határvidékét?) írják meg, ez pedig fiktív. Bánki Éva írói karakterét a kritika már első regényének megjelenésekor is rendre a „mágikus realizmussal”, a modern (posztmodern) elbeszélés nagy „dél-amerikai” paradigmájával hozta kapcsolatba, s ez az összefüggés voltaképpen itt sem érvénytelenedik.

Ennél talán fontosabb lehet ugyanakkor, hogy itt érhető talán tetten a Boccacciót idéző kerettörténet mélyebb funkciója is, nevezetesen az, hogy a hotelben időzők különféle várakozásaikat kielégítő történetek megrendelői, akik a legváltozatosabb „technikai” és tartalmi követelményeket támasztják a mindenkori Hanggal szemben. Hogy az ilyen típusú elvárások mennyire erőteljesen meghatározzák a műfaj mibenlétét, arról pl. a novella amúgy eléggé heterogén műfajelméletének egyik klasszikusa, Ludwig Tieck sokat idézett megállapítása tanúskodhat, aki a novellát az olyan elbeszélő iránti igényre vezette vissza, aki képes arra, hogy „minden rákészülés nélkül valamely megtörtént eseményt jól és érdekesen elmeséljen”. A Körszálló vendégeinek olyan elbeszélőre van szükségük tehát, aki meggyőzően jelentheti ki magáról, hogy – miként az a szerzőt magát színre léptető és megszóltató darabban olvasható – „én minden tárgyba bele tudom látni a múltját”, és aki meg tudja találni azt az elődöt, „aki olyan történetet hagy rám, amit én is el tudok mondani”.

Ezen a ponton érdemes visszatérni ahhoz a kérdéshez, hogy miféle képet nyújtanak ezek a novellák a műfaj hagyományáról. A Dekameron ilyen nyílt megidézésének gesztusa ugyanis egyben egyfajta elköteleződés affirmatív gesztusa is a novella mint (ma már persze korántsem oly stabil) műfaji konvenció mellett, s ez az utóbbi egy-két évtized magyar irodalmában különösen más műfaji konvenciókhoz, pl. a rövidtörténet, a „short story” hagyományához viszonyítva lehet beszédes. A Magyar Dekameron novellái olyan elbeszélőről tanúskodnak, aki – az elbeszélés lehetőségének vagy feltételezettségének dilemmáit a kerettörténetbe száműzve vagy ott feldolgozva – felszabadult mesélőként találja meg a különféle (bár – megjegyzendő – nem alapvetően eltérő) elbeszélő helyzeteket és regisztereket, éppúgy vállalkozik kissé emelkedett tónusú vagy éppen irodalmias, akár kicsit parodisztikus stílusgyakorlatokra, mint ahogyan magabiztosan él az élőbeszédszerű, közvetlen előadásmód, sok helyen kitűnő humorral vegyített eszközeivel, és aki a cselekmény alakításában mintha valóban igyekezne körüljárni azokat a lehetőségeket, amelyeket Boccacciótól kölcsönzött szereplőinek különféle igényei képviselnek. Az sem állítható azonban, másfelől, hogy a kötetben klasszikus, zárt szerkezetű novellák volnának olvashatók. A gyakran tipikus műfaji jellemzőként számon tartott váratlan vagy véletlenszerű fordulatnak vagy fordulópontnak (az ebben az összefüggésben mindig idézett Goethe a novella lényegét pl. „valamilyen megtörtént, szokatlan eseményben” látta) van ugyan szerepe Bánki Éva novelláiban, ám ezek többsége nem mondható teljesen lezártnak: több olyan darab található a kötetben, amelyben a voltaképpeni csúcspont vagy csattanó egyáltalán nem zárja le vagy varrja el a cselekményt, s maguk a zárlatok is jó néhány esetben inkább felfüggesztik vagy egyszerűen félbeszakítják a történetet. Az az olvasó, aki a novellák közötti összefüggésekre kérdezne rá, előbb-utóbb azt lesz kénytelen felismerni, hogy a kerettörténet egy ismétlődő sajátossága (a Hang váratlan vagy érthetetlen megszólalása), valamint a töredékes egymásrautalások a novellák között inkább csak felvetik, végsősoron azonban elhallgatják ezeket, ami viszont leginkább azt sugallja, hogy ezek a történetek valahol mintha mégis mind összekapcsolódnának, egy olyan végtelen térben, amelyet azonban semmilyen Dekameron nem képes magába foglalni.

Innen nézve konzekvensnek mondható, hogy a novellák egy jelentős része felfogható újraírásként, illetve valamely ismert történet fiktív környezetének megírásaként (Gérard Genette talán a diegetikus transzpozíció esetei közé sorolná őket). Csak néhány példát említve ilyen A jövő század regényének hősét megvalósult utópiák világába helyező, a Zrínyi Miklós szerelmi csalódását elmesélő vagy a Ludas Matyi női variánsát kidolgozó novella, de talán ennél is jellegzetesebb az a mód, ahogyan a novellák hősei és/vagy elbeszélői maguk is gyakran szembekerülnek önnön, valahol már megírt alteregójukkal, vagy éppen saját maguk teremtette hőseikkel: az alteregójával már egyszer felcserélt Laci története azzal zárul, hogy az elbeszélő találkozik éppen csak elbeszélt gyerekkori énjével, Karl May élettörténetét az általa teremtett alakok kísérik, és voltaképpen idesorolható az a bravúrosan megoldott történet, amelyben a szerző maga jut szóhoz, egy olyan pillanata a könyvnek, amely tehát feltehetőleg a legkevésbé fiktív, amennyire ez az irodalomban egyáltalán lehetséges: itt különböző névazonosságok alapozzák meg azt a csattanót, hogy az elbeszélő saját története különböző könyvekben talált nevek már megírt történeteiben lel egyik lehetséges eredetére. Maga az elbeszélő hang is történetekből fakad, hangozhatna a következtetés, ami itt kevésbé valamiféle posztmodern példázatra mutat vissza (az ilyen narratív önreflexió megoldását a kötet egyik elbeszélője meglehetősen szkeptikusan említi), hanem sokkal inkább megintcsak arra emlékeztet, hogy mindazok a történetek, amelyeket a Dekameron hőseihez hasonló (vagy rájuk akár egyáltalán nem hasonlító) megrendelők számára az irodalom szolgáltat, valahol, valamilyen módon, egy különös Határvidéken már ott vannak: összeérnek, nevek, mesék vagy a fikció különféle cselei révén tükröződnek egymásban – és, szerencsés esetben, mint itt is, megtalálják azt az elbeszélőt, aki el tudja mesélni őket.

Kulcsár-Szabó Zoltán