Gyüre Lajos versei

Csepp csepp­re hull
        Csepp csepp­re hull, kop­pan,
        hó­lé in­dul, hűs szik­lák mar­ját
        csik­lan­doz­za
        für­ge pász­tor, a friss ta­va­szi szel­lő,

        s nyá­jat te­rel, bá­rány­bé­ge­tést
        visz szár­nyán a szi­go­rú
        vad­lúd-pos­ta
        A fel­le­gek tő­gye égi mo­só­nő,
        pá­zsit-sző­nye­get sza­pul
        tisz­tá­ra mos­sa,
        cser­melyt ját­szik a for­rás,
        isza­pot hord, le­rak, majd göd­röt,
        ár­kot ás,
        csa­csog, ug­rál, bo­lon­dos
        sül­dő­lány-ka­ca­gás,
        he­gyek bor­dá­in selyma szél
        bab­rál, mo­toz,
        da­gad, fes­lik a rügy,
        ma­got hul­lat, tár­ja keb­lét
        a ta­va­lyi fe­nyő­to­boz,
        any­já­hoz bú­jik az éves csi­kó,
        csecs után ku­tat,
        fa­kad­nak friss zsen­ge for­rá­sok,
        új élet-ku­tak,
        min­dig tisz­ták, min­dig má­sok
        ap­ró pör­se­né­sek, ka­ma­szos
        pat­ta­ná­sok,
        tá­gul­nak va­jú­dó bel­ső te­rek,
        he­gyek moz­dul­nak, s a köl­dök
        tá­ján fel­fes­le­nek,
        sza­kad­nak szá­za­dos töl­gyek,
        gyö­ke­rük pat­tan, a te­le­vény föld
        be­le­re­meg,
        s míg At­lasz vál­lán szál­fák­kal
        ját­szik a Gyer­mek.
        Is­ten föl­decs­ké­jén bi­kák, szar­va­sok
        har­ma­tot le­gel­nek.

Ku­ru­co­san

        Áll­junk be áll­junk be
        Mus­ké­tás la­banc­nak
        Hát­ha éle­tün­kért
        Ott majd töb­bet ad­nak

        Mert a po­li­ti­ka
        For­té­lyos egy jó­szág
        Urak hun­cut­sá­ga
        Vi­gye el a kór­ság

        A sze­gény em­ber­nek
        Csak bi­tang a ne­ve
        Ki nem tud ha­zud­ni
        Nin­csen be­csü­le­te

        Ha van va­la­mi­je
        Azt mond­ják, hogy lop­ta
        Ha sem­mi­je sin­csen
        Hogy elkorhelykodta

        Így hát paj­tás most már
        Mer­re hajt­sam fe­jem
        Hahogy ez­után már
        Sen­ki az én ne­vem

        Ku­ruc­nak ma­gyar­nak
        Nagy Tri­a­non óta
        Tö­rött he­ge­dű­ből
        Si­ral­mas a nó­ta

Bá­lin­to­san

        nincs már be­csü­le­ti
        bár­ho­va is ve­ti
        sor­sa po­li­ti­kus­nak
        ha a vá­lasz­tá­son
        ví­vód­va a pás­ton
        szó­csa­tá­kon el­buk­nak
        sza­vaz­tat­hat hol­tat
        mind­hi­á­ba. Vol­tak
        kik na­gyob­bat ha­zud­tak

        A jó bor­hoz, ló­hoz
        a jó ha­zu­dós­hoz
        sze­gő­dik a sze­ren­cse
        kraj­cár­ból mil­li­ót
        csak mint hoz­zá­va­lót
        gyak­ran elő­te­remt­ve
        me­ző­ben ha jár­ván
        gaz­dát­la­nul ár­ván
        na­gyobb föl­det ke­resve

        Íras­sák ja­vá­ra
        inkább só­go­rá­ra
        hogy ne­vét gáncs ne ér­je
        meg­vé­di a párt
        ta­gad­ja a kárt
        mi az or­szá­got ér­te
        bí­rók is akad­nak
        tör­vényt ki­csa­var­nak
        ha más lopot, ő mért ne?!

        Meg­küzd ér­te ha kell
        se­gít a sok ha­ver
        nem bab­ra megy itt a tét
        ké­me­li a né­pet
        mint egy ol­tár­ké­pet
        tölt-e sza­va­zó fül­két
        ígér há­zat tel­ket
        mit kuructul el­vett
        ha ki szól­na ő üt szét!

        Szom­ba­tos zsi­dó­nak
        ke­reszt hor­do­zó­nak
        kap majd egyet tölgyfábul
        ha hoz­zád ül hajtsd el,
        ku­ru­cok­kal nem kell
        cse­resz­nyéz­ni egy tálbul
        Beneš urunk ügyét
        hol­to­dig­lan meg­védd
        ne en­gedj a prédábul!

Badelaire: Rom­lás vi­rá­gai
                Ün­ne­pi ki­ál­lí­tás a PIM-ben a Rom­lás vi­rá­gai
                meg­je­le­né­sé­nek 150. év­for­du­ló­ja al­kal­má­ból Bu­da­pes­ten.

        A te­rem ne­héz il­la­tok­kal ter­hes,
        Pil­lan­gó­szárny-ének bo­rong, an­da­lít,
        Már­ványosz­lo­po­kon ma­dár­ként ver­des,
        Alá­száll, csap­kod, fá­zott al­kal­ma­sint.

        Tor­ló­dó orr­hang­ok tör­ték az utat
        Az el­om­ló ne­héz il­la­tok kö­zött.
        S mint kit a sza­vak ze­né­je már untat,
        Az ar­cok­ra mé­la kö­zöny köl­tö­zött.

        Tertyedten szét­folyt a höm­pöly­gő pá­ra,
        Mint ter­me­tes höl­gyek pál­lott üle­pe,
        És áradt mint fel­hányt rossz­ízű epe.

        Nyá­laz­va pav­lo­vi ref­lex­re vár­va,
        Hogy jön­ne az est fé­nye, a fran­cia
        Kony­ha re­me­ke, a gaszt­ro­nó­mia.

    Ősiség

        A karom, a fejem, a szám –
        így mondom, s nem csodálkozom
        a labiális ó-n meg á-n.

        Meghökkenek. Hát csak ennyi
        úti tarisznyám a jussom,
        mivel tovább kell majd menni?

        S miről le kell mondania
        az észnek – igaznak de szép
        álom –, Mezopotámia!